Isten mindenhatósága
avagy
A bűn elsősorban az ember szabad akaratának és nem a Sátán kísértésének a következménye

Részlet Robert Mäder prelátus minap feltett „A Sátán” című könyvéből: „Jézus egész élete szenvedésének történetével, és erényeinek és érdemeinek végtelen gazdagságával soha nem képezhetné vallásunk középpontját, ha a Sátán nem tette volna szükségszerűvé a megváltást. Megváltásunkat Isten végtelen jóságának köszönjük, de közvetve a Sátánnak is, mint ahogy mindazoknak is, akik kereszthalálának okozói voltak. … Ugyanez érvényes az Egyház történetére is. … A katolikus Egyház története a szentek története, mert Krisztus az Egyház feje, és a Szentlélek, a szentté tevő, az Egyház lelke, de azért is – nehogy félreértsenek –, mert létezik a Sátán.”
     Robert Mäder ezt a fajta látásmódot nem maga találta ki, hanem csak követte azt a Szent Ágoston óta mindenütt elterjedt és elfogadott vélekedést, mely röviden összefoglalva így szól: „Ó, boldog bűn, ami nekünk ilyen Megváltót szerzett!”

Ez év júliusában jelent meg a következő címmel, „A cél soha nem szentesítheti az eszközt!” egy cikk, mely szintén azt a kérdést fejtegette, hogy vajon megfelel-e a katolikus lelkületnek bármiféle rossznak bármilyen célból történő jónak tartása. Élesebben fogalmazva: megengedett-e a bűnt bármilyen okból pozitív kontextusban említeni, pláne egy mondatban Istennel, a végtelen jóval és igazsággal? És a cikk annak a véleménynek adott hangot, hogy nem, egy katolikusnak semmilyen körülmények között nem szabad ilyet tennie; két egymásnak tökéletesen ellentmondó, egymást kizáró dolgot nem lehet semmilyen körülmények között pozitív értelemben összekapcsolni.

Az említett cikk ezt a kérdést az eretnek Bergoglio állítólagos pozitív hatásaival kapcsolatban feszegette: »Csakhogy a katolikus vallás (és a tisztesség) szerint nincs az a szent, magasztos cél, amely egy rossz eszközt bármilyen körülmény között szentesítene, azaz megengedne. … De ezen túl még a legmeggyőződésesebb szedesvakantista sem mondhat olyat – anélkül, hogy nem vétene a katolikus hit ellen –, hogy egy eretnek bármiféle jót jelenthet bárki számára. … De mégha tízezrek is tértek volna/térnének meg Bergoglio szörnyűségei miatt, egy katolikus akkor sem tarthatja kegyelemnek, azaz Isten ajándékának Bergoglio [azaz egy eretnek, sőt, aposztata] „pápaságát”.«
     Ugyanez a gondolatmenet Robert Mäder és a teológusok többsége által az ősbűnnel kapcsolatban hangoztatott véleményére alkalmazva, így szól: »Egy katolikus nem mondhat olyat, hogy az ősbűn, azaz az Istennel szembeni lázadás bármiféle jót jelenthet, azaz bármilyen összefüggésben „boldognak” nevezhető. A katolikus lelkület nem állíthat olyat, hogy az ősbűn, ez a bűnök legrosszabbika, „boldog” bűn volt, mert a Jézus kínszenvedése általi megváltásunk jobb helyzetet teremtett az ember számára, mint amilyenben az ősbűn előtt volt.«

Szerintem, nem túlzás azt állítani, hogy ez a fajta – vagyis az, amit Mäder prelátus megfogalmazott, és ami évszázadok óta az egész katolikus világban elterjedt és hangosan hangoztatott – vélekedés is szerepet játszik a mostanra általánossá vált hitehagyásban. E kijelentés igazságát könnyen be lehet bizonyítani, ha megvizsgáljuk, milyen elgondolások származnak e vélekedésből:

1. Az első és legfontosabb következmény, hogy az ember elveszti Isten mindenhatóságában való hitét, mégpedig azáltal, hogy folyamatosan és minden történésben korlátokat szab Isten mindenhatósága elé. Ennek jó példája az a beszámoló, amit a zelozelavi.wordpress.com honlap szerzője a világ teremtéséről szóló többrészes cikkében leírt. Például e tanulmány 2019. augusztus 1-én megjelent 4. fejezetében:
     »A Bibliában leírt teremtés-történetet szó szerint értelmezők úgy vélik, hogy a bűnbeesés előtt a világban semmi rossz nem létezett, mert ez – szerintük – ellent mondana a Szentírás eme szavainak: „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1,31) Aquinói Szent Tamásnak más a véleménye: „Bár az kétségen felül áll, hogy sok rossz csak a bűnbeesés után jött a világba, mindazonáltal az egész univerzumra való tekintettel bizonyos rossz dolgokat Isten már a kezdetektől megengedett. Ezért mondja Isten minden egyes nap után, hogy „ez jó” („Isten látta, hogy ez jó”: Ter 1,10/12/19/21/25), és csak művének befejeztével, hogy „nagyon jó” (Ter 1,31). Hogyan teremthette volna meg Isten az állatvilág pompás és erős királyait, a hatalmas oroszlánokat vagy büszke sasokat, ha nem engedte volna meg nekik, hogy ragadozó állati természetük szerint más állatokra vadászhassanak és megölhessék őket? Bár a mindenkori áldozat számára ez kétségtelenül baj, de az egész számára ez nagy jó, gazdagodás és nyereség.«
     Az ilyen mondatokat még lefordítani is komoly ellenérzést kelt bennem. Mint korábban már leírtam, Szent Tamás egyik kedvenc szentem, élete minden állomására, születésétől a halála helyéig elzarándokoltam, és mégis meggyőződésem, hogy nem hatalmas művei, hanem végtelen Krisztus-szeretete, és annak felismerése, hogy mindaz, amit leírt, vagyis emberi okoskodásainak összessége haszontalan pelyva ahhoz képest, ami a valóság, amibe Isten egy pillanatra betekinteni engedte őt. És egy katolikusnak Tamás összes írását ennek az eseménynek a fényében kellene vizsgálnia és értelmeznie! Tamás e jelenés után soha többet egyetlen szót le nem írt, le nem diktált, holott fő műve, a Summa és több más megkezdett munkája befejezetlen volt, és ő maga még egyáltalán nem volt öreg (mindössze 48 éves volt). Vajon ő, az emberiség egyik legnagyobb elméje, miért tett volna ilyet, ha nem értette volna meg, ha Isten nem értette volna meg vele, hogy még a legfejlettebb emberi okoskodás sem képes az Ő nagyságát, mindenhatóságát nem hogy leírni, de még elképzelni sem! És egyáltalán, hogyan kételkedhet egy Isten-hívő abban, hogy Istent bármi is korlátozhatja? Hogy Ő éppen elég olyan megoldást ismer, melyek se kinyilatkoztatott szavainak nem mondanak ellen, se a természetnek, melyet Ő alkotott?
     És nem utolsó sorban, hogyan lehet olyan tömény ostobaságot gondolni, hogy a nagyszerű oroszlánok kiélhették ragadozó mivoltukat, megölhették a gazellákat, de – mondjuk – a szúnyogok vagy poloskák nem élősködhettek más élőlényeken? Ha igaz lenne, hogy a legerősebbek ölhettek, akkor hogyan lehetne határt szabni abban, hogy ki/mi ölhet, hogy „ragadozó állati természetét kiélhesse”, és ki/mi nem?
     Természetesen bizonyossággal senki nem tudhatja, hogy a mennyországban lesznek-e állatok vagy sem, de azért az az Isten, aki például az Énekek énekét sugalmazta, aki példázataiban állandóan állatokat és növényeket szerepeltet, és akinek alkotásáról Szent Pál apostol azt mondja, hogy az egész természet vajúdik, és várja a megváltást, nem éleszti fel az örökéletben az állatokat is, akiket Ő teremtett. És akkor a fenti okoskodás szerint, a nagyszerű oroszlánok és sasok ott is ölni fogják a gyengébbeket? Vagyis a világ kezdetén a paradicsomban és a világ végén a mennyországban is az erős legyőzi a gyengébbet? Micsoda elképzelés ez? Micsoda hit az, ami mindent csak innen, alulról nézve tud elképzelni, és inkább a legképtelenebb dolgokat találja ki, minthogy elismerné, hogy Isten mindenre képes? Hogy Isten útjait az ember nem ismerheti meg, pláne itt a földön nem, még homályosan sem, még a legnagyobb elmék sem?

