Részlet Casimir Barthas Die Kinder von Fatima (A Fatimai gyermekek) című könyvéből: Portugália legtávolabbi sarkaiból már október 12-én hajnalban elindultak az emberek Fatima felé. A Cova da Iria felé vezető utak délutánra zsúfolásig megteltek mindenfajta járművel és gyalogosak csoportjaival, melyekben sokan mezítláb, a rózsafüzért imádkozva haladtak céljuk felé. Az esős évszak ellenére el voltak tökélve, hogy az éjszakát a szabadban töltik, hogy a várva várt napon jobb helyet szerezzenek maguknak. Lucia Santos családja nagyon nyugtalan volt. Mikor Lucia nem volt otthon, ilyeneket beszéltek egymás között: „Mi fog velünk történni? Még a szomszédok is félnek a beígért bombáktól, melyek az ő házaikat is elérhetik.”      Október 12-én, Maria Rosa asszony, Lucia anyja, kora hajnalban félelemtől gyötörten kelt fel, majd felébresztette lányát, és ezt mondta neki: „Lányom, jó lesz, ha ma elmegyünk gyónni. Azt mondják, hogy holnap a Cova da Iria-ban meg kell halnunk. Ha a Madonna nem hajtja végre a megígért csodát, az emberek megölnek bennünket. Ezért jobb, ha meggyónunk, hogy fel legyünk készülve a halálra.”      De Lucia nem hagyta magát megfélemlíteni. Így válaszolt: „Ha ti gyónni akartok, mama, veletek megyek, de nem azért, amiért ti. Nem félek, hogy meg kell haljak. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Madonna holnap megtartja ígéretét.” És így már nem beszéltek többet a gyónásról. Október 13-a hideg, borús és esős nap volt. De nem számított; a tömeg mégis egyre csak nőtt. Az emberek mindenhonnan jöttek, a környékről, és egészen messziről, az ország legtávolabbi vidékeiről, városaiból, ahonnan a sajtó is elküldte újságíróit. A folyamatos esőzés a Cova da Iria-t egy hatalmas sártengerré változtatta, és a várakozókat csontjukig átnedvesítette. Az emberek azt mondták, hogy az égi látogató próbára akarja tenni hitüket. De mit számított az eső! Senki nem gondolt a visszafordulásra, a hazamenésre.      Azokat az embereket is hiába keresték, akik korábban azzal fenyegetőztek, hogy bombát fognak hajítani a tömegbe. Délben fél tizenkettőkor már több mint 50 ezer ember gyűlt össze. Néhányan számukat 70 ezerre becsülték. Almeida Garett professzor, a Coimbra-i egyetem tanára a várakozó emberek számát 100 ezer felettire becsülte. Lucia végtelenül boldog volt: szülei végre eljöttek vele a jelenések színhelyére. Elterjedt a hír, hogy a civil hatóságok arra készülnek, hogy a jelenés pillanatában egy, a látnokok mellé helyezett bombát robbantanak fel. De a gyermekek nem ijedtek meg erre a híresztelésre. Ellenkezőleg, ezt mondták: „Ó, micsoda boldogság lenne, ha a Madonnával együtt onnan a paradicsomba mehetnénk!”      Ugyanakkor a szülők nagyon aggódtak, és ezért Lucia szülei, Santos úr és Santos asszony úgy döntöttek, hogy elkísérik lányukat. „Ha Luciának meg kell halnia, vele együtt halunk meg mi is”, mondták. Mert – mondták maguknak –, ha a megígért csoda nem történik meg, nagyon rosszra kell felkészülni. Antonio Santos kézen fogta lányát, és nem engedte el. A 2017-es évre sokan tekintettünk várakozással, a baljóslatú 1517., 1717., 1917. évek után sokan gondoltuk azt, hogy miután se 2000-ben, se 2005-ben (az ú. n. zsinati egyház megalakulásának 40. évfordulóján), se máskor nem történt semmi, 2017-ben végre valóban megmozdul valami. Már csak azért is, mert nem élt eddig olyan katolikus gondolkodó, aki mindazt, ami ma történik az Egyházban és a világon, valaha is elképzelhetőnek tartotta volna. Az általam ismert katolikus írók, értelmiségiek a 20. század közepétől egyre gyakrabban nekik szegezett aggódó kérdezősködésre, hogy mi lesz, ha ez vagy az a rossz megvalósul, mindig azt válaszolták a kérdezőknek, hogy ne aggódjanak, félelmeik tárgya soha nem fog bekövetkezni, mert Isten ezt egészen biztosan nem engedi meg. Nos, azóta nem olyasmik, amiktől az előttünk járó generációk féltek, de azoknál sokszorosan borzasztóbb és eleddig elképzelhetetlen dolgokon is túl vagyunk már – és Isten látszólag mégis hallgat. Fentebb azért idéztem a Napcsoda 100 éves évfordulóján történteket a hiteles beszámolók alapján leírt könyvből, mert be akartam mutatni a látnok gyermekek szüleinek félelmét és a helyzet komolyságát. A minimum 70 ezres, átázott, kialvatlan, részben halálfáradt tömeg nagy valószínűséggel tényleg szétszedte volna a három kisgyermeket, ha a Boldogságos Szűz nem tartja be ígéretét, és Isten nem tesz csodát ott, akkor, az emberek szeme láttára.      Tehát 1917. október 13-án Portugáliában az Úristen méltónak tartotta az embereket arra, hogy Szűz Mária ígéretet adjon nekik, és így Ő az emberek szeme láttára csodát tegyen. Mindazonáltal más ígéretek, jobban mondva jövendölések, amiket a Szűzanya Luciának, az életben maradt és később is több látomásban részesült látnoknak mondott, látszólag nem valósultak meg: Látható módon, azaz a világ előtt nem szűnt meg a pápaság, ahogy a francia királyság megszűnt; olyan módon, hogy ebből a világ felismerje az Isten-ítéletet, Jézus nem fenyítette meg a világot, amiért a pápa nem ajánlotta fel a kért módon Oroszországot a Szűz szeplőtelen Szívének, és amiért a pápa 1960-ban nem hozta nyilvánosságra a harmadik titkot. Korunkban az ember jogosan teheti fel a kérdést: Vajon az apostolokból akkor is rettenthetetlen vértanúk váltak volna, ha Jézus nem a harmadik nap támad fel, hanem, mondjuk, csak három év múlva, ami valójában még nagyobb csoda lett volna, mint a harmadik napon való feltámadás? Az Egyház akkor is olyan hihetetlen erővel és gyorsasággal terjedt volna el? Valószínűleg nem. És ezt pontosan az Atyaisten tudta a legjobban, hiszen Ő teremtette és Ő ismeri a legjobban az emberi természetet (ami ilyen hosszú várakozást már nemigen visel el, mert elfásul, lelkileg megroggyan).      Lefebvre érsek mondta, hogy az egyház katasztrofális helyzete nem tarthat 40 évnél tovább (sok tévedése közül ez volt az egyik), mert ha továbbtart, generációk esnek ki a „normalitásból”, vagyis nem lesz már senki, aki a valódi, élő katolikusságot ismeri, megőrzi, továbbviszi és átadja.      Z. atya (és írása alapján Mario Derksen is) szinte minden cikkét évek óta – miközben egyre reménytelenebb és borzasztóbb lesz minden – úgy fejezi be, hogy lesz nekünk még igazi pápánk, és akkor mindenki meg fogja látni, hogy milyen rossz volt, amikor nem volt pápánk, és imádkozzunk buzgón, hogy végre legyen pápánk. Malachi Martin atya azonban egészen mást mondott: „Krisztusnak meg kellett halnia, mielőtt feltámadt a sírból. Éppúgy, mint ahogy mivelünk is történik. Isten nem készül tenni semmit. Isten nem avatkozik be. Nem fog történni hirtelen változás, amelynek következtében minden újból rendben lesz, és olyan katolikus lesz, mint volt azelőtt. Bernard, soha többé nem lesz olyan, mint volt! Az Egyház soha többé nem áll vissza olyanná, mint amilyen volt! Az meghalt és elmúlt. Mi a sírba megyünk, mielőtt feltámadunk. … Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár. És ezt Jézus szemmel láthatóan akarja és megengedi. Temetkezés vár ránk, a katolikus eszmények fokozatos elhantolása mindenütt, mind a nyilvános, mind pedig a magánéletben. Közülünk azok, akik még gyakorolják a katolikus hitet, egyszerűen csak a keresztjeiket fogják hordozni. Amíg csak meg nem halunk. És ez minden, ami elváratik tőlünk.”      Pontosan ez az, amit a józan ész is mond: Egyfelől: Isten közvetlen drámai beavatkozása nélkül a mai világban nem egy egész társadalmat, vagy emberi közösséget, például a zsinati szektát és követőit, de még egyetlen egy embert sem lehet emberi eszközökkel katolikussá tenni. A megmaradt katolikusokból pedig nem egy pápát, de még egy valódi papot is alig lehet találni. Másfelől: ha Isten nem a saját természetfeletti beavatkozásával, hanem emberi úton akarná rendbe hozni az Egyházát és a világot, akkor nem engedte volna ilyen módon tönkremenni, ilyen súlyos módon elfajzani. Isten saját maga alkotta törvényeit nem hágja át fölöslegesen, csak úgy a mi kedvünkért. Akkor tesz ilyet, azaz akkor tesz csodát, ha az emberek kiérdemlik, azaz, ha a csoda hatására legalább az érintett személyek (például Jézus feltámadásánál az apostolok, a damaszkuszi úton Saul, Fatimában 100 évvel ezelőtt egy egész ország) felfogják a csoda értelmét, azaz az Ő mondandóját, és ezután teljesítik a Tőle kapott feladatukat! Az a tény, hogy Isten már évtizedek óta hallgat, nem küld a világnak semmilyen „jelet”, azt mutatja, hogy már nem érdemes érettünk csodát tennie. Hogy már nincs egyetlen közösség sem – csak egyes emberek –, akik emberi eszközökkel, normál módon tevékenykedhetnének az Ő ügyéért. Hogy se az Egyházát, se a világot az eddig szokásos eszközökkel nem lehet többé „feltámasztani”. Isten azért nem tesz csodát a világ szeme láttára, mert nincs senki, akit valamivel megbízhatna, és nincs semmi, amit ma egy ember vagy egy közösség másokért megtehetne az Ő ügyében!      Talán nem túlzás azt hinni, hogy Isten mostani „konok” hallgatása, üzeneteinek feltűnő elmaradása, valójában maga AZ üzenete: a földi erőfeszítések idejének és hatékonyságának végét jelzi. A honlapon is olvasható egy cikk a 2017. szeptember 23-i csillagkonstellációról. Arra a napra is sokan reméltük, hogy Isten valamilyen jelet fog küldeni. Holott ha elolvassuk Szent János Jelenések könyvének idevonatkozó sorait, abból kiderül, hogy ez a látomás nem valaminek a végét, hanem ellenkezőleg, egy folyamat kezdetét jelezte: A Jelenések könyve 12. fejezete írja le azt a képet, amit szeptember 23-án a csillagok állása mutatott: „Az égen nagy jel tűnt fel: egy asszony, öltözete a Nap, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból korona.” (Jel 12.1) Csak ezután jelenik meg a sárkány, majd a tengeri vadállat, és a földi vadállat, akik előtt leborulnak a föld lakói. Ezután jelennek meg az angyalok, akikre „a hét végső csapás volt bízva – ezzel lesz teljessé az Isten haragja”. (Jel 15,1) De hiába szenvednek a föld lakói Isten rettenetes csapásai alatt, az emberek nem térnek meg, „kínlódtak…, de mégsem kaptak észbe, nem hódoltak előtte, hanem káromolták az Isten nevét”. (Jel 16,9) (Pontosan úgy, ahogy ma tesznek az emberek a természet csapásaira.)      Még Babilon hirtelen pusztulása sem téríti őket észre: „Elesett, elesett a nagy Babilon! Ördögök tanyája lett, minden tisztátalan szellem hajléka, minden tisztátalan madár fészke, minden tisztátalan és gyűlöletes állat odúja, mert erkölcstelensége tüzes borából minden nemzet ivott, vele paráználkodtak a föld királyai, és a föld kereskedői meggazdagodtak határtalan fényűzéséből.” (Jel 18,2-3)      És csak a 19. fejezetben van szó az égi Lovas megjelenéséről, a vadállat és imádóinak a legyőzéséről, a Bárány menyegzőjéről, majd Krisztus ezeréves birodalmáról, végül az Utolsó Ítéletről. János apostol, Krisztus legkedvesebb tanítványa e szavakkal fejezi be látomásait: „Tanúsítom mindenki előtt, aki ennek a könyvnek prófétai szavait hallja: Aki ehhez hozzáad, azt Isten azokkal a csapásokkal sújtja, amelyek meg vannak írva ebben a könyvben. S ha valaki elvesz ennek a prófétai könyvnek szavaiból, Isten megvonja tőle a jogot az élet fájához és a szent városhoz, amelyek ebben a könyvben meg vannak írva. Aki mindezt tanúsítja, az mondja: »Igen, hamarosan eljövök. Amen.« Jöjj el, Uram Jézus! Urunk, Jézus kegyelme legyen minden szenttel! Amen.” (Jel 22,18-21) Feltéve: 2017. október 21.