[Bevezetés: A bal oldali kép a budaörsi Kőhegyen álló Szeplőtelen Fogantatás kápolna bejárata feletti feliratot mutatja. Rajta németül János Evangéliumának első mondata áll: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél.” A kápolnát Wendler Ferenc (1815-1897) budaörsi polgár építette, akinek álmában több alkalommal megjelent Szűz Mária és a Kőhegyen ásó budaörsinek kijelentette: „Én vagyok a Szeplőtelenül Fogantatott.” 1853-ban Wendler Ferenc egy bányaszerencsétlenség során életben maradt, amit a Szűzanya segítségének tulajdonított. Másfél évvel később megjelölte azt a kőhegyi vadrózsabokrot, amelynek szirmain álmában a Szűzanya arcát látta. 1855 tavaszán rokonokkal és ismerősökkel együtt munkához látott, utat készített a Kőhegyre, majd Scitovszky János hercegprímás, esztergomi érsek engedélyezésével megkezdte a kápolna építését, amelynek alapkövét 1855. május 5-én Brunner János plébános rakta le. A hagyomány szerint IX. Pius pápa Szűz Mária-szobrot küldött a kápolna avatására. A Kőhegyi kápolnát 1855. október 15-én szentelték fel a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. Dr. Riedl Ferenc szerint ez a kápolna viselte először ezt a nevet a világon, hiszen alig egy évvel korábban, 1854 decemberében, Rómában IX. Pius hirdette ki a Szeplőtelen Fogantatás hittételét. – Lourdes-ban csak három évvel később 1858-ban jelent meg a Szűzanya, mint a Szeplőtelen Fogantatás. – Ratzinger azzal, hogy tagadja Jézus Isten-létét (lásd az itt következő tanulmányt), egyúttal Mária Isten-anyaságát is tagadja, azaz – miként az ariánusok – az egész keresztény hit értelmét veszi el.] Legalábbis furcsa jelenségnek kell tartani, hogy sok ú. n. tradicionalista még 2016-ban sem képes eldönteni, hogy Róma eretnekké vált-e vagy sem, hogy az ott folyó dolgokért, onnan jövő tanításokért felelős emberek eretnekek-e vagy sem, és ha igen, eretneknek lehet-e őket nevezni vagy sem. Aki figyelmesen olvasta X. Pius Pascendi enciklikáját, és még emlékszik az első rész záradékának – melynek címe: „A modernizmus foglalata minden eretnekségnek” – konklúziójára, az egyenesen szóhoz sem jut e jelenség láttán: „Bizonyos, hogy ha valaki föltette magában, hogy együvé gyűjtse minden, a hit körül fölmerült eretnekség magvát és velejét, sohasem végezhette volna e föladatot tökéletesebben, mint ahogy a modernisták végezték. Sőt ezek annyival tovább is mentek, hogy teljesen eltörölték nem csupán a katolikus vallást, hanem – amint kimutattuk – minden vallást.”      Miért nem akarják akkor a katolikusok ezt a tényállást észrevenni és elfogadni? Nyilván mindenekelőtt azért, mert időközben maguk is megfertőződtek a modernizmustól, hogy már ők is úgy gondolják, hogy nem kell túlságosan komolyan venni a téves tanításokat. [Lásd erről a honlap minap feltett cikkét: „Hitetlen hit”.]      Bár a római autoritások makacsul és állandóan hamis, a katolikus hitnek ellentmondó és ezért azt pusztító tanokat hirdetnek, és Péter székének mostani bitorlója semmivel felül nem múlható pimaszsággal és könnyelműséggel minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megtesz, hogy még azt a maradékot is elpusztítsa, aminek legalább látszat szerint valami kis köze lehet még a katolikus tradícióhoz, az ú. n. tradicionalisták még mindig nem hajlandók a valósággal szembe nézni. Ez egyértelmű jele az előrehaladott szellemi elvakulásnak. Minden katolikusnak újra és újra meg kell fontolnia: a modernizmus a hitet nem csak tartalma szerint hamisítja meg, hanem módja szerint is. Louis-Edouard Pie bíboros (1815 – 1880), 1849-től Poitiers püspöke ennek egyik okát a naturalizmusban látta, ami a modern gondolkodást és hitet meghatározóan befolyásolja. A naturalizmus szerint az ember minden dolog mércéje: az ember gondolkodása, elképzelései, vágyai, reményei és elvárásai határozzák meg a valóságot. E tanítás szerint a természeten kívül és felett nincs már semmilyen valóság, ami az Istenhez és az Ő kegyelméhez vezető utat is légmentesen elzárja az ember elől. Istenről és az Ő világáról az ember semmi bizonyosat nem tudhat, mert értelme számára semmilyen lehetőség nincs már, hogy természete felé emelkedjen és Istent megismerje, aminek következtében minden transzcendens és természetfeletti puszta fantáziává válik.      Ha a modernisták becsületesek és konzekvensek lennének, már régen el kellett volna hagyniuk a katolikus Egyházat, mert vele, mivel lényének következtében természetfeletti közösség, semmi sem köti őket többé össze, és tanításával kontradiktórikus ellentétben állnak. Csakhogy ők hamis hitükből nem ezt az egyetlen helyes következtetést vonják le, hanem tudatosan és szándékosan az Egyházban maradnak, hogy azt saját elképzeléseik szerint, tehát az ő tévhitük és hitetlenségük szerint átalakíthassák – azaz minden természetfelettit kiirthassanak belőle. De még ebben a romboló munkájukban sem nyíltak és becsületesek, hanem félrevezetik gyanútlan híveket tényleges szándékaik felől, oly módon, hogy egy csomó régről ismert, katolikus fogalmat megtartanak, miközben új, a katolikusnak ellentmondó értelmet adnak nekik. A modernisták mesterei a szójátéknak, mesterei a nyelvvel való csalásnak. Adjuk át a szót Pie bíborosnak, aki így foglalta össze a modernisták törekvéseit:      „Látják, uraim, hogy a kereszténység tökéletes lerombolása zajlik. .. Minden Isten és ember közötti kapcsolatot, mely nem kizárólag az értelem és a természet közvetítéséből származik, elvileg és gyakorlatilag is vitatják. Jézus Krisztus legyőzetett. Mindazonáltal, válaszolják majd önök nekem, Jézus Krisztus neve megtalálható ezekben a filozófiai művekben, van szó bennük a »kereszténységről«, a »fennkölt és szelíd megfeszítettről«, és a »kereszt balgaságáról«. – Igen, ez így van, és ezért elárulom önöknek, hogyan jellemezte Szent Hilarius az arianizmus egyik fázisát: »A pillanat stratégiája az, hogy megbújnak az evangélium szerinti igazhitűség látszólag valódi leple alatt, hogy úgy tűnjön Jézus Krisztust hirdetik, holott valójában tagadják. … Egy új Krisztust vezettek be, kinek köpenye alatt be tudott lopakodni az Antikrisztus. Mert az elképezéseik szerinti Krisztustól megtagadják az istenséget; elég, hogy egy olyan teremtmény, aki kiválóbb, mint a többiek … Ily módon elérték, hogy azokat az egyszerű embereket megtévesszék, akik úgy gondolják, hogy a szavak tartalmazzák is azokat a meggyőződéseket, melyeket kifejeznek, és az Antikrisztus stílusában megfogalmazott ezen írások alattomosságát nem fedezik fel.” Az ember azt gondolná, hogy ma sokkal egyszerűbb lenne, mint több mint 150 évvel ezelőtt, Pie bíboros idejében, az ellenség álnokságait átlátni, és „az Antikrisztus stílusában megfogalmazott ezen írások alattomosságát” leleplezni, mikor a hitehagyás óriási léptekkel folyik, és a világméretű aposztázia időközben mindenki szeme előtt világossá vált. Aki tárgyilagosan nézi a világot, benne a posztmodern ember-csinálta-egyházat, az egyértelműen felismeri: „Egy új Krisztust vezettek be, kinek köpenye alatt be tudott lopakodni az Antikrisztus.” Az elhangzottakat egy ijesztő ténnyel mélyítjük el, mely minden igazi katolikust folyamatos ámulattal és iszonyattal tölt el: Kérdés: Hogyan lehetséges Krisztus istenségét anélkül tagadni, hogy az egész katolikus világ ne törjön ki a felháborodás hangos kiáltásával? Mi történt? Joseph Ratzinger krisztológiája A választ erre a kérdésre először egy valós példával adjuk meg. 2004 decemberében, tehát pár hónappal azelőtt, hogy Joseph Ratzinger a posztmodern Rómában átvette a vezetést, Dr. Wigand Siebel professzor a SAKA kiadónál kiadott egy szöveggyűjteményt, „Zur Philosophie und Theologie Joseph Ratzingers” ( = Joseph Ratzinger filozófiájához és teológiájához) címmel [az írás megtalálható poschenker weboldalán; Siebel professzor először a SAKA következő számaiban, 1990 Dezember, S.233-239; 1991, Januar, S. 9-12. hozta nyilvánosságra tanulmányát „Zur theologischen Position von Kardinal Ratzinger – Ist Ratzinger ein Arianer?” ( = Joseph Ratzinger teológiai pozíciójához – Ariánus Ratzinger?) cím alatt].      