Hogy az ember milyen abszurd helyzetekbe juthat, ha nem abszolút gyermeki bizalommal hisz Isten mindenhatóságában, és megpróbál mindent a maga korlátolt eszével megmagyarázni és kitalálni, jól példázza az a történet, mely arról számol be, hogy Ágoston hippói püspök levélben arról kért véleményt Szent Jeromostól, hogy szerinte Isten milyen nyelven beszélgetett Ádámmal? Ágostont persze szentté avatta az Egyház és nyilván szent is volt, de valószínűleg ő sem eszéért, hanem Isten iránti szeretetéért, csakúgy, mint Szent Tamás (és a mártírok).

2. Ebből az emberi, sárba tapadt, gőgös gondolkodásmódból következik az is, hogy nem tudjuk a mennyországot megközelítőleg sem elképzelni. Mert a földhözragadt gondolkodásmódunkból az következik, hogy problémák, bajok nélkül az ember élete unalmas, üres. Hogy bajok nélkül, amiket le kell győzni, munka nélkül, amit el kell végezni, nehéz akadályok nélkül, amiket le kell gyűrni, egyszóval, bűn nélkül az ember élete értelmetlen, következésképpen boldog sem lehet. Szerintünk mindenütt ott kell lennie a küzdelemnek, a rossznak ahhoz, hogy egy élet értelmet nyerhessen, hogy nagy dolgok születhessenek (lásd a fent idézett elméletet, ami szerint csak a rossz, a gonosz szellem tette lehetővé, hogy Isten nagyszerű tulajdonságai megnyilvánulhassanak), és ezért valójában el sem tudjuk a JÓ-t önmagában képzelni. Ez is jelentősen közrejátszik abban, hogy nincs gyermeki bizalmunk Istenben. Így aztán azt sem tudjuk elképzelni, hogy Isten leküzdeni való komoly bajok nélkül is tartalmas életet tartogat az Ő birodalmában élők számára. És azt sem, hogy egyedül Isten színről színre való látása kielégíthet egy emberi életet.

3. De ennél sokkal veszélyesebb következménye is van a fent leírt gondolkodásmódnak, abban különösen annak a véleménynek, hogy a démonok, élük Sátánnal minden rossznak az okozói. A fenti okoskodás ugyanis azt a téves képzetet is sugallja, hogy az ember minden vétkéért a Sátán a felelős. Ezen téves állítás védelmezésére Szent Pált szokás idézni: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12) – Csak ahogy többnyire lenni szokott, e mentségként jól felhasználható részt többnyire önmagában idézik, elhagyva a következő versszakaszt, melyben pedig Pál apostol azt is rögtön egyértelművé teszi, hogy miként lehet a Sátán támadását eleve elkerülni: „Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.” (Ef 6,13)
     Holott az ember Sátán kísértése nélkül is vétkezhet, sőt, már akkor is vétkezett, amikor még nem volt megsebezve, amikor még az „épség (integritas), a rendetlen kívánságtól mentes kegyelmi állapotban volt” (lásd A kereszténység című tanulmány „Az ember ősállapota” című fejezetét).
     Tehát a bűn elsődleges oka nem a gonosz szellemek kísértésében rejlik, hanem abban a tényben, hogy Isten az embert (és az angyalokat) szabad akarattal teremtette. Ha az ember tökéletesen hűséges marad Istenhez, azaz a legkisebb bűnt sem követi el, akkor a Sátán nem férhet hozzá, akkor Isten és az Istenhez való szilárd hűsége minden kísértéstől megvédi. Erről Isten megígért és megadott védelme gondoskodik.

