Az Egyház és Asmodeus
Írta: Don Pietro Leone
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. augusztus 21.)

[Lexikon: Asmodeus: némelyek szerint démonnév; valószínű a héberből származik, s így jelentése megrontó. Tóbiás szerint Asmodeus Sára házasságának megrontója (ezért tartják a házasság rossz szellemének), kit a fiatal Tóbiás (Tób 3,8; 6,8; 8,3) imával és a hal parázsra tett szívének füstjével elűz, és Ráfael angyal Felső-Egyiptom sivatagjában megkötöz. A Talmud szerint Asmodeus a démonok feje, és főleg a harag és a fajtalanság ördöge, kinek kakaslába van (a kakas a paráznaság jelképe).]

1. rész: A szexualitás az Egyház és a világ szemében

„A spiritu fornicationis libera nos, Domine” (= a fajtalanság szellemétől, ments meg, Uram, minket – (Mindenszentek litániája)

Lucia nővér állítólag azt mondta, hogy az Egyház és az ördög közötti utolsó összeütközés a család és a házasság területén zajlik majd le. Az egyház történetének elfogulatlan megvizsgálása ahhoz a biztos felismeréshez vezet el bennünket, hogy ez az összeütközés már megkezdődött, mégpedig Asmodeus démon, a fajtalanság szellemének behatolásával az egyházba.

A kérdés, amit ebben a tanulmányban körüljárunk így szól: Az Anyaszentegyház, ami kétezer évig ellenállt, és képes volt üldözőinek kegyetlen és embertelen erőszakát, és az eretnekek minden kusza rafinériáját nem csak legyőzni, de a maga számára e küzdelmekből megtisztulást és megdicsőülést kovácsolni, hogyan tudott most valami olyan alávalónak és primitívnek, mint a test kívánsága, mégis behódolni?
     E kérdés megválaszolásához a következő pontokat kell röviden tárgyalnunk:
     I. Az Egyház hagyományos álláspontja a szexualitáshoz, ellentétben a világéval;
     II. A modern egyházi férfiak álláspontja a szexualitáshoz az ú. n. II. Vatikáni Zsinattól Bergoglio színrelépéséig;
     III. Az az álláspont, ami az Amoris laetitia-ben megnyilvánul.

I. A szexualitás az Egyház és a világ szemében

a) A szexualitás természete

Az Egyház szerint a szexualitásnak célja van; az ember Istentől kapott feladata a szaporodás, és ehhez van szükség a szexualitásra. Mivel a gyermeknemzés és -nevelés Istentől előírt formája megköveteli a házasság és a család létét, a szexualitás a házassághoz és a családhoz tartozik, és emiatt a házasság erkölcstana érvényes rá.
     Ezzel ellentétben a világ szemszögéből a szexualitás se a házassághoz, se a házassági etikához nem tartozik szükségszerűen, hanem saját etikája van. Az Egyház szerint az alapegység a házasság, a világ szerint a szexualitás.

A világ szerint a szexualitásnak önmagában se célja, se orientáltsága nincs. Érzéki szeretetként sokkal inkább öncél, és önmagáért létezik; ezért igazolásra sincs szüksége, még akkor sem, ha oktalan cselekedetekre késztet, és valakit arra ösztönöz, hogy józan esze ellen tegyen valamit.
     A világ gyermekei számára az a koncepció, hogy a szexualitásnak célja van, kifejezetten ellenszenves, mivel világnézetük lényegében szubjektivista és egocentrikus. Magyarul: őket csak saját céljaik és kívánságaik érdeklik, és nem tőrödnek Isten céljaival és elvárásaival, aki, szerintük, nem is létezik.
     A világ elképzelése a szexualitásról felületes, szerintük csak olyas valami, ami élvezetet ad, egyedül vagy valaki mással, függetlenül a másik korától, nemétől vagy családi állapotától; és ami rendszerint nem korlátózódik egyedül a házasságra. Ha elfogadjuk ezt a véleményt, akkor elismerjük, hogy a szexualitásnak saját dinamikája van, erősödik, gyengül, kialszik, élvezetet szerez, de szomorúságot is. Vagyis ugyanannyira változékony és keserédes, mint maga az élet.