E szöveggyűjtemény következő fejezete: „Ratzinger, ein Theologe ohne Glauben, Präfekt der Kongregation für den Glauben” ( = Ratzinger, egy hitetlen teológus, a hit kongregációjának prefektusa) alatt mutatja be Siebel professzor Joseph Ratzinger krisztológiáját, ennek fő művéből, az első ízben 1968-ban [aztán folyamatosan újra] kiadott, „Einführung in das Christentum – Vorlesungen über das Apostolische Glaubensbekenntnis” ( = Bevezetés a kereszténységbe – Előadások az apostoli hitvallásról) című könyvéből [ez a mű német nyelven megtalálható az interneten: http://de.scribd.com/doc/53689311/Einfuhrung-in-das-Christentum-Benedikt-XVI]. „Egyfajta klasszikus, amit mindig újra kiadtak, következésképp klerikusok és laikusok egész nemzedékét formálta, akiket a katolikus és egyúttal a II. Vatikáni Zsinat új klímája iránti egészen nyitott gondolkodásmód vonzott”, áll e mű 15/16. oldalán.      [A könyv „Bevezetés a keresztény hit világába” címmel magyar nyelven számos kiadást megélt. Ma is kapható boltokban és antikváriumokban is. Márton Áron is érdemesnek tartotta, hogy alaposan foglalkozzon vele, és szabadidejében le is fordította. Az ő fordítását 2008-ban adták ki. Erről ad hírt egy internetes beszámoló, melyből ez az idézet való: „A Mentor Kiadó a gyulafehérvári Főegyházmegyei Hatósággal és az azt szakmai téren képviselő dr. Marton Józseffel közösen 2005-ben Márton Áron-sorozatot indított. A nagy püspök írásait, beszédeit, körleveleit, szellemi hagyatékát kívánja e vállalkozás ismertetni, közkinccsé tenni. A sorozatra utaló formai jegyek jellemzik e kiadványt is, bár nem tartozik szorosan véve abba, hiszen nem Márton Áron saját műve ez, hanem fordítása. Csemege ez a javából: Joseph Ratzinger, a jelenlegi pápa, XVI. Benedek műve, az 1968-ban megjelent Einführung in das Christentum kortárs fordítása, amelyet az erdélyi püspök a hetvenes években Gyulafehérváron készített. Az eredeti az akkoriban tübingeni egyetemi tanár fiatal Ratzinger egyetemi hallgatóknak szóló előadásait gyűjtötte kötetbe s adta közre. Megjelenésekor nagy sikert aratott az újszerű megközelítésben a hit fontos alapkérdéseit tárgyaló munka. Időközben kétszer is lefordították magyarra: 1976-ban az emigrációban adták ki Tamás Pál fordítását, 2007-ben immár itthon, Budapesten, Dévény István fordításában. Márton Áron fordítása, amely sok tépelődéssel, igen gondosan, a nagy püspökre és értelmiségi gondolkodóra jellemző alapossággal készült, mindeddig nem látott nyomtatásban napvilágot: a kor és a hely nem kedvezett ennek.”] Joseph Ratzinger a modernista teológusok között régen és később is meglepő módon konzervatívnak számított/számít, olyannyira, hogy nemcsak a fél-konzervatívok, de még egyes tradicionalisták is a hit védelmezőjeként dicsérik. Holott Ratzinger az ú. n. „új teológia” egyik képviselője, és akinek, mint magas hivatalok képviselőjének – meglepő gyorsasággal emelkedett magasra az egyházi karrierlétrán – más feladatai vannak, mint egy teológia-professzornak. A jezsuita Henrici így magyarázza meg a modernisták közötti feladat-megosztást: „Míg a teológiai tanszékeket a Concilium (a modernizmus haladó szárnya) kollégái kapják meg, addig az utóbbi években csaknem minden püspöknek kinevezett teológus a Communio (ugyanazon modernizmus mérsékelt szárnya) tagjainak soraiból való … Balthasar, de Lubac és Ratzinger, a Communio alapítói, mind bíborosok lettek” (30 Tage, Dezember 1991)      A „konzervatív” és progresszív modernisták eme dialektikus játékának segítségével sikerült az „új teológiának” ( = a modernizmus tévtana) a különböző fórumokon elindulnia, úgyhogy egyfelől a zsinategyházi (a „pápaiak” is beleértve) egyetemeken az új teológia alapító atyái tanítottak, és a doktormunkákat Blondel, de Lubac és Balthasar munkásságáról készítették, másfelől az egyházi autoritások ezt a tendenciát eleinte hallgatólagosan, később viszont egyre inkább támogatták is. Míg végül az egyik legjelentősebb új teológus, nevezetesen Joseph Ratzinger került a Hittani Kongregáció élére, ami korábban Szent Officium-ként a legfontosabb, leghatalmasabb kongregáció volt. De térjünk vissza eredeti témánkhoz, vagyis Ratzinger krisztológiájához: kicsoda Jézus Krisztus Joseph Ratzinger szerint? Ratzinger említett művében, a „Bevezetés a kereszténységbe” [az interneten található német szöveg 169. oldalán], a következő kérdést veti fel: „Szabad-e nekünk egyáltalán a krisztológiát ( = Krisztusról szóló beszédet) a teológiában ( = Istenről szóló beszédbe) feloldani; nem kell sokkal inkább Jézust szenvedélyesen embernek követelnünk, a krisztológiát mint humanizmust és mint antropológiát űznünk? Vagy nem kell-e a tulajdonképpeni embernek éppen azáltal, hogy ő teljes és valódi, Istennek lennie és Istennek pont a valódi embernek? Lehetséges-e, hogy a legradikálisabb humanizmus és a kinyilatkozó Istenben való hit itt egymásra talál, sőt egymásba átmegy?” Ehelyütt utalnunk kell egy tipikusan modernista jelenségre: A modernisták olyan helyeken látnak problémákat, ahol egy katolikus számára nem szabadna és nincs is semmi probléma, mert a megkérdőjelezett tanbeli kérdést az Egyház kötelező érvénnyel már régen eldöntötte! Ezek a „problémák” tehát nem magából a dologból származnak, vagyis a katolikus hitből, hanem a modernisták személyes hitetlenségéből! Ők egészen egyszerűen azt, amit a „régi” teológia (tehát a szent Egyház és Tanítóhivatala) mond, illetve mondott, nem akarják többé megdönthetetlen igazságként elfogadni.      [És fordítóként még egy tipikus modernista jelenségre hívom fel a figyelmet: Nem csak a tartalom, amiről írnak álprobléma és saját hitetlenségük bizonyítéka, hanem ahogy írnak az is zagyvaság, érthetetlen, összevissza csavart álokoskodás – ami miatt alig lehet úgy fordítani, hogy valami értelme legyen. Ratzinger németül írta, tehát a fordítás az eredetiből való. Ő írhatott homályosan, érthetetlenül, ettől csak tudományosnak hatott hívei és a világ körében, de fordításban a zagyvaságot is értelmesnek kell/kellene visszaadni, hiszen különben azt hiszik, a fordító fordított rosszul. Csakhogy Ratzinger mondatait úgy fordítani, hogy értelmük legyen, nagyon nehéz, és valójában nem is helyes, hiszen így nem derül ki eléggé az eredeti érthetetlensége. Feltételezem, hogy a „Bevezetés a keresztény hit világába” magyar kiadásainak fordítói is igyekeztek értelmet adni Ratzinger mondatainak, ezért az itt közölt részletek nyilván nem teljesen egyeznek meg az e könyvekben található mondatoknak.] Ratzinger imént idézett furcsa és egy katolikus számára megdöbbentőnek ható kérdésére adott saját válasza úgy hangzik, hogy az Egyházban az első öt évszázadban folytatott harc „az akkori ökumenikus zsinatokon mind a három kérdés igeneléséhez vezetett”. Az új-római hittani kongregáció volt prefektusának és időközben Wojtyla visszalépett utódának tehát az a véleménye, hogy „a krisztológiát humanizmusként és antropológiaként kell űzni”, ami beláttatja velünk, hogy „a tulajdonképpeni embernek éppen azáltal, hogy ő teljes és valódi, Istennek kell lennie és Istennek pont a valódi embernek”, ami miatt „a legradikálisabb humanizmus és a kinyilatkozó Istenben való hit itt egymásra talál, sőt egymásba átmegy”. Ha [e zagyvaságból kihámozva] helyesen értjük Joseph Ratzingert, akkor ő valóban úgy gondolja, hogy Jézus Krisztus csak azért vált Istenné, mert radikálisan kész volt emberré lenni, következésképpen Isten egy autentikus ember. Ratzinger egész „krisztológiája” ezen tézis alapján bontakozik ki. De vizsgáljuk meg még pontosabban az új teológus, Ratzinger önkényeskedő tézisét, vagyis kövessük tovább az általa írottakat:      (a német internet-szöveg 183. oldalától kezdődően ez áll): „János ezen fiú-krisztológiájának magja: A szolgalét nem azon tettként lesz megmagyarázva, ami mögött a személy Jézus önmagában megáll, hanem Jézus egész egzisztenciájába lesz bemerítve, úgy hogy az ő léte maga szolgálat. És pont abban, hogy ez a lét, mint egész, semmi más, mint szolgálat, válik fiúlétté. Ebből a szempontból az értékek keresztény újraértékelése itt először ér célba, itt lesz először egészen világos, hogy az, aki magát egészen a másokért való szolgálatra, a tökéletes önzetlenségre és kiüresedésre adja, valóságosan az lesz – hogy éppen ez az igazi ember, a jövő embere, embernek és Istennek az egybeesése.”      (És tovább a 184. oldaltól): „Az ő léte a »tól« és »ért« tiszta actualitas-a. De éppen abban, hogy ez a lét többé nem választható el az ő actualitas-ától, esik egybe Istennel, és lesz egyúttal példaszerű ember, a jövő embere, akin keresztül látható lesz, hogy az ember mennyire még a jövőbeli, a még hiányzó lény; hogy az ember eddig milyen kevéssé kezdett el önmaga lenni.”      (177. oldaltól): „»A Fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.« (Zsolt 2,7-8) Ezen a ponton kezdi meg e szöveg új alkalmazását a jeruzsálemi őskeresztény közösség. Valószínűleg a feltámadásban való hit keretében alkalmazták első ízben ezeket a zsoltárszavakat Jézusra. Jézusnak a halottak közül való feltámasztását, melyben a közösség hisz, az első keresztények annak a pillanatnak fogták fel, melyben a 2. zsoltárban elmesélt esemény valósággá lett. … Mit jelent e szavak ilyetén alkalmazása?” – Ez az alkalmazás, magyarázza tovább Ratzinger, csak arra szolgál, hogy kifejezze azt a meggyőződést, hogy „hozzá, aki az emberlét értelmét nem a hatalomban és nem saját önfenntartásában, hanem a másokért való radikális létben látja, igen, aki másokért való lét volt, miként ezt a kereszt mutatja –, hogy hozzá és egyedül hozzá mondta Isten: »A Fiam vagy, ma adtam neked életet.«” – És Ratzinger még tovább pontosítja saját elméletét: „»A Fiam vagy, ma – ezen a helyen (a kereszten) – adtam neked életet«”, majd így fejezi be: „Az Isten-Fiú-idea, ami ily módon és ebben a formában, a feltámadásnak és a keresztnek a 2. zsoltár által való értelmezésében került be a Názáreti Jézusban való hitbe.” Tehát Joseph Ratzinger saját szavai szerint az Isten-Fiú-idea először a jeruzsálemi őskeresztény közösség tagjai által, akik a 2. zsoltárt a kereszten meghalt Názáreti Jézusra alkalmazták, hogy ezzel az ő másokért való radikális létezését interpretálják, került be az Egyház hitvallásába. Más szóval: Az apostolok – és maga Jézus Krisztus! – természetesen soha nem gondolták, hogy ez a Názáreti Jézus valóban Isten igazi Fia. Ez a hit csak később az őskeresztény közösség élő hite ( = érzett, irracionális élmény-hite) által alakult ki fokozatosan.      Ratzinger számára tehát Jézus nem Isten, mert nem Isten Fia, aki „az Atyától öröktől fogva született, Isten az Istentől, … igaz Isten az igaz Istentől, született, nem alkottatott, ki egylényegű az Atyával”, kinek személye öröktől fogva a végtelen isteni természetet és ezzel a végtelen tökéletességet birtokolja, hanem az az ember, aki eljött, hogy „Istennel egybeessen”, és aki a kereszten „a másokért való létet” megtestesítette, egy „altruista antonomázia által”. Következésképpen tőlünk és a többi embertől csak az emberi fejlődés azon foka különbözteti meg, amit elért, nem pedig az a végtelen távolság, ami Istent az embertől, a Teremtőt a teremtménytől elválasztja.      Emellett Ratzinger az Egyház Krisztusról szóló tanítását, mint „triumfális dicsőítő-krisztológiát” utasítja vissza … „ami a megfeszített és szolgáló emberrel nem tud mit kezdeni és ehelyett megint egy ontológiai Isten-mitoszt talál ki”. (183. oldal) Ratzinger a „triumfális dicsőítő-krisztológia” helyére, ami „ontológiai Isten-mitoszt” teremt, „szolgálat-krisztológiát” tesz, ami szerinte Szent Jánosnál található, és amiben a „fiú” egyedül a „másoktól-való-létet” jelenti.      [144.oldal: „Pont ez az egymásban-levés totalitását akarja a »fiú« szó kifejezni. »Fiú« János számára a »másoktól-való-létet« jelenti; ezzel a szóval definiálja tehát ennek az embernek a létét, mint egy másoktól és mások felé való létet, mint olyan létet, ami mindkét oldal felé teljesen nyitott, a csupasz én számára semmilyen fenntartást nem ismer. Ha ennyire világos lesz, hogy Jézus, mint Krisztus, léte egy teljesen nyitott lét, egy lét »tól-felé«, »valaki felé«, aki sehol nem zárkózik be magába, és sehol nem törődik csak magával, akkor egyúttal az is világos lesz, hogy ez a lét puszta kapcsolat, másokhoz való viszonyulás.”] A Jézus-ember, aki tökéletes szolgálatával oda jutott, hogy „Istennel egybeessen”, nyilatkoztatja ki az embernek, hogy az ember in fieri Isten (az Istenné válás útját járja), és ezért ember és Isten között lényegszerű identitás áll fenn. Miközben Dantét is eltorzítja, ezt írja Ratzinger: „Dante Isteni színjátékának megindító befejezését – Az istenlátás – juttatja az eszünkbe, ahol a költő Isten titkát bámulva, azon »szeretet összes hatalma« közepette, mely csendben és egyetértésben »körben mozgat napot és minden csillagot« boldog ámulattal saját képmását, egy emberi arcot fedez fel.” (153. oldal) Feltéve: 2016. április 15. Ahogy látjuk, Ratzinger mesterien alkalmazza az összes modernista mesterfogást, hogy a „régi” hitet nevetségessé tegye – egyik helyen ezt a kifejezést használja rá: „triumfális dicsőítő-krisztológia”, más helyütt „ontológiai Isten-mítosz”. Holott az első nem takar mást, minthogy Jézus Krisztus, mert nem olyan ember, mint mi, hanem Istenember, és mint ilyen egylényegű az Atyával, és mindenható és örök, mint az Atya, a kereszten győzedelmeskedett – miként ez a húsvéti szekvencia záró strófájában olyan utánozhatatlanul szépen szól: „Tudjuk Krisztusról, hogy valóban föltámadt halottaiból: győzelmes Királyunk; te irgalmazzál minékünk. Amen. Alleluja!” – Az „ember” Jézus mindennemű tettének egyedül azért van megváltói jellege, mert Ő mindig, vagyis személye szerint Isten Fia és ezáltal az isteni természettel keveretlenül és elválaszthatatlanul össze van kapcsolva. Ami nem más, mint a katolikus hit, az Joseph Ratzinger szerint „triumfális dicsőítő-krisztológia”. És Krisztus valóságos istenségében való hitünk az ő számára „ontológiai Isten-mítosz”, vagyis egy agyrém valóságként való elfogadása! Mivel ezt szinte nem lehet elhinni, és a legtöbben, Ratzinger konzervatív híre miatt ilyesmit nem is hisznek el róla, még többet idézünk Ratzinger saját szavaiból. Hogy az itt elhangzottak valóban Ratzinger gondolatai, azt teljesen világosan bizonyítja Krisztusról, mint az „utolsó emberről” alkotott felfogása, amit könyvének [internetes kiadás szerint] 191. oldalától kezdve mutat be. Itt a Szentírásnak egy újabb szakaszán (és pont Szent Pálon) követ el erőszakot, mert nem érdekli, hogy a katolikus exegézisnek azokban a passzusokban, melyek a dogmával összefüggnek, ahhoz az értelmezéshez kell tartania magát, amihez az Anyaszentegyház mindig ragaszkodott: „És hogyan néznek a dolgok a továbbiakban ki, ha rájövünk a páli szavak nyitjára, ami megtanít bennünket Krisztust mint az »utolsó embert« megérteni (1 Kor 15,45: »Ádám, az első ember élő lénnyé lett, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké.«) – mint a végleges embert, aki az embert a jövőjébe viszi, ami abból áll, hogy nem csupán ember, hanem Istennel egy valaki.” – És rögtön ezt követően, a „Krisztus az utolsó ember” cím alatti fejezetben így folytatja: „Immár elérkeztünk ahhoz a ponthoz, melyen megpróbálhatjuk összefoglalva kimondani, mit értünk akkor, amikor ezt valljuk »hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött fiában, a mi Urunkban«.” Ehelyütt megszakítjuk idézeteinket, és teszünk egy rövid betoldást, hogy mindazt, amit Ratzinger máig forgalomban levő szemináriumi tankönyvében mond, teljes jelentőségében könnyebben meg tudjuk érteni. Az új-teológus Ratzinger tehát eddig azt fejtette ki, hogy Jézus Krisztust azért, mert kereszten elszenvedett halála révén az autentikus ember volt, és az ember létet radikálisan szolgálatként élte meg, az ősegyház hite végül istenné tette. Most össze akarja foglalni „felismeréseit”, és meg akarja magyarázni, hogy „mit értünk azalatt, amikor ezt valljuk »hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött fiában, a mi Urunkban«.” Hallgassuk csak nagyon figyelmesen, milyen választ ad Ratzinger keresztény hitünk eme központi kérdésére:      „Minden eddigi után elsőnek kimondhatjuk: a keresztény hit a Názáreti Jézusban, mint példaszerű emberben hisz – így lehet az előbb említett páli »utolsó Ádám« kifejezést a leginkább szakszerűen lefordítani. De éppen, mint a példaszerű, mint a mértékadó ember átlépi az emberi lét határát; csak így és csak ezáltal ő a valóban példás ember.”      Ehhez csak elképedve, megrökönyödötten felkiáltani lehet. Ámul a laikus és csodálkozik a szakember: Joseph Ratzinger szerint Krisztus Jézusban, Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban való hitünk teljes komolysággal annyit jelent, hogy mi „a Názáreti Jézusban, mint a példaszerű emberben” hiszünk. Ha ez nem perverzitás, nem radikális eretnekség, akkor mi? Ratzinger eme tervezetét az alulról történő „Istenné”-válásnak is nevezhetjük. Azáltal, hogy az ember tökéletesen, a legradikálisabb értelemben ember lesz, Istenné válik –Ratzinger szerint. Micsoda szánalmas isten lehet az ilyen, ha a konkrét, ősbűnnel terhelt emberre nézünk!      [Ebben az egészben nem az a legszörnyűbb, hogy Ratzinger ezekkel a legdurvább eretnek tézisekkel teológus, szemináriumi tanár, püspök, bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, pápa, végül nyugalmazott pápa lett, hanem az, hogy a magukat különösen jó, hithű katolikusnak tartók még ezek után is messiásként tisztelik: Hogyan érdemelhetne meg egy ilyen sereg csodát Istentől?] De netán rosszul értettük Ratzingert, kutassunk hát tovább: „Az egészre, a végtelenre való nyitottság teszi ki az embert. Az ember azáltal ember, hogy végtelenül maga fölé nyúlik, következésképpen annál inkább ember, minél kevésbé magába zárt, »korlátozott« [nem ezeket mondja unos-untalan Bergoglio?; még most sem veszik észre a Ratzinger-rajongók, hogy innen ered Bergoglio egész koncepciója?]. De ekkor – mondjuk ki még egyszer – az a leginkább ember, igen, a valóságos ember, aki a legjobban korlátok nélkülivé vált, aki a végtelent – a végtelen valakit – nem csak megérinti, hanem egy vele: Jézus Krisztus. Benne az emberré válás lépése igazán céljához ért.”      Ezeket a beteges gondolatokat csak akkor lehet valamelyest követni – a szó valódi értelmében megérteni nem lehet őket, csak mint tévtant és hitehagyást felismerni –, ha tekintetbe vesszük, hogy Joseph Ratzinger tehetséges dialektikus, aki a tézis és antitézis játékát mesterien műveli. A végtelenre nyitott ember Jézus Krisztusban olyan mértékben leveti minden korlátját, hogy a végtelen valakit nem csak érinti, de egy vele (valójában itt eggyé „lesz” vele-nek kellene állnia), amivel azonban nem, mint várható lenne, az evolúciós istenné-válás, hanem az emberré válás érkezik el céljához. Karl Rahner írta a zsinat előtt Hans Küngnek [két nagy eretnek levélváltása]: „Mivel úgy tűnik, hogy Ratzinger, Semmelroth is jön, Congar-ral, Schillebeecks-szel stb. egész kedves kis klubot alkothatunk.” Miként X. Pius „Pascendi” enciklikájában már kiemelte, a modernisták kiválóan értenek hozzá, hogy kölcsönösen dicséretekkel halmozzák el egymást, és ezzel elvbarátjaikat szélesebb körben ismertté tegyék, és befolyásosabb állásba segítsék. Ezért Ratzinger sem habozik, hogy olyan embereket, mint Rahner, Hans Urs von Balthasar [akiről még 2013-ban is azt nyilatkozta, hogy a kedvenc írója], Henri de Lubac, Walter Kasper stb. – sőt Teilhard de Chardin – részesítsen szakmai elismerésben és dicséretben. Most az erről az utóbbiról írottakat idézzük Ratzinger könyvéből [Teilhard de Chardin-ről lásd a katholisches.info „Chardin SJ (1881–1955)” című 2015. március 28-án közzétett cikkét]:      Hogy gondolkodásáról és teológiájának „forrásairól” mindennemű kétséget eloszlasson, Ratzinger az új-teológusok között is a legszomorúbb és legszemtelenebb emberre, nevezetesen Teilhard de Chardin-ra, az „aposztata jezsuitára” hivatkozik: „Teilhard de Chardin jelentős érdemeként kell értékelni, hogy ezeket az összefüggéseket a mai világkép alapján újra gondolta.” Ezután számos idézet következik Teilhard műveiből, melyekből most az utolsót, mint végkövetkeztetést mutatjuk csak meg (193. oldaltól): „A kozmikus áramlat »egy hihetetlen, kvázi monomolekuláris állapot irányába vezet …, ahol minden ego … arra van rendelve, hogy csúcspontját valamilyen titokzatos szuper-egoban érje el«. Az ember mint egy Én bár egy vég, de létmozgásának és saját létének iránya egyúttal képződménnyé teszi, ami egy »én-fölötti«-be tartozik, ami nem oltja ki, hanem átfogja; csak egy ilyen egyesülésben tud a jövő emberének formája megjelenni, amiben az emberi lét egészen önmaga céljánál lesz” (vagyis a tökéletes humanizálódás, Ratzingertől teljesen nem idevalóan „istenné-válás” vagy „természetfeletti” szóval jelölve). Ratzinger számára ez a monista-panteista őrület – hihetetlen, de igaz – maga a páli krisztológia tartalma!      És Ratzinger még tovább következtet ebből: „Nyilván kimondható, hogy itt a mai világkép felől, és a dologban bizonyára olykor túlságosan biologista nyelvezetben, mégis a páli krisztológia iránya van megragadva, és válik új módon megérthető: A hit Jézusban az embert látja, akiben – a biológiai séma felől nézve – mintegy a következő evolúciós ugrás lett elvégezve. Innen fogja a hit Krisztusban egy mozgalom kezdetét látni, akiben a kettébontott emberiség egyre jobban utol lesz érve egy egyetlen Ádám létében, egy egyetlen »test« – az eljövendő ember – létében. Benne az ember azon jövője felé tartó a mozgalmat fogja látni, melyben ő egészen »szocializált«, egy egyetlenben bekebelezett, tehát úgy, hogy abban az egyes nem kioltva, hanem egészen önmagához lesz hozva.” Ez nem más, mint a katolikus hit tökéletes kifordítása: Nem Isten lett emberré, hanem Jézus Krisztusban az ember nyilatkozott meg Istenként. A tanulmány szerzője nem idézi Ratzinger könyvéből azt a részt, ami a „»A Fiam vagy, ma adtam neked életet. Kérd tőlem, és örökségül adom neked a népeket, birtokodul a föld határait.« (Zsolt 2,7-8) Ezen a ponton kezdi meg e szöveg új alkalmazását a jeruzsálemi őskeresztény közösség” rész előtt áll. Pedig ez is megérdemli a közlést, mert itt is kiválóan meglátszik, ahogy Ratzinger a katolikus hitet gúnyolja. Tehát mielőtt oda lyukad ki, hogy az őskeresztény közösség találta ki, hogy Jézus Isten fia, ezeket írja:      Felteszi az alapkérdést: „Lassan kell haladnunk. Ki volt tulajdonképpen a Názáreti Jézus? Hogyan értelmezte ő saját magát?” [Egy dogma azért dogma, mert az Egyház végérvényesen így döntött róla, következésképpen már az is súlyos bűn, ha nem eretnekség, ha valaki egy dogma tartalmát újra el kezdi feszegetni: Hogy Jézus Isten Fia, és hogy magáról azt mondta: „én és az Atya egy vagyunk” (Jn 10,30) a Bibliában áll, mint isteni kijelentés, erről a 20. század közepén elkezdeni tanakodni, ocsmány eretnekség a legsúlyosabbak közül, mert nem csak eretnekség, de tömény szentséggyalázás. Amit itt egy katolikus pápának tartott ember tesz, nevezetesen, hogy Jézus istenségét, istenfiúságét tagadja, még egy Luther sem tette meg.] Majd Ratzinger így kezdi válaszát, mielőtt a korábban már idézett részre térne: „A zsidó világban Jézust zsidó kategóriákkal magyarázták (emberfia, Messiás). A hellén területen ezeket a kategóriákat nem ismerték; következésképpen ott a hellén elképzelés szerinti modelleket kerestek rá. A semita séma, emberfia és Messiás helyére így lépett az »isteni ember« vagy »istenember« hellén kategória, melyekkel Jézus alakját érthető tették. A hellénizmus értelmében vett »istenembert« azonban két fő tulajdonság jellemzi: csodatevő és isteni eredetű. Ez utóbbi azt akarja mondani, hogy valamilyen formában Istentől, mint atyától származik, fél isteni, fél emberi származása az, ami őt istenemberré, isteni emberré teszi [Ratzinger itt úgy festi le Jézus Urunkat, az élő Isten Fiát, mint a görög mitológia félisteneit, akikben Jézus születésekor már maguk a görögök sem hittek!]