Mäder prelátus ezt írta könyvecskéje utolsó fejezetében: „Mihelyt és amennyire az ember eltávolodik Istentől, az ördög annál gyorsabban és annál szorosabban közeledik hozzá. Köztes állapot nem létezik. Ami nem Istené, az az ördögé.” – Ez így igaz, csak azt nem tette hozzá, hogy amíg a lehető legszorosabban állunk Isten mellett, az ördög nem tehet semmit, Isten kezéből nem ragadhat ki, ehhez Isten nem adott neki hatalmat. Sátán kísértése csak abban a pillanatban kezdődik, ahogy mi szabad elhatározásunkból elléptünk Isten mellől, de akkor valóban azonnal megkezdődik, erre figyelmeztet Pál az Ef 6,12-ben. Vagyis Pál azt mondja, hogy ne reménykedjünk abban, hogyha csak kicsit távolodunk el Istentől saját erőnkből, akkor könnyedén vissza is térhetünk Hozzá. Olyan ez, mint a természetben: amíg a madarak az eresz védelme alatt ülnek, a viharos szél nem ragadhatja el őket. De ahogy e védelem alól kimerészkednek, már nem számíthatnak saját erejükben a megkapaszkodáshoz, mert a szél hatalmas ereje erősebb náluk. Ez történik azzal az emberrel is, aki pusztán kíváncsiságból, vagy felelőtlenségből kikukkant Isten háta mögül, abban a reményben, hogy amint kíváncsisága kielégült, szépen visszamegy – nem, addigra már a gonosz szellemek keltette forgószél olyan messzire rántja, hogy önerőből nem képes visszatérni.
     Az egyházatyák azon a véleményen voltak, hogy Júdás is előbb határozta el, hogy elárulja Jézust, és csak ezután bújt belé az ördög, és nem fordítva!

Az szintén logikus következtetés, hogy e vélekedés is szerepet játszik abban, hogy olyan kevés ember hisz az ezeréves birodalom eljöttében. Sok minden ellenvetésük mellett azt sem tudják akceptálni, hogy az ember Sátán kísértése nélkül is vétkezhet. Szent János apostol ugyanis pontosan leírja, hogy Krisztus ezeréves uralma alatt a Sátán láncba lesz verve, és csak a legvégén jöhet újra elő, hogy az akkorra már Krisztus uralmával elégedetlen, ellene lázadó emberek élére álljon. („Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála, és nagy láncot tartott a kezében. Megragadta a sárkányt, az őskígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. Letaszította a mélységbe, bezárta, és lepecsételte, hogy ne vezesse félre többé a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik. … Amikor eltelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből, és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot, és harcra toborozza őket. Számuk annyi, mint a tenger fövenye. Felvonultak szerte az egész földön, bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost. És tűz szállt le az égből és elemésztette őket.” (Jel 20,1-3;7-9) Vagyis az ezeréves birodalom története is világos bizonyíték arra, hogy az ember Sátán nélkül is képes a vétekre, mindig szabad akaratából dönt az Isten elleni lázadás mellett.

Hogy milyen határozottsággal, megingathatatlanul kell az embernek Istenhez ragaszkodnia, hogy ne kövessen el bűnt, hogy ne kerüljön a Sátán karmaiba, azt Jézus megkísértésének története mutatta meg nekünk. Jézus ekkor arra adott példát, hogy „az ördögnek nincs hatalma az ember felett, ha az ember nem egyezik bele”. Ezért igyekezzünk Miasszonyunk köpenyege alá bújni, amilyen szorosan csak lehet, és a világgal csak oly módon érintkezni, mely állapotbeli kötelességünk elvégzéséhez feltétlenül szükséges. És ezért nem szabad hátra néznünk, ezért nem szabad az átélt veszélyekkel foglalkoznunk, hanem csakis Urunk Jézus Krisztusra szegezni tekintetünket, és Rá hallgatnunk.

