1. Az a szemrehányás, amit az ú. n. tradicionalisták azon katolikusok ellen hoznak fel, akik szerint a zsinat utáni pápák nem pápák, úgy szól, hogy ezek saját ítéletüket egy hivatalos egyházi ítélet helyére, sőt fölé helyezik. Ez valóban súlyos vád, hiszen ez gőgös és szakadár lelkületet feltételez, ami minden bizonnyal nem katolikus.
Mindeközben a vádlók, az ú. n. tradicionalisták és konzervatívok szívesen hivatkoznak Urunk eme szavaira: „Ne ítéljetek, hogy meg titeket ne ítéljenek meg!” (Mt 7,1) Nincs illetékességünk, jogunk arra – mondják –, hogy papok, püspökök, sőt, a pápa felett ítélkezzünk, pláne nem ezen a „szeretettelen” módon. „Felesleges és nem helyénvaló kritikát” emlegetnek, ami nem segít tovább, nem vezet sehova. Sokkal értelmesebb és helyénvalóbb – szerintük – „buzgóbban imádkozni a szentatyáért”, „például minden nap egy rózsafüzért elmondani érte”.
2. Hogy imára és áldozatra feltétlenül szükség van, mert egyedül Isten kegyelme képes rajtunk segíteni és a mostani helyzetet megváltoztatni, egyáltalán nem képezi vita tárgyát. Csakhogy a legbuzgóbb ima és a legnagyobb áldozat sem oldoz fel bennünket azon kötelesség alól, hogy cselekedjünk, hiszen az élet folytonos döntéseket és tetteket követel tőlünk. Üdvözítőnk pont a mai helyzetben sokszorosan elvárja tőlünk, hogy katolikusként éljünk, amit csak akkor tudunk megtenni, ha katolikusan gondolkodunk és cselekszünk.
Még a mindennapi teendőinket sem tudjuk elvégezni, ha nem hozunk folyton döntéseket. Minden pillanatban meg kell állapítanunk valamiről vagy valakiről, hogy jó vagy rossz. Eközben sajnos személyekről is ítélkeznünk kell, például el kell döntenünk, hogy helyes-e az igen bőbeszédű szomszédasszonnyal szóba elegyedni vagy sem. Már az ilyen mindennapi kis döntések is erkölcsi kérdéseket érinthetnek, hiszen a szomszéd pletykálkodása rendszerint mások kárára történik, másfelől viszont a felebaráti szeretet aktusa, ha meghallgatjuk a magányos asszonyt, aki mással nem tud beszélgetni.
Ebből a példából nem csak az derül ki, hogy milyen fontos számunkra, hogy másokról véleményt alkossunk, hanem az is, hogy mi a különbség a véleményalkotás, azaz a megítélés és az elítélés között. Maradva a példánál, helyes cselekvésemhez előbb el kell döntenem, hogy a szomszéd csupán unatkozó pletykafészek, vagy egy szerencsétlen magányos asszony, akinek nincs senkije, akivel elbeszélgethetne. E kérdés megítélése azonban semmiképpen nem jár együtt azzal, hogy ítéletet hozzak felette. Ehhez még akkor sincs se jogom, se alapom, ha úgy ítélem meg, hogy másokat megrágalmazó nőszemély, hiszen nem tudhatom, hogy mitől lett ilyen, hogy rosszindulatból vagy csak felelőtlenségből cseveg stb. Egyedül Isten lát a szívekbe, és ezért egyedül Ő hozhat teljesen igazságos ítéletet. Tehát mégha rágalmazó nőszemély is a szomszédom, én nem ítélem el, nem ítélkezek felette, de úgy döntök, úgy ítélem meg, hogy jobb, ha elkerülöm. És nem fogok a többi szomszéddal róla beszélni, nem fogok róla rosszat mondani (sőt, ha bajba kerül valaha, segítek neki), de azokat az embereket, akikért felelőséggel tartozom, például a gyermekeimet, figyelmeztetni fogom, hogy lehetőleg ne álljanak vele szóba.
Amikor tehát az Üdvözítő azt mondja: „Ne ítéljetek, hogy meg ne ítéljenek. El ne ítéljetek senkit, hogy titeket se ítéljenek el” (Lk 6,37), akkor ezalatt nem azt érti, hogy semmilyen ítéletet ne hozzunk. Ha ezt tennénk, akkor mindenfajta OKOS ÉS ERKÖLCSÖS cselekedetről le kéne mondanunk, amit az Úr egészen biztosan nem akar. Az Apostolok Cselekedete szerint Szent Pál egyáltalán nem volt válogatós, amikor például Páfoszba vezető missziós útján egy Barjézus nevű zsidót, „varázslót” és „hamis prófétát”, aki akadékoskodott és próbálta a helytartót eltéríteni a hittől, e szavakkal illette: „Te minden csalárdsággal és álnoksággal terhes ördögfia, te minden igazság ellensége, hát nem hagyod abba az áskálódást az Úr egyenes útja ellen? Ezért most az Úr keze rád nehezedik: megvakulsz és egy ideig nem látod a napvilágot.” (ApCsel 13,6-11) – Persze, Szent Pál apostol volt és a Szentlélek megvilágosítottja, de azért ez a szentírási rész is mutatja, hogy Megváltónk szavait hogyan kell helyesen értelmeznünk. Urunk e szavakkal, hogy ne ítéljünk meg másokat, nem azt érti, hogy egyáltalán ne ítéljünk meg senkit, hanem, hogy ne ítélkezzünk keményen, hogy ne jelentsük ki valakiről, hogy végérvényesen elkárhozott, és hogy mindig készek legyünk a megbocsátásra.
3. Mindezek után ítélhetünk, kell-e, szabad-e ítélnünk a pápa felett? Egyáltalán jogunk van-e hozzá, hogy megítéljük őt? Egyáltalán joga van bárkinek a pápa felett ítélkezni, amikor tudjuk, hogy prima sedes a nemine judicatur – az Egyházban senki sem ítélkezhet a legfőbb hatalom felett (egyedül Isten)?
E helyen még egyszer meg kell vizsgálni a magánvélemény és a hivatalos ítélet közötti különbséget, amihez előbb a lelkiismeret és a törvény közötti viszonyt kell tisztázni. Egy ember lelkiismerete „tulajdonképpen a gyakorlati ész ítélete egy cselekedet jósága vagy bűnössége felől”. „Egy törvény alkalmazásával egy konkrét esetre a lelkiismeret lesz az erkölcsi cselekedet közvetlen normája.”
Vagyis erkölcsi viselkedésünk „közvetlen szabálya” a lelkiismeretünk, azaz cselekedeteinknél lelkiismeretünk szerint kell döntenünk, mert egykor Isten előtt e szerint leszünk megítélve. Ez az oka annak is, hogy senkit ne vessünk el, mert közülünk senki nem ismerheti más lelkiismeretét. Ez annyira kötelezi az embert, hogy még egy téves lelkiismeretet is követni kell, különben vétket követ el az illető. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy tetszés szerint követhetjük hajlamainkat és véleményünket, hiszen egy téves lelkiismeret csak akkor ment fel, ha vétlenül és elháríthatatlanul téves. Hogy egyáltalán létezhet téves lelkiismeret, mutatja, hogy a lelkiismeret egy másik, egy magasabb normát követ, melyhez köteles igazodnia. Ha megegyezik ezzel a normával, akkor igaz lelkiismeret, ha eltér tőle, akkor téves.
[Figyelem: A következő tanulmány: „Extra ecclesiam nulla salus” – mely cím nem más, mint „az Egyházon kívül nincs üdvösség” isteni törvény tévedhetetlen dogmaként való megfogalmazása – szerint ez a „lelkiismeret-tan” csak a legújabb időkben ütötte fel a fejét az Egyházban, korábban nem létezett. A tanulmány ez ügyben számos egyházi dokumentum mellett idézi egy fő modernista tanú szavait is: „Az egyik legradikálisabb eretnek, Karl Rahner elég becsületes volt ahhoz, hogy 1961-ben közzétett, »Mi az eretnekség« című dolgozatában bevallja: »Még egy Xavéri Ferenc is azt mondta a japánoknak, akiket meg akart téríteni, hogy természetesen minden elődjük a pokolban van. És egy Ágostonnak is így kellett volna válaszolnia teológiája alapján, és ez a gondolkodásmód szinte egészen a mi napjainkig a keresztény missziós munka (a tévedhetetlen katolikus tanítás) alapelvéhez tartozott.«”]
Lelkiismeretünk normája a törvény. Legfelsőbb törvényhozó Isten. Az isteni törvény tehát lelkiismeretünk és ezzel ítéletünk legfelsőbb mércéje. Az isteni törvénynél különbséget teszünk a természetes és a pozitív törvény között. A természetes törvény vagy természettörvény az, amit Isten az értelmes teremtmények természetébe helyezett. Ezért ez ugyanannyira abszolút és megváltozhatatlan, mint maga a természet. Lényegét tekintve megfelel annak, amit Isten a Tízparancsolatban még egyszer nyomatékossá tett, bár minden ember számára eleve ismertnek kell lennie, mert természetében megtalálható. Csakhogy az ősbűn miatt megromlott természet által ez a tudás sokszorosan meghamisítottá és romlottá vált, ezért az Úristen szükségesnek tartotta, hogy választott népének még egyszer teljes tisztaságában feltárja.
A pozitív isteni törvény elsősorban az isteni kultuszra vonatkozik. Az Ó szövetségben nagyon sok előírás volt, de mivel pozitív törvényről van szó, ezeket el lehetett törölni vagy meg lehetett változtatni. Urunk Jézus Krisztus így törölte el az Új szövetség megalapításával az Ó szövetség ceremoniális előírásait, azzal a megjegyzéssel, hogy új bort új hordóba kell tölteni, és adott új pozitív törvényt nekünk. Jone Morál-teológia című művében írja: „Az Új szövetség pozitív isteni törvénye minden embert kötelez a keresztség felvételére, és ezzel az Egyházba való belépésre. Miután valaki keresztény lett, kötelező számára az Új szövetség további pozitív törvényeit megtartani, melyek mind a szentségek fogadására vonatkoznak.”
Amikor Urunk Jézus Krisztus azt mondja, hogy nem azért jött, hogy a törvényt megszüntesse, hanem hogy tökéletessé tegye (lásd Mt 5,17), akkor azt így kell érteni: „Az Üdvözítő megtartotta a törvényt a szükséges kegyelem tökéletesebb figyelembevételével, jobb megmagyarázásával és biztosításával. Az erkölcsi törvény tökéletesebb lesz, a szertartási szabályok helyére a keresztény kultusz lép, ítélkezésre megalapítja a hierarchiát” (Arndt-Allioli). A természettörvény tehát nem töröltetik el, hanem tökéletesebb lesz, az Ó szövetség pozitív isteni törvényét azonban felváltja az Új szövetségé. Ezzel arról a badarságról is lehull a lepel, amit egyesek állítanak, miszerint az Ó szövetség „soha nem lett felmondva”.
Az isteni törvény alatt áll és tőle függ az emberi törvény. Az utóbbiban különbséget teszünk az egyházi törvény és a polgári törvény között. „Isten a legfőbb törvényhozó. … Az egyházi törvényhozó az egész Egyház számára a pápa (can 218), valamint a vele egyesült általános zsinat” (Jone).
Állami törvényhozó az egyes országok alkotmánya szerint az államfő vagy a parlament vagy ezek valamilyen egyesülése. Az emberi törvény természetesen nem mellé, hanem alá van rendelve az isteni törvénynek. Az emberi törvénynek az a feladata, hogy az isteni törvényt átvegye, alkalmazza, magyarázza, közelebbről megvilágosítsa. Meghatározza, hogy például az ötödik parancsolat elleni vétségért mekkora büntetés jár. Ezért létezik emberi pozitív törvény is, mint például a büntetések nagyságának meghatározása.
Az egyházjognál szemben a polgárjoggal az egyházi tévedhetetlenség működik, vagyis egy egyházi törvény soha nem állhat ellentétben az isteni törvénnyel, ami egy polgári törvénnyel – sajnos – nagyonis előfordulhat. Ha egy polgári törvény ellentétben áll az isteni törvénnyel, akkor annak nincs kötelező érvénye.
4. Ezzel megszereztük a szükséges tudást, hogy kérdésünket meg tudjuk válaszolni. Először: Meg szabad-e egyáltalán ítélnünk a pápát? A kérdés azért van tévesen megfogalmazva, mert nem arról van szó, hogy a pápa felett ítélkezzünk. Amiről ítéletet hozunk, és amiről ítéletet KELL hoznunk, az az a kérdés, hogy vajon tényleg pápával van-e dolgunk vagy sem. Erre a kérdésre kell világos, egyértelmű választ adnunk, mert ez üdvösségünk szempontjából létfontosságú. Hitünk és ezzel üdvösségünk az Egyház Tanítóhivatalától függ, mert ez hitünk közvetlen szabálya, ahogy cselekedeteink közvetlen szabálya a lelkiismeretünk. És ezért lelkünk örök üdvössége szempontjából döntő fontosságú, hogy tudjuk, hogy vajon az egyházi Tanítóhivatallal állunk-e szemben vagy sem. Ezt a kérdést, és a rá adott választ senki nem kerülheti ki.
És azt, hogy a „zsinati pápák”, köztük különösen a mostani Ferenc úr esetében ez a kérdés minden gondolkodó, legalább félig-meddig katolikusnál felvetődik, remélhetően senki nem vonja kétségbe. Összeegyeztethető-e egy olyan pápa, aki „tévedéseket tanít”, aki ezáltal „rombolja az egyházat” és a katolikusokat „hitük elhagyására vezeti”, az Egyház szent voltával és tévedhetetlenségével, és az Üdvözítő azon ígéretével, hogy a pokol kapui nem fognak erőt venni az Ő Egyházán, mert az Péteren, a sziklán alapszik?
Feltéve: 2016. május 8.
Annak a kérdésnek tehát, hogy a „zsinati pápákat” hogyan kell megítélni, és hogyan kell velük szemben viselkedni, minden figyelmes katolikus lelkiismeretét foglalkoztatnia kell, és mindegyiküktől döntést követel. A megoldást tehát, miként fentebb láttuk, a törvény, az isteni és az egyházi törvény normája alapján kell keresni. Milyen utasításokat találunk ezekben a mi esetünkre? III. Ince (1198-1216), egy kitűnő jogász, aki ugyanolyan szenvedélyes védelmezője volt az Apostoli Széknek, mint amilyen buzgó harcos az eretnekségek ellen, fogalmazta meg a következő mondatot: „Még kevésbé dicsekedhet a római Pontifex, hiszen az emberek megítélhetik őt – jobban mondva, kimutatható, hogy ítélnek felette, nevezetesen akkor, ha eretnekségbe esett [quia potest ab hominibus judicari, vel potius judicatus ostendi, si videlicet evanescit in haeresim]. Mert aki nem hisz, már megítéltetett.” [Innozenz III., Sermo 4.]
A pápa, a legfelső egyházi törvényhozó, az isteni törvény egyik alaptételét idézi itt, ami maga Megváltónk szájából hangzott el: „… aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára” (Jn 3,18), és a római Pontifexre vonatkoztatja: Egy pápát, aki eretneksége esik, Isten azonnal elítéli, és ezért őt már az emberek is elítélhetik, hiszen ekkor már nem pápa többé. Ha eretneksége ellenére mégis pápa maradna, akkor az emberek nem ítélkezhetnének felette. De mivel Krisztus már elítélte és leváltotta, így az emberek is ítélkezhetnek már felette.
[Kiegészítés: Részlet a zelozelavi blogon ez év május 10-én megjelent írásból: Az Üdvözítő elsőnek hitünket fogja megvizsgálni. A Szentírás teljesen világos és egyértelmű ebben a kérdésben: Maga az Üdvözítő mondja nekünk: „Aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára” (Jn 3,18). Ezért tanítja Szent Tamás, hogy minden elhunyt lélek, aki nem hitt, minden további bíráskodás és ítélet nélkül azonnal a pokolba jut. Csak aki hisz, azt ítélik meg cselekedetei alapján.]
IV. Pál apostol 1559. február 15-i CUM EX APOSTOLATUS OFFICIO kezdetű bullájában megismétli azt az alapelvet, hogy „a Római Pontifex, aki Isten és Urunk Jézus Krisztus helytartója a földön, korlátlan teljhatalommal rendelkezik a népek és birodalmak fölött, és jogilag mindenki fölött áll, anélkül, hogy Ő ebben a világban bármilyen joghatóság alá esne”, kivéve „ha a hittől eltértnek találtatna”. A bulla 6 paragrafusában pedig így folytatja rendelkezését: „Kijelentjük továbbá, hogy annak a püspöknek – akkor is, ha érseki vagy patriarkális vagy prímási hivatalt tölt be, vagy a Római Egyház bíborosa, legátusa vagy Római Pontifex – a kinevezése vagy megválasztása, akkor is, ha ez egyetértésben és minden bíboros egyhangú beleegyezésével történt, semmis és érvénytelen és értéktelen, ha bíborosi kinevezése vagy pápává választása előtt eltért a katolikus hittől, eretnekségbe esett vagy szakadár lett vagy ilyet előidézett vagy okozott. A kinevezés vagy pápává választás se a püspökszentelés megtörténtével, vagy a vezetés és igazgatás ezt követő átvételével, se magának a Római Pontifex intronizációjával vagy a neki adott hűségesküvel vagy a mindenki által vele szemben mutatott engedelmességgel, bármilyen hosszú ideig tart ez, sem lehet érvényessé váltnak nevezni, se érvényessé válónak vagy bármilyen részterületen érvényesnek tekinteni.”
„Márpedig törvényetek is azt mondja, hogy két embernek a tanúsága érvényes” (Jn 8,17), emlékeztette az Üdvözítő a zsidókat, miközben Mózes ötödik könyvének ezen helyére hivatkozott: „Akármilyen bűnről van szó, csak két vagy három tanú vallomása alapján szabad ítélni.” (Mtörv 19,15) – Nekünk két pápa a tanúnk arra, hogy az isteni törvény szerint egy eretnek nem lehet pápa. Ha már megválasztása előtt eretnek volt, akkor megválasztása „semmis és érvénytelen és értéktelen”, még akkor is, ha megválasztása „egyetértésben és minden bíboros egyhangú beleegyezésével történt” volna, és semmilyen módon, még a „vele szemben mutatott engedelmességgel, bármilyen hosszú ideig tart ez, sem lehet érvényessé váltnak nevezni, se érvényessé válónak vagy bármilyen részterületen érvényesnek tekinteni.” Ha egy pápa érvényes megválasztása után esne „eretnekségbe, eo ipso (= magától értetődően, automatikusan) mindennemű jogi vagy tényleges hivatali eljárás nélkül elvesztené hivatalát”, hiszen ez esetben Krisztus már ítélkezett volna felette.
