[2019. július 28-án került fel a honlapra „A cél soha nem szentesítheti az eszközt!” című írás, melyben többek között ez a megállapítás áll: „Amennyire meg tudom ítélni – a megtérők száma valójában sokkal kevesebb, mint ahogy annak a Bergoglio-féle effektusból logikusan következnie kellene.” Három nappal később, július 31-én az antimodernist.org/am blogon „Hamis próféták” címmel megjelent egy cikk, melynek második felében a szerző hasonló következtetéseket von le: nevezetesen, hogy a 20. század közepére (persze valószínűleg már évtizedekkel korábban) a katolikus érzület olyannyira meggyengült az ú. n. katolikusok szívében, agyában, hogy vallási téren már bármit el lehetett velük fogadtatni, anélkül, hogy hevesen tiltakoztak volna.] 1. Isten hiteles szava az Új Szövetségben Az Új Szövetségben többé már nincs „prófétai hivatal”, miként az Ó Szövetségben. A próféták helyett Isten az Egyház Tanítóhivatalát adta nekünk. Az eleven egyházi Tanítóhivatal hirdeti nekünk Isten szavát. Most is érvényes az, ami az Ó Szövetségben érvényes volt Isten küldöttei, a prófétákkal kapcsolatban: ha a Tanítóhivatal szól, akkor ez egyet jelent ezzel: „Az Úr szól!” Vagy egyházi kifejezéssel élve: „Róma szólt, az ügy el van döntve – Roma locuta, causa finita.” Vagyis az Új Szövetség prófétai hivatala az Egyház Tanítóhivatala, vagyis a tévedhetetlen pápa egyedül, vagy ő együtt a többi püspökkel. A katolikusok számára ezért mindig viszonylag könnyű volt a hamis prófétákat az igaziaktól megkülönböztetni, hiszen csak Róma felé kellett figyelniük. Ha követték és betartották a pápai utasításokat, akkor mindig a jó oldalon álltak, és nem tévedhettek el. Sajnos a püspökökkel már egy kicsit nehezebb volt a helyzet, mivel az Egyház történelme során a püspökök közül sokan elvesztették a hitüket, és váltak tévtanítóvá, eretnekké – és ezzel hamis prófétává. Ezek után könnyen belátható, mekkora szerencsétlenség számunkra, katolikusok számára, ha nem csak püspökök vesztik el hitüket és válnak hamis prófétává, hanem hamis próféták pápának állítják be magukat, ahogy ez már több mint 60 éve történik. Mindamellett igen meglepő, hogy csak egészen kevés katolikus ismerte/ismeri fel ezeket a hamis prófétákat, holott ezek valójában mind nagyonis leplezetlenül lépnek fel – álcájuk mindössze csak egy fehér reverendából áll, ami igencsak szegényes báránybőr egy farkas számára. A katolikus érzületnek tehát igencsak el kellett már tompulnia, ha a katolikusok többségét ilyen könnyen be lehet csapni. Megéri a fáradtságot, hogy az ú. n. zsinati és zsinatutáni időknek legalább néhány tévtanítását szemügyre vesszük ebből a szemszögből.      [A zsinatutáni „pápák” működését a honlapnak ez a két oldala mutatja be részletesen (Ratzingerig bezárólag):      Vom Lehramt zum Leeramt I (A Tanítóhivataltól az üres hivatalig I. – Roncalli)      Vom Lehramt zum Leeramt II-V.] Amikor Angelo Giuseppe Roncalli Rómában átvette a vezetői posztot, ugyancsak különös nézetekkel lepte meg a katolikus világot. Roncalli ugyanis azon a véleményen volt, hogy az Egyháznak nem kellene többé az egyre ateistábbá váló világgal szemben állnia, hanem ellenkezőleg, egyre közelebb kellene kerülnie hozzá. Aggiornamento [ablakot tárni a világra] – ez volt az a jelszó, amivel ezirányú működését elkezdte. Bernd-Jochen Hilberath, a Tübingi egyetemen az ökumenikus és vallások közötti kutatás professzora ezt az új gondolkodásmódot egykor így írta le: „A változás abból áll, hogy a római-katolikus egyház új pozíciót vett fel a világban. Ebben az a döntő fontosságú, hogy az egyház a világhoz való viszonyát másképp értelmezi, mint a zsinat előtt, amikor az egyház szemben állt a világgal, azt a hit ellenségeként ítélte meg. A zsinati atyák túlnyomó többsége most azt mondja, hogy az egyház a mai világban van, szolidáris vele, sőt, még tanulhat is a világtól.”      A WDR nyugatnémet televízió 2016. december 25-i adásában a következő témához: „Összehívták a II. Vatikáni Zsinatot” való hozzászólásában Marfa Heimbach a korabeli történéseket így jellemezte: „'Aggiornamento' jelentette ki XXIII. János a II. Vatikáni Zsinat egybehívásával. Ez annyit jelentett: 'Indulás a modern korba!' 