. Az isteni ember kategóriájának átvitele azt hozta magával, hogy mindkét most említett jellegzetességet át kellett vinni Jézusra. Így kezdték el őt csodatevőként leírni, és a szűzből való születés »mítoszát« szintén ebből az okból alkották meg [az ördögűzők szerint Szűz Máriát még az ördögök sem merik káromolni, Ratzinger azonban még attól sem riad vissza, hogy „mítosznak” nevezze Istenanyaságát, amit a keresztények a görög mitológiából „alkottak meg” szerinte]. Ez aztán a maga részéről újra oda vezetett, hogy Jézust Isten fiának kezdték el nevezni, mert Isten misztikus módon az atyjának tűnt. Ily módon végül Jézusnak »isteni emberként« való hellén értelmezése, együtt ennek szükséges kísérőjelenségeivel, a Jézusra jellemző Isten-közelséget az Istentől való származás »ontológiai« ideájává változtatta át. Ezen a mitikus nyomon fejlődött tovább a régi egyházi hit az egésznek a Khalkédoni Zsinat (451) dogmájában való végleges megszilárdulásáig Jézus ontológiai istenfiúságának kifejezésével [DH 301: „A mi Urunk Jézus Krisztus … aki az idő kezdete előtt az Atyától született istensége szerint..” … DH 303: „Mindezeket tehát, miután mi minden oldalról nagy gonddal és figyelemmel megvizsgáltunk, a szent és általános zsinat úgy döntött, hogy másféle hitet senkinek sem szabad előadnia, vagy leírnia, vagy összeállítania, vagy értelmeznie, vagy másképpen tanítania.”] Ez a zsinat dogmatizálta Jézusnak Istentől való ontológiai származásának gondolatával ezt a mítoszt, és vette körül egy zavaros tudománnyal odáig, hogy ez a mitikus kijelentés végül az igazhitűség jelszavává emeltetett, és így a kiindulópont véglegesen a feje tetejére lett állítva. Egy történelmileg gondolkodó részére ez az egész egy abszurd festmény, akkor is, ha ma seregestül talál magának híveket.” Aki kételkedik abban, hogy Ratzinger valóban ilyeneket hisz, ilyeneket írt/ír, az az interneten utánanézhet az idézett műnek, és ellenőrizheti az itt leírtakat: https://de.scribd.com/doc/53689311/Einfuhrung-in-das-Christentum-Benedikt-XVI#download [Olvasva mindezt egy olyan valaki tollából, akiért ma is tömegek fohászkodnak, hogy lépjen megint „porondra”, mint az igaz hit védelmezője, egyszerűen meghaladja az emberi értelmet és emberi képzelőerőt. Aki meggondolja, hogy ki volt, illetve minek tartja a világ 50 éve Joseph Ratzingert, és hogy nem omlott össze azonnal a világ, amikor ez az ember szentséggyalázó gondolataival magas posztról elárasztotta a katolikus világot, az a borzalmaknak olyan mélységét látja maga előtt, melyekre ember nem találhat szavakat. És Isten ezt mégis megengedte. Mindezek után egyedül csak a visszavonultság, az ima, a lehető legkatolikusabb életvitel és az Isten irgalmában való bizalom maradhat meg egy katolikus számára. Itt, ekkora ördögi hatalmakkal szemben, semmi másnak nincs semmi értelme.      Persze Pie bíboros szavaiból – is – kiderül, hogy mindezeket a szentségtöréseket nem Ratzinger találta ki, ő csak szorgalmasan „lemásolta” a 19. századi liberálisok agyrémeit. És továbbadta olyanoknak, mint például Bergoglionak, aki figyelmes odanézéssel könnyen beláthatóan tényleg nem csinál mást, csak konzekvensen átülteti a gyakorlatba Ratzinger és tsai. tanait. Hiszen, ha Jézus nem Isten, legfeljebb a többi emberért való önfeláldozó szolgálataiért istenné vált ember, akkor egy más vallást méltatni, elfogadni sem bűn, hanem inkább kötelesség. És akkor valóban a legnagyobb „erények” közé tartozik a világ összes emberének a lábát csókolgatni, hiszen ez is csak szolgálat másokért, mégha az érintettek nem is ezt követelik tőlünk, hanem az életünket és tulajdonunkat, no meg, hogy a bálványaikat szolgáljuk.      Beleborzong az ember, ha arra gondol, mekkora bűnöket kell egy embernek elkövetnie ahhoz, hogy arra a mélypontra, arra a szentséggyalázó eretnekségre eljusson, ahol Ratzinger van/volt. Vajon egy egyszerű bajor katolikus családból hogyan jut el valaki a feneketlen eretnekség ezen mélységeibe? Mely tettei, gondolatai, szándékai előzték ezt meg, hiszen a rablógyilkos első tette sem a rablógyilkosság, az már csak korábbi sok kisebb bűnének következménye.      Már fent volt ennek a tanulmánynak az eleje az interneten, amikor kaptam egy e-mailt, melynek írója többek között ezt írta: „Tudom, Önt is mennyire elkeserítik a Rómából jövő hírek.” – Elgondolkodtam: Valóban a Rómából jövő hírek keserítenek el engem? Nem, elsősorban nem azok, adtam meg a választ magamnak, hiszen azt már régóta tudjuk, hogy Róma valóban az Antikrisztus székhelye lett, ahogy a La Salette-i Szűzanya is megmondta! És azon sem csodálkozunk, ha a farkas valóban farkasként viselkedik. Az sokkal megrázóbb újdonság, ha a juhok nem a pásztoruk, hanem a farkas után mennek. Vagyis sokkal inkább azok a hírek szomorítanak el, melyek arról szólnak, hogy magukat katolikusnak tartók, köztük olyanok is, akik ezt a honlapot vagy más katolikus oldalt is rendszeresen olvasnak, még mindig nem tesznek semmit, még mindig a zsinati egyházat követik, annak tagjai. Hogy még mindig pápának tartják az elmúlt évtizedek római fehérruhás embereit, köztük egy Ratzingert, akinek eretnekségéről itt is olvashatnak. Hogy olyan leveleket írnak nekem, melyekből kiderül, hogy egy szót sem értenek, vagy nem vesznek komolyan a katolicizmus mai katasztrofális helyzetéből stb. stb.      Pedig a hívek ezen viselkedése az, ami egyáltalán lehetővé tette, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Pont a „hívek” e közönyös, nemtörődöm, felületes, akatolikus viselkedése az, ami miatt egy Ratzinger és elődei és utódai átvehették a vezetést Krisztus szent szeplőtelen Egyházában! Csak ez tette lehetővé, hogy a szabadkőművesek megvalósíthatták terveiket az Egyház szétzúzására! Ahelyett, hogy másokat hibáztatnánk, teológusokat, Bergogliot stb., vizsgáljuk meg magunkat: lanyhaságunkkal mily nagyon segítettük az ellenség térhódítását az Egyházban és a világban! Ugyan hányan vannak csak e honlap olvasói között is olyanok, akik az itt leírtakat megszívlelik, végiggondolják, majd ennek megfelelően cselekednek? Persze, nagyon valószínű, hogy legtöbbjük nem is olvassa el a komoly írásokat, és csak azért használ internetet, hogy a Rómából érkező botrányokon felháborodhasson. A klérus bűnein kívül, a laikusok e lagymatag viselkedése miatt engedi meg Isten a mostani borzalmas, emberileg kilátástalan helyzetet!] Pie bíboros, Krisztus istenségének védelmezője Ratzinger alulról felfelé haladó krisztológiáját bemutató kitérő után térjünk vissza Pie bíboroshoz – remélhetőleg fokozott figyelemmel, hiszen gondolatainak aktualitása Ratzinger tévtanai után még feltűnőbb. Ratzinger modernista pimaszságai után válaszként együtt mondhatjuk a bíborossal:      „Pont így van most is, ebben az órában. A keresztény vallást az »összes más vallás között az összehasonlíthatatlanul legtökéletesebb és legszentebbnek« nevezik, miközben szigorúan őrizkednek attól, hogy az egyedül igaznak nevezzék; Ellenkezőleg, azzal dicsekednek, hogy »a föld összes nagy filozófusával és vallásával vannak egy társaságban«. … Uraim, az ilyen szentségtörések után mekkora jelentőséggel bírnak »az őszinte és bensőséges elismerések, melyekkel az új filozófia a kereszténységet fellengzősen illeti«? Milyen jelentősége van annak, hogy a filozófus »filozófiai felfedezéseit ama gyengéd tisztelet alapján értékeljük, amit ő az Evangélium vallása iránt érez«? Nem ezerszer inkább nyilvánvaló, hogy személyükben naturalistákkal állunk szemben, akik »Jézus Krisztust teljes bölcsességgel eltelt embernek tekintik, vagy isteni személyiségnek, de azt nem ismerik el, hogy Isten«, és akiket a zsinat [az első és egyetlen „Vatikáni”] élesen elítélt?” E sorok olvastán az ember-csinálta-egyház néhány mai teológusa, püspöke, bíborosa vagy akár pápája jut az ember eszébe, akik itt vagy ott elismerő szavakat mondtak Jézus Krisztusról –, ami után a konzervatív látszatkatolikusok vagy akár még a tradicionalisták is rögtön a vallás hőseinek kiáltották ki őket. Hány ilyen „reménysugár” jelent meg a színen akár csak az utolsó évtizedekben is, akik azonban sajnos mind lidércfényeknek bizonyultak, amit minden, a józan ész parányi maradványaival rendelkező katolikusnak azonnal fel lehetett és fel kellett volna ismernie.      Korábban már idéztük Pie bíboros eme kijelentését: „Nem, e filozófusok Krisztusa nem Urunk Jézus Krisztus, akit én imádok.” Ma a filozófusok helyett a fenti értelemben használt új-teológusokat kell mondani. Pie bíboros idejében szintén nem kevesen voltak azok, akik e modern gondolkodással való kiegyezést és az ehhez való közeledést támogatták. Ezek közül az egyiknek a bíboros így válaszolt:      „Mit beszél ön közeledésről és kölcsönös megértésről, amikor minket örökre szakadék választ el egymástól? Önjelölt próféta, hogyan meri ön azt mondani, hogy »néhány ellentétes külső jelenség ellenére« a béke megvalósítása közvetlenül előttünk áll? [Nem e szavakat fújják csaknem 40 éve folyton a római fehérruhások?] Külső jelenségek, ó nagy Isten! Mintha az önök és köztünk, az ész főpapjai és az Egyház között levő vitás kérdés nem pont Jézus Krisztus és az Ő tanítása istenségének a kérdése lenne! Szent Hilarius szavaival merészen mondom ki: »Az ok, ami engem ma beszélni kényszerít, nem kevesebb, mint Jézus Krisztus ügye!« Mi hisszük, hogy minden az emberiséget irányító törvényen kívül, hogy minden természetes tökéletességen kívül, Jézus szeretetének, az ő mérhetetlen és korlátlan szeretetének spontán indíttatása által, egy csoda által, ami lényegét tekintve a természetfeletti rendhez tartozik, Isten Igéje, Isten az Istentől, világosság a világosságtól, egylényegű az Atyával, leszállott a mennyekből, testet öltött, egy szűztől született, emberré lett és minden embertestvérét Isten fogadott gyermekeinek a rangjába és a mennyei birodalom örököseivé emelte. Hisszük »az Ige testben való eljövetelének teológiai dogmáját; ezen okból biztosak vagyunk abban, hogy Isten lelkét bírjuk, Isten gyermekei vagyunk«. »Minden lélek, amely megvallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az Istentől való«, mondta Szent János (1 Jn 4,2).” Pie bíboros, az igazi, isteni hit védelmezője az alulról induló anti-keresztény krisztológiával az Egyháztól minden időben tanított felülről jövő krisztológiát állítja szembe, amit Szent János Evangéliumában és leveleiben olyan nyomatékosan tanított: „S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van. Gyermekeim, ti az Istentől vagytok, és legyőztétek őket, mert nagyobb az, aki bennetek van, mint aki a világban van. Ők a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk. Mi az Istentől vagyunk. Aki ismeri Istent, hallgat ránk. Aki nem ismeri Istent, nem hallgat ránk. Így különböztetjük meg az igazság lelkét és a tévedés lelkét.” (1 Jn 4,3-6) Pie bíboros Jézus igaz istenségének védelmével összefüggésben közelebbről megvizsgálja ezt a szöveget, mert minden katolikus számára életbevágóan fontos, hogy az antikrisztusi szellemet átlássa. 1863. böjtjében kiadott lelkipásztori instrukciójában fejti ki ezeket a gondolatokat:      „Urunk Jézus Krisztus mondta: »Legyetek hát éberek (Mt 24,42), nehogy valaki félrevezessen benneteket. Sokan jönnek majd a nevemben, s azt mondják magukról, én vagyok a Krisztus, és sokakat megtévesztenek. (Mt 24,4-5) … Álpróféták és álkrisztusok fognak fellépni, és nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is. Lám, előre megmondtam nektek. (Mt 24-25)«      Szeretett fivéreim, a pásztoraitok azt a megbízást kapták, hogy a Megváltó ezen figyelmeztetését gyakran ismételjék el nektek, különösen a zűrzavar és a válság eme korszakában, amikor úgy tűnik, hogy a pokolbeli légiók nagy hatalmat kaptak a megtévesztésre és a károkozásra. Ilyen idők voltak Szent Hilarius korában is. Ezért az ő szava és tanítása az, amit veletek ebben a rövid lelkipásztori instrukcióban közölni fogunk.      Amikor ez a szent tanító apáitoknak az evangéliumot magyarázta, gyakran azon iparkodott, hogy leírja számukra az antikrisztust; és nem csak a személyes Antikrisztust, aki a világ utolsó napjaiban olyan rémületet keltő szerepet fog játszani, hanem a számos és csaknem megszámlálhatatlan antikrisztust, akik az évszázadok során az utolsó Antikrisztus eljövetelét előkészítik és megkönnyítik.      Már Szent Hilarius megadta a katolikusoknak az antikrisztus leírását, mert ez nem csak az idők végén, mint konkrét személy fog fellépni és uralkodni, hanem előfutáraiban már egész idő alatt művén munkálkodik. Eközben vannak olyan korok, melyek egészen hasonlóak a végső időben fellépő Antikrisztus korához, mert e korokban a hit különösen nagy veszélyben van. Kétségtelenül ilyen idő volt az arianizmus vagy az ú. n. »reformáció« kora, és egészen különlegesen a mi korunk.      Gyermekeim, miközben Szent Hilarius Szent János szavait idézte, Filioli, »mint hallottátok, hogy eljön az antikrisztus« és az utolsó óra közeledik, amit senki nem ismer, mondok nektek valamit, ami biztos: hogy már »sok antikrisztus támadt« (1 Jn 2,18). Hogy az a személyes Antikrisztus, aki az idők végén jön el, korábban számtalan és sokalakú lesz, olyan tény, amit a Szentírás tanúsága megcáfolhatatlanná tesz. Aki tagadja, hogy Krisztus az, akit az apostolok hirdettek, az antikrisztus, ez a Jézus Krisztussal való szembenállás jele. »Ki a hazug, hacsak az nem, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Aki tagadja a Fiút, annak az Atya sincs. Aki megvallja a Fiút, azé az Atya.« (1 Jn 2,22-23)      Na már most, ha leírva áll, hogy az Antikrisztus ideje veszélyes lesz, hogy sokak jó hite meg lesz lepve, akkor nem csekély elővigyázatosságra van szükség elődeivel és előfutáraival szemben is. »Csak egy figyelmeztetést adhatok nektek: Őrizkedjetek az antikrisztustól, rettegjetek az antikrisztustól.«      És ha azt kérdezitek tőlem, hogy ki ma az antikrisztus, akitől óvakodnotok kell, akkor tényleg sokkal egyszerűbb lenne számomra azt megmondani, hogy ki nem az, hogy hol nincsenek antikrisztusok. Antikrisztus az, aki tagadja, hogy Jézus Isten; antikrisztus az, aki tagadja, hogy Jézus egyszerre Isten és ember. [Pie bíboros szavai szerint tehát Ratzinger antikrisztus.]      Maradjatok tehát meg szilárdan az Anyaszentegyház régi és változtathatatlan hitében, kedves fivéreim, »legyetek férfiak és nem gyermekek, akik ide-oda ingadoznak és hagyják magukat a vélemények minden szelétől ide-oda rángatni, megtéveszteni az emberek csalása és a tévedés alattomos fondorkodásai által, ami körbefonja őket«. Az isteni Megváltó azt mondta, mikor Jeruzsálem pusztulását jövendölte meg: »Jaj a várandós és szoptatós anyáknak azokban a napokban!« (Mt 24.19) – Szent Hilarius e szavait a következőképpen magyarázza: »Az Egyház viharos és súlyos idejében jaj azoknak a lelkeknek, akiket kétely gyötör, és akiknél a hit, a jámborság még a fogantatás vagy az első táplálás stádiumában van. Az előbbiek, bizonytalanságuk zavarában meglepve és kínzott szellemük tétovázásától feltartva, túl nehézkesek lesznek, hogy az antikrisztus üldözésétől megmeneküljenek; az utóbbiakból, akik csak keveset ízleltek még meg a hit titkaiból és az isteni felismerésből még csak keveset fogadtak be, hiányozni fog a szükséges erő és jártasság, hogy ilyen heves támadásoknak ellen tudjanak állni.« A lelkek ezen nehézkessége és ez a gyengülése az, ami az utolsó időket olyan romlottá teszi, és olyan sok hitehagyást okoz.      Erősnek kell lennünk a hitben és nem szabad magunkat gyerekesen valamely érzelmektől vezéreltetni. Minél jobban megvilágít bennünket szent hitünk világossága, annál pontosabban látjuk át a mai csábítók, akik időközben már légiónyian vannak, antikrisztusi játékát. Szent Pál óv bennünket: »Végül: erősödjetek meg az Úrban, az ő mindenható erejéből. Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen. Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat. Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére. Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát. Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát. Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentért és énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát. Ennek a bilincsekben is hírnöke vagyok, hadd hirdessem hát bátran, ahogy kötelességem.« (Ef 6,10-20)” Hagyjuk magunkat Pie bíboros szent tüzes buzgóságától elragadni azáltal, hogy szavait figyelmesen követjük, melyekkel azon férfiak ellen kel hadra, akik szent hitünket akarják lerombolni. Feltéve: 2016. április 23.     