5. A törvény felől tehát a kérdés kielégítően meg van oldva, és ez saját ítéletünk számára szolid alapul szolgál. Ezután már csak a tények megvizsgálása marad hátra, vagyis az a kérdés, hogy a „zsinati pápák” eretnekek-e vagy sem. A „tradicionalisták” azzal szoktak érvelni, hogy a pápa-kérdés túl komplex ahhoz, hogy privát meg lehessen oldani, ami miatt hivatalos ítéletre kell várakoznunk. Ezt már de jure így gondolják, azaz azt sem fogadják el, hogy egy eretnek pápa megszűnik pápa lenni – a fentebb más ismertetett két pápa és az isteni törvény ellenére. Egy sor teológus véleményét és más „bizonyítékokat” szoktak ezek ellen felsorolni, amivel legalább azt akarják bizonyítani, hogy erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. Ezzel azonban csak zűrzavart idéznek elő, hiszen, mint láttuk, a megoldás egyáltalán nem nehéz. Nem csak a két pápai kijelentés, hanem hitünk által megvilágított józan eszünk is elégséges ahhoz, hogy felfogjuk: mivel az eretnekség elszakít az Egyháztól, nem lehet olyan valaki az Egyház feje, aki egyúttal nem a tagja.
Ugyanígy nem szabad komplikálni azt a kérdést, hogy a „zsinati pápák” eretnekek-e vagy sem. A „tradicionalisták” ebben a kérdésben is sok nehézséget és kifogást hoznak fel, melyek azonban mind csak azt eredményezik, hogy a probléma nyilvánvalósága ellenére nem találják a választ. Holott, még egyszer hangsúlyoznunk kell, hogy csak magánvéleményről van szó, lelkiismeretünk döntéséről cselekedeteinket illetően, és ehhez elegendő, amit a hitünk által megvilágosított értelmünk meg tud állapítani. Nem kell hivatalos ítéletet hoznunk, és ezért nincs szükségünk se jogi „bizonyítékokra”, se a konokságnak egyházjogi figyelmeztetésekkel elért hivatalos megállapítására. Nem kell e „pápák” gondolatairól, szívéről „forum internum”-járól ítéletet alkotnunk, azaz arról, hogy mennyire hibásak vagy sem abban, amit tesznek és mondanak, ezt rábízzuk gyóntatójukra és Istenre. Saját magánvéleményünk számára tökéletesen elegendő azt megállapítanunk, hogy nyilvánosan eretnekségeket hirdettek-e ezek a „pápák” vagy sem, hogy ezt tudatosan és makacsul csinálták-e, azaz nem csak szórványosan és mintegy véletlenül, hanem szándékosan és mindig újra és újra.
A személyes véleménynél, amiről itt beszélünk, nem lehet szó arról, hogy a „zsinati pápák” összes szövegét kielemezzük és teológiailag osztályozzuk. Mivel olyan ítéletalkotásról beszélünk, melyre minden értelmes és normális katolikus képes, anélkül, hogy előtte teológiai tanulmányokat folytatott volna, vagy hogy Wojtyla és tsai összes szövegét átdolgozta volna, ítéletünknek e „pápák” mindennapi katolikus megfigyelésén kell alapulnia. Mit hirdetnek, mit tanítanak nyilvánosan? És ezek hogyan egyeztethetők össze hitünkkel? – Ilyen és ehhez hasonló egyszerű kérdések alapján kell magánvéleményünket megalkotni.
Pont ez a fajta ítélkezés az, amire Szent Pál minden egyes hívőt képesnek tart, amikor a galatáknak ezt írja: „De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8) Ezt a tradicionalisták által félremagyarázott és helytelenül használt idézetet csak annak a háttér-információnak a birtokában szabad értelmezni, ami Szent Pál szavait megelőzte és kiváltotta: tudniillik, hogy a galaták közösségébe tévtanítók törtek be, akik a Szent Pál által megtérített pogány-keresztényeknek be akarták beszélni, hogy a zsidó törvény előírásait, melyek pedig – mint fentebb már láttuk – az Újszövetség megkötésével érvényüket vesztették, be kell tartaniuk. Ez mindenekelőtt azért jelentett nagy veszélyt, mert ily módon a farizeusok régi naturalista tévtanítása fenyegetett benyomulni a frissen megkereszteltek körébe, mintha a megigazulás a törvény emberi műveiből történne és nem a mi Urunk Jézus Krisztusban való hitben a kegyelem által. Ugyanez volt az ok, ami miatt korábban Szent Pál fellépett Szent Péterrel szemben, amiről szintén szót ejt ebben a levélben, amikor az a veszély fenyegetett, hogy Péter a viselkedésével ugyanezen tévhit elterjedésének kedvez.
[A Biblia 1992-es kiadása e részhez fűzött magyarázata így hangzik: „Pál teljes apostoli tekintéllyel lép föl azok ellen, akik szükségesnek tartják a mózesi törvény megtartását is a keresztények számára. Küldetését és tanítását egyenesen Krisztushoz vezeti vissza. Az igazzá válás forrása egyedül Krisztus engesztelő áldozata. A mózesi törvényt a zsidók a nemzeti összetartozás címén is sürgették, nemcsak a vallásosság címén. … Megtérése előtt (Pál) buzgó zsidó volt, a törvényt túlságosan is fontosnak tartotta. … Krisztus halálával megszűnt az Ószövetség, a hívőt nem kötelezik többé előírásai. … Szent Pál itt csak röviden beszél az úgynevezett »apostoli zsinatról«, s csak azt a tényt emeli ki, amit zsidózó ellenfelei kétségbe vontak, hogy ti. az ő tanítását az ősapostolok jóváhagyták. A körülmetéltek elsősorban a palesztinai zsidókat jelentette. … Péter elvben éppúgy meg volt győződve, mint Pál, hogy a mózesi törvény nem kötelezi őket. De mivel ő még (ebben az időben) Palesztinában működött, nem függetleníthette magát olyan könnyen a szokásoktól. Innen magyarázható, hogy engedékenyebb, s tekintettel van a régi hagyomány védelmezőire. Az esetet nem lehet kiaknázni Péter fősége ellen (vagy, amit a tradicionalisták szoktak: Péter durva, teológiai tévedését csinálni belőle, és példaként emlegetni arra, hogy egy pápa teológiai dolgokban is tévedést taníthat, és ezért Pál rendre utasította, miközben elsőbbségét, »pápa voltát« nem vonta kétségbe), hiszen csupán társadalmi viselkedésben mutatott következetlenségről van szó. Pál csak ezt kifogásolta.”]