133 országból 2540 zsinati atya vonult be ünnepélyesen a római Szent Péter bazilikába, hogy három éven keresztül az egyházról és az egyháznak a mai világ kérdései felé való nyitásáról vitázzanak. Sok minden volt, ami ma magától értetődőnek tűnik, akkor még forradalmi, és jelentett sok egyházi személy számára elviselhetetlen provokációt.”      Ez a két beszámoló még hamisítatlanul adja vissza az akkori hangulatot, amit a Rómából érkező hírek hallatán mindenki érzett: Egyesek számára ez a modern világ felé való régóta vágyott közeledés volt, mások számára elviselhetetlen provokáció. A zsinat szerint tehát Jézus Krisztus egyházának ettől kezdve ki kellett békülnie a világgal. Mostantól nem elítélnie kellett a világot, hanem együttdolgoznia vele egy jobb világ és egy jobb (földi) világ eléréséért.      [Láttam egy akkori időből származó híradó-részletet, melyben egy riporter az egyik zsinatról távozó püspököt a bazilika lépcsőin interjúvolta meg. A püspök láthatóan felzaklatottan mondta a mikrofonba: olyasmiket hirdetnek ki, melyeknek eddig pont az ellenkezőjét tanította az Egyház.] Hogyan kellett volna egy katolikusnak ezt az új üzenetet megítélnie? Akiben csak a nyoma megvan a katolikus gondolkozásmódnak, annak e kérdésben sem esik nehezére világos ítéletet alkotnia. A Szentírásban ugyanis egészen világosan ki van fejtve, hogy egy katolikusnak milyen viszonya kell legyen (a hitetlen) világhoz. Csak néhány példa: „Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyűlölte őket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,14-15) – „Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri.” (1 Jn 3,1) – „Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete.” (1 Jn 2,15) Roncalli képzelgései már a Bibliát valamennyire is ismerő keresztény számára felháborító aljasság, hát még egy katolikus számára! Mit kellett volna tehát az akkori katolikusoknak Roncalli üzenetéről gondolniuk? Azt kellett volna gondolniuk, amit az osztrák rockénekes Wolfgang Ambros énekel: „Hoit, do is a Spoit – paßt’s auf doß kana einefoit – Megállj, itt egy szakadék tátong, vigyázz, nehogy valaki beleessen!”      Egy hitét ismerő katolikus önkéntelenül ezt gondolja: egy ilyen nagyfokú képtelenséget egyetlen katolikus sem fogadhat el, és aki az aggiornamento-üzenetet hallja, annak felháborodva így kell kiáltania: Ez át akar ejteni engem! Hiszen ez egy hamis próféta! – És mi történt ehelyett? Csaknem mindenki beleesett a „szakadékba”, és a modern világ karjaiba dobta magát, mely éppen azon mesterkedett, hogy mindenfajta keresztény hitet és szokást és erkölcsöt örökre kitöröljön az emberiség emlékezetéből. 2. Vészt hozó undokságok a szent helyeken Roncalli után Giovanni Battista Enrico Antonio Maria Montini jött, akinek számtalan borzalma közül ehelyütt mindössze egyik borzalmát említjük meg. Montini íróasztalnál fabrikáltatta újra az összes szentséget, miközben minden katolikus tudja, hogy a szentségek rítusai nem egy pápa kitalálásai, hanem évszázados tradíció eredményei. Amikor a Trienti Zsinat után a szentmise rítusát átdolgozták, akkor ez természetesen nem azt jelentette, hogy új rítust találtak ki, hanem a tiszteletreméltó régi római rítust, amennyire lehetett, újra helyreállították. Vagyis az évszázadok alatt hozzátett szövegeket átvizsgálták, és egy részüket törölték. Csak a hiteles, kipróbált szövegeket hagyták meg. Ezzel szemben Montini mindent újra készíttetett, mert – ő tudta, hogy – egy új hit új rítusokat követel meg.      De mit kellett volna a katolikusoknak erről gondolniuk? „Hoit, do is a Spoit – paßt’s auf doß kana einefoit – Megállj, itt egy szakadék tátong, vigyázz, nehogy valaki beleessen!” Egyedül erről az egy tettéről világosan fel kellett volna ismerniük, hogy Montini hamis próféta, aki elpusztítja a Legszentebbet, és a vészt hozó undokságokat felállítja a szent helyeken. De nem, megint csak majdnem mindenki belezuhant a szakadékba, és szépen illedelmesen „új misére” járt ezután, és ezáltal örökre elvesztette katolikus hitét. Mi történt Montini után? Karol Józef Wojtyla érkezett. Miután az új hit a nép soraiban már sikeresen gyökeret vert, nyugodtan tovább lehetett lépni. Wojtyla minden bálványimádót Assisibe hívott, hogy ott közösen velük együtt imádkozzon a világbékéért – hiszen az új irányzat szerint az egyház a világ szolgálatára akart állni (lásd fentebb Roncalli és a zsinat törekvéseit). De mit kell erről egy katolikusnak gondolnia? Isten Jeremiás próféta által ezt mondta Izrael népének: „Meddig gondolkodnak így ezek a hazug próféták, akik csak a maguk kitalálta csalárdságot jövendölik? Azt remélik, hogy álmaik miatt, amelyeket egymásnak elmesélnek, népem megfeledkezik nevemről, úgy, amint atyáik elfeledkeztek a nevemről Baal miatt?” (Jer 23,26-27) – Netán Wojtylának is azt volt a szándéka, mint azoknak a prófétáknak, „akik csak a maguk kitalálta csalárdságot jövendölik”? Egészen biztosan! De mi az egyetlen magatartás, ami ebből egy katolikus számára következhet/következhetett volna? „Hoit, do is a Spoit – paßt’s auf doß kana einefoit – Megállj, itt egy szakadék tátong, vigyázz, nehogy valaki beleessen!” Mi nem hagyjuk magunkat átejteni, és hagyni, hogy templomainkban bálványimádás folyjék! Hova fog ez minket vezetni!? De hiszen ez egy hamis próféta! Wojtyla után Joseph Aloisius Ratzinger következett. Minden konzervatív és csaknem minden tradicionalista eufórikus ujjongással fogadta az új „pápát”. De csak azért örvendeztek, mert időközben mindennemű katolikus ítélőképességüket elvesztették, és már régóta nem voltak képesek arra, hogy alaposan odafigyeljenek arra, amit hallanak és látnak. Mert aki oda tudott még figyelni, az nem örvendezett. És amikor Ratzinger eleget tett a konzervatívok és tradicionalisták óhajának, és megengedte nekik, hogy a „régi” misét az 1962-es rítus szerint celebrálják, mindenki magánkívül volt a boldogságtól. Holott Ratzinger minden megtett, hogy mindenki előtt világossá tegye, hogy számára nem a „régi” mise a fontos, hanem az, hogy egy előállt szakadás meglétét eltussolja. Számára ugyanis a zsinat előtti és zsinatutáni egyház egy és ugyanaz az egyház: vagyis – neki ez a szilárd meggyőződése – az ú. n. zsinat nem törést, hanem folyamatosságot jelent. Ez a vélekedés ugyan teljesen abszurd és minden gondolkodni képes ember számára elfogadhatatlan, de Ratzinger mégis zavartalanul képviselhette ezt a nézetet, anélkül, hogy hallgatói valaha is hangosan szembekacagták volna! Ratzinger tudta, hogy az ember-csinálta-egyház már megérkezett a posztmodernista szakaszba. De mit kellett volna mindeközben a katolikusoknak gondolniuk és tenniük? Egészen biztosan ezt: „Hoit, do is a Spoit – paßt’s auf doß kana einefoit – Megállj, itt egy szakadék tátong, vigyázz, nehogy valaki beleessen!” Mi nem hagyjuk magunkat átejteni, hiszen ez egy hamis próféta! Ratzinger után Jorge Mario Bergoglio, egy „enfant terrible” ült az új-modernista „pápai” trónra. „Enfant terrible” szószerint annyit jelent, mint szörnyű gyerek, értelemszerűen pedig „család- vagy polgárpukkasztó”. Bergoglio szorgalmasan fáradozik azon, hogy kiessen a szerepéből – nem csak viselkedése, de beszédei révén is. Egyetlen lehetőséget sem hagy ki, hogy a keresztény hitből gúnyt űzzön, úgy hogy egyre több nem-katolikus jut arra a meggyőződésre, hogy Bergoglio már nem is keresztény.      Akkor is, ha többnyire improvizálónak hat és annak szeretne hatni, látható, hogy minden akciójának egyetlen célja van: nevezetesen, minden még megmaradt keresztény gyökeret kiirtani. Odáig jutott, hogy egy katolikus számára már nem is lehetne kétséges, hogy őt ne hamis prófétának tartsa. Annál meglepőbb, hogy az ember-csinálta-egyház [bennük a tradicionalisták, a konzervatívok] túlnyomó többsége mindezek ellenére még mindig rendületlenül a „pápájának” tartja.      Az érzékelés, a józan ítélőképesség ilyen nagyfokú zavarának leírására már nem is elégségesek W. Ambros fent idézett dalának szavai, ezt a zavaros elmeállapotot már csak egy másik dalával lehet megpróbálni körülírni: Zwickt’s mi, I glaab I tram! Ami körülbelül annyit jelent, hogy: csípjetek meg, mert az hiszem, hogy álmodok, hiszen ennek semmi értelme, ez nem lehet, nem lehet – és mégis igaz. Feltéve: 2019. augusztus 6.