4. Abból, hogy bűneinkért elsőként a gonosz szellemeket tesszük felelőssé, következik bűneink súlyosságának az elbagatellizálása is, mely soha nem volt annyira elterjedt, mint napjainkban, még a „hűségesek” körében is. A. M. Weiß atya írja „A kereszténység szellemisége” című művében: „A bűn végtelen vétség. A bűn a mérhetetlen Isten tekintélye, becsülete és szentsége ellen fordul. … Minden bűn lényege és ismérve, hogy Isten fensége és ezzel az egész Általa meghatározott rend ellen lázad. Egyetlen bűn, még a leglényegtelenebb ember csupán saját személyét érintő legkisebb vétsége sem pusztán személyes ügy. Minden bűn nyilvános, sőt, közügy, mert az Isten által meghatározott általános rend ellen irányul, és Isten birodalma ellen elkövetett gaztett.”
     Egykor magam is részese voltam egy olyan diskurzusnak, mely során az a vélemény győzedelmeskedett, miszerint titok, hogy Jézusnak miért kellett olyan nagy kínokat elszenvednie miérettünk, mikor szemének egyetlen rebbenése, vagy bármi ehhez hasonló látszólagos kicsinység, végtelen értéke miatt, elegendő lett volna az emberiség megváltására. Azt hiszem, ez nem igaz: Jézusnak azért kellett ilyen borzalmas módon szenvednie, miután magára vette az emberiség összes bűnét, hogy ezzel is kifejezze, ezzel is rámutasson a bűn végtelen súlyosságára. Hogy a testi szenvedésektől viszolygó emberiséggel világosan megértesse, hogy mit is tesz valójában, amikor bűnt követ el, amikor vétkezik Isten parancsai ellen!

A leírtakat összevetve ki lehet mondani, hogy nem a Sátán, hanem mi, azaz az ember szabad akarata tette szükségszerűvé a megváltást, Jézus kínszenvedését. Az ember Sátán nélkül is bűnbe esett volna. És Isten elleni lázadását véges emberi természete miatt Jézus, a végtelen Isten nélkül, önmaga soha nem tehette volna jóvá. Ezért szentségtörés olyat állítani, hogy „Isten irgalmassága, türelme, elnézése és büntető igazságossága soha nem jutnának érvényre, ha nem lenne ördög és nem lenne gonosz” (lásd Mäder prelátus könyvének ide vonatkozó állításait). Az isteni irgalmasság, türelem, elnézés és büntető igazságosság, azaz jóság és bölcsesség és mindenhatóság megnyilvánulásának nincs szüksége se a sátánra, se a gonoszra.
     Nem lehet egy gyermeki bizalommal Istenben hívő, Isten mindenhatóságát komolyan vevő katolikusnak olyat kiejteni a száján –még idézőjelben sem –, hogy Sátánnak, az áruló Júdásnak, az ő létezésüknek vagy bármilyen bűnnek, gonoszságnak bármiféle köszönettel lehet tartozni. Ahhoz, hogy soha egy pillanatra ne érezzük úgy, hogy az Istennel szembeni ellenkezés, azaz a bűn, ilyen vagy olyan okból olykor megengedhető, elnézhető, ilyen gondolatoknak nem szabad agyunkba férkőznie. És ahhoz hogy ez a képzet ne fertőzhessen meg bennünket, még meghallgatni sem szabad az ilyen állításokat, pláne nem elfogadni, vagy természetesnek tartani. Isten előtt nincsenek korlátok, és Isten útjait az ember soha nem lesz képes se kifürkészni, se megmagyarázni, sőt, mint például korunkban, megérteni sem. De hogy Ő bármivel kapcsolatban bármi másra rászorulna, mint Önmagára, az lehetetlen.


Feltéve: 2019. szeptember 20.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA