„Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte” (Fil 1,29)

Nemrég tettem fel a honlapra egy cikket a következő címmel és mottóval: „A ti szemetek boldog, mert lát, s a fületek is az, mert hall” (Mt 13,16) – Adjunk hálát Istennek azért a kimondhatatlan jótéteményéért, hogy katolikusok lehetünk!

Karácsony szent ünnepén e cikk legfontosabb mondanivalóját még egyszer alá akarom húzni:

„Katolikusnak lenni azt jelenti, hogy soha, egy pillanatra nem szabad megállni a lelki fejlődésben, vagyis annak akarásában, hogy jobbak, Istennek tetszőbbek legyünk. Egy katolikus, ha megáll, már vissza is csúszott, mert az Istenhez vezető úton nincsenek megállók, nincsenek pihenőhelyek, ezen csak előre lehet haladni, vagy visszafelé lehet csúszni.
     Egy másik kihívása a katolicizmusnak, hogy egyfelől azt követeli, hogy állapotbeli kötelességünknek egyre jobban és határozottabban tegyünk eleget, másfelől viszont megtiltja, hogy olyasmiért ügyködjünk, ami nem a mi hatáskörünkbe tartozik. Ez utóbbit teljes egészében rá kell bíznunk Istenre, az Ő ítéletére és igazságszolgáltatására.
     Ugyanígy: egyfelől nem szabad felháborodnunk mások hibáin, bűnein, szemtelenségein, aljasságain, sőt, azokat nyugodtan, egyre szenvtelenebbül kell elviselnünk, másfelől viszont kínosan vigyáznunk kell arra, hogy a mindennap átélt, elszenvedett kellemetlenségek, embertársainktól átélt atrocitások minket ne utánzásra, hanem ellenkezőleg, egyre nagyobb buzgóságra sarkalljanak, hogy mi ne váljunk durvák embertársaink és érzéketlenné a világ bajai iránt.”

Modern világunk barbársága, eszeveszettsége a keresztény ünnepek táján mutatkozik meg a legnyilvánvalóbban. Az emberek viselkedése a karácsony és húsvét előtti és alatti napokon akár tudományos vizsgálatok alapja is lehetne: ugyanis minden elméletnél, spekulációnál pontosabban mutatja meg a volt keresztény országok és az egész világ elpogányosodásának szintjét és mértékét. Ezért nekünk talán soha nincs akkora okunk és kötelességünk, hogy hálát adjunk Istennek, amiért azon kiválasztottjai közé tartozhatunk, akik hűek akarnak maradni Hozzá, mint pont ezekben a napokban; hogy hálát adjunk azért a kifejezhetetlenül nagy ajándékért, hogy katolikusok lehetünk.
     Jézus minden idők minden emberének bűnéért szenvedett a kereszten: ne felejtsük el tehát, hogy azokért is, amiket ma követnek el ellene. A kereszten már előre elszenvedte azt a kínt, amit az az árulás okoz neki, amit a mai zsinati egyház és annak minden egyes tagja elkövet ellene. A mi fájdalmunk ezen árulás és a lehetetlen állapotok miatt meg sem közelíti azt a fájdalmat, amit Ő érzett ezekért. Véssük eszünkbe, és soha ne feledkezzünk meg Szent Pál apostol tanításáról: „Nektek az a kegyelem jutott, hogy ne csak higgyetek Krisztusban, hanem szenvedjetek is érte.” (Fil 1,29) – „Testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1,24)

Végezetül naponta gondoljunk arra a különös kegyelemre, ami korunkban igazán csak a legkevesebbek kiváltsága: katolikusok lehetünk. Annak a vallásnak a hívei, mely egyedüliként teszi képessé az embert minden baj, minden keserűség elviselésére. Ami egyedüliként teszi képessé az embert arra, hogy megváltozzon, hogy a bajokon saját maga „megmunkálásával” próbáljon meg felülkerekedni. A katolikus vallás az egyetlen, ami állandóan erőfeszítéseket követel híveitől, ami állandóan azt követeli, hogy mindennapi gondjaink, bajaink ellenére, tekintetünket a természetfelettire, azaz Istenre vessük, akihez annál közelebb kerülünk, minél jobban megtartjuk parancsait és minél többet szomorkodunk (szenvedünk) Érte!


Csak az lehet Krisztus igaz Egyházának tagja, azaz szedesvakantista, aki jó katolikus

Abban az időben, amikor már nem voltam „piuszos”, de még nem voltam szedesvakantista, gyakran találkoztam olyan megjegyzésekkel, miszerint a szedesvakantisták azok, akik a legdurvább, a legerőszakosabb kommentárokat írogatják a különböző „katolikus” fórumokra, olyannyira, hogy pusztán e viselkedésük alapján már fel lehet ismerni őket. Nos, erről magam is meggyőződhettem, hiszen a keresés említett időszakában én is gyakran találkoztam ilyesfajta fórum-bejegyzésekkel.
     Aztán pár hónap „sehova sem tartozás” után magam is szedesvakantista lettem, ami természetszerűleg, no meg Urunk Jézus Krisztus felszólítására [„aki hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára” (Lk 9,62; 14,26)] egyet jelentett azzal, hogy az igazság megtalálásával a keresés időszaka is lejárt, következésképpen hátra nem kell tekinteni, és így fórumokat sem kell olvasni. Ugyanakkor magánban kaptam néhány levelet, melyeknek hangneme azt bizonyítja, hogy a szedesvakantisták között igenis vannak, talán még viszonylag túl sokan is, akik valóban durva hangnemet használnak. Talán azért, mert ily módon akarják a zsinati egyház és tagjai hitehagyása, eretneksége miatti felháborodásukat kiadni magukból. De akármi is az okuk, az biztos, hogy se saját üdvösségüket, se mások meggyőzését nem szolgálják ezzel a viselkedésükkel.

Martin Lenz „Az Egyház láthatóságát a katolikus tan és istentisztelet, és a katolikus fegyelem adja meg” című tanulmányában írja, hogy „mindenki tudja, hogy vannak katolikusok, akik hűek maradtak a katolikus tradícióhoz: Nem titkos társaságokról van tehát szó.” Vagyis Krisztus igaz Egyháza, a katolikus Egyház ott van, ahol hívek „a katolikus hit tanai, az istentisztelet és a katolikus fegyelem szerint élnek, akik hitüket nyilvánosan megvallják és gyakorolják”. A katolikus Egyház „a hűségesnek maradt katolikusok csoportjaiban … áll fenn”. Vagyis a katolikus Egyházhoz való tartozáshoz egyáltalán nem elegendő „ellenállni a zsinatnak és reformjainak”, amit az előbb említett erőszakos szedesvakantisták bizonyára megtesznek, és amivel irományaikban érvelnek.
     Katolikusnak lenni tehát ma is egyet jelent a katolikus hit tanainak, fegyelmének betartásával, valamint a hit nyilvános megvallásával és a „titkosság” elkerülésének. Ez utóbbi ma sokkal könnyebb, mint bármikor eddig az elmúlt mintegy kétezer év folyamán: egyfelől az államot egyáltalán nem érdekli, hogy polgárai miben hisznek, vagy miben nem, másfelől a szedesvakantisták nem tartoznak a zsinati egyház jogkörébe. Vagyis, ha valaki valóban szedesvakantista, akkor pusztán emiatt semmilyen oldalról nem fenyegetheti veszély. Hiszen egy valódi szedesvakantista ugyanúgy nem dolgozhat a zsinati szekta intézményeiben, azaz ezek jogköre alatt, ahogy egy katolikus nem dolgozhat egy abortusz-kórházban. Következésképpen hitéért, katolikus vallása gyakorlásáért senkit nem érhet fizikai bántódás [legalább azokon a vidékeken, melyekben itt szó van, vagyis a világ eme részén, ahol még nem az iszlám az úr].

Mindezek ismeretében nem értem a magukat szedesvakantistáknak vallók állandó hátranézését, azaz a zsinati szekta borzalmaival való meddő foglalkozást, amivel együtt jár mások folytonos és értelmetlen, mert sehová nem vezető pocskondiázása; ez már egyedül is elegendő ok arra, hogy abbahagyják az állandó hátranézegetést, a zsinati szektával és tagjaival való foglalkozást, hiszen valószínűleg ez váltja ki belőlük ezt az agressziót. Másfelől azt nem értem, hogy sok szedesvakantista miért tartja titokban közösségeiket, miséik helyét is időpontját (amint tette ezt például Mr. Byrd is, aki kiváló cikkét nem a megtalált szedesvakantista pap elérhetőségével fejezte be, sőt azóta sem árulja el). Nem értem, hogyan lehetséges, hogy a szedesvakantisták közül sokan nem kürtölik világgá, ha végre rátalálnak egy szedesvakantista papra, hogy nincs bennük semmilyen „missziós”, segíteni akaró lelkület (ráadásul ezzel csak a „titkos társaság” hamis vádját támasztják alá). És azt sem értem, hogy a magukat valódi és harcos szedesvakantistáknak tartók miért nem igyekeznek eljutni egy szedesvakantista misére, ha végre mutatnak nekik ilyet?

Isten kegyelméből lettem szedesvakantista, nem a megismert szedesvakantisták viselkedése vonzott körükbe, sőt. Engem már nem rendít meg a viselkedésük, de azért nem ártana, ha valóban Urunk Jézus hű követői lennének, a világ sója, olyanok, akiket nem csak igazságuk, hanem viselkedésük, szelídségük, segítőkészségük, missziós hevületük is elismerésre és követésre sarkall. Jó lenne, ha a zsinati szekta bírálói megértenék, hogy csak akkor lehetnek szedesvakantisták, ha előbb jó katolikusokká válnak.

Feltéve: 2019. december 25.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA