Akik úgy vélik, hogy az ember Krisztus nélkül is tud tisztességes életet élni, azoknak fogalmuk sincs, hogy mi az élet valódi értelme. C. S. Lewis (1898-1963) angol irodalomtörténész-professzor a 20. század egyik legfurcsább keresztény gondolkodója volt. Furcsa azért, mert miközben tíz-, vagy akár százezreket vezetett el Istenhez, a kereszténységhez, Krisztus igaz Egyházához, ő végig kívül maradt, hiszen tudomásunk szerint élete végéig nem katolizált. Olyan gondolkodó volt, aki válaszaival – képletesen szólva – a legmesszebbre volt képes „repíteni” az olvasóit, míg ő mindvégig egy helyben maradt. Olyan volt, mint Nagy Konstantin császár, aki felszabadította, sőt támogatta a kereszténységet, de halála pillanatáig pogány maradt. Csak halálos ágyán keresztelkedett meg – feltételezhetjük, hogy Egyházának eme nagy jótevőjét Isten nem akarta elveszni hagyni, így megadta neki a kegyelmet, hogy élete utolsó pillanatában megmeneküljön a kárhozattól. Csak remélni tudom, hogy Isten ugyanilyen kegyet Lewis-nak is megadott, hiszen a 20. században alig volt olyan ember, aki életében, és azóta is szakadatlanul, olyan sok embert vezetett volna el a helyes útra, mint ő.      Lewis anglikán létéből következik, hogy írásai leginkább a „kezdőknek”, és a már szilárd tanbeli ismeretekkel rendelkező katolikusoknak „használnak”. Mivel Lewis a minden gondolkodóban felmerülő kérdésekre nem dogmatikus, azaz nem katolikus, hanem „intellektuális” válaszokat ad, könyvei a katolikus tanítást még nem egészében ismerő személyeknek nem ajánlható. Ugyanakkor Lewis-nak pont ez a fajta megközelítési módja az, ami mondandóját egyedivé és módfelett gyümölcsözővé teszi. Olyan kérdésekre keresi a józan ész válaszait, melyeket minden megtérni vágyó feltesz valamikor magának, de amelyekre egy klerikustól vagy egy már „szilárdan hívő” katolikustól nem a józan ész, hanem a katekizmus válaszait kapja meg. Bár e kétfajta válasz tartalmában természetesen pontosan ugyanaz, megfogalmazásában, a kérdés és válasz megközelítési formájában sokszor eléggé eltér ahhoz, hogy egy laikusban ne ugyanazt a jó hatást érje el. Lewis most következő írása mintegy folytatása azon problémakörnek, melyet a „Hogyan tovább?” című cikk „Az Istenhez vezető út” című második fejezetében feszegettem: „Az emberiség másik részét azonban még ma is olyanok teszik ki, akik saját állításuk szerint hisznek Istenben, vagy "valami istenfélében", vagy valami "szellemiben". Ők vajon hogyan reagálnak, ha tanítani akarjuk őket? "Ne zavard meg a lelki nyugalmamat!", "Ez nekem magas!", ilyen és ehhez hasonló válaszokat adnak, mégpedig műveltségi szintjüktől függetlenül, amikor olyan könyvet ajánlunk nekik, ami az élet értelméről, létük legfontosabb kérdéseiről szól.” Vagyis arra keresi és adja meg a választ, hogy az emberek, akik tudnak a kereszténységről, sejtik, hogy van Isten, miért nem hajlandók komolyan elgondolkodni az élet legfontosabb kérdéseiről. Kezdő katolikus koromban, amikor még naivan hittem abban, hogy mindenhol, mindig „térítenem” kell, egy nagyon kedves fiatalember, akinek a katolicizmusról kezdtem beszélni, arra a kérdésemre, hogy „mit gondol, mi lesz vele, ha meghal”, szószerint ezt a választ adta: „Én még sohasem gondolkodtam el arról, hogy mi van a halál után.”      Ez a józan ésszel számunkra már talán felfoghatatlan válasz csak akkor kezd el kicsit ismerőssé válni, ha magunkat kezdjük el vizsgálni. Ha azt próbáljuk kideríteni, hogy minket mi térített el a helyes úttól évekig, netán évtizedekig? És milyen válaszokat, kibúvókat adtunk mi abban az időben az ilyen válaszokra, magunknak, vagy másoknak.      Mintegy 25 évvel ezelőtt S. M. ezt az alapigazságot fogalmazta meg feleletül: „Az emberek azért tagadják, hogy van igazság, mert lelkük mélyén tudják, hogyha van igazság, akkor kötelezve vannak arra, hogy azt kövessék.” Ez ugyanaz a válasz, mint amit Lewis lentebb így fogalmaz meg: „A tények ismerete megváltoztatja a cselekedeteinket.” – Vagyis, mindazok, akik tagadják az igazságot, becsukják agyukat-érzékeiket a valóság elől, Isten elől, Krisztus elől, a katolicizmus elől, ezt azért teszik, mert olyasmihez ragaszkodnak, amiről pontosan érzik, hogy le kellene mondaniuk, ha elfogadnák az igazságot. Le kellene mondaniuk olyasmikről, amiket addig az élet értelmének, saját örömüknek, érdeküknek – bármi legyen is az – tartottak. Ember vagy nyúl „Élhetünk-e jó életet anélkül, hogy hinnénk a kereszténységben?” Ez a kérdés úgy hangzik, mintha a kérdező így szólna önmagához „Nem érdekel, hogy a kereszténység igaz-e vagy sem. Nem törődöm azzal, hogy a világmindenség inkább olyan-e, amilyennek a keresztények mondják, vagy pedig olyan, amilyennek a materialisták tartják. Nekem csak az a fontos, hogy jó életet éljek. Nem azért választom ezt a hitet, mert igaznak tartom, hanem azért, mert hasznosnak érzem.” Megmondom őszintén, nem tartom rokonszenvesnek ezt a szemléletet. Az embert többek között az különbözteti meg az állatoktól, hogy ismerni akarja a dolgokat, tudni akarja, milyen a valóság, egyszerűen tudásvágyból. Ha ezt a kíváncsiságot lehűtik valakiben, akkor azt hiszem, emberalatti lénnyé válik. …. A kereszténység tényekről számol be – azt mondja el, hogy milyen is valójában a mindenség. A mindenségről alkotott képe lehet igaz vagy hamis – aki tehát egyszer szembekerül ezzel a kérdéssel, azt természetes kíváncsisága arra ösztönzi, hogy tisztázza a választ. Ha a kereszténység hamis, akkor egyetlen becsületes ember sem akar hinni benne, bármilyen hasznos legyen is. Ha viszont igaz, akkor minden becsületes ember hinni akar benne, még akkor is, ha nem jelent számára közvetlen hasznot.      Mihelyt ezt elfogadtuk, ráeszmélünk valami másra is. Ha a kereszténység igaznak bizonyul, akkor lehetetlen, hogy azok is, akik ismerik ezt az igazságot és azok is, akik nem, egyformán képesek arra, hogy jó életet éljenek. A tények ismerete megváltoztatja a cselekedeteinket is. Tegyük föl, hogy rátaláltunk valakire, aki az éhhalál szélén áll és segíteni akarunk neki. Ha semmiféle orvosi ismerettel nem rendelkezünk, akkor valószínűleg sok szilárd táplálékot adunk neki, s az illető, ennek következményeként, feltehetőleg meghal. Ilyesmi adódhat elő, ha sötétben dolgozunk. Ehhez hasonlóan a keresztény és a nem-keresztény egyaránt arra törekedhet, hogy jót tegyen felebarátjával. Az egyik hisz benne, hogy az ember örökké fog élni, s hogy Isten teremtette, és úgy alkotta meg, hogy csak az Istennel egyesülve találhatja meg a maga igazi és végső boldogságát, s hogy eltért a helyes útról, és egyedül a Krisztusba vetett engedelmes hit vezetheti vissza reá.      A másik azt hiszi, hogy az ember az anyag vak működésének véletlen eredménye, hogy állatként kezdte az életét, s aztán többé-kevésbé folyamatosan emelkedett föl, hogy körülbelül hetven évet élhet, hogy boldogságát jó közszolgáltatásokkal és politikai szervezetekkel lehet biztosítani, és hogy minden mást (pl. az élveboncolást [azaz az abortuszt], a születésszabályozást, a jogrendet, a nevelést) aszerint kell „jónak” vagy „rossznak” tartanunk, hogy mennyiben segíti vagy akadályozza ezt a „boldogságot”.      Ez a kétféle ember sok mindenben egyetérthet, hogy mit tehetnek embertársaikért. Mindkettő helyesli a megfelelő csatornázást, a kórházakat, az egészséges étrendet. De hitük különbözősége előbb-utóbb eltérő javaslatokhoz vezeti őket. Mindkettő nagyon fontosnak tarthatja például a nevelést, de nyilván nagyon eltérő nevelést kívánnak adni az embereknek. Ahol a materialista egyszerűen azt kérdezi a javasolt eljárásról: „Növelni fogja-e a többség boldogságát?” [ma sokkal inkább ezt a kérdést teszi fel: „Mi ebből az én hasznom?” „Mi hoz több hasznot a számomra, ha így vagy ha úgy cselekszem?”], ott a keresztény azt is megkérdezheti: „Ha növeli is a többség boldogságát, mégsem tudom megtenni, mert igazságtalan.”      Gyökeresen különbözik a politikájuk is. A materialistának a nemzet, az osztály, a civilizáció fontosabb, mint az egyének, mert az egyének csak hetvenegynéhány évig élnek, egy-egy embercsoport pedig évszázadokig. De a keresztény az egyéneket tartja fontosabbnak, mivel örökké élnek, a fajok és civilizációk és hasonló képződmények csupán múló tünemények hozzájuk képest. A keresztény és a materialista más nézeteket vall a világmindenségről is. Mindkettőjüknek azonban nem lehet egyformán igaza. Aki téved, az a mindenséggel, azaz a valósággal összeegyeztethetetlen módon fog cselekedni. Ennek következtében, a legjobb szándék mellett is embertársai pusztulását segíti elő. … Valójában nem az a kérdés áll előttünk, hogy „Valaki élhet-e jó életet kereszténység nélkül?” A kérdés így hangzik: „ÉN élhetek-e jó életet kereszténység nélkül?” … De aki ezt kérdezi tőlem: „Élhetek-e jó életet anélkül, hogy hinnék a kereszténységben?”, annak helyzete egyértelmű; ugyanis, ha sohase hallott volna a kereszténységről, akkor nem tenné föl ezt a kérdést. Ha hallott már róla, és komoly megfontolás tárgyává is tette, de végül hamisnak találta, akkor szintén nem teszi föl ezt a kérdést. Aki a fenti kérdést teszi fel, az hallott a kereszténységről, de nem biztos abban, hogy igaz-e vagy hamis. Ezért valójában ezt kérdezi: „Tényleg törődnöm kell vele? Nem kerülhetném ki ezt az egészet? Hagyjuk aludni az alvó kutyákat, és érjük be azzal, hogy "jók" leszünk. Nem elég a jószándék ahhoz, hogy biztonságban és feddhetetlenül megőrizzen, anélkül, hogy kopogtatnék ezen a rettenetes ajtón, s meggyőződnék arról, hogy van-e benn valaki vagy nincs?” Az ilyen embernek elég volna azt felelnünk, hogy valójában azt kéri, engedjék meg számára, hogy beérje azzal, hogy „jó”, s ne kelljen megtennie mindent azért, hogy földerítse, mit is jelent a jó. Ez azonban még nem minden. Ezután fölösleges azt kutatnunk, hogy Isten megbünteti-e gyávaságáért és lustaságáért, mert saját maga mondott ítéletet önmagára. Az ilyen ember próbál elbújni. Tudatosan megpróbál tudomást sem venni arról, hogy vajon a kereszténység igaz-e vagy hamis, mivel előre látja, milyen végeláthatatlan bajokba keveredik, ha igaznak bizonyul. Ahhoz az emberhez hasonlít, aki szándékosan elfelejti megnézni a hirdetőtáblát, mert ha megnézné, akkor ott találná a nevét, valamilyen kellemetlen feladatra kijelölve. Ahhoz az emberhez hasonlít, aki nem nézi meg a bankszámláját, mert fél szembenézni azzal, amit ott talál.      Aki ilyen okokból marad hitetlen, annak tévedése nem őszinte. Becstelenül téved, és ez a tisztességtelenség elborítja gondolatait és átjárja cselekedeteit: felületes lesz, homályos aggodalmak gyötrik, értelmi világa eltompul. Elveszítette intellektuális szüzességét. … Aki láthatná, de mégis kitér az Emberfia elől, hogy másik utat keressen, ám közben úgy tesz, mintha nem vette volna észre – az ítéletet von magára. Abban nem mindenki biztos, hogy kereszténnyé kell-e válnia, de azt igenis mindenki tudja, hogy emberré kell lennie, nem pedig struccá, amelyik belefúrja fejét a homokba [ma már ezt sem tudja az emberek túlnyomó többsége]. Mégis – mivel az intellektuális tisztesség igen alacsonyra süllyedt a mi korunkban [ez alatt Lewis a saját korát, azaz az 1940-es éveket érti; mára ez a szint nem „igen alacsonyra”, hanem negatív tartományba süllyedt] – hallom, amint valaki elnyöszörgi a kérdést: „De segíteni fog rajtam? Boldoggá fog tenni? Igazán azt gondolja, hogy jobb volna, ha kereszténnyé lennék?” Nos, ha mindenáron kívánják, ezt válaszolom: „Igen”. …      Rendben van, a kereszténység használ az embernek – sokkal többet használ, mint valaha elvárták, vagy kívánták. S a jónak az első kis darabkája, ami hatni fog ránk, az lesz, hogy beleveri a fejünkbe (s ez egyáltalán nem fog örömet okozni!) azt a tényt, hogy amit eddig jónak neveztünk – a tisztes élet meg a kedves emberség eszméjét –, az egyáltalán nem annyira fölséges és fontos, mint ahogyan gondoltuk. Megtanít arra, hogy a saját erkölcsi erőfeszítéseinkből nem lehetünk igazán jók (huszonnégy óra hosszat sem). S aztán megtanít arra is, hogy még ha jók lennénk is, mégsem érhetnénk el azt a célt, amelyre megteremtettek bennünket. A puszta erkölcsösség nem az élet célja. Valami egészen másra alkottak minket. Azok, akik újra meg újra megkérdezik, hogy nem élhetnek-e tisztességes életet Krisztus nélkül, egyszerűen nem tudják, hogy mi az élet értelme. Ha tudnák, akkor tudnák azt is, hogy a „tisztességes élet” milyen silány mechanizmus ahhoz képest, amire mi emberek valójában születtünk. Az erkölcs nélkülözhetetlen, de az Isteni Élet, amely nekünk adta magát, s amely isteni életre hív bennünket is, valami olyat akar velünk elérni, amelyben minden erkölcs felszívódik – a zavart, lelkiismeretes, erkölcsös nyuszi éppúgy, mint a gyáva és érzéki nyúl. Vérezni és sikítozni fogunk, ahogyan pamacsokban lehántják rólunk a szőrünket. S aztán alatta, váratlanul megtaláljuk azt, amiről álmodni sem mertünk: az igazi embert.      „Mikor azonban eljön a beteljesedés, ami töredékes, véget ér” (1 Kor 13,10). Kettős tévedésen alapul az az ötlet, hogy lehel Krisztus nélkül is „jó életet élni”. Először is nem vagyunk képesek rá. Másodszor, ha a jó életet végső célunknak tekintjük, akkor eltévesztettük létünk igazi értelmét [az örök üdvösséget, a Teremtőnkhöz való visszajutást]. Az erkölcs olyan hegy, amelyre nem tudunk fölkapaszkodni a saját erőnkből, s ha tudnánk is, rögtön elvesznénk a jégfödte csúcs belélegezhetetlen levegőjében, mivel hiányoznak azok a szárnyaink, amelyekkel az út hátralevő részét megtehetnénk. Hiszen innen kezdődik az igazi fölemelkedés. A köteleket és fejszéket félreteszi, s a többi már csupa repülés. Feltéve: 2019. október 15.