Úgy tűnik, hogy a sületlenségnek nincs már határa, hogy ha Jézus Krisztus és az Ő szent Egyházáról és a katolikus vallásról van szó, akkor minden megengedett: ez olyan tapasztalat, amivel ma mindenki újra és újra találkozhat. Az ilyen badarságok arról tanúskodnak, hogy a hit a legtöbb embernél puszta szellemi játszadozássá züllött, ami a modernizmusnak kikerülhetetlen következménye. A modernizmus rendszerében ugyanis a hit mindennemű komolyságot elveszít, mert a modernista „hit” mint puszta irracionális érzelem, semmilyen természetfelettit nem ismer többé, tehát semmilyen isteni kötelezettséget nem von maga után és nem róhat ki senkire. [Nem pont erről ír Bergoglio legújabb „buzdításában” is?!] Ennek következtében a Kinyilatkoztatás keresztény Istene hirtelen bármelyik más vallás agyrémeinél alacsonyabb rendűnek tűnik fel a világ szemében. A modernista gondolkodásmódot követők és hirdetők valóban szellemi törpék, szellemi kretének, akikből mindennemű természetfeletti ítélőképesség hiányzik. Csak a saját maguk csinálta, kicsiny világukban tűnik piciny értelmük bálványaival szemben a Kinyilatkoztatás Istene alulmaradni [ahogy ezt fentebb Ratzingernél láttuk]. A valóság természetesen egészen másképp néz ki, ahogy ezt Pie bíboros érezhetően meghatódva hangsúlyozza: „Ah, mondjuk inkább szent tanárunkkal, hogy a keresztény Szentháromság dogmája, bár értelmünk számára titok, amit itt a földön semmilyen emberi kutatás nem tud bizonyítani, mégis értelmünknek semmihez sem hasonlítható fényt és vigaszt nyújt. Mi nem vagyunk tovább arra kényszerítve, mint a pogányság egyes gondolkodói, hogy – mint Pürron görög bölcselő – vallási szkepticizmusba vonuljunk vissza azon sajnálatraméltó alternatívaként, hogy vagy sok istent, következésképpen sok végtelent, ami abszurd, fogadunk el, vagy egy közömbös és alvó istenben hiszünk, egy olyan istenben, akit a végtelen természet súlya agyonnyom, aki örökre tehetetlen, hogy valami mást, mint végest hozzon létre. A mi hitvallásunk egy egyetlen, de nem magányos Istent tanít, egy Istent, akinek legbelsejében két fogalom találkozik, anélkül, hogy kizárnák egymást, amiket tanácstalan ösztönünk az istenségben keresett, anélkül, hogy össze tudta volna őket egyeztetni: az egységet és a termékenységet, a termékenységet az egységben. … Többek között azért beszéltem önöknek ezekről, hogy annak szükségességére emlékeztessem önöket, hogy a nép hitét vallásunk eme alapvető pontjaiban folytonosan erősítsék.” Milyen szükséges lenne ma is, hogy a „nép hitét vallásunk eme alapvető pontjaiban folytonosan erősítsék”. Sajnos, ennek pont az ellenkezője történik: a Legméltóságosabb Szentháromság-tant együtt a Boldogságos Szűz Mária és Istenanya-tannal egyre jobban a háttérbe szorítják, mert útjában áll az ökumenizmusnak. A csodálatos, titokzatos Isten kinyilatkoztatása feletti öröm láthatóan kiveszett az emberekből. Pedig hogyan lehet azt hinni, hogy ezt az Isten-ajándékozta felismerést valamilyen emberi tekintetből újra az asztal alá lehet söpörni?      Hiszen a háromszemélyű egy Istenben való hit az egész keresztény vallás alapja. Hitünk ezen első tételének ismerete elengedhetetlen az üdvösséghez. Egy magányos istenben való hit kizárja az Istenfiúságban való hitet. Egy magányos istenben való hit súlyos bűn, ez csak Jézus Krisztus első eljövetele előtt volt elegendő, de nem azóta, hogy eljött és szólt hozzánk. … Tanulmányunk végén adjuk át megint a szót Istentől megvilágosított prófétánknak, Pie bíborosnak, aki 1863. augusztus 25-i (tehát csaknem 153 évvel ezelőtt!) ünnepélyes egymásmegyei szinóduson, melyen Ernest Renan Jézus élete című könyvét ítélték el, ezeket mondta:      „Amikor Jézus Krisztus, a mi legnagyobb Istenünk tiszteletéről, a katolikus hit igazságáról, következésképpen a lelkek örök üdvösségéről van szó, szemmel láthatóan az egyetlen pontos és illendő mérték az, amit az Evangélium »jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mérték«-nek (Lk 6,38) nevezett. Úgy gondoltam, hogy kötelességem Krisztus ügyét kezembe venni és püspöki kardommal azt a büszke fejet eltalálni, aki fellázadt Ellene, és ily módon azokat védeni, akik gyengeségük miatt még nagyobb veszélynek vannak kitéve, hogy megtévesszék őket, egyúttal minden jámbor lelket vigasztalni és a közöttünk levő esetleges bűnösöket is figyelmeztetni.      Ezen felül meg akarom mondani nektek, hogyha mások ezzel a romlott könyvvel kapcsolatban hallgattak volna, én még inkább feladatomnak tartottam volna, hogy felemeljem szavamat ellene. .. Ha csak a személyre tekintünk, ez egy parányi Arius csupán, aki egészen a nyugat szülötte, német a gondolkodása szerint, francia a stílusa szerint, és minden tekintetben mostani lezüllött korunk mentalitásához alkalmazkodó. De ami az őt hajtó szellemet és azon erőket illeti, melyekkel rendelkezik, úgy egy erősen megnövekedett Arius, aki egyre elvetemültebb lesz (lásd 2 Tim 3,13: »A gonoszok és csalók viszont egyre mélyebbre süllyednek: tévúton járnak és tévútra vezetnek«).” Függelék: Akármilyen 100 évnél nem korábban íródott katolikus szakkönyvet olvastam eddig, abban mindig előfordult Renan neve – amiből az derül ki, hogy ő és műve teljesen bele ivódott a katolikus gondolkodásba, még azoknál is, akik bírálták. Ez arról is tanúskodik, hogy a romlott, de legalábbis romlásnak induló korokban még a „jók” sem tudják teljesen kivonni magukat a „gonoszok és csalók” hatása alól, ami hozzásegít ahhoz, hogy ezek a „gonoszok és csalók” egyre ismertebbekké váljanak és ily módon egyre nagyobb kárt okozzanak a lelkekben. Egy igazán katolikus világban Renant és hírhedt szentséggyalázó művét figyelemre sem méltatta volna senki, nem hogy mindenki csak erről beszéljen, vagy üdvözölje, vagy csak háborogjon miatta. Mindkét viselkedés a gonosznak hoz hasznot. – Ha az 1960-as években, tehát még a NOM kihirdetése előtt, katolikusok lettek volna a hivatalos katolikusok, Ratzinger könyve sem jelenhetett volna meg, illetve ha mégis, teljes érdektelenségbe süllyedt volna [érdekes, hogy ezt is Krisztus ellenségei tudják jobban, nevezetesen, hogy a figyelmen kívül hagyás, az elhallgatás a legjobb fegyver valami vagy valaki ellen]. És azt se felejtsük el, hogy évtizedek óta nincs egyetlen megszólaló sem, aki ne azzal kezdené Ratzingerről szóló mondandóját, hogy „korunk legnagyobb teológusa” – vajon ez mindegyiküknél Ratzinger eretnek krisztológiájának a helyeslését is jelenti? Mindenesetre az tény, hogy amikor Ratzinger 75 éves korában beadta lemondását Wojtylának, ez azzal utasította vissza, hogy mi lenne vele nélküle, hiszen egész pápasága Ratzinger teológiájára épül fel.      Ismét bebizonyosodott, hogy Európa legkésőbb a felvilágosodás óta már nem volt valóban katolikus! Így aztán Renan (és Ratzinger) is ünnepelt tudóssá válhatott, mi több, még a magát kereszténynek valló Magyarországon is! 1. Ernest Renan (1823-1892) (forrás: Katolikus Lexikon IV. kötet, 1933. és Révai Nagy Lexikona, 1924.) KL: Pap akart lenni s belépett a St-Sulpice-be, de hitében meginogva, 1845-ben elhagyta a szemináriumot. A Bibliotheque Nationale hivatalnoka lett. Egy szíriai tanulmányútjának képzelettermékenyítő hatása alatt megírta hírhedt Vie de Jésus (Jézus élete) című könyvét, mint a 7 kötetes Histoire des origines du christianisme (1863-83) első részletét.      A könyv tendenciája miatt a Collége de France katedrájáról felfüggesztették, melyet csak a köztársaságban kapott újra vissza. Mint keleti nyelvész alkotta legjobb munkáit. Kételkedő lelkületét azonban leginkább a Jézus élete tükrözteti, mely kortársaira is a legnagyobb hatással volt. Benne Renan valósággal rajong ugyan az ember Jézusért, de tagadja az ő istenségét; Krisztusban csak a kultusztalan s dogmátlan vallás megalapítóját akarja látni [lásd Ratzinger művét és Bergoglio „tanait”]. A Jézus életében előforduló természetfelettiség szerinte nagyrészt csak a népies elbeszélésmód s a kezdődő mítosz számlájára írandó, de belejátszik a főszereplőnek, a „sötét óriásnak” hallgatólagos beleegyezése is, akiben, mikor a derűs galileai lelkülettel nem ért elég hatást, mindinkább a keserű prófétai, sőt forradalmi gondolat lett uralkodóvá; ez vitte halálba is.      Renan nem történetíró, sem nem komoly vallástörténész, hanem nagy képzeletű költő, aki saját örömére mítoszt csinál a történelemből [ez kissé enyhe megfogalmazás, és elfogadhatatlan egy katolikus lexikontól]. Krisztus életéről való felfogása ma már messze túlhaladott álláspont [micsoda? mikor nem volt az, sőt, mikor nem volt szentséggyalázás? ha egy 1933-ban kiadott katolikus lexikon ilyet ír, akkor már érthető, hogyan vette magának egy Ratzinger a merészséget, hogy ilyet írjon: „Egy történelmileg gondolkodó részére ez az egész egy abszurd festmény, akkor is, ha ma seregestül talál magának híveket”], de költői nyelvével, finomkodó szkepszisével igen sokat tett a Jézus istenségébe vetett hit lerombolására a félművelt tömegekben. Élete végén kálvinista lett. Bölcseleti iránya sajátos frivolságú, rideg pozitivizmus. RNL: francia orientalista és történész. Teológus volt, de radikális nézetei miatt 1845. elhagyta e pályát és a keleti nyelvekkel kezdett el foglalkozni. 1862-ben a Collége de France a héber nyelv tanárának hívta meg, 1863-ban jelent meg Vie de Jésus című könyve. Magyarra több ízben is lefordították: először névtelenül, 1864-ben, tovább Sárosi Kornél 1893., Gyöngyösi János 1920., Haraszti Zoltán 1921. [1924-es adat!])      E könyvben Renan a filozófiai radikalizmus álláspontjából kiindulva, a tübingeni iskola [ahova később Ratzinger is tartozott!] történeti kritikai munkáinak felhasználásával Jézus életét az ország és a nép viszonyaiból, az akkori kultúrából és az egyén lélektani fejlődéséből konstruálja, úgy hogy Jézus egy galileai falusi történet szeretetreméltó hőséül van feltüntetve.      A könyv mindenütt óriási feltűnést keltett és nyomában az ellenkezőt bizonygató [micsoda megfogalmazás!] írások és könyvek egész serege fakadt. A francia püspöki kar is panaszt emelt Renan ellen, úgy hogy 1863. július 11-én elmozdították tanári állásából. Renan ezután Egyiptomba utazott, a kereszténység őstörténetével kezdett el foglalkozni és megírta Histoire des origines du christianisme című terjedelmes művét (amit 1863-ban tettek indexre), amelyben Jézus életét folytatja. Mindezek a könyvek és egyéb értekezései is ragyogó stílusban vannak megírva, és Renan főként a kereszténység szociáliselemeit domborítja ki bennük.      1871. decemberében Renan engedélyt nyert előadásai folytatására a Collége de France-on, 1878-ban tagja lett a francia akadémiának. A Magyar Tudományos Akadémia is kültagjává választotta. 1903-ban szülőhelyén szobrot állítottak emlékének. 2. Ratzinger krisztológiájának sikere Azoknak, akik azt vetik ellen az elmondottaknak, hogy Ratzinger e tanulmányban elemzett szentséggyalázó könyve régen jelent meg, vagy hogy Ratzinger maga azóta felülbírálta egykori nézeteit, azt ajánlom, hogy üssék be a google.hu-ba ezt a kifejezést: „Ratzinger krisztológiája”.      Ott az első oldalon ezeket találják. A linkek után mindenütt olvasható egy-két mondat a vonatkozó oldal tartalmából, amiből világosan kitűnik, hogy Ratzinger nézetei milyen széles körben elterjedtek, hogy ő álmában sem gondolt arra, hogy visszavonja azokat – még 2000-ben is ő írta az akkori kiadás előszavát! –, és hogy senkit nem zavar, hogy egy dogma tagadásáról, hitünk legalapvetőbb igazságának megkérdőjelezéséről van benne szó. katolikus-honlap/„A kereszténység tökéletes lerombolása zajlik” katolikus-honlap.hu/1601/pie2.htm 2016. ápr. 15. ... Ratzinger azzal, hogy tagadja Jézus Isten-létét (lásd az itt következő tanulmányt), egyúttal Mária ... Mi történt? Joseph Ratzinger krisztológiája. Lukács László: Az igazság munkatársa. Joseph Ratzinger – XVI ... www.magyarkurir.hu/.../lukacs-laszlo-az-igazsag-munkatarsa-joseph- ratzinger-xvi-benedek-papa-elete-es-muve 1 napja ... Ratzinger ezért is építi a krisztológiára egész teológiáját. S mint írja: „A keresztény hit középpontjában nem egy könyv áll, hanem egy személy ... Ratzinger pápa és a II. vatikáni zsinat - Távlatok www.tavlatok.hu/net/cikk002.htm A következőkben négy előadásban mutatom be Ratzinger pápa zsinati .... Joseph Ratzinger professzori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) ... [DOC] Krisztológia 9.doc www.gff-szeged.hu/konyvtar/.../Krisztológia%209.doc A 2. vatikáni zsinatnak e kijelentése új korszakot nyit meg a krisztológia ... című nyilatkozatában (melynek alapszövegét Joseph Ratzinger fogalmazta meg) első ... Lélek és kultúra: Joseph Ratzinger – XVI. Benedek: A Názáreti Jézus lelekeskultura.blogspot.com/.../joseph-ratzinger-xvi-benedek-nazareti.html 2009. máj. 6. ... a Názáreti Jézus mégsem tekinthető pusztán Joseph Ratzinger ... lenni, tudományos, komoly biblikus alapokon nyugvó krisztológiai munka. A pápa Jézus-könyve | HAGIOSZ www.hagiosz.net/?q=apapajezuskonyve Ratzinger mindig is az összefüggések művésze volt. Jézus alakját két ... Éppen abban a módban, ahogy Jézus az Atyáról beszél, krisztológia rejlik. Jézus nem ... Dogmatika dogmatika.htk.ppke.hu/dogmatika/4.htm A krisztológia dogmatikus tárgyalása először felvázolja Jézus Krisztus ... Cullmann, O.: Az Újszövetség krisztológiája. ... Ratzinger, Josef: A keresztény hit. Krisztológiai szövegolvasás - Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola www.pphf.hu/...teologia/.../343-krisztologiai-szoevegolvasas 2016. febr. 10. ... Krisztológiai szövegolvasás A kurzus jellege Szövegolvasó szeminárium, ... Ratzinger, Joseph: Jézus Krisztus ma, Communio (1994/4) 8-16. Vatikáni RádióVatikáni Rádió sl.radiovaticana.va/articolo.asp?c=345905 Joseph Ratzinger professzori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) alapirányát. „Azon a véleményen voltam – mondta P. Seewaldnak (Só 58) -, hogy a ... Joseph Ratzinger a teológiaprofesszor - Keresztény Magyarország ... www.keresztenymagyarorszag.hu/hirek/2742 2010. jan. 4. ... Joseph Ratzinger professzori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) alapirányát. „Azon a véleményen voltam – mondta P. Seewaldnak ... Az utolsó oldal: Keresztény Magyarország, cikkét kíváncsiságból kinyitottam, és ezt találtam: http://www.keresztenymagyarorszag.hu/hirek/2742 2010-01-04 Forrás: Vatikáni Rádió Joseph Ratzinger professzori évei alatt alakította ki teológiája (krisztológiája) alapirányát. „Azon a véleményen voltam – mondta P. Seewaldnak (Só 58) -, hogy a skolasztikus teológia abban a formájában, ahogyan megmerevedett, már nem eszköz a korral való párbeszédben a hit átadására. A hitnek ebből a páncéljából ki kell lépnie és új nyelven, a jelen helyzet iránti új nyitottsággal kell szólnia. Ugyanígy az egyházban nagyobb szabadságnak kell megnyilvánulnia.”      A „haladó” Ratzinger álláspontját jól tükrözi az 1968-as Einführung in das Christentum (Bevezetés a kereszténységbe) A könyv (előadássorozat) ugyan már a zsinat befejezése után íródott, de még az előző évek felfogását rögzíti. Jacques Rollet Ratzinger teológiájáról írt könyve előszavában hangsúlyozza, hogy a Bevezetés szerzője nagy sikerű könyvével nyitott teológusnak számított. Ratzinger professzor 1967-ben Tübingenben (itt voltak kollégák Künggel) tartotta ezt az előadássorozatot hallgatóiknak, amelyből megszületett a Bevezetés. A könyvet 17 nyelvre lefordították, és sok kiadást ért meg. (Életutam 150) Igaz, Hans Küng és barátja, H. Häring már a „haladó” Einführungot is bírálják (E 1, 597), mivel Ratzinger szkeptikusan látja a modern történeti-kritikai exegézist: szerintük „a kortárs Jézus-kutatásnak karikatúráját adja”. A Bevezetés ma is megállja helyét. (Szerencsére 2007-ben a Vigíliánál újra megjelent magyarul, új fordításban.) A hit aktusát, majd a Credo ágazatait elemezve Ratzinger radikálisan megfogalmazza a hit és a hitetlenség „dialektikáját”. Hosszan tárgyal a „hit Istenéről és a filozófusok Istenéről”, továbbá a történeti Jézus és a hit Krisztusa kapcsolatáról, a történeti-kritikai exegézis túlzásairól. (Ez a problematika visszatér XVI. Benedek A názáreti Jézus c. könyvében.) A megtestesülésről, majd páli kozmikus Krisztusról, a „végső Emberről” eszmélődve elismerően ír Teilhard de Chardin evolúciós víziójáról (209-213). Az 1968-as diáklázadás és a zsinat után kitört egyházi válság fordulatot hozott Ratzinger szemléletében. Ő maga, már mint bíboros, könyve újabb kiadásának 2000. áprilisában kelt előszavában visszatekint az elmúlt 30 évre. „1968-ban egy új nemzedék jelentkezett, amely nem csupán a háborút követő újjáépítésről állította, hogy az elégtelen, hanem a kereszténység győzelme óta eltelt egész történelmet is elhibázottnak, kudarcot vallottnak tartotta. Az volt a szándékuk, hogy végre jobban csinálják, és szabadságot, egyenlőséget és igazságosságot teremtsenek a világban. Meg voltak győződve arról, hogy ehhez a marxista elmélet széles áramlatában találják meg az utat. 1989 azonban meghozta az európai szocialista rendszerek váratlan összeroppanását.” Majd később így folytatja: „Amikor 1967-ben ez a könyv íródott, a zsinat utáni erjedés lendületes korában éltünk. A II. Vatikáni Zsinatnak éppen az volt a szándéka, hogy a kereszténység történelemalakító erejét újra felébressze. (…) A kereszténység – legalábbis a katolikus egyház meggyőződése szerint – megkísérelte, hogy kitörjön a gettóból, ahová a 19. század óta száműzték. Újra bebocsátást kért a világ egészébe.” …. Vége Feltéve: 2016. április 25.