Bevezetés A zelozelavi blog lenti cikkét azért közlöm most, mert az elmúlt napok történései kifejezetten aktuálissá tették. Ratzinger legújabb szörnyűsége, egy olvashatatlanul hosszú értekezés a klerikusok szexuális eltévelyedéseiről, nekem azt a katolikus-ellenes, blőd viccet juttatja eszembe, melyben arról van szó, hogy egy idős asszony a szemérem ellen elkövetett vétkeit gyónja meg. A papnak arra a válaszára, hogy ezeket már számtalanszor meggyónta, a vénasszony ezt feleli: Olyan jól esik visszaemlékezni rájuk. – Nos, szerintem Ratzingerrel is ilyesmi történik. Egy szót sem ejt Bergoglio istengyalázó, eretnek kijelentéseire, mint például a muzulmánokkal aláírt nyilatkozatára, de a 6. parancsolat (Ne paráználkodjál!) ellen elkövetett, sőt égre kiáltó bűnökről még mindig, csakúgy, mint eddig is, rendkívül szívesen értekezik. Az elmúlt idők erkölcsi botrányaira válaszul megjelentetett írásának terjedelme azt mutatja, hogy nem elégszik meg egy gyónás viszonylag rövid idejével és titkosságával, hogy ezekről a bűnökről beszélhessen, hanem terjedelmesen és az egész világ nyilvánossága előtt akar élvezkedni velük. Ez pedig mindazt aláhúzza, amit a most következő cikk feltár (és amiről a Chiesa viva 475., 2014. októberi száma, HUMAN SACRIFICES, Is Card. Joseph Ratzinger also involved...? címmel már évekkel ezelőtt beszámolt).
A téma súlyossága, azaz mocskossága mellett (amiről e honlap több cikkének szerzői már elmondták, hogy ilyesmiről egy katolikus egyáltalán nem beszél), azt végképp nem szabad elfelejteni, hogy Ratzinger olyasmiről ír, olyasmiket ró fel, melyek mind az ő regnálása alatt történtek a zsinati egyházban. Ő már peritusként ott volt az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton, tagja volt az „újdonságokat” bevezetni akaró elitnek, aztán a legnagyobb német egyházmegye püspöke, nem sokkal később pedig a Hittani Kongregáció első embere, majd a pápai trón bitorlója lett. Vagyis mindezek a szörnyűségek az ő tudtával, és az ő hozzájárulásával, de legalábbis hallgatólagos beleegyezésével történtek (vagy netán még részvételével is, ahogy ezt a Chiesa viva cikke megpendíti)! Micsoda ocsmány képmutatás most vádlóként, közömbös tudósítóként mesélgetni ezekről?!
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2019. február 7.)
1. Sok tekintet szegeződik Rómára: köztük a „tradicionalisták”, a lefebvristák, sőt a Papa materialiter non formaliter, azaz szedeprivácionizmus (bennük Sanborn csapata) irány híveinek tekintete is. Éberen figyelik a NOM-os szektában zajló történéseket, hiszen üdvüket még mindig Rómától várják. Konokul abban hisznek, hogy onnan kapnak majd egy igazi pápát. Azt hiszik, és azt tanítják, hogy az ember-csinálta-egyház modern Rómájából fog egykor, miután tagjai megtértek, az ő pápájuk előjönni. Ez a megingathatatlan reményük, amit monstrancia gyanánt hordoznak maguk előtt. Ha Róma egyszer megtér, akkor minden megint jó lesz, hiszik és hirdetik rendületlenül. De honnan van ez a nagy reménységük?
2. Vagy létezik valamilyen természetfeletti kinyilatkoztatás, amelyik e reménykedésre okot szolgáltat? Válaszul e vélekedés védelmezői rendszerint Krisztus szavaira hivatkoznak, miszerint a pokol kapui nem vesznek erőt Egyházán (lásd: Mt 16,18: „Te Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt”). Csakhogy ez az ígéret nem vonatkozhat az ú. n. II. Vatikáni Zsinat által kreált ember-csinálta-egyházra! Ha ugyanis ez lenne Krisztus Egyháza, melyre az Úr ígérete vonatkozik, akkor ez az ígéret érvénytelen lenne, hiszen ezen a pokol kapui már régen erőt vettek, és egy aposztata szektát csináltak belőle. De melyik kinyilatkoztatás beszél az ember-csinálta-egyház sorsáról?
János apostol Jelenések könyve beszél a nagy városról, Babilonról, és az ember-csinálta-egyházról, mint arról a nagy kéjnőről, aki a vadállaton (az Antikrisztuson) lovagol [Jel 17,3-4: „Ott láttam egy asszonyt, skarlátvörös vadállaton ült, amely tele volt káromló nevekkel, … Az asszony bíborba és skarlátba öltözve, arannyal, drágakővel és gyöngyökkel ékesítve. Kezében; undoksággal és tisztátalan kéjjel telt aranyserleg. Homlokára egy titokzatos név volt írva: "A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongóinak anyja"”].
Megtérésről vagy helyreállításról Szent János egy szót sem szól, hanem csak pusztulásról és teljes megsemmisítésről. Ez lesz a büntetés Róma hitehagyásáért és a sötét pogányságba való visszaeséséért. Az Üdvözítő a hozzá hűségeseknek előre megmondta, hogy kis nyáj lesznek (Lk 12,32: „Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.”), hogy pásztor nélküli szétszéledt nyáj lesznek (Mk 14,27; Mt 26,31: „Írva van: Megverem a pásztort, és szétszélednek a nyáj juhai”; Jn 16,32: „Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek, ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok”), és mindezek után arra inti őket, hogy vonuljanak ki idejében Babilonból (Jel 18,4: „Én népem, vonuljatok ki onnét, nehogy részetek legyen bűneikben, és benneteket is érjenek csapásaik!”). 3. (Az érosz istenné tevése) Senki nem mutatta be a hitehagyott ember-csinálta egyházat nyomatékosabban Babilonként, a nagy kéjnőként, mint Wojtyla a maga 1986-os borzalmas Assisi-i vallás-találkozójával. És senki nem mutatta be az újpogány Rómát plasztikusabban Bábelként, a nagy tornyú városként (Ter 11,1-9), mint utóda, Ratzinger, a „konzervatív tradíció-barát”. Úgy tűnik, hogy Ratzingernek, miután elfoglalta az ellenpápai széket, nem volt fontosabb célja, mint az, hogy a pogányságnak Rómában ismét megbecsülést szerezzen. Első „enciklikájának”, ami a hagyomány szerint „pontifikátusa” programjaként fogható fel, a „Deus caritas est” nevet adta, és benne a „szeretettel” foglalkozott. Ebben az „enciklikában” megdöbbentően „részletesen foglalkozott az érosz kifejezéssel”, miként ezt Dr. Carl Angermayr „Ratzinger és a pogány szexuál-istenek” című tanulmányában megjegyzi (Siebel/Angermayr, Ratzinger római aposztázia-szimbolikája, 2006). Ratzinger említett „apostoli” levelében az éroszt „legfőképpen az emberben működő hajtóerőnek vagy hatalomnak, ami az erotikus célkitűzést szolgálja” írta le, „de azt nem említette meg, hogy érosz a görög világ számára isten is volt, az érzéki szerelem istene”, latinul Ámor isten. Bár, mondja Dr. Angermayr, Ratzinger beszél arról, hogy „Ámort az antik templomi prostitúcióban isteni hatalomként ünnepelték, az 'istenivel való egyesülésként'”, de ez, Ratzinger szerint „hamis istenné tevés” volt, ami „'érosztól elrabolta méltóságát'”. „Ratzinger ennek helyébe egy saját tételt dolgoz ki, hogy a 'helyes istenné tevést' elvégezze. Ez annyiban sikerül is neki, hogy terjedelmes megfontolások után azt a következtetést vonja le, hogy Isten szeretetét 'éppenséggel érosznak lehet nevezni'. Mivel Isten a szeretet, miként ezt az enciklika címe is mondja, anélkül, hogy a gondolatmeneten erőszakot követnénk el, Ratzinger szerint Istent akár érosznak is nevezhetjük.”
4. Dr. Angermayr így írja le az „érosz antik istenné tevése és az érosz Ratzinger-i istenné tevése közötti különbséget”: „Minkét esetben valaminek az istenné emeléséről van szó, amiket a világból vezettek le. Ennyiben Ratzinger eljárása nagyon hasonló a görögékéhez, csak hogy Ratzinger a keresztény Isten-ideával jön elő, amit ki akar tölteni, miközben a görögök egy ilyen formát se nem használtak, se nem színleltek. A görögök az ő istenné nyilvánításukban tehát sokkal őszintébbek voltak, mint Ratzinger, aki olvasóinak egy olyan éroszt tálal fel, aki ugyan keresztény köntöst visel, de a keresztény Istennel azonosnak mégsem ismerhető fel.” Feltéve: 2019. április 21. 5. Egy „pápát”, aki ilyen terjengősen locsog az Éroszról, ha egyáltalán, akkor inkább a reneszánsz korában tudnánk elképzelni, amikor az antik pogányság megint divatba jött. Ratzinger azonban nem csak első „enciklikáját” szentelte ennek a témának, hanem 2007. évi – mikor, ha nem pont nagyböjtben – nagyböjti üzenetét is, amit egy közkedvelt bulvárlap ezzel a címmel kürtölt világgá: „Pápa: Az erotika hozzátartozik az istenszeretethez”. Netán egyszerűen csak megint melléfogott a „teológia Mozartja”, vagy több rejlik e mögött? Válaszul nézzük Dr. Angermayr írását: Ő emlékeztet ugyanis arra, hogy 1992-ben „az 1965-ben végetért II. Vatikáni Zsinat tanainak érett gyümölcseként jelent meg a »Katolikus egyház katekizmusa«”, amit „egy 12 fős bizottság dolgozott ki Joseph Ratzinger elnöklete alatt”. A munka felelőse a „domonkos”, és Bécs későbbi „érseke”, Christoph Schönborn volt! Wojtyla 1992-ben approbálta az új katekizmust. A német kiadás 1993-ban látott napvilágot. „Különleges jellegzetességként a borítóra és a címlapra egy az antik világból átvett képet raktak, melyen furulyát tartó pásztor látható.” Ez a kép valójában a szarvakat viselő pásztor-istent, Pánt ábrázolja a furulyájával.
6. Angermayr ezután egy olyan műből idéz, mely ezzel a világ-katekizmussal foglalkozik. „Az új katekizmus borítója olyan kép-szimbólumot hordoz, ami eredetileg egy pogány kép, nevezetesen a furulyáján játszó Pán pásztor-istent ábrázolja. Pán a középkorban a Sátán ősképe volt. Ha felütjük a katekizmus első oldalát, akkor ott ennek az eredetileg pogány ábrázolásnak a kereszténykedő jelentését olvashatjuk. E magyarázat szerint ez a pásztor Krisztust ábrázolja, aki a furulyán az igazság melódiájával hívja a híveket, és az élet fájának, vagyis a keresztnek árnyékában, pihenteti őket.” 7. „Az ókori vallási elképzelések szerint Pán, csakúgy, mint Érosz, a görög istenvilág tagja”, írja Dr, Angermayr. „Pán az animális termékenység régi római istenének, Faunnak felel meg. A görög Érosz a latin Ámornak felel meg. Pán apjának az istenek hírnökét, Hermészt tartották. Pán a pásztoristen, akit a pásztorok tiszteltek, de akinek tekintetétől rettegtek. Ismerve vad érzékiségét mindig nimfákkal és szatírokkal körbevéve ábrázolták. Pánt tartják a hét nádsípból álló Pán-furulya feltalálójának. Ezzel nem csak a nimfákat csalogatja magához, hanem ezzel idéz az éjszakai csendben az állatoknál és az embereknél páni félelmet elő, akik emiatt pánikba esnek.” Feltéve: 2019. április 25. Pánt többnyire a hétsípú furulyával, vagy egy görbe bottal a kezében ábrázolják; ez utóbbi maguknak a dolgoknak természetét és körforgását (például az évszakok váltakozását) szimbolizálja. E leírás bizonyítja, hogy a világ-katekizmus címlapján látható állítólagos „jó pásztor” egyértelműen Pán pásztoristent ábrázolja, akit egy az isteneket bemutató weblap így mutat be: „Pán a görögök szemtelen, nem-isteni istene. Pán gyermekien játékos, örökké kéjsóvár és szenvedélyesen szerelmeskedő isten.” A Révai Lexikon ezt írja róla: Pán „alakját bakkecske-formájúnak képzelték (a törzse emberi, csak szarvai vannak, de bak-lába és farka, s bozontos szőre van). A déli órában fejét pihenésre hajló s napnyugta után pásztorsípot fújó Pán a képzőművészetnek is kedvelt motívuma. Hol a nimfákkal játszadozik, hol Selenével, a holdfény megszemélyesítőjével szerelmeskedik, és Dionysos (Bacchus) isten mámoros kíséretében érzi jól magát.” – Ezek után abszolút jogosan merül fel a kérdés: Hogyan kerülhetett pont ez a visszataszító isten-alak mint „jó pásztor” a világ-katekizmus címlapjára? 8. Dr. Angermayr válaszát erre a kérdésre újabb kérdéssel kezdi: „Köze volt Ratzingernek a Pán-kép felhasználásához és az egész világon való elterjesztéséhez? E kérdésre igennel kell válaszolni. Hiszen abban az időben ő volt a fő felelőse a katekizmusnak, mind ennek tartalmi, mind formai megjelenésének, ő volt a Hittani Kongregáció "prefektusa". A két fő érintett, Wojtyla és Ratzinger valószínűleg együttes döntése volt, hogy a katekizmust e pogány istennek szóló alig burkolt ajánlással adják ki. De akárhogy is volt, az biztos, hogy mindkettőjüknek bele kellett abba egyeznie, hogy a katekizmus címlapján ez a kép szerepeljen.”
Wojtyla és Ratzinger rokonlelkűek voltak – az erotika iránti nagyrabecsülésüket illetően is. Wojtyla szerdai katekizmus-oktatásában öt éven át – 1979-től 1984-ig – prédikált a test teológiájáról, mellyel valóságos szexuális forradalmat indított el [lásd a honlap következő cikkeit: Visszafordíthatatlan és Az Egyház és Asmodeus című cikkeit, különösen ez utóbbi 4. részét: „A test teológiája” című fejezetet]. 9. Halála előtt néhány évvel Wojtyla „Római Triptychon“-jának, amit Ratzinger 2003 márciusában mutatott be, első részében, melyben a szexualitásról esett a legtöbb szó, ezt írta: „És amikor férfi és nő eggyé válik – csodálatos egyesülés ez – akkor … az élet forrása után nyúlnak, mely bennük van.” Egy kommentátor így reagált e mondatokra: „Egy pápa, aki halála közeledtét érezve pszeudo-erotikus lírát ír, jól illene a humanizmus és a pogánysághoz való visszatérés korába.”
Dr. Angermayr felhívja a figyelmet arra, hogy Ratzinger és Wojtyla nem állt egyedül a Pán-isten iránti vonzódásukban. „Már pár évvel a világ-katekizmus előtt a Habsburg Ottó vezette Páneurópai-unió a Pán-isten ideájára támaszkodott, miként ezt a németországi páneurópai ifjúság egyik könyve bizonyítja. E könyv címlapján egy körben álló kereszt látható, melyet 12 kicsi és 9 nagyobb ötágú csillag vett körül. Rögtön a tartalomjegyzék után egy szarvakkal, pánsíppal és szőrös kecskelábbal ábrázolt Pán-kép következett, amit a következő oldalon a könyv szerzői így mutattak be: "A filozófiai-misztikus spekulációban a pan név = minden, egész, összes hangzása elvezet Pánnak világistenként való interpretálásához."”
10. Időközben a világ erre a kérdésre is megkapta az egyértelmű választ, folytatja fejtegetéseit Dr. Angermayr, hiszen ugyanez a Pán-kép nem sokkal ezután újra felbukkant a nagy nyilvánosság előtt, mégpedig Ratzinger mitráján (azaz püspöksüvegén), amit akkor viselt és mutatott be a Szent Péter téren összegyűlt nagy tömegnek, amikor ünnepélyesen átvette a római szekta vezéri posztját. Dr. Angermayr ezután Dr. Dr. Helmut Waldmann teológus és történésznek Ratzinger „Deus caritas est” kezdetű enciklikájáról írt tanulmányából azt a részt idézi, melyben a szerző Ratzinger mitrájáról, azaz az azon látható képről beszél: „Ha 1993-ban, amikor a világ-katekizmus megjelent, még fel lehetett tenni a kérdést, hogy a Pán-kép netán Wojtyla megbízásából került a címlapra, akkor most, amikor pontosan ugyanez a kép Ratzinger mitráján jelenik meg újból, minden kétséget kizár afelől, hogy a Pán-istenre és a rá jellemző ismertetőjegyekre való utalás a világ.katekizmus címlapján Ratzinger személyes ötlete és kívánsága volt.”
11. Dr. Waldmann tovább: „Joseph Ratzinger nyilvánvalóan már 2005 előtt mély hódolatot érzett e pogány isten iránt. Már bíborosként drága volt számára a kisfiúk eme kecskelábú megrontójában való hit, úgy, ahogy már régóta élénk vágy dúlt benne, hogy mindenki, de tényleg mindenki terjessze a világon ezen isten dicsőségét és buzgón kövesse nyomait.” [Jé, mennyire összevág ez mindazzal, amit azóta Ratzinger intim életéből ismerni lehet – lásd Don Villa tanulmányát a Chiesa Viva honlapon! És ezek után miért lenne furcsa, hogy egy két évvel ezelőtt készített felmérés szerint az amerikai „szeminaristák” több mint 80 százaléka homoszexuális?] 12. Pán és Dionysos, akinek kíséretéhez az előbbi tartozott, szokásai, orgiáinak leírása minden lexikonban, köztük az internetes lexikonokban is részletesen megtalálhatók. Ezeket olvasván csodálkozni lehet-e még azon, hogy az ennek az istennek szentelt ember-csinálta-egyház tele van a legundorítóbb fajtájú szennyel és fajtalansággal, mégpedig nem csak Bergoglio óta, hanem – legkésőbb – már az Érosz- és Pán-tisztelő Wojtyla és Ratzinger óta?
13. De nem lehet, hogy egy kicsit túlzásba visszük ezt a dolgot, és túlságosan belemerevedünk egy képbe, amelyik talán nem is olyan fontos, és esetleg csak véletlenül került Ratzinger mitrájára? Csakhogy az biztos, hogy a vignetta nem véletlenül került oda, hiszen közismert, hogy Joseph Ratzinger mekkora jelentőséget tulajdonít kinézetének és a szimbolikának [és hogy mennyire elképesztő módon hiú]. Minden vallásnak megvannak a maga jelképei és szimbólumai, hogy azok a bennük levő rejtett tartalmat kifejezésre juttassák, és a híveikkel könnyebben megértessék, követőik lelkébe jobban belevéssék. A szimbolika ezért egyáltalán nem mellékes dolog. És azt is tudni kell, hogy a „zsinati pápáknál” a mitra a tiarát helyettesíti, amióta Montini ez utóbbit letette [Montini ezzel valójában Krisztus evilági királyságáról mondott le, hiszen a tiara Krisztus hatalmát az emberek felett jelképezte, de hát ez sem csoda azok számára, akik tudják, hogy Montini valójában nem volt pápa].
Mindezek ismeretében, nyilvánvaló, hogy ha a tiara helyett Pán-isten képével díszített mitra díszeleg egy „pápa” fején „megkoronázása” alkalmával, akkor ez nagyonis egyértelmű jelzés mindenki számára. Pláne, ha ezen a mitrán egyetlen olyan keresztény szimbólum sem szerepel, mely a Pán-képet „zavarhatná” – ellenkezőleg, ha ez a mitra tele van szabadkőműves szimbólumokkal, miként ezt „Chiesa Viva” említett tanulmányában részletesen kimutatta. 14. Dr. Angermayr ezt a visszafogott következtetést vonja le írásának végén: „Ratzinger aposztata beállítottságát … egyértelmű szimbolikával mutatta be a világnak.” Amihez még azt kell hozzáfűzni, hogy nem csak Ratzinger, hanem ezzel mindazok aposztata beállítottsága lett a napnál is világosabban megmutatva, akiket ő, mint az ember-csinálta-egyház feje reprezentál. „Ez a jelkép bebizonyítja, hogy 2005. április 24-én a Szent Péter téren nem egy pápát lehetett látni, hanem egy hamisjátékost, aki valójában pont az ellentéte egy katolikus pápának, vagyis egy hitehagyott, aki már régen elvesztette a hitét”, írja Angermayr –, akit azonban furcsa módon a mai napig az ú. n. tradicionalisták és konzervatívok az igazhitűség bajnokaként dicsőítenek [lásd de Mattei, Burke stb.]. „Ratzingernek egy évvel később kiadott enciklikája ezt az irányvonalat folytatta és húzta alá” – ami további bizonyítéka annak, hogy a "koronázási mitráján" nem véletlenül szerepelt Pán – „hiszen ebben a körlevélben megint egy pogány isten, Érosz – mégha némiképpen rejtve is – lesz a mindenható háromszemélyű Istennel ugyanarra a fokra állítva” (jobban mondva "a helyére" állítva, hiszen, ha Ratzinger Éroszát és Caritas-át azonosnak vesszük, akkor az enciklika címéből: "Deus caritas est", minden erőltetettség nélkül "Deus Eros est" lesz, mint ahogy Bergoglionál és Ratzinger legújabb nyugdíjas művében az is lett). „A kettő együtt világossá teszi azt a helyzetet, amiben Róma és a kereszténység jelenleg van.” 1846-ban a La Salette-i Szűzanya azt jövendölte, hogy „Róma elveszti a hitet és az Antikrisztus székhelyévé válik”. E jövendölésnek nem csak az első része következett már be, de ha a tiara által jelzett háromszemélyű Isten helyett a Szent Péter bazilikában és a Szent Péter téren a szarvas Pán, alias Baphomet uralkodik, akkor már a jövendölés második része is kétségtelenül valóra vált. [Legalábbis] szellemileg már régóta az Antikrisztus ütötte fel székhelyét Rómában.
15. A megmaradt keresztények ezzel súlyos figyelmeztetést kaptak arról, ami már van és „aminek csakhamar be kell következnie” (lásd Jel 1,1). Szent János részletesen kioktat bennünket erről az Apokalipszisában. 16. Akinek még egy Bergoglio sem tudja kinyitni a szemét, az várja továbbra is az aposztata és újpogány Rómától az üdvét. De azok számára, akiknek még van fülük a hallásra és szemük a látásra, nyilvánvaló, hogy ez a Róma nem fog többé megtérni, hanem az a vég fogja elérni, ami számára a Jelenések Könyvében meg van írva: „Egy erős angyal ekkor fölemelt egy malomkő nagyságú követ, és bedobta a tengerbe ezekkel a szavakkal: "Ilyen lendülettel vetik majd el Babilont, a nagy várost, és többé nyomát sem találni.” (Jel 18,21)
[Az interneten találtam a következő idézetet Ratzingertől: (Az első fotón a világ-katekizmus magyar kiadásának címoldalán található kép látható, a másodikon Ratzinger mitrája, ez utóbbi a Chiesa Viva honlapról való) Feltéve: 2019. május 15.
|
vissza