A minap feltett Öröm egy megtérő felett címet viselő cikk első részének végén a zelozelavi blog szerzőjének eme megjegyzése olvasható: „Nem kérdéses, hogy Bergoglio egy különleges ajándék, különleges kegyelem, hogy a szellemek szétválhassanak.”      Erre az állításra azon az oldalon röviden már reagáltam: Nem a zelozelavi blog tulajdonosa az egyetlen, aki Bergogliot „Isten nagy ajándékának”, „kegyének” nevezi, ezt tette például Donald J. Sanborn is (nem véletlen, hogy mindketten ugyanabban az „iskolában” kapták kiképzésüket). Csakhogy a katolikus vallás (és a tisztesség) szerint nincs az a szent, magasztos cél, amely egy rossz eszközt bármilyen körülmény között szentesítene, azaz megengedne. Ráadásul, mivel a világ szemében Bergoglio a pápa, és Róma a katolikus világ közepe, akármennyire is megvetjük Bergogliot, minden újabb szörnyűsége, amivel a világ előtt látszólag az igaz Egyházat mocskolja be, ugyanannyira fáj, mintha nem lennénk szedesvakantisták. De ezen túl még a legmeggyőződésesebb szedesvakantista sem mondhat olyat – anélkül, hogy nem vétene a katolikus hit ellen –, hogy egy eretnek bármiféle jót jelenthet bárki számára. Donald J. Sanborn 2014-ben, miután ő is ajándéknak nevezte Bergogliot, azt mondta, hogy bárcsak sokáig maradna Bergoglio a „pápa”, mert amióta ő székel Rómában, azóta egyre több hívő csatlakozik hozzájuk.      Nos, a szedesvakantista tábor (ahova valójában se Sanborn, se közösségei nem tartoznak, de erről sok hívőjüknek valószínűleg nincs is tudomása (lásd ezzel kapcsolatban a honlap több idevágó cikkét, köztük ezt: Istennel csak örök szövetséget lehet kötni) tagjainak számában, amennyire innen, azaz Európából látni lehet, nemhogy növekszik, de inkább csökken. Pontosan az történik ebben a táborban is, mint Magyarországon: minden évben többen halnak meg, mint amennyien születnek. Az 1970-es években, Montini újításai után sokkal, sokkal többen lettek szedesvakantisták (azon egyszerű okból, hogy többen voltak valóban katolikusok, akik nem csak annak nevezték magukat, hanem azok is voltak; azaz jól ismerték vallásukat), mint most, több – még érvényesen felszentelt – pap, több – még érvényesen felszentelt – püspök, több hívő, mint most vallotta magát – igazi – szedesvakantistának.      Az a tény tehát, hogy Bergoglio óta relatív több (nem évente egy, mint kb. 1980 és 2013 között, hanem, mondjuk, évente három) ember tér meg, korántsem jelenti a szedesvakantisták számának valós növekedését. Ráadásul – amennyire innen és Kentből meg tudom ítélni – a megtérők száma valójában sokkal kevesebb, mint ahogy annak a Bergoglio-féle effektusból logikusan következnie kellene. Ha Bergoglio 40-50 évvel ezelőtt foglalta volna el a zsinati egyház fő székét, akkor – talán nem túlzás állítani – a katolikus világ fele szedesvakantistává vált volna. Éppen ez volt Bergoglio elődeinek történelmi, a Sátán által rájuk kiosztott szerepe: előkészíteni a terepet azon valaki számára, akinek már semmilyen skrupulusa nincs teljesen szétzúzni a katolicizmust.      Sajnos még azok is, akik korunkban mégis belátják, hogy Bergoglio és közvetlen elődei nem voltak pápák, azok is inkább a mindenütt jelenlevő Sanborn-hoz és az általa irányított és felügyelt, a Cassiciacum-tézist valló többi közösséghez csatlakoznak, mint a valódi szedesvakatistákhoz. Sanborn és követői valójában ebben sem tesznek más, mint amit Lefebvre az 1970-es években tett: A Pius Közösség a világ minden táján elfoglalta a szedesvakantista központokat, és a rendszeres „papi” ellátás fejében az ottani híveket R&R hívekké tette. Sanborn és a vezetése alatt álló olasz közösség 40 évvel később ugyanezt teszi: rendszeres „papi” ellátás fejében a Cassiciacum-tézis híveivé teszi a most csatlakozókat és a régi szedesvakantistákból megmaradtak jó részét. De mégha tízezrek is tértek volna/térnének meg Bergoglio szörnyűségei miatt, egy katolikus akkor sem tarthatja kegyelemnek, azaz Isten ajándékának Bergoglio „pápaságát”. Az igaz, hogy Isten a görbén is tud egyenesen írni, de ez nem jelenti azt, hogy ezt úgy teszi, hogy magát a görbét kiegyenesíti (azaz, hogy egy rosszat jónak állít be)! Azt pedig egy katolikus végképp nem tarthatja „különleges kegyelemnek”, még viccből sem, ha egy-két ember megtérésével egyidőben Bergoglio milliókat vezet a pokolba! Mr. Byrd vallomását követő válaszadásában írja, hogy tapasztalata szerint „az R&R állapot megöli a lelket”. És idéz egy levélírót, aki neki szóló köszönő levelét ezzel a megállapítással fejezi be: „Felismertem, hogy mi, R&R-tagokként rengeteget tettünk azért, hogy a pápai hivatallal szembeni tiszteletet leromboljuk.” – Igen, a lefebvrizmus és minden ál-szedesvakantizmus egyik legnagyobb bűne az, hogy lerombolják, szinte gyökeresen kiirtják a katolikus lelkület, vagyis az Atyaisten, a Megváltó Fiúisten, az Ő Egyháza és az Ő helytartója iránti katolikus gyermeki tiszteletet! A legeslegnagyobb bűnük pedig az, hogy félrevezetik a híveket, és ezzel veszélyeztetik a bennük bízók lelki üdvét.      (A szomorú és megdöbbentő ebben az, hogy a lefebvrizmusban nevelkedettek, azaz minden mostani és valaha volt FSSPX-es „pap”, valójában soha nem tudják levetkőzni tanítójuktól szerzett ál-katolikusságukat, még akkor sem, ha szakítanak az FSSPX közösséggel, és ezt követően agyukkal sok mindent megpróbálnak korrigálni abból, amit Lefebvre tanított nekik. Az FSSPX-ben eltöltött időt és nevelési módszert, és ennek következményeit így sem tudják soha teljesen kiirtani magukból.) Mr. Byrd két írásának fordítása közben, az ő eufórikus beszámolójára válaszul így számoltam be saját tapasztalataimról: „Nekem 'megtérésem' óta sehol sem sikerült olyan szedesvakantista pappal, pláne nem közösséggel találkoznom (pedig elég sok helyen keresgéltem), melyre Mr. Byrd elismerő szavai akár csak megközelítőleg is illenének. Sőt, miként a német fordító többször megírta, a szedesvakantisták között, ha lehet még nagyobb a 'párharc', az egyenetlenség, a megnemértés, a civódás stb., mint az 'ellenállóknál'. Ami szerinte csak annak bizonyítéka és logikus következménye, hogy a katolikus Egyháznak már évtizedek óta nincsen pápája. Ettől persze még rátalálhatnék jó, igazhitű és biztosan érvényesen felszentelt, szenvedni kész stb. szedesvakantista papra – de hát ilyenre a földgolyó ezen féltekéjén nemigen lehet találni – talán Amerikában más a helyzet.”      Ez a megjegyzésem két olvasót is arra késztetett, hogy levelet írjon nekem: Az első csak azt akarta tudni, hogy mi a helyzet a kenti CRSA (The Canons Regular of Saint Augustine) közösséggel. Akit szintén ez érdekel, azt megnyugtathatom, hogy a Msgr. Michael French püspök által vezetett kenti papi társaság továbbra is megvan és működik, annak ellenére, hogy tavaly óta két pap kilépett közösségükből. Új hívők csak a tengerentúlról – Brazíliából, Mexikóból és a Fülöp-szigetekről – jelentkeznek náluk, Európából senki.      A másik levélíró nagyon „megszánt”, és így igyekezett vigasztalni: „Van egy örömhírem, ha jobban belegondolok, mindjárt kettő is. Az egyik, hogy az édes Jézus önt is nagyon szereti és nem akarja, hogy elvesszen, önt is meghívja az igaz Katolikus hitre.” Aztán leírta, hogy hogyan találkozott egy „atyával, akitől megismerte az igazságot”. – Mivel udvarias válaszomra, miszerint, igen, kérem, küldje el ezen atya és közössége címét, nem reagált, arra kell gondolnom, hogy levelével valójában csak provokálni akart (hogy mire, azt nem is sejtem).      Mindenesetre levele és annak hangneme újfent rámutatott arra, hogy a mai emberek, benne a magukat katolikusnak nevezők, vallás és hit alatt egy fix közösséghez való tartozást értenek. Azt a kellemes állapotot, hogy van valaki, aki „szereti őket”, aki vár rájuk, segít nekik, s akit sokan úgy neveznek, mint ez a levélíró is: „édes Jézus”. És amelyeikben egy működőképes közösséghez tartozhatnak, melynek megvan a maga meghatározott rendszere és „szolgáltatásai”, „programjai”, ahova eljárhatnak.      Félreértés ne essék, ezek is nagyon fontos részei a katolikus vallásgyakorlatnak, és nagyon fontos emberi vágyat tükröznek. Csak az a baj, hogy százalékban már kis sem fejezhető annak a kisebbségnek a száma, mely még tudja, hogy a vallás alapjaiban véve valami egészen más: A katolikus vallás elsősorban azt jelenti, hogy megadjuk az igaz Istennek azt a feltétel nélküli és abszolút tiszteletet, ami Neki, mint a mindenek Urának kijár! Hogy mindenben alávetjük magunkat Isten akaratának, mindig igyekszünk betartani Isten parancsait, hogy egyedül Őrá figyelünk, Őt engeszteljük, Neki engedelmeskedünk – minden más csak ezen fő parancs után és parancsból következik.      A vallás „az ember viszonya Istenhez, amely az ember életét értelme, akarata és érzelmei szerint meghatározza; másképp az embert Istennel összekötő kapocs, amellyel Istent megismeri, szereti, akaratát teljesíti.” (Révai Lexikon) Azaz az ember legfőbb kötelessége Isten dicsőítése! A katolikus vallás tehát elsősorban nem azért van, hogy mi jól, biztonságban érezzük magunkat. Földi életünk valódi célja, hogy méltókká váljunk Isten gyermekeivé lenni, azaz érdemessé váljunk az örök üdvösségre! Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha Isten parancsai szerint élünk, nem szegjük meg azokat, különösen nem az elsőt, vagyis nem veszünk részt bálványimádáson!      A zelozelavi blogon 2019. július 18-án „Az első parancs” címmel jelent meg egy cikk, mely így kezdődik: „A mai ember Isten parancsait teljességgel eltörölte, és az emberi jogokkal helyettesítette.” Majd ezzel a fejezettel végződik:      A katolikus Egyház tanításának a mai zsinati szekta tanaival való összehasonlítása szintén egyértelműen bizonyítja, hogy a zsinati szekta, azaz az ember-csinálta-egyház nem azonos Krisztus Egyházával. Ebből az következik, hogy tilos e szekta „istentiszteletein” részt vennünk, mert ezek nem katolikus, hanem törvénytelen „istentiszteletek”. Ez a tiltás nem csak a NOM-os „misékre” vonatkozik, hanem azon „tradicionális latin misékre” is, melyek e hamis szekta keretében kerülnek megrendezésre [például az Ecclesia Dei-közösségeknél]. Először is ezeket többnyire az 1962-es misszálé szerint mutatják be, mely egy törvénytelen rítus, hiszen nem egy érvényes auktoritástól származik [lásd ezzel kapcsolatban a honlap számos cikkét Bugniniről, és az ő reformjáról]. Másodszor ezeket a „miséket” gyakran érvénytelenül szentelt „papok” mutatják be, amiért is ilyenkor valójában igazi bálványimádás folyik, hiszen csak kenyeret és bort imádnak (az átváltoztatás nem történik meg, hiszen nincs pap, aki ezt érvényesen megtehetné). Harmadszor már csak amiatt is hamis kultuszról van szó ezeken, mert nem Krisztus misztikus Testében, az Egyházban, az Egyházzal és az Egyház által mutatják be, hanem „una cum papa nostro Francisco”, vagyis a zsinat eretnek „pápájával” közösségben. Az ilyen „miséken” való részvétel tehát objektív Isten első parancsa elleni vétek, még akkor is, ha egyeseket a „bona fide” és az önhibájukon kívüli tudatlanságuk szubjektív felmenti. Üdvösségünk érdekében tehát mindenekelőtt és mindenekfelett Istenre irányítsuk minden figyelmünket, az Ő parancsait teljesítsük, Hozzá legyünk kompromisszumok nélkül hűségesek, és csak ha ezeket teljesítettük, vágyakozzunk arra, hogy „az édes Jézus szeressen bennünket”, és valamilyen közösségben „jól érezzük magunkat”. Feltéve: 2019. július 28.