„Senki sem jó, csak az Isten” (Lk 18,19)

A november 20-án feltett prédikáció csak megerősítette, újra emlékezetünkbe idézte ezt a rendkívül fontos katolikus igazságot, amiről olykor mégis hajlandók vagyunk megfeledkezni: „Isten az örökkévalóság. Vagyis tulajdonképpen a Szentháromság egy Isten maga a túlvilág.” És ezt is: „Aki Isten nélkül él, az láthatatlanul már most, itt a földön is az örök elveszettség útján jár.” Valamint: „Akkor állunk valóban az igaz Isten elé, ha tudjuk, hogy alattunk a semmi szakadéka van, hogy Isten a semmiből hívott elő mindent.”
     Mindezen kijelentések a legmélyebb igazságot írják le: Isten nélkül nincs élet, „jó” élet pedig pláne nincs, hiszen Isten nem csak jó, hanem Ő a Jóság maga; Isten nem igazságos, hanem Ő az Igazság maga; Isten nem bölcs, hanem Ő a Bölcsesség maga. És folytathatjuk: minden, ami igaz és jó, szép és bölcs, csak Benne és Általa létezhet. Következésképpen csak az az ember lehet jó, bölcs, igazságos, egyszóval csak az birtokolhat valamilyen értékes tulajdonságot, aki részesül Isten adományaiban, azaz aki Istenből él, Istenből töltekezik. És csak az élhet Istenből, aki ismeri és szereti Őt, aki engedelmeskedik Neki, egyszóval, aki egyedül Őt ismeri el a mindenség Urának, olyan Úrnak, aki állandóan gyakorolja hatalmát, és akinek ezért minden teremtmény köteles engedelmeskedni. És aki mindezek alapján azt is tudja, és azon tudat szerint él, hogy Isten nélkül semmi, hogy Isten nélkül a semmi szakadékába kerül.

Mai világunk egyre gyorsuló, mára már szédítő, követhetetlenül száguldó tempóban – talán a leginkább találó kifejezés, hogy szabad esésben – rohan a barbarizmus, az Isten nélküli üresség felé. Mindegy, hogy az élet mely területéről van szó, világosan megfigyelhető, hogy mindenütt a legrosszabb, a leghitványabb kerül felszínre. És ha nem véssük eszünkbe a fenti igazságokat, a körülöttünk levő dolgokból semmit nem értünk meg, csak csodálkozunk, majd elkezdünk félni. Előfordul, hogy olyan helyzetbe kerülünk, ahol már megdermeszt bennünket a pogányság, a barbarizmus mindent elsöprő, félelmetes hulláma.
     Pedig a dolog teljesen logikus: ez a világ nem csak nem vesz Istenről tudomást, de teljesen tudatosan pontosan szembe fordul Vele. Nemcsak elfeledkezik Róla, hanem az élet minden percében, minden kis és nagy dolgában megtagadja Istent, és pont az ellenkezőjét teszi annak, mint amit Isten megparancsolt. Ez pedig a legtökéletesebb bizonyítéka annak, hogy a Sátán szolgálatába állt, hiszen Istenből, az isteni adományokból nem csak semmi nincs már meg benne, de mindezeknek pont az ellenkezőjét bírja. S mivel, miként ezt Urunk Jézus Krisztus mondta, a Sátán a hazugság atyja, mai világunk első és legjellemzőbb tulajdonsága a hazugság.

Szokás azt mondani, hogy nincs semmi új a nap alatt, minden megvolt, megtörtént már máskor is. Ha valaki panaszkodik a mai állapotok miatt, könnyen leintik, hogy minden korban így panaszkodtak az emberek, főleg az idősek. Csakhogy ez a bizonyos esetekben valóban találó megállapítás mai korunkra nem érvényes. Nem kell hozzá nagy történelemismeret, hogy kimondhassuk, az emberiség történelmében még soha nem volt olyan kor, mely annyira hazug, annyira tudatlan és ostoba, és annyira irracionális volt, mint a mienk, mégpedig azért, mert a világ teremtése óta nem volt még egy olyan időszak, amikor az emberek ennyire szembefordultak volna Istennel, mint most. És ez a folyamat nem ért véget, minden nappal rosszabb és rosszabb a helyzet.
     Történik mindez éppen akkor – természetesen éppen azért –, amikor Isten kijelölt szolgái, akiknek Istentől kapott kötelességük az emberek vezetése lenne, nemcsak, hogy szintén szembefordultak Istennel, de a lázadást éppen ők maguk vezetik és irányítják.

De ezek az igazságok: Isten nélkül nincs, nem lehet értelmes élet, mert Isten minden jónak forrása – nemcsak mostani korunkat, hanem a poklot is nagyon érthetően megmagyarázzák. Aki ezeket az igazságokat végre nem csak elismeri, elfogadja, hanem valóban a magáévá teszi, az többet nem tud se csodálkozni, se megrendülni attól, hogy miközben Isten a szeretet maga, mégis van pokol, és sokan vannak, akik oda kerülnek.

Isten a Jóság maga. A mennyország elsősorban nem egy helyet, ahol az emberek boldogan élhetnek, hanem Isten jelenlétét. A gyermek nem aszerint dönt, hogy hol szeretne lenni, hogy hol vannak a játékai, hanem aszerint, hogy hol van az apja, hol lehet együtt az apjával. A mennyország Isten gyermekei, az üdvözültek számára is az jelenti, hogy Atyjukhoz mehetnek, Őt láthatják, Vele lehetnek, az Ő közelségében, mintegy Benne élhetnek.
     Másfelől azt is tudjuk, hogy az ember abban a lelki/szellemi állapotban marad az örökéletben, amilyenben halála pillanatában volt [halála pillanatában pedig az esetek túlnyomó többségében minden ember olyan állapotban van, amilyenben élt]. – Ezen alapigazságok, változatlan tények után, hogyan lehetne olyan őrültséget követelni, hogy az az ember, aki még halála pillatanában is visszautasítja Istent, az örökéletben mégis Vele lehessen, Őt birtokolhassa? Ráadásul az ilyen elveszett ember ezt nem is akarja, hiszen örökre abban az állapotban marad, amilyenben halála pillanatában volt! Csak az evilági „jóemberek” háborodnak fel, és követelik az irgalmasságot olyanok részére, akik maguk ezt szabad akaratukból, tudatosan visszautasították!


Részletek
C. S. Lewis
A nagy válás (The Great Divorce)
című, 1946-ban megjelent könyvéből

[A pár héttel ezelőtt feltett Lewis-cikkben már elmagyaráztam, hogy miért tartom közlésre érdemesnek az ő megfontolásait; Többek között ezt írtam: „Lewis anglikán létéből következik, hogy írásai leginkább a „kezdőknek”, és a már szilárd tanbeli ismeretekkel rendelkező katolikusoknak „használnak”. Mivel Lewis a minden gondolkodóban felmerülő kérdésekre nem dogmatikus, azaz nem katolikus, hanem „intellektuális” válaszokat ad, könyvei a katolikus tanítást még nem egészében ismerő személyeknek nem ajánlható. Ugyanakkor Lewis-nak pont ez a fajta megközelítési módja az, ami mondandóját egyedivé és módfelett gyümölcsözővé teszi. Olyan kérdésekre keresi a józan ész válaszait, melyeket minden megtérni vágyó feltesz valamikor magának…” – ezek a gondolatok a most következő részletekre is érvényesek.]

Az itt következő Lewis-idézetek felsorolása nem téma, hanem a könyvben található helyük szerint következnek.

– Talán valamit megérthetünk az örökkévalóságból, ha azt mondjuk, hogy amikor a jó és a rossz kiteljesedik, mindkettő visszamenőlegessé válik. Azok számára, akik üdvözülnek, … egész megelőző földi életük is mennyország lesz. Az elkárhozottaknak pedig egész földi életük pokolnak tűnik. Ez az, amit a halandók félreértenek. Azt mondják a múló szenvedésre: „Semmilyen jövőbeni üdvösség nem tud kárpótolni ezért.” Nem tudják, hogy ha egyszer eljutottak a mennyek országába, az időben visszafelé is hatni fog, s a kínszenvedést is dicsőséggé változtatja. Továbbá azt mondják a múló gyönyörről: „Csak ezt hadd élvezem most, s minden következményét vállalom!” s közben fogalmuk sincs róla, hogy a kárhozat visszanyúlik majd a múltjukba, s megkeseríti a bűn élvezetét. A két folyamat már a halál előtt elkezdődik.

– Az elkárhozottak egyike azt mondja, hogy jóban-rosszban mindig a hazáját szolgálta; a másik, hogy mindent feláldozott a művészetért; lesz, aki majd azzal dicsekszik, hogy senki sem tudta becsapni, más meg azzal, hogy ő mindig a legjobbra törekedetett; és szinte kivétel nélkül mindenki azt mondja majd, hogy legalább hű maradt önmagához. … Végső soron pokol minden lelkiállapot, önmagára hagyva, ha az illető bezárkózik saját elméje börtönébe.

– De a menny maga a valóság. Minden, ami teljességgel való, mennyei. Mert minden, ami megrengethető, megrendül, és csak a megrendíthetetlen marad meg.

– Minden elkárhozott lélek választását ki lehet fejezni ezekkel a szavakkal: „Jobb a pokolban uralkodni, mint a mennyben szolgálni.” Mindig van valami, amihez ragaszkodnak, még gyötrelmek árán is. Mindig van valami, amit többre tartanak az örömnél, vagyis a valóságnál. Ez könnyen megfigyelhető az elkényeztetett gyereknél, aki inkább lemond a játékról és a vacsoráról, mintsem bocsánatot kérjen és kibéküljön. Ez a dackorszak. A felnőtt életben azonban száz kifinomult nevet kap – Achilleusz haragja, Coriolanus nagysága, bosszú, sérült érdem, önbecsülés, tragikus nagyság, jogos büszkeség.

– Van egy pont, amelynél nem lehet messzebb menni mások meggyőzésében, a hitetlenek, a „profi” kétkedők megtérítéséért folytatott küzdelemben. Semmi értelme, hogy az épelméjűek őrültet csináljanak magukból, csak hogy segítsenek az őrülteken. Aki meg akar térni, az megtér. Végső soron kétféle ember létezik: azok, akik azt mondják Istennek: „Legyen meg a te akaratod!”, és azok, akiknek végül Isten mondja azt: „Legyen meg a te akaratod!”. Akik a pokolban vannak, azért vannak ott, mert így döntöttek. E nélkül a saját döntés nélkül nem is létezne pokol. Minden lélek, aki komolyan, állhatatosan vágyik az örömre, megkapja. Aki keres, talál. Aki zörget, annak ajtót nyitnak.

– A kárhozatra ítéltek [és a kárhozat felé tartó élő emberek] legfőbb vágya, hogy kiterjesszék a poklot [másokat is kárhozatba döntsenek]; hogy – ha lehetséges – a poklot fizikailag is felvigyék a mennybe [a hívők életébe bármilyen úton módon belevigyék a poklot]. Egyesek demagóg módon sürgetik Isten gyermekeit, hogy rázzák le láncaikat, szökjenek meg a boldogság börtönéből, rombolják le puszta kézzel a mennyet, szerezzék meg a „mennyet” maguknak: a pokol minden módon felkínálja ezekhez az együttműködését. De vannak olyan gonosz lelkek is, akik csak arra vágynak, hogy a gyűlölet eksztázisában kifröcsögjék magukból azt, hogy irigylik, vagy ami nehezen érthető, de valószínűleg gyakrabban fordul elő, hogy megvetik az örömöt.

– Kegyelem [Istenhez való tartozás] nélkül minden költő, zenész és festőművész [azaz minden művész és tudós] rossz irányba halad: szeretete lassan elfordul attól, amiről beszél, és magára a beszédre, tevékenysége tárgyára irányul; már nem Isten érdekli, hanem az, hogy mit mondjon róla. Az ilyen ember nem áll meg ott, hogy érdekli a művészet vagy a tudomány, Lejjebb süllyed: a saját személyisége érdekli, végül pedig már csak a saját hírneve.

folytatása hamarosan következik

Feltéve: 2019. november 29.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA