|
„Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok, és nem lesztek mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába!” (Mt 18,3)
Részlet a zelozelavi blogon 2019. szeptember 26-án megjelent „A remény jelei?” című írásból: [A cikk a római októberi események miatt felzaklatott új-konzervatív tábor kezdeményezéseivel – imatalálkozó, felhívás böjtölésre stb. a szokásos aktivisták szervezésében – foglalkozik, azokat mutatja be és elemzi. Majd azt írja le, hogy ezen ügyködések helyett, mit kellene tenni.]
»A szervezők túlságosan is sok imaszándékot, könyörgést tömtek tele az "imatalálkozó" céljaiba, csak az igazi, a tulajdonképpeni intenciók hiányoznak belőle, nevezetesen, hogy Isten tüntesse el az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ember-csinálta-egyházát, és ajándékozzon nekünk újra egy pápát. Az egész kezdeményezés kárbaveszett igyekezet, elvesztegetett idő és elpuffogtatott jó akarat – csak arra alkalmas, hogy a szervezők és résztvevők megint egyszer azt képzeljék be maguknak, hogy tettek valamit. Az Egyház mostani helyzetében egy "hatalmas gesztus, emberi és vallási téren meghozott erősebb aktus, ami hatásosabb, mint a szokásos szimpóziumok", másképp nézne ki [az ilyen: ".." idézőjelek közé tett kifejezések az imatalálkozóra való felhívás hivatalos szövegéből valók]. Aki valóban "természetfeletti vízióban és szellemben akar" az Üdvözítőnek "segíteni hajója megmentésében", annak sokkal többet és egészen mást kellene tennie, mint karizmatikus imatalálkozót tartania haszontalan intenciókkal.
Például szünet nélkül felvilágosító munkát kellene folytatni a modernisták romboló tevékenységéről, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ember-csinálta-egyházának aposztata és keresztényellenes jellegéről, a zsinati „pápák”, kezdve Roncalli-tól egészen Bergoglio-ig, (gonosz-)tetteiről. Hozzá kellene látni végre nem csak az utolsó évtizedek, hanem évszázadok mulasztásainak feldolgozásához, hogy ismét fel lehessen építeni egy katolikus tudományt, katolikus történetírást, katolikus teológiát és lelkületet, újra helyre lehessen állítani a „Sentire cum Ecclesia”-t (az Egyházzal való együttérzést, gondolkodást). Szünet nélkül vezekelni és engesztelni kellene és az eget térden állva kérni, hogy ennek a borzalmas pápa- és császárnélküli időnek, a nagy aposztázia korának – melyet sajnos nagyonis megérdemeltünk – vessen véget.
Ezeket és még sok minden mást kellene tennünk, csakhogy nem történik semmi. Ezért aligha remélhetjük, hogy az "egyház passiójának" hamarosan vége szakad, ehelyett további szenvedések sorára kell felkészülnünk, amíg a szenvedés kelyhe fenékig ki nem ürül. A most szerveződő karizmatikus imatalálkozók és hasonló kezdeményezések sajnos nem jelentik számunkra a „remény jeleit” – ellenkezőleg.«
Ebből az írásból végre megismerhető annak – számomra eleddig meg- és kimagyarázhatatlan – oka, hogy a zelozelavi és az antimodernist blogok, azaz a német nyelvterület szedesvakantista érzületű vezetői miért nem a hívekkel foglalkoznak már legalább négy éve; miért irányul minden megszólalásuk, publikálásuk csak az új-konzervatívok és az FSSPX, benne elsősorban Lefebvre és Fellay ténykedései ellen. Miért tekintenek unos-untalan, hétről hétre csak hátra, ahelyett, hogy – ami a valódi feladatuk lenne – a katolikusnak megmaradók vezetésével foglalkoznának. Miután két évnyi (2013-ban és 2014-ben) valóban áldásos felvilágosító munkájukkal mindent elmondtak, amit »a modernisták romboló tevékenységéről, az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ember-csinálta-egyházának aposztata és keresztényellenes jellegéről, a zsinati „pápák”, kezdve Roncalli-tól egészen Bergoglio-ig, (gonosz-)tetteiről« el kellett és el lehetett mondani, végre rátérhettek volna arra, ami hívatásuk valódi és legfőbb célja kellene legyen: a hívek lelkipásztori vezetésére.
Hogy ezt miért nem tették és teszik, az a most idézett cikkből végre világosan kiderült: amolyan új Szent Pálnak, új Szent Patriknak, vagy Szent Bonifác és Canisius Szent Péter után Németország harmadik apostolának tekintik magukat. Csak eközben a leglényegesebbet hagyják figyelmen kívül: Ezek a szentek, és egyáltalán minden misszionárius, pogányoknak, vagy legfeljebb eretnekségbe esett keresztényeknek hirdették az igaz hitet, nem pedig aposztatáknak! Ez óriási, alapvető különbség, és ezért az ő képzetük nagyon súlyos tévedés!
Urunk Jézus Krisztus azt írta elő, hogy tanítványai hirdessék az Evangéliumot az egész világon, minden népnek; ezek alatt pedig az eltévelyedetteket érti, a pogányokat és a tudatlanságból vagy gyengeségből eretnekké váltakat. Ugyanakkor azokkal kapcsolatban, akik hitüket már a teljes tudás birtokában, tudatosan, előre megfontolt szándékkal hagyták el, azt a parancsot adja, hogy az Őt követők még a port is töröljék le lábukról, ha véletlenül közéjük keveredtek, és hogy semmi kapcsolatot ne tartsanak az ilyenekkel.
Aki az elmúlt évtizedek szentségtörő botrányai, pláne, Bergoglio nyilvánvaló, szemtelen, kihívó szentségtörései ellenére sem vette észre, hogy a zsinati szekta nem Krisztus igaz Egyháza, hogy e zsinati szekta egyetlen tagja sem lehet Krisztus igaz követője, küldötte, annak egészen biztosan nem segít, ha nem kétszázszor, hanem hétről-hétre még további ötszázszor mondják, írják le ugyanazokat az érveket. Nagyon nagy kár, és megbocsáthatatlan vétek, hogy a fent idézett blogok szerzői ezt nem látják be.
C. S. Lewis (1898-1963), angol irodalom-professzor a német Mäderhez és Weiß-hez, az angol Belloc-hoz és Chesterton-hoz hasonlóan már legalább 80 éve leírta azokat a problémákat, amikben mi ma élünk. Lewis-nak 1943-ban jelent meg három előadása, „Az ember likvidálása” címmel. E könyv német fordítása 1992. körül jelent meg, én körülbelül 1996-ban olvastam, és a honlapra 2011-ben tettem fel. Már 1996-ban megrendített, amit Lewis a modern emberről leírt, de igazából, teljes súlyával csak most fogom fel az olvasottakat. E könyvre is az érvényes, ami a próféciákra, hogy csak azok fogják fel valódi értelmüket, akik abban a korban élnek, melyre a leírtak vonatkoznak.
Mindaz a borzalom a mai emberről, amit Lewis 1943-ban előre látott és elmondott, a közbejött II. világháború, az azt követő nehéz életkörülmények, a kommunizmus, a nyugat és kelet hosszan tartó szembenállása miatt teljes terjedelmében és teljes súlyosságával csak mostani korunkra vált földrajzi helyeket és társadalmi körülményeket figyelmen kívül hagyó, az egész világot átölelő valósággá. E cikk újraolvasása közben ajánlatos a következő részletek különösen alapos átgondolása:
»Először is az így megszerzett hatalom iszonyatosan, hihetetlen módon nagy lesz. Az új korszak ember-alakítói egy minden hatalommal felruházott állam hatalmával és egy kérlelhetetlen tudományos technika eszközeivel lesznek felfegyverkezve [ne felejtsük, hogy ezt Lewis 1943-ban mondta el, amikor még nem volt internet, a média még közel sem rendelkezett akkora hatalommal, mint most, amikor még nem volt közös Európa stb.].
A második különbség a hagyományos, évezredes állapothoz képest az lesz, hogy a régi rendszerekben mind a tanítók, mind a módszereik, mind a tanítványok egyazon értékrendnek voltak alávetve, úgy, hogy e rend alól nem is akartak kilépni. A tanítók az embereket mindezidáig nem a saját maguk választotta minta alapján képezték, hanem mindig azt adták tovább, amit ők is kaptak, a fiatal neofitákat az „embernek lenni” misztériumába avatták be, mely mindkettőjüket beborította. A jövőben [ezt Lewis 1943-ban írta – tehát számunkra ez most a jelen] ez gyökerestül megváltozik. A kondicionálók, vagyis a tanítók működésének eredménye az elkorcsosult, indítékától, értelmétől megfosztott értékrend.
Jó és rossz, e régi fogalmak mostantól fogva nem érvényesek rájuk, hiszen ezek tartalmát mostantól ők maguk akarják meghatározni. Nem rossz emberek, hanem egyáltalán nem emberek többé: ahogy elhagyták a régi rendet, ürességbe kerültek. A tőlük függő emberek sem szükségesen boldogtalanok. Egyáltalán nem emberek többé, hanem művi produktumok. Az ember végső meghódítása az ember likvidálásához vezetett.«
Még akár egy évtizeddel ezelőtt is, itt, Európa közepén az emberek ismerték a jó és rossz fogalmát. Még olyan közösségekben is ismertek voltak ezek a fogalmak és jelentésük, ahol különben már csak rossz emberek éltek és tevékenykedtek. Ami mára teljesen új, és amit Lewis késpenge élességgel, az ekkori tankönyvekben talált módszerek alapján előre látva leírt, az az, hogy mára az emberek túlnyomó többsége, mondhatnám csaknem egésze számára a jó és rossz, mint valós tartalmú fogalom, egyáltalán nem létezik többé. A mostanra elkészített művi produktum, amit mégis embernek neveznek, már nem ismeri e kettő közötti különbséget, következésképpen teljesen lehetetlen ezekkel érvelni velük szemben. A mostani mű-ember már csak azt ismeri, azt tartja valóságnak, amit a média beletáplál, mint egy komputerbe. Teljesen mindegy, hogy ezek mekkora hazugságok, milyen átlátszó ostobaságok, ha a média mondja, akkor számára igaz.
De még ez is túlzottan pozitív leírása a mai mű-embernek. Rá az igaz, amit Belloc 1930 körül így fogalmazott meg [lásd a honlap következő cikkeit: „Az újpogányság”, „Az Istenhez vezető út”]:
»Az újpogányság azonban megveti az értelmet és minden becsvágyát arra fordítja, hogy a szépet elpusztítsa. Diszharmonikus zenét, visszataszító építményeket, kaotikus képeket kínál, és kigúnyolja a gondolkodás logikáját, olyannyira, hogy a „logikus” szót csúfolódásra használja. – A régi pogányság lényegét tekintve olyan természetű volt, hogy amint az idő megérett rá, könnyedén alá tudta magát vetni az Egyház tekintélyének. Volt szeme a látásra és füle a hallásra, ahogy eljött ennek az ideje. Az újpogányság azonban érzékszerveit nem csak becsukja, hanem hagyja, hogy azok elsatnyuljanak, olyannyira, hogy kivédhetetlenül olyan állapot felé rohan, melyben se fülek a hallásra, se szemek a látásra nem lesznek többé. A régi pogányságnak egyre élesebbé vált az elméje, a felfogása és a hallása. Az új olyan állapotba süllyed lefelé, melyben a társadalom még az élet természetes örömei és a földi élet igazságaival szemben is vak és süket. És képtelenné válik arra, hogy megértse, mi is történik körülötte és miről is van szó.«
Az új pogányság mára teljes mértékben uralja a volt keresztény világot, a régről pogány világot pedig még jobban elpogányosította. A kivétel, azaz a még-keresztények, olyan csekély számban léteznek, hogy számukat statisztikailag ki sem lehet fejezni. Ilyen körülmények között hosszú éveken keresztül állandóan ugyanazokkal a tényekkel érvelni, mint teszik ezt a magukat katolikusnak nevező internetes szereplők, egyszerűen ostobaság, vagy ami ennél is rosszabb, súlyos kötelességmulasztás.
Már csak azért is, mert igenis létezik olyasmi, amivel segíteni lehet a katolikusnak megmaradni akaróknak: Elsősorban annak unos-untalan való ismételgetése, hogy Urunk Jézus Krisztus a mai emberek, benne a magukat az Ő „papjainak” kiadó emberek bűneit is magára vette, amikor a Golgotán feláldozta magát. És mivel e bűnöket, azaz az újpogányságban élő modern mű-embereknek az emberiség történelmében eleddig nem létező, vagyis sajátságos bűneit is magára vette, ismerte is őket. Nem csak most a mennyben, de már ott a Golgotán, a kereszten is látta azt a határtalan árulást, amit a zsinati szekta vezetői és tagjai ma elkövetnek Ellene és Egyháza és hívei ellen.
Isten birodalmához tartozni egyet jelent az Isten akaratába minden körülmények között való belenyugvással. Ez a megtérők számára olykor sokáig homályosnak maradó parancs [számomra egészen Sziénai Szent Katalin „Dialógus”-ának olvasásáig igazi értelmében érthetetlennek maradó követelés]: „Isten akaratát elfogadni és teljesíteni”, azt jelenti, hogy bármennyire is érthetetlen számunkra valamilyen körülmény, helyzet, azt gyermeki alázattal kell elfogadnunk, sőt, a miatt még panaszkodnunk sem szabad. És ez az élet minden – legyen az bármilyen kicsi vagy nagy – helyzetére vonatkozik. Ha katolikusok akarunk maradni, ha Isten gyermekei akarunk lenni, akkor alázattal, mindenfajta zsörtölődés, felháborodás, sőt, ellenérzés nélkül kell fogadnunk még a mai agyunkkal teljesen felfoghatatlan, és érzékszerveink számára tökéletesen idegen, visszataszító világot is. Zokszó nélkül el kell fogadnunk a szellemi/lelki megpróbáltatásokat, ugyanúgy, ahogy a mártírok a testi szenvedéseiket elfogadták. Ugyanakkor szabad, sőt szakadatlanul kell, azért imádkoznunk, hogy ne váljunk gyengékké, ne botoljunk meg, és ami ma a legfőbb: soha ne veszítsük el a helyes utat! Mivel nincs, aki mutatná az utat, legfontosabb azért imádkoznunk, hogy ne tévedjünk el ebben a zűrzavarban, pásztor és társak nélkül is biztosan megtaláljuk az Isten által számunkra kijelölt utat! Szüntelenül ezt kell kérnünk, és minden mást gyermeki bizalommal és alázattal Istenre kell bíznunk!
Egy mai katolikus hite erősségét pont azzal tudja bizonyítani, ha kétségbeesés, felháborodás nélkül, kisgyermeki rendíthetetlen bizalommal el tudja fogadni ezt a mostani, mindeddig lehetetlennek hitt helyzetet! Nem számít, hogy az újabb és újabb elképesztő borzalmak láttán olykor megbotlunk ezen igyekezetünkben, ha mindig képesek vagyunk visszatérni ahhoz a meggyőződésünkhöz, hogy mindent Isten irányít, mindaz, ami történik, csakis az Ő beleegyezésével történhet, hogy mindent Ő tart kézben, és ma is pontosan látja, hogy milyen helyzetbe kerültünk. És azt is, hogy a legjobb Atyaként, ma is megadja a szükséges segítséget és útmutatást számunkra, hogy hűek maradhassunk Hozzá, és ne tévelyedjünk el.
Szent Mihály arkangyal ünnepén (azaz pont ma) a szentmise evangéliumában Jézus ezt mondja tanítványainak: „Bizony mondom nektek, ha meg nem változtok, és nem lesztek mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába!” (Mt 18,3) – Mi az a pozitív tulajdonság, ami a kisdedekben még megvan, míg a felnőttekből többnyire hiányzik? Nem sok ilyen létezik, hiszen Jézus nem arra gondolt, hogy legyünk együgyűek, befolyásolhatóak, tudatlanok stb., mint általában a kisdedek. Csak egyre gondolhatott, ami a kisdedekben megvan, belőlünk pedig hiányzik: a tökéletes bizalomra, az apa és anya iránti feltétel nélküli bizalomra, amit a magát ellátni, a világban eligazodni még képtelen kisded érez szülei iránt. Ezt az abszolút, gyermeki, romlatlan, mindenfajta kételytől tökéletesen mentes bizalmat kell éreznünk mennyei Atyánk iránt! Ma is, ebben a józan ésszel felfoghatatlan világban is! Abban az időben is, amikor a világ előtt Krisztus Egyházának számító szervezet a szemünk előtt rombol le mindent, ami katolikus!
A zelozelavi blogról fentebb idézett részt tovább elemezve, találunk egy érdekes megjegyzést, mely e honlapon már számtalanszor felvetődött [és amiről szedesvakantista korunk elején a cikk szerzőjével gyakran beszélgettünk]; nevezetesen, hogy mindaz, ami ma az Egyházban, következésképpen a világban történik, már jóval-jóval korábban elkezdődött, mint ahogy azt az új-konzervatívok és az FSSPX-nél hiszik. A szerző e megjegyzésére gondolok: »Hozzá kellene látni végre nem csak az utolsó évtizedek, hanem évszázadok mulasztásainak feldolgozásához, hogy ismét fel lehessen építeni egy katolikus tudományt, katolikus történetírást, katolikus teológiát és lelkületet.«
Többek között Malachi Martin, Graber püspök és Pie bíboros e honlapon is megtalálható írásaiból is tudjuk, hogy már XVI. Gergely pápa alatt megszületett a szabadkőműveseknek az a terve, mely az Egyház tönkretételét tűzte ki célul, és azt is, hogy XVI. Gergely pápa értesült erről a tervről, amit nyilvánosságra is hozatott. Tehát a szabadkőművesek már XVI. Gergely pápásága idejében Mazzini vezetése alatt azon dolgoztak, hogy Olaszország egyesítésének leple alatt megszüntessék a Pápai Államot, és vele a katolikus Egyházat, és Rómát a keresztényellenes hatalom központjává tegyék [bővebben lásd a honlap „A pápai állam külső elfoglalása a katolikus Egyház belső elfoglalásának előképe volt” című cikkét].
2013. májusában jelent meg e honlapon az a cikk – „Ami az Egyházban történik, az nem összefüggéstelen jelenségek sora, hanem egy terv része” –, mely először foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy e terv ismeretében vajon az elmúlt 175 év egyházi vezetői miért nem tettek semmit e terv meghiúsításának az érdekében? Minden hadvezér arra törekszik, mert ez jelenti számára a győzelem legnagyobb esélyét, hogy a csata előtt megismerhesse ellenfele hadi tervét, és ha ez sikerül neki, akkor arra, hogy e terv végrehajtását meghiúsítsa. Az Egyház vezetői tehát szinte megszületésének időpontjától pontosan, részleteiben ismerték a szabadkőművesek aljas tervét, és nemhogy felkészültek volna az abban részletesen vázolt támadásra, nemhogy igyekeztek volna meghiúsítani azt, nem tettek ellene semmit, sőt, túlnyomó többségük nem is foglalkozott vele, vagy így vagy úgy még elő is segítette e terv végrehajtását!
A bíborosok XVI. Gergely halála után, 1846-ban legliberálisabb társukat választották pápává, azt a Mastai Ferretti grófot, akiről az a hír járta, hogy Chilében, amikor pápai küldöttként ott tartózkodott, szabadkőműves lett, és aki azzal kezdte pápaságát, hogy XVI. Gergely pápának a forradalmárok ellen hozott minden büntető és óvintézkedését megsemmisítette. „Pápává koronáztatása után azonnal amnesztiát adott a pápai állam összes politikai foglyának.” (Katolikus Lexikon) IX. Pius maga is az olaszországi egység megalapításának nagy híve volt, és csak akkor józanodott ki ezen álmából, amikor miniszterelnöke, Rossi megölésével a carbonarik világossá tették számára, hogy ezt az egységet nem az ő és a Pápai Állam, hanem saját maguk vezetésével akarják létrehozni. (Ha jól belegondolunk, IX. Pius is azt tette, amit már évtizedek óta a zsinati szekta vezérei, most éppen Bergoglio tesz: támogatják egy egységes állam létrehozását abban a reményben, hogy abban is övék lesz a főhatalom – 1846-ban az olasz államban, most az egységes világállamban.)
Egy példa az elmúlt 175 év bénult vagy (netán szándékos?) semmittevésére: Az 1920-ban szentté avatott Fájdalmas Szűzről nevezett Szent Gábor hitvallónak (született Francesco Possenti) (1838-1862) legidősebb, a pápai hadseregben szolgáló bátyja azért lett öngyilkos, mert tiszttársai nem engedték, hogy kilépjen a szabadkőműves páholyból, ahova mélyen hívő katolikus családból való származása ellenére ő is belépett, csakúgy, mint a pápai hadsereg legtöbb katonatisztje!
»Amit az apa legidősebb fiától hallott, mélyen megrendítette. Fia bevallotta, hogy belépett egy szabadkőműves páholyba, melynek ezrede tisztikarának már számos tisztje tagja volt; de, mondta, csak hazafias célokat követnek, és senki nem akadályozza, hogy keresztényi kötelességeinek eleget tegyen. – Amit mondasz, jobban megráz, mint gondolnád, válaszolta az apa fájdalmas hangon. Nem tudod, hogy a szabadkőművesség valódi céljait a hazaszeretet álarca, sőt a jámborság mögé rejti? Hidd el, rettenetes hibát követtél el, amit nagyon kérlek, hogy tegyél jóvá. Szakíts meg azonnal minden kapcsolatot a páhollyal, könyörgök neked meghalt anyád emlékére. – Ez nem lesz könnyű, válaszolta Lorenzo. Majd vonakodva bevallotta, hogy már egy idő óta ő sem érzi magát jól a szabadkőművesek között, hogy már benne is komoly kételyek támadtak velük kapcsolatban, de szinte lehetetlen kilépni közülük: Mindenkivel végeznek, akit árulónak tartanak, mondta komoran. Életem egy fabatkát sem ér, ha tagságomat felbontom. – Helyeztesd át magad egy másik ezredbe, ebben a segítségedre tudok lenni, bíztatta apja. – Ez sem használna, e társaság karja messzire elér. – Ígérd meg legalább, hogy amint lehetséges, kilépsz közülük. – Igen, apám, megígérem.
E beszélgetést követően két hónappal Possenti úr megrázó hírt kapott, mely így szólt: Fia, Lorenzo, baleset következtében elhunyt. – Mivel nem hitt a beszámolónak, azonnal útra kelt, és még éppen időben érkezett, hogy fia temetésén részt vehessen. Megdöbbenve látta, hogy fiát pap nélkül szenteletlen földbe temették. Sokáig tartott, amíg az egész igazságot megtudta. Lorenzo hiába kérte, hogy kiléphessen a páholyból. Nem csak ezt nem engedték meg neki, de még arra is kényszeríteni akarták, hogy a szabadkőművességhez való hűségét egy gonosztett elkövetésével bizonyítsa be: kövessen el orgyilkosságot egy pápai tisztviselő ellen. Lorenzo felháborodottan utasította vissza a megbízatást, de mivel nem látott kiutat kétségbeejtő helyzetéből, pisztolyát saját maga ellen fordította.« (Wilhelm Hünermann: Gabriel Possenti élete)
Ez az eset 1853 végén történt, IX. Pius pápasága alatt.
(IX. Pius további viselkedéséről a honlap következő cikke ad felvilágosítást: „Az Egyház és a liberalizmus világa”)
(És akkor még nem is említettük IX. Pius másik rettenetes következményekkel járó tettét: nevezetesen, hogy nem ítélte el az evolúciót!)
Az is köztudott, hogy IX. Pius utóda, XIII. Leó pápa bíboros-államtitkára, Rampolla bíboros, aki csaknem pápa lett, magas rangú szabadkőműves volt, csakúgy, ahogy Lienart bíboros, aki Lefebvre-t pappá és püspökké „szentelte” [erről lásd a honlapon például ezt a cikket „A szabadkőművesek terve”].
Miután Rampolla pápává választását az osztrák vétó megakadályozta, X. Pius lett pápa. Ő ugyan felismerte a liberális veszélyt, igyekezett is tenni ellene, de egy másik, talán még fontosabb területen, a liturgia területén akkora rést ütött az Egyház védőbástyájába, ami talán még a külső ellenség támadásainál is veszélyesebb és hatásosabb lett: ő vezette be a hívek „tevékeny részvételét” a szentmise alatt, a szerzetesek hagyományos zsolozsmáját – ugyanúgy az íróasztalnál, mint később Bugnini –, teljesen átszervezte. Sőt, tervbe vette a szentmise megreformálását is, de hogy e szent életű főpap ezt ne hajthassa végre, Isten magához vette, még mielőtt valami jóvátehetetlent tehetett volna. (Így maradtak meg a szentmise és a szentelések rítusai még 50 évig alkalmasak arra, hogy a híveket Istenhez vezethessék.)
X. Pius utódairól már nem is érdemes szót ejteni; alattuk a korábbiakhoz képest is zavartalanabbul folyhatott az Egyház rombolása, ami még ma is tart.
Egy éve olvasható a honlapon „A szabadkőművesség és az erkölcs felbomlása” című cikk, mely ugyanerről a folyamatról szól, az erkölcs oldaláról nézve. Ebből való a következő részlet:
»A Hammond által idézett szabadkőműves lap megjelenése előtt fél évszázaddal a szabadkőművesek stratégiája már ugyanígy hangzott. XVI. Gergely pápa (1831-1846) pontifikátusa alatt az Egyházi Állam rendőrsége lefoglalta a carbonari titkos társaság tagjainak levelezését és egyéb dokumentumait. Ezekben az állt, hogy a hatalom megszerzéséhez először az emberek erkölcsét kell aláásni és megrohasztani. A pápa kívánságára néhány dokumentumot nyilvánosságra hoztak, hogy az emberek betekintést nyerhessenek e titkos társaságok ideáiba és terveibe: „Úgy döntöttünk, hogy nem akarunk többé keresztényeket; kerüljük tehát el, hogy vértanúkat hozzunk létre: ehelyett terjesszük el a nép körében a bűnöket. A legfontosabb, hogy a férfit izoláljuk el a családjától, és oltsuk belé egy szabad, kötelezettségektől és családtól mentes élet utáni vágyat.”«
Végezetül még egy megjegyzés: a cikk legelején idézett írás szerzője többször leírta már az itt is olvasható vágyát: könyörögjünk azért Istenhez, hogy „ajándékozzon nekünk újra egy pápát”. Ezen a honlapon többször volt már szó arról, hogy mekkora hiba Isten mindenhatósága elé korlátokat állítani. Vagyis biztosak lehetünk abban, hogy Isten, ha úgy akarná, a „sziklából” is tudna igazi pápát teremteni a számunkra, meg egy egész püspöki kart. De azért nem valószínű, hogy ilyenfajta csodával fogja „rendbehozni” a világot. Egy érvényes pápához érvényesen szentelt pápaválasztók, érvényesen szentelt püspökök és érvényesen szentelt papok kellenek. Logikusabbnak tűnik, hogy Isten azt fogja tenni, amit már kinyilatkoztatott: Ahelyett, hogy a sziklákból egy többszáz tagú egyházi hierarchiát fakasztana, inkább a Biblia számos helyén – kezdve az ószövetségi próféták könyveitől egészen Szent János Jelenések könyvéig – megjövendölt megoldást fogja választani.
Mint e cikkből világosan kiderül, a honlapon rengeteg írás található, melyek mostani helyzetünkkel foglalkozik. A fentebb már idézetteken kívül még néhány az ilyen témájú cikkekből, melyeket érdemes időről-időre újra elolvasni:
Előrejelzések a XX. századra
Our Lady of Good Success és Fatimai Miasszonyunk
„A prófétai beszédet ne vessétek meg”
Feltéve: 2019. szeptember 29., Szent MIhály arkangyal ünnepén
|