b) A szexualitás megítélése

Az Egyház azt tanítja, hogy a szexualitás érzéki képesség, és, megromlott emberi természetünkben és az ősbűn következményeként, a rendetlen kívánságok közé tartozik. Ezért, mint az érzékek és az érzelmek összes tevékenységét, ezt is a mértékletesség kardinális erényének kell kontrollálnia és sakkban tartania: ezt nevezzük tisztaságnak. A házasság, mivel a szexualitást megfelelő keretek közé helyezi, az érzéki kívánságok kordában tartását is szolgálja. A házasságban élők számára a tisztasági követelmény a nemi vágyak kiélésének mérséklését jelenti; a házasságon kívül élők számára a teljes absztinenciát.
     A tisztaságon, a szüzességen kívül van még egy erény, amit az Egyház a nemiség területén fontosnak tart, és ez az illem vagy szeméremérzetet, latinul pudor. Ez az erény irányítja a viselkedést, az öltözködést és a társalgást. Elkötelezett katolikusok ezért nem is beszélnek a szexualitásról, legfeljebb csak nagy tapintattal és a legmesszebbmenő diszkrécióval.

Ezzel szemben a világ a szexualitást korlátlan értelemben veendő jónak tartja, az emberi természethez tartozó dolognak, amit teljesen jónak ítél meg. Amikor egy vágy szabad kiélése mégis kellemetlen érzéseket ébreszt valakiben, az illető ezt így üti el: Isten ilyennek teremtett.
     A világot egyáltalán nem érdekli az illem. Az abszolút mértékű engedélyezést követeli a szexualitás kiélésében, az öltözködésben és a beszédben. A szerelmi ügyek az állandó társalgási témája, szerinte ezek a férfiasság és a nők emancipációjának biztos jelei. Holott ennek pont az ellenkezője igaz: ezek az elnőiesedés és az élvhajhászás jelei: annak jele, hogy a mai férfi képtelen igazi férfi lenni, és ami ezzel együtt jár, felelősséget felvállalni.

c) A szexualitással való visszaélés

Mivel a nemiség a szaporodást, az Isten képmását viselő lények születését, az emberi nem fennmaradását és az ég népességének növelését szolgálja, nagy jót, és a vele való visszaélés nagy baj jelent. Az Egyház ez okból tanítja, hogy a tisztaság ellen elkövetett minden bűn súlyos véteknek számít. Ha az ilyen bűnöket tudatosan és beleegyezéssel követnek el, akkor azok – hacsak meg nem gyónják őket – a pokolbeli örök halált érdemlik ki. Ha valaki ilyen állapotban gyónás, megbánás, jóvátétel nélkül szentáldozáshoz járul, az újabb halálos bűnt, nevezetesen a szentségtörés bűnét követi el.
     A világ számára mindez ódivatú, gátlásos, képmutató, sötét középkori és ehhez hasonlók. E világ gyermekei a tisztaság ellen elkövetett bűneikért azzal védekeznek, hogy ezekkel „senkinek nem ártanak”. Ezzel azt árulják el, hogy egyetértenek a hedonizmussal, ami erkölcseiket tükrözi vissza. Még azt sem veszik tudomásul, hogy a hedonizmus, az élvhajhászat letörtséget, nyugtalanságot, míg az önfegyelem örömet és megelégedettséget okoz.

Összefoglalva az Egyház tanítását:
     – a szexualitásnak célja van, a szaporodásra irányul;
     – a szexualitás önmagában a rendetlen kívánságok közé tartozik, a házasságban ezek megfékezésére ugyan megengedett, de tisztasággal és erkölcsös viselettel, aszkézissel mérsékelni kell;
     – a nemiséggel való visszaélés súlyos bűn.

Ellentétben az Egyház tanításával, a világ azt tanítja, hogy
     – a szexualitásnak nincsen határozott célja. Kiélése kellemes, és eszköz arra, hogy két személy között a vonzalmat kifejezze, függetlenül attól, hogy e két személy milyen kapcsolatban áll egymással;
     – nem kell korlátozni, és teljes szabadossággal lehet és kell kiélni, és róla beszélni;
     – ezen okok miatt, kiélése semmilyen szabályozás alá nem esik.

2. rész: A modern egyház tanítása a házasságról
(forrás: https://traditionundglauben.wordpress.com/ – 2017. augusztus 28.)

II. A modern egyház tanítása a házasságról Bergoglio színrelépéséig

Az Egyház fennállása óta nem szűnt meg soha tanítani és gyakorolni az önmegtartóztató életmódot. Valójában ez egyike azon jellegzetességeinek, mely megkülönbözteti a világtól, és tanításának tekintélyét megerősíti. Hiszen hogyan lenne képes oly sokak életét alázatba és tisztaságba vezetni, ami ellent mond a bűnbeesett, megromlott emberi természetnek, ha a hit, amit prédikál, nem lenne igaz, és ha nem gyakorolná maga az Egyház is azt, amit hirdet és követőinek előír?

Az Egyházban a 20. századig az aszkézis szelleme volt az irányadó, amíg ezt az ellenfél, a világ, névszerint a bukott emberi természet szellemisége le nem gyűrt. Ez utóbbi szellem az utolsó évszázadokban egyre szélesebb körökben terjedt el, és egyre nagyobb hatalomra tett szert, és eközben az egyházi fejekbe és lelkekbe is behatolt. Az ingadozó hit, az oktatás színvonalának csökkenése, az erkölcsi gyengeség, a hiányzó bátorság, a felületesség és a szentimentalizmus a pásztorok egyes részeinél minden bizonnyal szerepet játszott ebben a folyamatban. E szellemiség hivatalos belépése az Egyházba az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal történt meg.

[Fordító megjegyzése: Az Egyház történelme azt mutatja, hogy a Krisztus tanai ellen lázadók elsőnek mindig a klérus tagjai közül kerülnek ki. A papok, a teológusok azok, akik új, eretnek tanokat találnak ki és hirdetnek (lásd ezzel kapcsolatban például a ma feltett írást). És ezek a tévtanok éppen azért terjednek el viszonylag gyorsan és sikeresen az egész világon, mert a katolikus Egyház rendelkezik a legkiterjedtebb „hálózati rendszerrel”. A Szűzanya Fatimában azt mondta, hogyha nem ajánlja fel a pápa az ő Szeplőtelen Szívének Oroszországot, akkor az az egész világon el fogja terjeszteni tévtanait. Nos, az általános terjesztésre nem csak a kommunizmus, de a katolikus Egyház is kiválóan alkalmas, éppen mindkettő centralizáltsága és a világ minden részére kiterjedő szervezete miatt. – Ezért csak az képes a mai elképesztő szellemi és hitbeli válságot megérteni, aki az Egyház történetét tanulmányozza, és soha nem felejti el, hogy Sátán Krisztus kereszthalála óta folyamatosan az Ő misztikus Teste, az Egyház, és benne a papság ellen indította leghevesebb támadásait. Aki a mai káosz, a teljes aposztázia kezdetének az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot teszi meg, az nem ért semmit az egész üdvtörténetből, és nem ismeri a történelmet. Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat nem a kezdete, hanem csak a vége, a lepecsételése, a törvényesítése volt egy olyan szellemiségnek, ami abban az időben szinte már az egész klérust és az egész katolikus világot uralta. Ha nem így lett volna, a zsinati szellem nem győzedelmeskedhetett volna. Aki az 1910-20-as években keletkezett, az ebben a korszakban felszentelt papok, és ekkor diplomázott teológusok írásait tanulmányozza, az arra a meglepő felfedezésre jut, hogy ezek szinte még eretnekebbek, még modernebbek, mint a maiak, ami annak a jele, hogy akkor virágoztak ezek a tanok, és hirdetőik világmegváltónak képzelték magukat. Ma már nagyobb azok száma, akik ha nem is bírálják felül saját téves nézeteiket, de legalább azt bevallják, hogy ideáik nem hozták meg a várt aranykort.]

A szexualitás terén ez az új szellemiség a házassági erkölcs középpontjában elhelyezkedő egyfajta homályos „szeretet” hangsúlyozásában nyilvánul meg.
     Ez a tanítás a modern tanítóhivatalban első alkalommal a Gaudium et spes zsinati dokumentum 48. paragrafusában manifesztálódik, majd később az egyházjogban (CIC 1983) lesz kodifikálva a házasság céljairól szóló rangsor tudatos megváltoztatásával. A zsinati szekta tanítása a nemiségről később mindenekelőtt a szentáldozásra vonatkozó előírásokban és a „test teológiájában” jelenik meg és fejlődik tovább.
     Ennek ismeretében a következőkben e témákat járjuk körül:
     1) A nemek közötti szeretetről való új elképzelés a Gaudium et spes-ben és az új egyházjogban;
     2) A halálos bűn és a szentáldozás közötti kapcsolat;
     3) „A test teológiájának” releváns elemei.

1. A nemek közötti szeretet

a) Gaudium et spes

Az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton ügyes húzással azonos síkra helyezték a házasság két célját (a gyermeknemzést és a házassági szeretetet), szemben a hagyományos katolikus tanítás eladdig konstans tanításával. A domonkos rend generálisa, Browne bíboros, e szavakkal állt fel és figyelmeztette püspöktársait az ülésen: „Caveatis! Caveatis!” (Vigyázat! Vigyázat!), hogy e megfogalmazás elfogadása az Egyház egész tradíciójával való szembenállást és a házasság lényegének eltorzítását jelenti, de szavait a zsinati atyák csak gúnyos kedélyeskedéssel fogadták. Végül heves vita után egy ködösítő kompromisszumos megoldásban egyeztek meg, ami így szólt:

„Természetes sajátossága által a házasság intézményei és a házastársi szeretet az utódok nemzésére és felnevelésére van rendelve” …. (GS §48).
     A hagyományos házassági erkölcs fényében ez a kijelentés igazhitű, ha azt jelenti, hogy mind a házassági kötelék, mind a házastársi szeretet a gyermekek nemzésére és nevelésére rendeltetett. Viszont nyitott azon tévtan felé akkor, ha a házasság és a testi szerelem között szoros kapcsolatot feltételez; olyan kapcsolatot, ami valóban képes annak a tanításnak a támogatására, hogy a házasság testi vonzódás (miként ez a dokumentum ugyanezen paragrafusának kezdetén olvasható, ahol a házasságot, mint „az élet és a házastársi szeretet bensőséges közösségét” írják le), vagy, hogy a házasságban a testi szerelem az elsőleges cél (miként ez majd Montini Humanae vitae enciklikájában megfogalmazódik), és amely definíciót a házasságról az új egyházjog is sejtetni enged majd. [Jellemző, hogy a Denzinger/Hünermann csak a 44. paragrafusig hozza a Gaudium et spes szövegét, ezért nincs benne a házasságról szóló határozat: ez ugyanis a 48 paragrafusban van.]

Feltéve: 2017. szeptember 25.

b) A kánonjog

Az 1917-es egyházjogban (can. 1013) ez olvasható: „A házasság elsődleges célja, rendeltetése a gyermeknemzés és nevelés, vagyis az emberiség fönntartása; másodlagos cél a házastársak kölcsönös szellemi-erkölcsi támogatása, melyhez tartalmilag hozzásorolható az érzékiség szabályozása, segítség a rendetlen kívánság ellen (segítség az érzéki vágy kordában tartására, megfékezésére) (Matrimonii finis primarius est procreatio atque educatio prolis; secundarius mutuum adjutorium et remedium concupiscentiae.)
     Az 1983-as új kódexben (can 1055) viszont már ez áll: „A házassági szövetkezés a házasfelek javát, és utódok nemzését és nevelését szolgálja.” (Matrimoniale foedus… ad bonum conjugum atque ad prolis generationem et educationem ordinatum.) – Tehát az új kánon eltér a régitől:
     i) A célok sorrendjét megváltoztatta: a másodikat (a házasfelek javát) tette meg az elsőnek;
     ii) Ugyanakkor nem definiálja, hogy mit ért a házasfelek jólétén, ezért ezt rendszerint vagy szeretetnek, szerelemnek vagy valami másnak nevezik;
     iii) Bár megfordította a sorrendet, de nem használja az „elsődleges” és „másodlagos” cél, rendeltetés fogalmát;
     iv) Az érzékiség szabályozását teljesen kihagyta;
     v) Magát a „cél” vagy „rendeltetés” kifejezést is törölte.

Most a következő kifejezéseknek a viszonyát vizsgáljuk meg az új kánonhoz:
     a) A házastársak jóléte;
     b) Az érzékiség szabályozása;
     c) A célra irányulás fogalma, jelentősége.

a) A házastársak jóléte (boldogsága, jósorsa)

Elsőnek le kell szögezni, hogy a „házastársak jóléte, boldogsága” alatt pontosabb definíció hiányában érzelmi, legfőképp szexuális szeretetet, szerelmet lehet érteni. Ennek az az oka, hogy a világ szeretet alatt leginkább érzelmet ért, és a házastársi kapcsolatban az érzelmi szeretet nyilvánvaló típusa szexuális természetű. Ugyanez érvényes a házasság másik modern zsinati meghatározására is (lásd fentebb): „A házastársi élet és szeretet bensőséges közössége”.
     Hogy a kánon szerzője a házastársak boldogságát szexuális értelemben intendálja, azt a „házastársak boldogságának” az „utódok nemzése és nevelése” elé való helyezése erősíti meg, ami arra utal, hogy a szeretet, amire vonatkozik, valóban a testi érintkezés: a szaporodás céljának eszközeként.

Összefoglalva: a Gaudium et spes határozatban már sejteni engedett kánon szövegének erotizáló tendenciája azt támogatja, hogy az olvasó lelkében és tiszteletében a szexuális élet egy célnak az ideáját és értékét nyerje el. Ez a tendencia ettől kezdve a zsinati tanítóhivatalban egyre csak erősödött.
     Holott az Egyház hagyományos tanítása a házasfelek jólétét (a házastársi szeretetet) elsősorban kölcsönös támogatásként és csak második sorban az érzékiség szabályozásaként értelmezi. Mivel a régi kánonban a gyermeknemzés és -nevelés után csak másodlagos célként következik a házastársak kölcsönös támogatása, e kettő együttműködésében, az utóbbinak elsősorban abból kell állnia, hogy a házasság elsődleges célját – a gyermekek nemzését és -nevelését – szolgálja. Az a tény, hogy a régi kánonban a „segítség az érzéki vágy kordában tartására”, mint cél, a házasfelek kölcsönös támogatása után áll, azt jelenti, hogy az a szerep, amit a szexualitás a házasságban játszik, valójában alárendelt.

b) Az érzékiség szabályozása

Az Egyház azt tanítja, hogy a szexualitás, mivel az ősbűn következménye, alárendelt szerepet játszik az emberek életében. Az ősbűn volt az oka, sok egyéb rossz következmény mellett, a testi vágyak megjelenésének is, ami rendetlenséget, az önuralom hiányát, és az érzékek és érzelmek azon törekvését hozta magával, hogy az értelemtől függetlenül, vagy azzal akár szembeszegülve, csak saját kielégülésükre törekedjenek. A házasság segítséget kínál az érzéki vágy kordában tartására azáltal, hogy e képességnek megfelelő és tisztességes gyakorlását biztosítja. A hagyományos egyházi tanításban a házasságnak ez a rendeltetése vagy harmadik célként, vagy, mint az 1917-es egyházjogban, a második cél részeként szerepel. A házasság ezen aspektusának elhagyásával az újítók a szexualitást tisztán természetes jelenségként, és önmagában valami jóként kezelik, kivéve azt az ősbűnről szóló tanításból, és abból a negatív megvilágításból, amit az ősbűn reá áraszt.

