Megjegyzés: Jézus tanítása szerint, ha valaki döntött, nem szabad hátratekingetnie, vagyis nem szabad a múlttal foglalkoznia, hanem az általa helyesnek felismert útra kell koncentrálnia. Ezért ez a honlap tudatosan igyekszik nem, vagy a lehető legkevesebbet foglalkozni a zsinati szektával és az FSSPX viselt dolgaival. Ha mégis róluk ír, akkor annak a jövőre nézve van jelentősége. A most következő cikk az FSSPX példáján keresztül az „új-tradicionalisták” egyre bővülő táborához szól: a teológia alapján és nem szubjektív, tetszik vagy nem tetszik érzésből kell dönteniük hitüket és az Egyházat érintő kérdésekben. A nemrég feltett Katolikus részek című írás is azt a katolikus igazságot dolgozta fel, hogy a katolicizmust nem lehet részekre szabdalni: valaki vagy egészen katolikus, vagy egyáltalán nem katolikus; részben senki nem lehet katolikus! Aki katolikus akar lenni, annak a katolikus tanítást teljes egészében kell elfogadnia, és a szerint kell döntéseket hoznia! 1. Köztudott, hogy a zsinati szekta Montini által bevezetett új „szentségeinek”, különösképpen a püspökszentelésnek érvényességét illetően komoly kételyek merültek fel. A katolikus tanítás szerint a szentségek kiosztásánál a „tutiorizmus” elve az érvényes, vagyis kétes kiosztás esetén az Egyház előírja, hogy a kérdéses szentséget sub conditione meg kell ismételni.      [E kérdésről a honlap több cikket jelentetett meg, melyek a VÁLASZOK ÉGETŐ KÉRDÉSEINKRE oldalon, A VI. Pál-féle új rítusok érvénytelenségéről cím alatt olvashatók.] 2. Jones „Katholischer Moraltheologie” művének 370. oldalán a „szentségek megismétlése” témával kapcsolatosan ez olvasható: „Súlyos bűn terhe alatt tilos egy biztosan érvényesen kiszolgáltatott szentséget még feltételesen is megismételni. Minden szentségnél megengedett a feltételes (sub conditione) megismétlés, ha a kiszolgáltatott szentség érvényességével kapcsolatban észszerű kétely merül fel. Kötelező azonban a feltételes megismétlés, ha kétely merül fel egy szentség érvényességével kapcsolatban, ha a hit, az igazságosság vagy a szeretet erénye feltétlenül megköveteli annak érvényességét. Ezért kötelező a feltételes megismétlés például a konszekrációnál, ha fennáll a bálványtisztelet veszélye; a papszentelésnél, hogy a szentségeket a pap ne szolgáltathassa ki esetleg érvénytelenül; a keresztségnél; egy haldokló bűnös feloldozásánál; valamint az utolsó kenetnél, ha a haldokló öntudatlan, de még súlyos bűnben van, hogy az illető nehogy örökre elkárhozzon.”      Pszichológiai vagy lelkipásztori okokból [melyekkel az FSSPX indokolja esetleges újraszenteléseit] megismételt szentség kiszolgáltatásáról nincs szó a könyvben, viszont a szentségek kötelező vagy lehetséges megismétléséről igen, amennyiben indokolt kétely merül fel ezek érvényességét illetően. Egy másik morál-teológus, Göpfert írja: „Megfelelő indok nélkül feltételesen kiosztani egy szentséget, súlyos bűn, mert ez a szentséggel való méltatlan bánásmódot jelenti.” A honlap fent említett cikkei behatóan foglalkoztak a püspökszentelés új rítusának problémáival. E kérdést nem csak a szedesvakantisták járták körül, hanem mások is, például P. Athanasius Kröger OSB, akinek a püspökszentelés érvényességével foglalkozó, eredetileg az Una Voce Korrespondenz 1978. márciusában megjelent tanulmánya német nyelven e honlapon is olvasható: „Theologische Erwägungen zum neuen Ritus der Bischofsweihe – Teológiai megfontolások a püspökszentelés új rítusához”. Kröger atya ezzel a megállapítással fejezte be ezt a művét: „Az új rítus központi részének alapos teológiai átvizsgálása után érvényességével kapcsolatban fájdalmas bizonytalanság marad vissza, amitől nem lehet megszabadulni.” Ezt az észszerű kételyt nevezi a katolikus szakirodalom „dubium iuris”-nak, olyan kételynek, melynek fennállásakor kötelező megismételni a szentség kiosztását. 3. Az elmondottak alapján világos, hogy az új „papszentelések” érvényességének teológiai megfontolása és e kérdés egyértelmű megválaszolása nélkül az ú. n. „tradicionalisták” komoly dilemmába kerülnek. Például, ha az FSSPX egy NOM-ban szentelt papot utánszentelés nélkül felvesz, azt kockáztatja, hogy e pap miséin bálványtisztelet folyik, melyen kenyeret és bort imádnak. Ha az FSSPX utánszentel egy NOM-os papot, mielőtt misézni engedné, de ezt pusztán „pszichológiai vagy lelkipásztori okokból” teszi, akkor az utánszenteléssel szentségtörést követ el. Az egyetlen megoldás az új papszentelések érvényességének teológiai tisztázása, ami az elmúlt 47 évben már megtörtént, majd e tisztázás eredményének az elfogadása: A vizsgálatok egyhangú eredménye szerint legjobb esetben is komoly kétely merül fel a püspök- és papszentelés rítusának érvényességét illetően. Az észszerű kétely esetén pedig kötelező a feltételes újraszentelés. Az FSSPX hőskorában még „divatban” volt a hozzájuk csatlakozó NOM-os papok utánszentelése, de ezt az újabb időkben már nem tartják szükségesnek. Az FSSPX-ellenállók vezére, W. püspök egy aggódó hívő kérdésére, hogy járhat-e családjával egy volt NOM-os, de nem utánszentelt pap miséjére, ezt a választ adta: „Sajnálom, ezt a kérdést saját magának kell eldöntenie.” Majd még hozzátette, hogy az „FSSPX legjobb teológusa megvizsgálta a püspökszentelés új rítusát, és arra az eredményre jutott, hogy »valószínűleg« érvényes, de még mindig elegendő kétely marad hátra az érvényességet illetően, ezért hogy minden kétely kizárható legyen, »jobb lenne« az új rítusban szentelt püspököket mind feltételesen újraszentelni.”      Ez a válasz természetesen badarság, hiszen ha csak „valószínűleg érvényes” az új rítus, akkor nem „jobb lenne”, hanem kötelező a feltételes újraszentelés. Az ember úgy gondolná, hogy mindenki számára világos, hogy a „valószínűség” az érvényesség esetében nem elegendő arra, hogy azt az erkölcsi bizonyosságot garantálja, ami a szentségek kiosztásához és fogadásához feltétlenül szükséges. Az említett püspök így folytatta válaszát: „Családjának körülményei alapján kell döntenie: milyen messze van a jobb alternatíva? Családjának mekkora a vallási igénye? Isten igazságosan fog ítélni, akármit is dönt. Fennáll annak a veszélye is, hogy túl szigorú valaki, néhány szedesvakantista odáig megy, hogy azt ajánlja, semmilyen misére ne menjenek, ez majdnem biztosan súlyos túlzás.” – Egy magát katolikusnak, sőt, tradicionalistának tartó püspök szájából egy ilyen felelet érthetetlen: Mióta függ egy szentség érvényessége az emberek körülményeitől? A nagyobb távolság egy biztosan érvényes misétől, vagy a családtagok vallási igénye teszi újabban érvényessé a kétséges szentségeket, vagy felmentenek a bűn alól, amit az követ el, aki érvénytelen szentségeket fogad? És miért „súlyos túlzás” az, ha valaki inkább nem megy el misére, mint hogy kétséges, esetleg bálványimádó „misén” vegyen részt?      Az ilyen akatolikus, senkinek nem segítő válaszok oka a teológiai tudás eklatáns hiánya. Ennek oka az FSSPX alapítójának, Lefebvre érseknek egyházpolitikai okokból hozott döntései [az új-tradicionalisták okai nem sokkal különböznek ettől: ők „valakik” akarnak maradni, és látják, hogy egy szedesvakantista egyszerűen megszűnik létezni a világ előtt: ezért nem akarják levonni az egyetlen logikus és teológiailag helyes következtetést]. Az érsek egy csomó megkérdőjelezhetetlen axiómát állított fel, melyeket teológiailag nem okolt meg, és melyek teológiailag nem is indokolhatóak. Ebből következik követői, tanítványai számára a kategorikus felszólítás, hogy ők se foglalkozzanak a teológiával, illetve azt a Lefebvre-féle pszeudo-teológiával helyettesítsék. 4. E pszeudo-teológiára nemrég az egykor FSSPX-hez tartozó, most „ellenálló” Avrillé-i „domonkosok” szolgáltak szomorú példával a szedesvakantizmust elítélő kis katekizmusukkal, ami mára „klasszikussá” vált, amit Lefebvre minden követője kritika nélkül átvesz és állandóan idéz. A „domonkosok” e munkájukban nagy nevekre, Robert Bellarmin, Suarez, Billuart és Garrigou-Lagrange teológusokra hivatkoznak, hogy ily módon a tudományosság, alaposság és hithűség látszatát keltsék.      Buzgalmukban odáig mennek, hogy Bellarmin Szent Róbert egyháztanítóra is hivatkoznak, akit pedig a szedesvakantisták szoktak koronatanújukként emlegetni. A „domonkosok” azt állítják, hogy Szent Róbert azt mondta, hogy „egy pápa, aki formálisan és nyilvánvalóan eretnek lett, elvesztené pontifikátusát”. Ezért ahhoz, hogy ezt a tételt a zsinati pápákra alkalmazni lehessen, szükséges, hogy ezek formális eretnekek legyenek, akik tudatosan utasítják vissza az egyházi tanítást, és hogy ennek a formális eretnekségnek mindenki számára észrevehetőnek kell lennie. És bár „VI. Pál” óta a „pápák” ismételten eretnekségeket tanítottak, nem egyszerű azt kimutatni, hogy eközben tudatában voltak annak, hogy egyházi dogmát tagadnak. Ezért amíg nincs biztos bizonyíték arra, hogy eretnekek, okosabb, ha az ember nem ítélkezik, hozzák meg következtetésüket a szedesvakantizmus ellen a Lefebvre-domonkosok. [Lásd ezzel kapcsolatban például az új-tradicionalista W. Sch. szavait a „Ez a Caligula a pápai trónon…” – avagy hova vezet a vallási skizofrénia című cikkben.] Vizsgáljuk meg ezek után, hogy mit is írt valójában Bellarmin Szent Róbert „De Romano Pontifice” című könyvében: „A helyes vélemény tehát az, hogy egy nyilvánvalóan eretnek pápa magától megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, pontosan úgy, ahogy megszűnik keresztény és az Egyház tagja lenni, ezért ítélheti és büntetheti meg az Egyház. Az autoritás és az értelem érvelése által be van bizonyítva, hogy egy nyilvánvaló eretnek ipso facto meg van fosztva hivatalától. Különben az Egyháznak nagyon nyomorúságos helyzete lenne az, ha arra kényszerülne, hogy egy nyilvánvalóan vad farkast pásztornak kelljen elismernie.”      Látható, hogy a lefebvrista „domonkosok” a szent egyháztanító szövegébe belecsempésztek egy kis szócskát, ami eredetileg nem volt benne: „formális”. Ahol Bellarmin „nyilvánvalóan eretnek”-et mond, a domonkosok „formálisan és nyilvánvalóan” eretneket mondanak.      Holott egyértelmű, hogy Szent Róbert nem csupán egy vétlenül tudatlan materiális eretnekről beszél, hanem számára elégséges valakit eretneknek felismerni és tartani, ha az illető eretneksége nyilvánvaló. Nem fűz további feltételeket az illető eretnek voltához: tudatosságot vagy tudatlanságot, vagy valami más belső indítékot, „mivel az emberek nincsenek arra kötelezve, vagy nincsenek abban a helyzetben, hogy mások szívében olvassanak; de ha a külső művek alapján látják, hogy valaki eretnek, akkor egyszerűen és közönségesen megállapítják, hogy az illető eretnek és mint ilyet ítélik el” (De Romano Pontifice, lib. IV, c. 9, n. 15). Kiváltképp, ha az illető ezt az eretnekséget nem szórványosan és mintegy tévedésből, hanem ismételten, makacsul és ráadásul más eretnekségekkel együtt adja elő.      A „domonkosok” tehát tudatosan adnak Szent Róbert szájába olyan kifejezést, amit ő nem mondott, hogy az egyháztanító nyilvánvaló kijelentési szándékával ellentétesen, azt mondhassák, hogy Bellarmin Szent Róbert azt követelte, hogy egy eretnek pápánál előbb be kell bizonyítani a belső szándékot, hogy a dogma ellen akart véteni, mielőtt hivatalának elvesztését ki lehet jelenteni. Holott Szent Róbert pontosan azt az esetet festette le, amit ma a „zsinati pápáknál” találunk: „Egy nyilvánvalóan eretnek pápa magától megszűnik pápa és az Egyház feje lenni, ugyanúgy, ahogy megszűnik keresztény és az egyházi test tagja lenni, ezért az Egyház elítélheti és megbüntetheti.” Különben „arra kényszerülne, hogy egy nyilvánvalóan vad farkast pásztornak kelljen elismernie” – nem lehet ezt pont Bergoglioról is elmondani? [A honlap több cikke foglalkozik Bellarmin Szent Róbert fejtegetésével, például ezek:      A Cassiciacum-tézis analízise      „A pápaság a Bourbonokhoz hasonlóan el fog tűnni, mivel a pápa vonakodott Oroszországot felajánlani”      Utószó Jó Pásztor vasárnapjához 5. A teológusok „általános” (Suarez), sőt „általánosabb” (Billuart) véleménye, hogy egy eretnek pápa továbbra is hivatalban maradhat, állítják a továbbiakban a „domonkosok”, akik szerint ahhoz, hogy egy eretnek pápa elveszítse hivatalát, a katolikus püspököknek nyilatkozatot kellene tenniük, melyben felfedik a pápa eretnekségét. E kijelentés bizonyítására Billuart „De Fide” című művéből idéznek: „Az általánosabb vélemény szerint Krisztus az Egyház általános java és nyugalma érdekében még egy nyilvánvalóan eretnek pontifexnek is megadja továbbra is a joghatóságot, mindaddig, amíg őt az Egyház nyilvánvaló eretneknek nem jelenti ki.” Még ezen idézet helyét is megadják: „Billuart, De Fide, diss. V, a. III, § 3, obj. 2”.      Aki veszi magának a fáradságot, és utánanéz a megadott helyen, meglepetéssel tapasztalja, hogy ez a mondat nem található ott. A De Fide V dissertatio-ja („diss. V”) a hit elleni bűnöket tárgyalja. Az eretnekségről a II fejezetben van szó, a III fejezet („a. III”) az aposztáziával foglalkozik. Ebben a fejezetben azonban se hármas paragrafus („§ 3”), se egy objectio 2 („obj. 2”) nincs, és pláne nincs szó egy nyilvánvalóan eretnek pontifexről. Talán tévedésből nem a III., hanem a II. fejezetben kell keresni a kérdéses mondatot? Ez a fejezet valóban az eretnekségről szól, de ebben sincs hármas paragrafus, mert összesen csak két paragrafusa van. Talán itt is elírás történt, nézzük hát a kettes paragrafust, de ez sem stimmel, mert itt sincs semmilyen objectio 2, se bármilyen említés egy eretnek pápáról.      A „domonkosok” bizonyítéka ugyan nem található meg Rene Charles Billuart O. P. (1685-1757) írásaiban, de a hitszabályokról („De regulis fidei”) szóló értekezése, az Egyházról szóló III. disszertációja (Dissertatio III „De Ecclesia”) és a IV. disszertációja igazi katolikus olvasmányok, melyekben a pápai tévedhetetlenséget olyannyira komolyan veszi (sőt, mondhatnánk, eltúlozza), hogy ma bizonyára szedesvakantistának számítana. Ezek után már csak Garrigou-Lagrange marad, aki a Lefebvre-domonkosok szerint Billuart-ra hivatkozva azt tanította a „De Verbo Incarnato” című művében, hogy egy eretnek pápa, bár már nem tagja az Egyháznak, továbbra is ennek feje maradhat. A „domonkosok” által idézett szöveg állítólag így szól: „Ennek az az oka, hogy – miközben egy fizikai fő a tagokat nem tudja befolyásolni anélkül, hogy maga a lélek vitális befolyását fogadja – egy morális fő, miként a pápa, joghatóságot gyakorolhat az Egyház felett, akkor is, ha az Egyház lelkétől a belső hit és szeretet semmilyen hatását nem kapja meg.” Ezt a mondatot a „domonkosok” így értelmezik: „Egyszóval, a pápa személyes hite által tagja az Egyháznak, amit elveszíthet, de akkor is feje marad a látható Egyháznak joghatósága és auktoritása által, ami az eretnekséggel együtt létezhet.”      Csakhogy Garrigou-Lagrange a kérdéses helyen arról az abnormális helyzetről beszél, melyben egy pápa, aki titokban eretnek, és emiatt már nem tagja az Egyháznak, mégis megtartja joghatóságát, amivel az Egyházat kormányzása által befolyásolja. „Így névleg még tagja az Egyház testének személyes hite által, amit elveszíthet, de rangja, mint joghatósága és hatalma által a látható Egyház feje, összeegyeztethető személyes eretnekségével.”      A Lefebvre-domonkosok, mint látjuk, saját állításuk alátámasztására ezúttal nem hozzátettek, hanem elhagytak egy szócskát az általuk idézett szövegből: mégpedig a személyes jelzőt. A „domonkosok” torzításukkal azt akarták eltussolni, hogy Garrigou-Lagrange csak arról az abnormális helyzetről beszél, ha egy pápa titkos eretnek lenne; nem pedig arról az esetről, amivel mi állunk szemben, nevezetesen a teljesen nyilvánvaló eretnekséggel. Ez utóbbi esetben Garrigou-Lagrange ugyanazon a véleményen van, mint Bellarmin Szent Róbert, sőt, még szigorúbb, mint ő, mert ő a titkos eretnekeket sem tekinti az Egyház tagjainak. Nyilvánvaló eretnekség esetén teljesen egyértelmű a válasza: nyilvánvalóan eretnek pápa nem lehet az Egyház feje. 6. Napjaink egyik tragédiája, hogy ezeket a tévedéseket nem csak Lefebvre követői, hanem az új-tradicionalisták is szószerint így tanítják, senki közülük nem tartja szükségesnek, hogy alaposan utánajárjon a dolognak; sőt, boldogok, hogy másokra hivatkozhatnak lelkiismeretük megnyugtatására: Bergoglio ugyan eretnekségeket mond, és ezért szidhatják és engedetlenek lehetnek vele szemben, sőt akár Caligulának is nevezhetik egészen nyíltan, de azért pápa, és ezért ők továbbra is jelen lehetnek a közéletben és publikálhatnak a közmédiában, mert nem kell szedesvakantistáknak lenniük. Ez nem lenne annyira tragikus, ha nem a teológia lenne az a tudomány, ami Istenről és a legfontosabb dolgokról szól, melyektől hitünk és lelkünk üdve függ. Rá lehet bízni a lelkek üdvét olyan papokra, püspökökre, szerzetesekre és teológusokra, „katolikus” publicistákra, akik nem képzettek a teológiában, és ideológiájuk szerint csavarják ki a dolgokat? A püspök- és papszentelésekkel kapcsolatban már láttuk, hova vezet ez: bálványtisztelethez, szentségtöréshez, Isten gyalázásához. És hova vezet az a tan, mely szerint egy eretnek is lehet pápa máshova, mint eretnekségbe és szakadásba? Ez a tan az Egyház szentségében, fogyatkozhatatlanságában és tévedhetetlenségében való hitet zúzza szét. 7. A pszeudo-teológia nem csak sajnálatos, de elsősorban nagyon veszélyes. Egy olyan korban, amikor az Egyház auktoritása összeomlott és a Tanítóhivatal kiesett, ez a veszély sokkal súlyosabban esik latba. Az emberek a látszat-teológusokra bízzák magukat, és így az történik, amitől Üdvözítőnk óvott: „Ha vak vezet világtalant, mind a kettő gödörbe esik.” (Mt 15,14) Feltéve: 2017. január 28.