Szent Pál tanította a galatáknak a keresztény hitet, amiben a régi zsidó rítus előírásai már nem voltak érvényben, ahogy azt a Szent Péter elnöklete alatt megtartott jeruzsálemi apostoli zsinat egyértelműen leszögezte. Mindazok, akik valami mást tanítottak, eltértek az igaz hittől és ezért tévtanítóknak számítottak, akiket ki kellett taszítani, még akkor is, ha maga az apostol vagy egy angyal lenne. Arndt-Allioli így kommentálja ezt a szentírási részt: „Persze az, hogy Pál vagy egy angyal eltérő evangéliumot hirdessen, lehetetlen.” Ugyanilyen lehetetlen volt, hogy Szent Péter eltérő evangéliumot hirdetett volna, ezért Szent Pál csak testvéri módon figyelmeztette és nem jelentette ki róla, hogy „kitaszítottá” vált. Az FSSPX saját „elfogadni és ellenállni” politikája érdekében értelmezi ezt a szentírási részt hamisan.
A galaták tehát, anélkül, hogy teológiát tanultak volna, fel tudták ismerni, hogy vajon az, amit a tévtanítók nekik hirdetnek, megfelel-e annak, amit ők hitként kaptak. És ez elegendő volt ahhoz, hogy a zsidózókat tévtanítóként, azaz eretnekként felismerjék és „kitaszítsák”, azaz nem katolikusnak, és pláne nem a katolikus Tanítóhivatalnak ismerjék el. A kérdés tehát ennyi: Mi, egyszerű katolikusként fel tudjuk-e ismerni, hogy a „zsinati pápák” tanítása ellene mond annak, amit katolikusként mi tanultunk?
6. Az egyszerűség kedvéért maradjunk az aktuális „zsinati pápánál”, Bergoglionál. Mi katolikusként azt tanultuk, és a következő tételek dogmák, de fide definiáltak, vagyis bármilyen eltérés tőlük valódi eretnekség: „Az Egyházhoz való tartozás minden ember számára szükséges az üdvözüléshez” – „Az Újszövetség szentségei minden ember számára szükségesek az üdvözüléshez” – „A vízkeresztség (baptismus fluminis) az Evangélium kihirdetése óta kivétel nélkül minden embernek szükséges az üdvösségre.” Urunk Jézus Krisztus mondta: „Aki hiszen és megkereszteltetik, üdvözül, aki nem hiszen, elkárhozik.” (Mk 16,16) – Ez tehát a hit, amit kaptunk.
Bergoglio azonban ez év januári „videójában” a „Szentatya imaszándéka”-ként, vagyis amit másokkal imádkoztatni akar, azt mondta, hogy „a különböző vallású férfiak és nők közötti őszinte párbeszéd a béke és az igazságosság gyümölcseit termi”. „Sokan másképp gondolkoznak, másképp éreznek, Istent különböző módokon keresik és találják meg.” Mindenki a „maga igazában” hisz, ugyanakkor mindannyian hisznek a „szeretetben”, mert „mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk”, olvassa fel egy papírból januári imaszándékát íróasztalánál ülve Bergoglio. [Gondoljunk csak arra, hogy a búcsúk egyik feltétele a Szentatya imaszándékára imádkozni!]
Bergoglio számára tehát a „vallások sokszínűsége”, több egyenértékű vallás egymásmellettisége a jó, melyekben csak egyetlen bizonyosság létezik, nevezetesen, hogy „mi mindannyian Isten gyermekei vagyunk”. – Csakhogy a Szentírásban és az Egyházban „Isten gyermekeinek” azokat nevezik, akik az Urunk Jézus Krisztusban való hit és a keresztség által megszentelődtek, akik a Szentlelket fogadták és Krisztus misztikus testének, az Egyháznak tagjai lettek. Szent János Evangéliumának prológusában ezt írja: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1,11-12) Tehát úgy van, ahogy Szent Pál a galatáknak mondta: a Jézus Krisztusban való hitből igazulunk meg, leszünk „Isten gyermekei”, nem pedig a zsidó törvény művei által: „Hiszen az Isten fiai vagytok a Jézus Krisztusba vetett hitben.” (Gal 3,26)
Bergoglio mégis azt állítja, hogy a zsidók, a mohamedánok, a buddhisták stb. mind „Isten gyermekei”, holott ezek kifejezetten nem hisznek Jézusban. Bergoglio ellentmond Urunk Jézus Krisztusnak, ellentmond a Szentírásnak, ellentmond, azaz tagadja a dogmákat. Mert vagy az Egyházhoz való tartozás, a szent keresztség, a szentségek vétele már nem szükséges az üdvözüléshez, vagy Bergoglio tévtanító, azaz eretnek – a kettő együtt nem lehet igaz.
A Szentírás tanítja nekünk, hogy keresztség nélkül „a harag gyermekei” vagyunk. „Születésünknél fogva mi is a harag gyermekei voltunk, akárcsak a többi ember.” (Ef 2,3) Csak a keresztség és Krisztus igaz katolikus Egyházában való tagságunk által tartozunk Isten családjához. Ez volt kezdetektől fogva a katolikus tanítás, amit most Bergoglio az ökumenizmus oltárán feláldoz. Tehát Bergoglio eltér a katolikus tanítástól, és ezért érvényes rá Szent Pál szava: De aki „más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!” (Gal 1,8)
A 2016. január 20-i általános audiencián Bergoglio a keresztények egységéért tartott imahét alkalmából ezeket mondta beszédében: „Amikor mi keresztények azt mondjuk, hogy közös keresztségünk van, bevalljuk, hogy mi mindannyian – katolikusok, protestánsok és ortodoxok – osztjuk azt a megtapasztalást, hogy az irgalomnélküli és idegenítő sötétség elől az élő Istennel való találkozásra szólíttattunk fel, aki telve van irgalommal. … Az ebben a kegyelemben való részesedés minden keresztény számára oldhatatlan köteléket képez, úgy hogy mi mindannyian a keresztség erejéből tényleg fivéreknek és nővéreknek tekinthetjük egymást. Mi tényleg Isten szent népe vagyunk, akkor is, ha bűneink miatt még nem teljesen egyesült nép. … Végezetül, kedves fivéreim és nővéreim, azt szeretném mondani, hogy mi keresztényként a keresztségi kegyelem révén mindannyian fogadtuk Isten könyörületét és felvétettünk az Ő népe közé. Mind, katolikusok, ortodoxok és protestánsok, királyi papságot és szent nemzetet alkotunk.”
Bergoglio ehelyütt Szent Péter apostolnak a szétszórtságban élő keresztényeknek szóló (első) levelére utal: „Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.” (1 Pét 2,9) Szent Péter kétségen kívül azokra gondol itt, akik az Egyházhoz tartoznak, melynek ő a látható feje mint Jézus Krisztus, Király és Főpap misztikus teste láthatatlan fejének helytartója. X. Pius katekizmusa ezt tanítja: „Ahhoz, hogy valaki tagja legyen az Egyháznak a következők szükségesek: a keresztség, Jézus Krisztus tanításának elfogadása és megvallása, a szentségek fogadása, a pápa és az Egyház többi jogszerű pásztorának az elismerése.”
A keresztség egyedül tehát nem elégséges ahhoz, hogy valaki Krisztus Egyházának tagja legyen. A katekizmus tanítása szerint ki nem tagja Krisztus Egyházának? „Az igaz Egyházon kívül állnak a hitetlenek, a zsidók, az eretnekek, az aposztaták, a szakadárok és a kiközösítettek”, válaszol X. Pius katekizmusa. Bergoglio mégis azt állítja, hogy mindezek „Isten gyermekei”, a hitetlenek és a zsidók is, és ily módon az Egyházhoz és a szentek közösségéhez tartoznak, és a megkereszteltek, köztük az eretnekek, az aposztaták, szakadárok és kiközösítettek, együtt alkotják „Isten szent népét”, az Egyházat. Akkor most Bergoglio a hit tanítója, vagy tévtanító, azaz eretnek?
Erre minden gyerek tudja a választ, hiszen minden gyerek meg tudja állapítani a katekizmusa alapján, hogy Bergoglio tanítása nem felel meg a katolikus tanításnak.
Hogy ezek az állítások nem csak véletlenül csúsztak ki Bergoglio szájából, hanem ő tudatosan és makacsul állít ilyen dolgokat, és ráadásul még tudja is, hogy ezzel a „korábbi” Egyház hitének mond ellene, nyilvánvaló. Ráadásul nem ő az első, aki így beszél, hiszen elődei is hasonlókat tanítottak [miként erről a honlap megszámlálhatatlanul sok írása beszámol, lásd csak a legutolsót Ratzinger súlyos, alapvető eretnekségéről]. Gondoljunk csak arra, milyen magyarázattal hirdette ki Bergoglio a „könyörület szent évét”, melyből egyértelműen kiderül, hogy az, ahogy ő értelmezi Isten irgalmasságát, egészen új tanítás.
Magánvéleményünk megalkotása, a probléma megítélése szempontjából tehát minden szükséges adat a rendelkezésünkre áll. Teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Bergoglio úr eretnek és egy eretnek nem lehet a pápánk. Ezért Bergogliot nem ismerhetjük el szentatyánknak, és eretnekként vissza kell utasítanunk. Bár erről nem adhatunk ki hivatalos nyilatkozatot, de saját véleményünket igenis nyilvánossá tehetjük, hogy ezzel másokat is segítsünk az igazság megtalálásában, hiszen, miként már mondtuk, ez nagy jelentőséggel van minden ember üdvösségére. Tudjuk, hogy nem minden katolikus jut el erre a bizonyosságra. Sokan kételyeik rabja maradnak, vagy hagyják magukat félrevezetni vagy összezavarni.
Feltéve: 2016. május 15.
7. Néhány jó katolikust a rágalmazás vagy a rosszindulatú megszólás vétkétől való félelem tart vissza attól, hogy véleményt alkosson az „egyházi” vezetőkről. Hiszen senkiről nem szabad rosszat mondani, pláne nem pápákról és püspökökről, gondolják.
Fent már megtárgyaltuk a „ne ítéljetek” érvet, most nézzük meg, hogy mit mond erről a morál-teológia. A becsület megsértése és a rágalmazás a nyolcadik parancsolat elleni vétek: „A becsület megsértése vagy rágalmazás az érintett ember jó hírnevét igazságtalan módon sérti meg, mégpedig a becsület megsértése esetén valódi hibák felfedésével, a rágalmazásnál pedig úgy, hogy valótlan hibát talál ki. Ugyanakkor a jó hírnév megsértése és ezzel a becsület megsértése nem áll fenn, ha a vétek már nyilvánosságra jutott. Egy vétek akkor nevezhető nyilvánosan ismertnek, ha jogerős ítélettel már megállapítást nyert az elkövetése; valamint olyankor, ha egy hivatalnok, prédikáló, professzor stb. hivatalának gyakorlásakor követte el; továbbá ha általánosan ismert, vagy a közeljövőben egészen biztosan azzá lesz.” (Jone) – Tehát a „zsinati pápák” nyilvános eretnekségeire felhívni a figyelmet se nem becsületsértés, és pláne nem rágalmazás, következésképpen nem bűn.
Sőt, még rejtett bűnöket is fel szabad tárni, ha ez a közjó érdekében történik, például, ha valaki „olyan hivatalra pályázik, melyre alkalmatlan. Magánszemély érdekében akkor megengedett mások rejtett hibáinak a felfedése, ha ez elősegítheti, hogy az elkövető megjavul, továbbá, ha ezáltal elkerülhető, hogy más kárt szenvedjen.” (Jone) Valódi hibák felfedése csak akkor igazságtalan, ha ez se nem a közjó, se nem egyes emberek érdekében történik. Senki nem vitathatja el, hogy az Egyház javának és minden katolikus javának legfontosabb érdeke a tévtanítók leleplezése és megbélyegzése, különösen akkor, ha ezek nyilvánosan lépnek fel és még Krisztus Egyháza vezetőinek is adják ki magukat.
Ugyancsak bűnös dolog a galád ítélet, ami „abból áll, hogy valaki elegendő ok nélkül biztos abban, hogy egy felebarátjának valamilyen erkölcsi hibája van”. Figyeljük meg e szavakat: „elegendő ok nélkül”. Bergoglionál viszont minden bizonnyal több, mint egy elegendő ok van, ami miatt őt tévtanítónak kell tartani. – Ennyit azok aggályaihoz, akik mindig úgy vélik, hogy a zsinati autoritásokról nem szabad „rosszat gondolni” vagy „rosszat mondani”.
8. Hogyan kell vélekedni arról az állításról, miszerint nem szabad addig személyes véleményt alkotni, amíg az Egyház nem dönt ebben a kérdésben. Válaszul következzen néhány passzázs Dom Sarda y Salvany „A liberalizmus bűn” című könyvéből, amivel ezt a badarságot is vissza lehet utasítani.
„Itt egy aggállyal, jobban mondva, egy ostobasággal állunk szemben, melyet néhány évvel ezelőtt a liberálisok hoztak divatba, és azóta nagyon elterjedt. Ez bizony egy teljesen új teória Isten Egyházában, amit, miként ezt megrökönyödéssel látjuk, olyanok fogadnak el és védelmeznek, akikről soha nem tételeztük volna fel, hogy ennyire eltévelyedhetnek. Ez olyan teória, ami az ördögnek és híveinek ráadásul nagyon jól jön, nevezetesen, hogyha őket egy igaz katolikus leleplezi, rögtön ebbe kapaszkodnak bele, e mögött bújnak el, miközben a világ legfontoskodóbb képével ezt kérdezik: »Ki vagy te, hogy megengeded magadnak, hogy engem liberálisnak nevezzél? Ki tett meg téged Izrael tanítómesterének, hogy megmond, ki a jó katolikus és ki nem? Talán bizony te vagy, akinél a katolicizmus patentját keresni kell?«”
Pont így szólnak azok a szemrehányások, melyeket az ú. n. szedesvakantisták ellen ma felhoznak. „Hogyan merészelitek a „zsinati pápákat” eretneknek nevezni, mire merészeltek vetemedni?”
Dom Sarda: „Nincs egyetlen liberális vagy a liberalizmustól megfertőzött egyén, aki nehéz, kritikus esetekben ne rögtön ezekhez a szemrehányásokhoz nyúlna. Ezért vizsgáljuk meg: vajon egészséges, teológiailag helyes tanítás-e ez? A kérdés tehát ez: ahhoz, hogy egy személyt vagy egy írást liberálisnak nevezzünk, be kell-e várni minden esetben a tanító Egyház konkrét vagy kifejezett ítéletét? Keményen ezt válaszoljuk: semmi esetre sem. Ha ugyanis engednénk, hogy ez a liberális, értelmetlen, képtelen vélemény érvényesüljön, ez minden kétségen kívül a leghatékonyabb eszközzé válna arra, hogy az Egyház minden elítélő ítélete, mind az írásokat, mind a személyeket illetően, a gyakorlatban hatás nélkül maradjon. Egyedül az Egyháznak van jogilag és valóságosan is legfelső tanítóhivatala, amiben egyedül legfelső tekintélye, a pápa, határozhat meg és nyilatkoztathat ki véglegesen és megfellebbezhetetlenül hitigazságokat, és egyedül ő jelentheti ki, hogy ezen tanítások valamely személy által írt könyvben jelen vannak-e vagy sem: felfegyverkezve azzal a tévedhetetlenséggel, amit nem a földi bíróságok garantálnak, hanem ami igaz és valóságos, mert a Szentlélek állandó vezetésén alapszik, és amiért isteni Üdvözítőnk ígérete kezeskedik. Ennek a tévedhetetlenségnek megvan a szükséges kiterjedése ahhoz, hogy minden kérdésről végső fokon tökéletes ítéletet mondjon. Mindazonáltal ez az utolsó és döntő ítéletre vonatkozik, mely visszavonhatatlan, és ami ellen nincs fellebbezés. De ez nem zárja ki azt, hogy a hívek számára más döntések is világosságként és útmutatóként szolgáljanak, melyek ugyan nem bírják az egyházi tanítóhivatal tévedhetetlenségét, de ugyanannyi tiszteletet igényelnek, és amiket ezért nem szabad figyelmen kívül hagyni, sőt, melyek a keresztények lelkiismeretét kötelezi.”
Dom Sarda ezután öt ilyen „utat mutató” lehetőséget sorol fel, melyek rangsorára is figyelmeztet: „1. A püspökök ítélete egyházmegyéjükben; 2. A plébánosok ítélete egyházközségükben; 3. A lelkivezetők és gyóntatók ítélete; 4. Egyszerű hittudósok ítélete, akikhez laikusok tanácsért fordulnak; 5. Végül az egyszerű, alaposan képzett és felvilágosult értelem. – Igen, kedveseim, vallási dolgokban az értelem is tudományos ismeretforrás. Mindazonáltal nem szabad elfelejteni, hogy a hit az értelem felett áll, és ezért az értelemnek mindenben alá kell vetnie magát a hitnek. De tévedés azt hinni, hogy az értelem egyedül semmire sem képes, tévedés azt hinni, hogy az Isten által megvilágított emberi felismerő képességben meggyújtott szikra semmit nem világosít meg, mégha nem is olyan mértékben, mint a hit nagyobb lángja. Ezért a híveknek meg van engedve, sőt olykor kötelező számukra, hogy hitük tárgyairól elmélkedjenek, következtetéseket vonjanak le belőlük, alkalmazzák őket, hasonlóságokat vezessenek le belőlük.”
Mindebből világosan kitűnik, hogy minden katolikus laikusnak szabad és kötelező a „zsinati pápák” kérdésében döntenie, akkor is, illetve pont akkor, ha az Egyház ebben a kérdésben még nem hozott ítéletet.
Dom Sarda világosan kifejti: „Mire szolgálnak a hit- és erkölcsi szabályok, ha nem arra, hogy az egyszerű hívek minden egyes esetben közvetlenül alkalmazhassák őket, anélkül, hogy állandóan a pápához és egyházmegyéjük főpásztoraihoz kellene fordulniuk tanácsért? Ahogy az általános erkölcsi szabály a törvény és a mérce, és mégis mindenkinek van lelkiismerete, melynek segítségével a vonatkozó általános szabályt az adott konkrét esetre alkalmazni tudja (ami nem zárja ki, hogy amennyiben ettől eltérne, megintsék): úgy érvényes ez a hit általános szabályára, nevezetesen az Egyház tévedhetetlen autoritására is. Ez megengedi, hogy minden hívő saját ítélőképességét egyes esetekben hasonló módon használja, ami azonban nem zárja ki, hogy ha tévedést követ el, rendreutasítsák és visszavonásra kötelezzék. A legfelsőbb hitszabályt hiábavalóvá, értelmetlenné és lehetetlenné teszik, ha azt követelik, hogy közvetlenül magától a legfelsőbb autoritástól kell kérni ennek alkalmazását minden egyes adott esetre, mely óránként, sőt, minden pillanatban felléphet.”
Dom Sarda véleménye e liberális teóriáról: „E teória egyfajta nyers, sátánista janzenizmus; ez a rendeletek és előírások terén megkövetelt túlzott merevség teljesen abszurd, melynek súlyos és szomorú következményei lesznek. Ha ez a megállapítás furcsa a számotokra, akkor figyeljetek a következő jelenségre: E rigorózus rendszer legbuzgóbb hívei pont a liberális iskola legmegátalkodottabb szektásai. Hogyan magyarázható ez a látszólagos ellentmondás? Nagyon egyszerűen, ha meggondoljuk, hogy semmi nem előnyösebb a liberalizmus számára, mint elkötelezett ellenfeleinek a törvényes gúzsbakötése, hogy azok ne emelhessenek szót, ne írhassanak semmit velük szemben. Nagy győzelem lenne a számukra, ha azzal a kifogással, hogy az Egyházban a pápa és a püspökök kivételével senki nem dönthet fontos dolgokban, mindazoknak hallgatniuk kellene, akik átlátnak mesterkedéseiken [ezt időközben már el is érték]. Nagyon tetszene [tetszik] a liberalizmusnak, ha az Egyház végezné el számukra azt a szolgai feladatot, hogy legragyogóbb hőseit saját maga fegyverzi le.”
[Mára már odajutottunk, hogy az egész társadalom, alul és felül – legfőképp a média segítségével – így működik, mindenfajta józan kritikát lehetetlenné tesz ezzel a látszólag irgalmas, valójában hazug és ostoba liberális teóriával.]
De nem csak a világiak és a modernisták, hanem az ú. n. konzervatívok és tradicionalisták is ezt a fegyvert használják fel azok ellen, akik látva a katasztrófát, látva Bergoglio és tsai eretnekségeit, ítéletet alkotnak és ezt ki is fejezik. Mi azonban nem hagyjuk magunkat elhallgattatni, és hitünk fontos kérdéseiben, jelenleg a zsinati szekta és pápák ügyében, továbbra is használják agyunkat, megalkotjuk személyes ítéletünket, egészen addig, amíg az Egyház nem hozza meg hivatalos döntését. Amennyiben egy napon meglesz ez a döntés, és ellene mond mostani ítéletünknek, készek vagyunk alávetni magunkat. Saját személyes ítéletünket nem tekintjük hivatalosnak, és senkire nem akarjuk ráerőltetni. Mindazonáltal véleményünket újra és újra kinyilvánítjuk, szabadon és nyíltan, hogy ezzel másokat is világos és az igazságnak megfelelő privátítélet megalkotásához segítsük. Ezt kötelességünknek tartjuk.
9. A zsinati pápák legitimitásának védelmezői még egy érvet szoktak ellenünk felhozni: „Egy ilyen fontos ügyben nem szabad addig dönteni, amíg nincsenek abszolút bizonyítékok és végső bizonyosság.” Jone válasza: A privátvélemény megalkotásához elegendő, „ha mindennemű józan félelem ki van zárva, vagyis, ha erkölcsi bizonyosság áll fenn”. A mi esetünkben kétségtelen, hogy „fennáll az erkölcsi bizonyosság”.
10. Végkövetkeztetés: Minden katolikus jogosult és alkalmas, sőt, köteles olyan fontos kérdésben is, sőt pont ebben, mint a zsinati pápák kérdése, személyes ítéletet alkotni. Ez nem hivatalos ítélet, nem is akar az lenni, és nem is akar egy ilyet helyezettesíteni, viszont elegendő viselkedésének alapjához, továbbá jogszerű ebből az ítéletből gyakorlati következtetéseket levonni, és ezt másokkal is közölni, akár privát, akár nyilvánosan. A zsinati szekta tagjai – bármelyik csoporthoz tartozzanak – gyakran meg nem engedett és igazságtalan nyomást gyakorolnak azokra, akik ebben a kérdésben helyes döntésre akarnak jutni vagy már el is jutottak. Eközben saját személyes ítéletüket kvázi hivatalosnak állítják be, és olyan engedelmességet követelnek, ami csak a legitim egyházi autoritással szemben kötelező.
„Ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2 Kor 3,17), vagyis a hitnek alávetett lelkiismeret valódi szabadsága. Döntse el ki-ki maga, hol találja ő „az Úr Lelkét”.
[Kiegészítés a 3. pontban ismertetett lelkiismeret-tanhoz: A következő tanulmány: „Extra ecclesiam nulla salus” – mely cím nem más, mint „az Egyházon kívül nincs üdvösség” isteni törvény tévedhetetlen dogmaként való megfogalmazása – szerint ez a „lelkiismeret-tan” csak a legújabb időkben ütötte fel a fejét az Egyházban, korábban nem létezett. A tanulmány ez ügyben számos egyházi dokumentum mellett idézi egy fő modernista tanú szavait is: „Az egyik legradikálisabb eretnek, Karl Rahner elég becsületes volt ahhoz, hogy 1961-ben közzétett, »Mi az eretnekség« című dolgozatában bevallja: »Még egy Xavéri Ferenc is azt mondta a japánoknak, akiket meg akart téríteni, hogy természetesen minden elődjük a pokolban van. És egy Ágostonnak is így kellett volna válaszolnia teológiája alapján, és ez a gondolkodásmód szinte egészen a mi napjainkig a keresztény missziós munka (a tévedhetetlen katolikus tanítás) alapelvéhez tartozott.«”]
Vége
Feltéve: 2016. május 23.
|