c) A célra irányulás fogalma, jelentősége

Láttuk, hogy a finis (célkitűzés, cél, rendeltetés) kifejezés hiányzik az új definícióból (miként ez már a Gaudium et spes esetében is így volt). Ez összefügg az ú. n. II. Vatikáni Zsinatnak és az ezt követő zsinati tanítóhivatalnak a skolasztikus gondolkozás és ennek terminológiája elleni ellenszenvével. (Ennek egy másik példája a Gaudium et spes definíciója a házasságról: „az élet és a házastársi szeretet bensőséges közössége”, ami sokkal inkább egy pszichológiai leírás, mint egy teológiai definíció és doktrína egy köteléket vagy lelki elkötelezettséget illetően, és ami ily módon a szexualitást sokkal inkább a házastársi szeretethez, mint a gyermeknemzéshez rendeli.)
     Ennek az ellenszenvnek az eredménye általában, és ebben a kánonban különlegesen, a pontosság és az érthetőség hiánya. Egy dolog finalitását vagy célját maga a dolog természete határozza meg. Az Egyház mindig azt tanította, hogy a házasság elsődleges célja a gyermeknemzés. Ez az, amit a házasság természete definiál: Isten a házasságot az utódok miatt vezette be.

Ebben a fejezetben azt mutattuk meg, miként ködösítette el a zsinati „egyház” a házasságról szóló katolikus tanítást, és hogyan tette meg a szeretetet és speciálisan a vágyakozó testi szerelmet a házasság első helyen kiemelt céljává a gyermeknemzés helyett. Vagyis, láttuk, hogyan került a szubjektivizmus túlsúlyba az objektív realitás felett.
     Mielőtt témánkban továbbmennénk, még röviden azt mutatjuk meg, hogyan erősítette tovább, és végül rögzítette a zsinati tanítóhivatal a testi szerelem jelentőségét. A házasságnak az 1983-as egyházjogban kodifikált koncepcióját különböző „pápai” enciklikák, mint pl. a Familiaris Consortio (Wojtyla: apostoli buzdítás a családról, 1982. november 22., DH 4700-4716) és az új katekizmus (§ 1601) is idézi.
     Ebben a katekizmusban található az a tanítás is, mely kimondja, hogy a szexualitás egy férfi és egy nő házastársi szeretetének kifejeződése, miközben a gyermeknemzésről, mint a házasság céljáról, egy szót sem ejt.
     Másik példa Montini „Humanae vitae” körleveléből, 1968. július 25.: [A házastársi] „szeretet termékeny, azaz nem merül ki a házastársak közösségében, hanem arra van rendelve, hogy folytatódjék, és új életet fakasszon.” (DH 4473)
     A katekizmus § 2332-ben is található egy újabb tanítás a szexualitásról: „A nemiség az ember minden aspektusát érinti teste és lelke egységében. Egészen különlegesen befolyásolja az érzelmi életét, a szeretni tudás képességét és gyermekek nemzését, és még általánosabban, annak képességét, hogy másokkal a közösség kötelékét megkösse.”
     Ebben a definícióban a szexualitásnak megint akkora fontosságot tulajdonítanak, aminek sokkal több köze van a Freud-i pszichológiához, mint bármilyen más, egészséges, nem beszélve: katolikus, antropológiához.

A Gaudium et spes promulgációja óta annak vagyunk tanúi, hogy a zsinati „egyház” a katolikus hívek, köztük a házastársak, erkölcsi életében az erotikának egyre nagyobb szerepet és jelentőséget tulajdonít. Ami azzal jár, hogy egyre többet foglalkozik vele, teljes ellentétben azzal a katolikus erénnyel, illemmel, hogy „elkötelezett katolikusok nem is beszélnek a szexualitásról, legfeljebb csak nagy tapintattal és a legmesszebbmenő diszkrécióval” (lásd fentebb). [Ezek után nem csoda az sem, hogy mára már oda jutottunk, hogy a „katolikusok”, még az ú. n. konzervatívok is, csak a nemiségről szóló régi tan megsértésekor érzik a katolikus vallást megsértve. Évtizedeken keresztül senki nem emelte fel szavát a hit dolgait és Isten, Jézus, a Szűzanya, a szentek személyét érintő tévtanok terjesztése ellen. Csak most, amikor a „négy láb egy ágyban” „szent” témájáról van szó, jut néhány nyugalmazott írástudónak eszébe, hogy gittegyletbe tömörülve lázadozzon.]

folytatása hamarosan következik

Feltéve: 2017. október 12.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA