[Az itt következő cikket azért fordítom le, mert egyike a legjobb példáknak arról, amit a cikk szerzője írása végén így fogalmaz meg: „A legújabb korok egyik figyelemreméltó jelensége – nem csak az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta –, hogy a laikusok gyakran komolyabban veszik hitüket, mint a klérus, sokkal figyelmesebben és sokkal világosabban gondolkoznak a vallás dolgaiban, mint a "papok". A mi napjainkban például olyanokat mondanak, amiket a "tradicionalista" klérus tagjaitól hiába várunk. Olyan helyzet alakult ki, mint Jézus korában a zsidó papsággal: a mai klérus is elzárkózik az igazságtól, és harcol ellene, és azok ellen, akik az igazságot kimondják. Mint akkor, most is egy új klérus fog életre kelni, és a régi, korhadt és hitehagyott klérus el fog pusztulni.”      A cikkben egy laikus filozófus és egy volt FSSPX-es „pap” vitatkozik egymással: Míg e filozófusnál világosabban kevesen fogalmazták meg a mostani szedesvakantizmus igazát, addig az „abbé” ostoba szólamait már ezerszer hallottuk minden ú. n. tradicionalista „pap” és laikus-guru szájából. Aki ismer FSSPX-es „papot”, annak rögtön feltűnik, hogy mindazt, amit az „abbé” itt elmond, már hallotta. Ez ismét rávilágít arra a sajnálatos tényre, hogy Lefebvre és az ő tanai mennyi kárt tettek az elmúlt 50 évben a katolikus világnak. És arra is, hogy az FSSPX-ben milyen rendkívül alacsony szintű oktatás folyt (és nyilván folyik), különösen a dogmatikában, de más téren is.] 1. Maxence Hecquard egy magasan képzett francia filozófus, aki magát tomistának nevezi, és akinek már több könyve megjelent. … Legújabb könyve a következő címet viseli: „La crise de l‘autorité dans l‘Église” (Válság az egyház vezetésében). Ebből az alkalomból a „Monde &Vie” közzé tett egy vitát a szerző és Guillaume de Tanoüarn „abbé” között, melynek ezt a címet adták: „Les papes de Vatican II sont-ils légitimes?” (Legitimek-e a II. Vatikáni Zsinat pápái?).      G. de Tanoüarn „abbét” 1989-ben „szentelték pappá” az FSSPX-ben. 2006-ban tagja volt annak az öt „papnak”, akik, miután kizárták őket az FSSPX-ből, Róma engedélyével, sőt támogatásával egy új közösséget alapítottak (lásd ezzel kapcsolatban a honlap több cikkét, köztük elsőként ezt: Új Ecclesia Dei közösség alakult). Az „abbé” „fontos alakja a tradicionalista katolicizmusnak”, „teológus és jelentős katolikus filozófus, aki kiterjedt közírói tevékenységet” fejt ki (wikipédia). 2. Olivier Figueras, aki az újság részéről a vitát vezeti, a következő kérdéssel kezd: „Hogyan definiálják a hatalmat az Egyházban?” Az „abbé” válasza: A hatalom az, ami az alárendelteket fejlődni és ily módon a céljukat elérni hagyja. A tekintély nem teremt hatalmi viszonyokat a vezetők és az alárendeltek között, hanem „egy harmonikus egészet valósít meg, melyben mindenki megtalálja a helyét a közjó érdekében, amennyire ez lehetséges”. A pápa tekintélyével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy „vele kapcsolatban az isteni jog van érvényben, mert ő Istent választotta, és őt Isten választotta ki”. – Az „abbé” magyarázatai a tipikus liberális hajlékony és pszeudo-jámbor szófordulatokkal vannak tele!      Ezzel szemben M. Hecquard leszögezi, „hogy az Egyház emberek közössége, és ezért a hatalmat fizikai személyek gyakorolják. Ez az Egyháznak Krisztustól akart konstitúciója. Péter az alap; az Egyház a pápa valóságos személyén nyugszik, aki a híveknek előírja, hogy mit kell hinniük és mit kell tenniük”. – Ezek már sokkal súlyosabb szavak, amik rögtön rámutatnak a problémára, amit még az „abbé” is észrevesz, ezért gyorsan hozzáteszi:      Nem lehet letagadni, hogy az egyházban probléma van a kormányzásban. „Sok ember fél attól az instabilitástól, melyet a pedofil-gaztettek előidéztek. A pápa, aki a pedofil bűntetteket el akarta tussolni, emberileg nézve veszélyes helyzetben van tekintélyének gyakorlásában.” – Az „abbé” úgy beszél, mintha a probléma egyedül a pedofil-gaztettekben rejlene! Ez már megint annak jele, hogy az ú. n. tradicionalistáknak csak a hatodik parancsolat elleni vétkek fájnak! 3. M. Hecquard válaszában rámutat, hogy néhány hónapja egy egészen új helyzet állt elő, nevezetesen: Bergoglio „pápáságának hivatalos megkérdőjelezése olyan prelátusok és teológusok által, akik XVI. Benedek tekintélyét ismerik el”. Az „abbé” rávágja, hogy ez nem véletlen, egy „új szedesvakantizmusról van szó; Az 1980-as években a Mgr. Guérard des Lauriers szedesvakantizmusa dívott, most pedig a mai értelmiségieknél ez az új”, mondja. – Megjegyzésével az „abbé” arról tesz tanúbizonyságot, hogy állítólagos teológusként és katolikus filozófusként semmit nem tud a szedesvakantizmusról, csakúgy, mint FSSPX-es társai [mint például S. M. és M. W., akik ma szintén közismert aktív résztvevői az internetes „katolikus” világnak. Az még valahogyan megbocsátható, hogy FSSPX-es tagságuk alatt ilyen tudatlanok voltak, de hogy mióta nem tagjai ennek a közösségnek, semmit ne tudjanak például az einsicht újságról, és mindazokról, akik abban öt évtizeden keresztül publikáltak, szinte felfoghatatlan. Pláne, hogy M. W. valamikor ezen újság első szerkesztője volt. De ahogy betette a lábát az FSSPX-be, még azt is elfelejtette, hogy Lefebvren és csapatán kívül valaha is létezett más katolikus. Ez is egyik tünete az FSSPX, illetve a R&R ideológia szellemet és hitet ölő hatásának]. M. Hecquard ezt követően említi meg azt a „professzorok és teológusok egy csoportja” által megfogalmazott nyílt levelet, amelyben az aláírók Bergogliot eretnekséggel vádolják meg. Vitapartneréhez fordulva ezt teszi hozzá: „Ön egyedül a klérusban uralkodó erkölcsi problémákról beszél, holott vannak olyan kérdések, melyek a legszigorúbb értelemben dogmatikusak. Bizonyára voltak olyanok, akik a II: Vatikáni Zsinat után azt mondták, hogy ez a zsinat eretnekségeket hirdetett ki, mindazonáltal ezek inkább technikai és teoretikus területekre vonatkoztak, mint például a vallásszabadság. Ma azonban, amikor Bergoglio kijelenti, hogy "a vallások sokfélesége egy bölcs isteni akaratnak felel meg" [lásd a honlap következő cikkét: „A kereszténység az egyetlen Isten-akarta vallás], mégiscsak ki kell mondani, hogy ez nem egyezik az Egyház hagyományos tanításával.”      Az „abbé” úgy próbál e veszélyes területről kiszabadulni, hogy azt válaszolja, hogy a professzorok nyílt levele „egyenetlen minőségű”, és „bizonyos pontokban vitatható”. Mindenesetre jogilag nem bír semmilyen kötelező érvénnyel, hanem csak egy „kortünet”. 4. E ponton a moderátor beavatkozik a vitába, és megkérdezi M. Hecquard professzortól, hogy mit ért a „válság” kifejezés alatt, amire könyve címében utal. A professzor válasza: „Én úgy látom, hogy a II. Vatikáni Zsinat óta a pápák eretnekségeket tanítanak. Elsősorban a vallásszabadságra gondolok, mely nyilvánvaló ellentétben áll azzal a tanítással, amit XVI. Gergely és IX. Pius pápák határoztak meg és hirdettek ki. De könyvem elsősorban mégsem ezen eretnekségekkel foglalkozik, hanem arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként állhatott elő egy ilyen helyzet? Hogyan történhetett, hogy egy pápa eretnekségeket hirdet?” – E ponton a liberális „abbé” úgy véli, hogy közbe kell szólnia: „Az eretnekség nem csak azt jelenti, hogy valaki valamit mond, ami nem felel meg az Egyház hagyományos tanításának. Az eretnekség bűne hivatalosan akkor áll fenn, ha az elkövető konokul kitart állítása mellett, és e konokság meglétét egy jogi procedúrának kell megállapítania, melynek során perbe fogják, és mely per alatt bebizonyosodik konoksága.” – Ez a lefebvrizmus tipikus érvelése, amivel az „abbé” bizonyítja, hogy kiváló szellemi követője Lefebvre-nek. M. Hecquard felkészülten fogadja az „abbé” – nyilván másoktól már ezerszer hallott érvelését – és így válaszol: „Aquinói Szent Tamás az eretnekség megfogalmazásában Szent Ágoston definícióját veszi át. Eszerint az az ember eretnek, aki az Egyházban újdonságokat hirdet vagy egy hitigazságot kétségbe von, vagy akár tagad. Hit és erkölcs dolgában az Egyház tekintélyének ezen visszautasítása képezi az eretnekség bűnét.” – A liberális volt FSSPX-„pap” hevesen ellenkezni kezd: Az egyetlen hivatalosan elfogadott eretnekség az, amely jogilag meg lett erősítve, állítja. „Ön azt hiszi, hogy le lehet mondani az eretnekség jogi megállapításáról, ha ez önmagától nyilvánvaló. Csakhogy ha olyan elkövetőről van szó, aki az Egyházban fontos funkciót tölt be, akkor ennek az eretnekségnek mindenki számára láthatóvá kell lennie. Különben az egyik azt mondaná, hogy igen, ez eretnekség, míg egy másik, hogy nem az.” Az Egyház az, ami megmondhatja, hogy mi és ki eretnek.      Ez a manőver is tipikus a „tradicionalistáknál”, akik a hitbeli kijelentésekről mindig a jogi síkra térnek ki, és azzal érvelnek, hogy az „Egyházra” kell hagyni az ítélkezést, miközben a saját dolgaikban bátran hoznak ítéleteket.      [1. Az R&R ideológia híveinek vajon milyen elképzelésük lehet az Atyaúristenről, ha azt képzelik, hogy egy pápa csak 100 évenként egyszer mond Isten gyermekeinek olyasmit, amit azoknak hinniük és követniük kell, a közbeeső időkben pedig nyugodtan félrevezetheti őket, bűnre csábíthatja, becsaphatja őket stb. 2. Az R&R ideológia híveinek vajon milyen elképzelésük van az Egyház tanításáról, mennyire tartják azt konkrétnak, érthetőnek, követhetőnek, ha úgy gondolják, hogy a lefektetett hitigazságokat többféleképpen lehet magyarázni. Ha ez utóbbi igaz lehetne, azaz többféleképpen lehetne Isten parancsait, Jézus tanítását értelmezni (vagyis hitigazságokkal kapcsolatban „az egyiknek ez lehet a véleménye, míg a másiknak az”, miként ezt az „abbé” mondja), akkor kinek lehetne joga a híveknek előírni, hogy mit tehetnek, mit hihetnek és mit nem. Ha a katolikus igazságok valóban többféleképpen magyarázhatóak, akkor hogyan lehetne a híveket nevelni, ki írhatná elő, hogy mit kell meggyónniuk, miért kell vezekelniük, elégtételt adniuk, hogyan kell élniük stb.] 5. De a filozófus is ismeri ezt a trükköt, ezért higgadtan így felel: „Egy bűn csak akkor adott, ha tudatosan követik el. Amint valaki az Egyház által definiált tanok egyikét tudatosan utasítja vissza, a bűn megtörténtnek tekintendő. Az egyházjog által előírt procedúra az eretnek figyelmezetésére nem azt a célt szolgálja, hogy a gyanúsított eretnekségét formálissá tegye, hanem arra, hogy az eretnekség meglétét leszögezze, hogy ezt követően az elkövetőt eltávolíthassák a hivatalából és az előírt büntetést kiszabhassák. Az eretnekség meglétét és ennek jogi következményeit nem szabad egymással összekeverni.” – Tökéletes meghatározás!      Csakhogy az „abbé” nem ismeri be vereségét, ami a liberálisok sajátja, akik még akkor sem adják fel, amikor összes érvüket kétségen kívül megcáfolták. Ezért nem zavartatva magát a tényektől konokul folytatja saját rögeszméit: Az adott esetben a protestálók nem az eretnekség bűnét akarják megállapítani, hanem jogi következményeket akarnak levonni nem csak a pápa személyére, de a fejétől feltételezetten megfosztott egyházra nézve is. Valaki nem azért eretnek, mert én azt gondolom, hogy eretnek, hanem azért, mert konokul kitart eretnekségében az Egyházzal szemben, amit rábizonyítottak.      A filozófus megint csak higgadtan és világosan válaszol: „Az egyházjog (can 188) kimondja, hogy egy eretnek ipso facto elveszti a hivatalát. Ez az egybehangzó véleménye a legtöbb teológusnak is, Bellarmin Szent Róberttől Billot bíborosig. A pápa nincs az egyházjognak alávetve, ez csak a klérus összes többi tagjára érvényes (can 1556). IV. Pál egyértelműen kimondta, hogy egy pápa, aki eretneknek bizonyul, ipso facto elveszti a hivatalát (CUM EX APOSTOLATUS OFFICIO kezdetű bulla). Ön megpróbálja a problémát egy jogi eljárásra korlátozni, amit egyébként az FSSPX már negyven éve csinál.” – Erre a cáfolhatatlan érvre az „abbénak” nem jut más az eszébe csak ez az ostobaság: „Akkor tehát kimondhatjuk, hogy egyet értünk abban, hogy nem értünk egyet.” Nagyon vicces! [Pontosan olyan „vicces” és értelmetlen, mint az FSSPX tagjainak, követőinek, és az R&R ideológia híveinek összes érvelése.] 6. A moderátor közbeszól, és megkérdezi a vitapartnerektől, hogy az Egyház történelmében előfordult-e már, hogy egy pápa eretnek volt. A filozófus azonnali és rövid válasza: „Soha.” – Az „abbé” azonban ugyanolyan gyorsan és reflexszerűen előrukkol a „tradicionalisták” és lefebvristák által unos-untalan hangoztatott és már ezerszer megcáfolt névvel: „Honorius.” De a filozófus nem engedi tovább beszélni: „A görögök [görög-keletiek] minden időben, aztán a protestánsok, majd a gallikánok azt állították, hogy egyes pápák eretnekségbe estek. A katolikus történészek ezeket a rágalmakat már számtalanszor darabokra szedték és megcáfolták. Honorius soha nem hirdetett ki eretnekséget. … [Itt jön néhány komoly szerző bizonyítékának felsorolása, melyeket más helyen már számtalanszor megtárgyaltunk.] Minden esetre Honorius ellen semmit nem lehet felhozni vádként, hacsak azt nem, hogy nem volt elég kitartó és bátor, azt azonban semmi esetre sem, hogy híve lett volna a monofizita eretnekségnek. De menjünk tovább: Az Egyház dogmája, hogy a pápák soha nem eshetnek eretnekségbe…”      A liberális „abbé” ehelyütt diadalmasan félbeszakítja a filozófust: „Az Ön teóriájánál a macska a farkába harap! Ön szerint Honorius nem volt eretnek, mert nem lehetett eretnek…” – A filozófus nyugodtan folytatja a tények felsorolását: (DH 3065-3075). Ugyanezt mondja XIII. Leó (Satis cognitum), aki Szent Hormisdas pápát idézi: "Az Apostoli Szék mindig megőrizte szeplőtelenül a katolikus vallást." (DH 363)” Majd figyelmébe ajánlja az „abbénak” Constant abbé 1869-ben kiadott kitűnő tanulmányát, amelynek címe: „A pápák tévedhetetlenségének története”. [Ismerve a mai „új-konzervatívok” érveit, kimondható, hogy tanulásra nemcsak de Tanoüarn „abbénak”, de minden más ú. n. tradicionalistának, bennük az FSSPX tagoknak és a legújabb internetes guruknak is nagyon nagy szükségük lenne. André Ravier S. J. Szalézi Szent Ferenc életéről írt könyvében e szavakkal mutatja be a későbbi szentet, Genf püspökét: „Genf prépostjaként Genf kanonokjainak ezeket mondta: "Van egy vízvezeték, amely táplál és éltet minden eretnekséget, és ez a rossz papok példája, azok cselekedetei, szavai, mindannyiunk gonoszsága, de különösen az egyháziaké. Mi vagyunk az okozói annak, hogy Isten nevét nap mint nap káromolják a nemzetek között." … A tudomány az Egyház papsága számára a nyolcadik szentség. "A pap tudatlansága rosszabb, mint a gonoszság." A Szentírás és az egyházatyák alapos ismerete szükséges a pap személyes életszentségéhez, és ez szolgál táplálékul szavaihoz.”] Feltéve: 2019. július 28. 7. Az „abbé” ahelyett, hogy belátná vereségét és töredelmesen vezekelne, csökönyösen köti magát saját eretnekségéhez, amit ezáltal formálissá tesz. Megint a Honorius-témával hozakodik elő, és eközben igen meglepő dolgokat mond, mint például, hogy „a pápa isteni jogával szemben legalább az egyház isteni jogát érvényesíteni kell”. – Szerinte tehát a pápa isteni joga mellett az egyháznak is van külön isteni joga, és e kettő konfliktusba kerülhet egymással. Mi eddig úgy tudtuk, hogy csak egy isteni jog van, mely ugyanannyira érvényes az Egyházra, mint a pápára, hiszen az Egyház és a pápa szétválaszthatatlan egységet alkotnak, minek folytán az Egyházra vonatkozó isteni jog egy és ugyanaz, mint a pápára vonatkozó isteni jog.      Az „abbé” ezek után azt fejti ki, hogy egy eretnekségbe esett pápa semmi esetre sem vesztheti el hivatalát ipso facto, hanem csak az történik, hogy hatalma „legitimitásán csorba esik”, és „le kell mondatni”. „A pápa hivatalának ezen virtuális elvesztését egy nyilvános perrel kell ténylegessé tenni, ami nyilvánvalóan gyakorta csak a halála után lefolytatott per lesz, miként ez Honorius esetében is történt. .. Tehát igenis ismerünk történelmi példát többé vagy kevésbé eretnek pápák létezéséről, mégha ezek nem is olyan történelmi példák, melyek arról tudósítanak, hogy voltak pápák, akik konokul kitartottak eretnekségük mellett, annak ellenére, hogy figyelmeztették őket, tehát akiknek eretneksége hivatalossá lett”, foglalja össze mondandóját. Tényleg csak csodálkozni lehet azon az összevisszaságon, mely a liberális, anti-szedesvakantista fejekben uralkodik. Szerintük tehát léteznek „többé vagy kevésbé eretnek pápák”, ami már önmagában nonszensz, hiszen valaki vagy eretnek, vagy nem. És ezeket a „többé vagy kevésbé eretnek pápákat”, akik ugyan „hivatalosan nem eretnekek”, bár „virtuálisan elvesztették hivatalukat”, egy „nyilvános perrel a valóságban is le kell mondatni”, „miként ez Honorius esetében is történt”. – Mindeközben a szegény „abbé” elfelejti, hogy Honorius pápa soha nem lett megfosztva hivatalától, se halála után a Konstantinápolyi Zsinat által, se II. Leó pápa által. A zsinat ugyan elítélte, és a pápa megerősítette ezt az ítéletet, de nem azért, mert „többé vagy kevésbé eretnek” volt, hanem gondatlanság miatt [„mert megengedte, hogy a szeplőtelen Egyházat szentségtelen árulással beszennyezzék” (DH 563)]. De se a pápa, se a zsinat nem jelentette ki, hogy elvesztette volna a hivatalát, és a pápai aktusait sem nyilvánították soha érvénytelenné. I. Honorius pápát a mai napig a katolikus Egyház legitim pápájaként tartják számon, és minden pápai aktusa megtartotta érvényességét [lásd iratait DH 485-493), és IV. János pápa III. Constantinus császárnak Honorius pápa védelmében írt „Dominus qui dixit” kezdetű levelét (DH 496-498)]. 8. Monsieur Hecquard nem tartja szükségesnek, hogy az „abbé” ostobaságaira alaposabban reagáljon, hanem csak az „abbé” utolsó mondatára utalva, ennyit kérdez: „Tehát nem létezik hivatalosan eretnek pápa.” Az „abbé” válasza: „Jelenleg nincs, se VI. Pál, se Ferenc, se más.” – Ezzel megint a napnál világosabban kimutatja, hogy milyen furcsa szemüvegen keresztül szemlélik az anti-szedesvakantisták a katolikus vallást: Egy Honorius pápa „többé vagy kevésbé eretnek” a számukra, akit halála után megfosztottak a hivatalától, míg az aposztata Montini és Bergoglio ugyan pápák, de nem eretnek pápák. A legitim Honorius és a csaló zsinati „pápák”, köztük Montini és Bergoglio, ugyanazt jelentik számukra, sőt az előbbi valószínűleg még „többé eretnek” a számukra, mint az utóbbiak.      A filozófus kicsit óvatosan, de annál alaposabban válaszol: „Valóban, ma egy olyan szituáció állt elő, ami elvileg lehetetlen. Mivel a pápa tévedhetetlen, hivatalának keretein belül nem, csak privát személyként lehet eretnek. Az FSSPX egyes teológusai a zsinati pápák privát karakterével érvelnek [mármint, hogy soha nem akartak hit és erkölcs dolgában kötelező érvényű kijelentéseket tenni], ennek azonban semmi értelme. VI. Pál maga jelentette ki, hogy kijelentéseit és határozatait azzal a tekintéllyel hozza meg, mellyel egyedül Péter utódai bírnak. Ferenc ugyancsak kijelentette, hogy a Buenos Aires püspökeinek az Amoris laetitia-val kapcsolatos interpretációja autentikus. Tehát egyértelműen pápaként cselekszenek, nem privát személyként…”      „Csak a pápának van hatalma”, veti közbe a moderátor, „a zsinat auktoritása a pápáéhoz van kötve….” 9. Ez a közbevetés M. Hecquardnak megadja a lehetőséget, hogy tisztázza a fogalmakat: „Egy ökumenikus zsinat az Egyház legünnepélyesebb fóruma. Ha a zsinat hitet vagy erkölcsöt érintő kérdéseket tárgyal és ezekről hozott határozatait a pápa megerősíti, akkor a zsinat is tévedhetetlen. Lefebvre, hogy kritikus pozícióját igazolja, kidolgozott egy teóriát, miszerint a II. Vatikáni Zsinat pasztorális zsinat volt, ami az ő teóriája szerint nem élvezte a pápai tévedhetetlenséget. A valóság az, hogy maga VI. Pál megírta Lefebvre-nek, hogy nem hivatkozhat egy dogmatikus és egy pasztorális zsinat közötti megkülönböztetésre, és ehhez még azt is hozzátette, hogy a II. Vatikáni Zsinat jelentősebb zsinat volt, mint a Nicaea-i! Bizonyos teológusok, mint például Calderon vagy Avrillé-ből Pierre-Marie [és velük együtt az összes többi FSSPX-es „pap”] azt állították, hogy VI. Pál [határozathozatalainál] nem akarta pápai tekintélyét igénybe venni. Csakhogy ez a vélekedés nem fogadható el. Ennek bizonyítására elegendő a II. Vatikáni Zsinat összes dokumentumának a végén álló formulákat elolvasni: ezek mind nagyon ünnepélyesek és tipikusak az ex cathedra kijelentésekre.” Az „abbé” megpróbálva saját teóriáját menteni, így válaszol: „A II. Vatikáni Zsinat [dokumentumainak száma és terjedelme] hosszabb, mint az egyházi Tanítóhivatal minden eddigi megnyilatkozása [erről bárki meggyőződhet, aki kinyitja a DH-t]. Mégpedig azért, mert az irodalmi műfaj más.” – Az „irodalmi műfaj” kifejezés már a modernisták „történelmi Biblia-kritikájából” ismert trükk számunkra.      „Az egyik oldalon olyan szövegek vannak, melyek hivatalos formában definiálják, hogy mit kell hinni vagy tenni. A másik oldalon az egyház politikájának szószátyár megfogalmazása a modern világgal szemben. A II. Vatikáni Zsinat nem ugyanolyan módon tévedhetetlen, mint a többi zsinat volt, mert nagymértékben ahhoz az időhöz kapcsolódik, melyben a szövegei megfogalmazódtak, s ez az idő már nem a mienk”, mondja az „abbé”. „A II. Vatikáni Zsinat ugyanolyan zsinat, mint a többi volt”, vág vissza a filozófus. „Mindössze megfogalmazásaiban elkerülte a kánoni definíciók vagy ítéletek kimondását. XXIII. János és VI. Pál kijelentették, hogy a II. Vatikáni Zsinat előnyben részesíti az irgalmasságot, és a modern kor beszédstílusát akarja alkalmazni. A teológusok megmagyarázták, hogy a pápa definícióiban semmilyen formai szabálynak nincs alávetve. Elegendő, hogy azok a hitről vagy az erkölcsről szóljanak, és hogy tekintélyét Péter utódaként használja.” 10. Természetes, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat nem volt olyan zsinat, mint az eddigiek, elsősorban azért, mert eretnekségeket tanított. Ezért is használt egészen más nyelvet, mint Krisztus Egyháza, ami mind az általa előírt eretnekségeket megmagyarázza, mind az általa alkalmazott „irodalmi műfajt”. A katolikus Egyház soha nem beszélt úgy, ahogy ez a rabló-zsinat tette, és se eretnekségeket nem tanított, se fölösleges blablával nem töltötte az időt. Már ezen is látszik, hogy ez nem volt az Egyház zsinata. De mivel Róma a mai napig kitart amellett, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat ökumenikus zsinat volt, „jelentősebb, mint a Nicaea-i”. [Ami abból is kitűnik, hogy a zsinati szekta minden tagja, kezdve Bergogliotól egészen az „ellenzéki” Müllerig, meg Burke-ig, állandóan szinte CSAK erre a zsinatra hivatkoznak hit és erkölcs dolgában!]      Ebből viszont csupán két következtetés vonható le: vagy elfogadni ezt a „zsinatot” a katolikus Egyház ökumenikus zsinatának, és ezzel minden tanításába beleegyezni, vagy egészként visszautasítani. A „tradicionalisták” azonban ebben is, mint minden másban mesterük, Lefebvre módszerét követve egy mind elvben, mind a gyakorlatban értelmetlen és eretnek középutat választanak: Zsinat: igen; Tévedhetetlen: nem; Megoldás: bírálható pasztorális zsinat. 11. A liberális „abbé” az elmondottakhoz gyorsan közbeveti: „Még az is szükséges, hogy a pápa a definícióját azzal a szándékkal hirdesse ki, hogy azt hinni mindenki számára kötelező, ahogy ezt az I. Vatikáni Zsinat tanítja.” – Igen, ez az érv is ismert minden ú. n. „tradicionális” internetes oldalról. Ők valóban úgy képzelik, hogy a pápának minden alkalommal kifejezetten ki kell jelentenie, hogy „itt és most” tévedhetetlenül tanítani akar, mert ha ezt nem teszi, akkor bármikor, bármiről is beszél, azt nem kötelező egy katolikusnak elfogadni. [Minthogyha egy apának, amikor neveli a gyermekeit, minden mondata előtt külön ki kellene jelentenie, hogy ez parancs, mert ha nem, a gyerekeknek nem szükséges engedelmeskedniük; az egész közösségi élet összedőlne, ha a tekintélyek csak így gyakorolhatnák hatalmukat, csak így teljesíthetnék kötelességüket!] Az igazság azonban az, hogyha el is hangozna minden mondat elején ez a megfogalmazás, az sem számítani nekik (mint ahogy nem számított nekik az sem, amit Bergoglio az Amoris laetitia”-val kapcsolatban mondott), hiszen már évtizedek óta a saját hagyományuk szerint gondolkoznak és cselekszenek, csak azt tartják tévedhetetlennek. Az „abbé” gyorsan más témára tér át: „Egyébként sok teológus számára egy eretnek pápa kérdése tisztán teoretikus.” A 19. században élt Dominique Bouix pátert hozza fel példának, aki szerint egy „eretnek pápa” ugyan azonnal elvesztené hivatalát, „ez azonban soha nem következhet be”. A tézis tehát – szerinte – pusztán hipotetikus és absztrakt.      A filozófus tiltakozik: „Az I. Vatikáni Zsinat után ez a kérdésfeltevés megváltozott. Korábban a teológusok között ez valóban csak egy teoretikus esetet jelentett, de az I. Vatikáni Zsinat óta tudjuk, hogy egy pápa hivatala alatt nem válhat eretnekké. Ezért, ha az Egyház többi tagja mégis egy nyilvánvaló eretnekséget állapít meg egy pápánál, akkor erre csak két magyarázat lehetséges. A pápa az eretnekséget vagy privát személyként hirdette ki, de ez a mi esetünkben már nem jöhet szóba (ezt fentebb már tisztáztuk), vagy a pápa egy csaló, vagyis megválasztása valamilyen okból érvénytelen volt. Ebben az esetben ipso facto elveszti hivatalát. Hogy miért ipso facto? Pontosan azért, mert a pápát senki sem idézheti bíróság elé: 'Az Apostoli Szék fölött senki sem ítélkezhet.'”      A zelozelavi szerzője ehelyütt közbeveti: Valójában nem ipso facto veszti el a hivatalát, hanem csak nyilvánvalóvá válik, hogy ez a hivatal soha nem volt az övé. Mi azt a véleményt osztjuk, amit Bellarmin Szent Róbert a legvalószínűbbnek tartott, nevezetesen: hogy egy pápa soha – tehát privát személyként sem – lehet eretnek, amiből viszont az következik, hogy egy nyilvánvaló eretnek nem lehet és soha nem is lehetett pápa. 12. „A pápa nélküli Egyház a káosz állapotában lenne?”, teszi fel a kérdést M. Hecquard, amit rögtön maga válaszol meg: „Nem, csak azt jelentené, hogy az a személy, aki Péter székén ül, nem birtokolja a pápai hatalmat.” – Pontosabban ezt így kellene mondani: „a személy, aki látszólag Péter székén ül”.      A pápa nélküli időszak, mint „kilátástalan”, és ezért „lehetetlen helyzet” az anti-szedesvakantisták sztereotip ellenvetése. Ezzel szemben az tény, hogy az Egyház történelme során már gyakran került emberileg „kilátástalan helyzetbe”, amire azonban a Szentlélek mindig megtalálta megoldást. Tehát akármilyennek is képzeljük el mi az Egyház mostani helyzetének megoldását, az biztos, hogy Isten meg fogja oldani. 13. Az „abbé” még egyszer megpróbálja igazolni magát, és ezért az anti-szedesvakantisták kedvencére, Cajetan bíborosra (1469-1534), kora egyik legjelesebb teológusára hivatkozik. Cajetan ideái a következők voltak (az „abbé” szerint): Kétségtelen, hogy voltak rossz, „rendellenes” pápák, mint például II. Gyula vagy VI. Sándor. Egy pápa éppenséggel lehet például zsarnok is, és ennyiben a közjó ellensége, beleszámítva még az eretnekséget is; mindazonáltal kétszer is meg kell gondolni, mielőtt kijelentik, hogy egy eretnek pápa ipso facto elvesztette a hivatalát. Bár az eretnekség és a pápai hivatal egymással összeegyeztethetetlen, de ennek kijelentése akkor sem okozhat nagyobb rendetlenséget és elviselhetetlen összevisszaságot az Egyházban. Mivel a pápa isteni törvény alapján pápa, ezért jogszerint csak az Egyház isteni törvényét lehet szembeállítani vele. „Ezért kell Cajetan szerint egy eretnek pápát az Egyház gyülekezetének lemondatnia hivataláról, ha eretneksége nyilvánvalóvá válik.”      A zelozelavi szerzője ehelyütt megjegyzi, hogy nem szándéka azt megvizsgálni, hogy az „abbé” helyesen idézte-e Cajetan elgondolásait, azt pedig, hogy az isteni törvény egy és oszthatatlan, és mind az Egyház, mind a pápa számára ugyanúgy érvényes, már fentebb kifejtette. Mindazonáltal isteni jog szerint a pápa az Egyház látható feje, és ezért Istenen kívül senki nem áll felette, ezért senki, még egy „egyházi gyülekezet” sem ítélkezhet felette, nem foszthatja meg a hivatalától. Hogy az „abbé” semmilyen különbséget nem tesz egy zsarnok és egy eretnek pápa között, még kényesebbé teszi a dolgot. Hiszen ennek értelmében az „abbé” szerint az Egyház nem csak egy eretnek, de egy zsarnok pápát is megfoszthatna hivatalától, ha neki így tetszik. Ez nem csak ostobaság, hanem szintén eretnekség, hiszen a pápa sérthetetlen primátusát tagadja. Ami persze nem meglepő, hiszen az ú. n. tradicionalisták már úgy is régen eltörölték a pápai primátust, és a saját „hagyományukat” állították helyére.      És mindehhez még azt a fontos megjegyzést kell fűzni, hogy korábbi teológusok, mint például Cajetan természetszerűleg egy különben intakt és hithű hierarchiából indultak ki teóriáik felállításakor. Ha ma ugyanez a helyzet állna fenn, és nekünk mindössze egy eretnek pápával lenne dolgunk, akkor biztosan könnyebben lehetne valamilyen megoldást találni, mégha ez akkor sem állhatna a pápa letevéséből. De a bíborosok és a püspökök ünnepélyesen kijelenthetnék, hogy Bergoglio eretnekségei miatt hivatalától megfosztottnak tekintendő, hogy aztán egy új pápa megválasztásához fogjanak. [Thuc érsek deklarációja azért volt nagyon fontos, mert csak ennek hivatalos megszövegezése után szentelhetett jog szerint püspököket (ez a deklaráció visszamenő hatással is bírt; ennek írásban való rögzítése előtt is szentelt püspököket), és ezért ragaszkodik például az einsicht újság szerkesztője ma is és a régiek közül például Dr. Wendland és Dr. Kellner professzorok ahhoz, hogy csak az a pap mutathat be érvényesen szentmisét, akit egy legitim főpásztor erre felhatalmaz, vagy ha ez nem lehetséges, akkor Thuc érsek deklarációjához csatlakozik.] A probléma azonban az, hogy egyáltalán semmilyen egyházi hierarchia nem létezik már, és jelenleg senki sem jogosult egy ilyen nyilatkozat megtételére.      [Ez a zelozelavi blog szerzőjének véleménye: Az általam előbb felsorolt személyek úgy látják, hogy a körülményekhez képest kell mindent, de valóban mindent megtenni annak érdekében, hogy egy pap, egy püspök jogosulttá válhasson a mise nyilvános celebrálására, gyóntatásra, egyáltalán a papi, püspöki teendők ellátására. Ha a körülmények például csupán arra elegendőek, hogy valaki csak ma csatlakozzon a Thuc-féle deklarációhoz, azaz írja alá a deklarációhoz kapcsolódó nyilatkozatot, akkor legalább azt meg kell tennie (lásd ezzel kapcsolatban a honlap e cikkének végét: Magányos hívek). – Azonban a mai helyzet még rosszabb, mint az előbb említett gondolkodók idejében volt. Ugyanakkor abban továbbra is biztosak lehetünk, hogy Isten senkitől nem kíván lehetetlent, ezért ha valaki minden, de valóban minden lehetőséget megragadott és kihasznált, Ő maga helyettesíti a hiányzó jurisdikciót. De csak ilyenkor. Ha valaki nem tesz semmit azzal a kifogással, hogy nem lehet tenni semmit, annak nem segít, annak a tetteit nem áldja meg, és nem is teszi érvényessé.] 14. M. Hecquard fontosnak tartja, hogy válaszul utaljon arra, hogy „ez a szörnyű válság” a Biblia több könyvében is egyértelműen meg van jövendölve. Maga Üdvözítőnk is utal ezen időkkel kapcsolatban Dániel próféta könyvére. („Amikor majd látjátok a szent helyen az iszonyatos pusztulást, amelyet Dániel próféta megjövendölt.” (Mt 24,15)) Dániel legalább négy jövendölésben beszél az „Egyház válságáról”. „Megjövendöli, hogy a nép szétszóródik (Dán 12,7), hogy megszűnik a mindennapi áldozat és a szent helyen felállítják a vészt hozó undokságot (Dán 12,11).” Az Üdvözítő szavai szerint ezeket az eseményeket közvetlenül követi az általános ítélet. Dániel egy kos és egy kecskebak közötti küzdelmet látott. Az egyházatyák a kosban, mely a nyáj vezetője, a klérust látják szimbolizálva. A kost a kecskebak 'a földre terítette, összetiporta, és letörte mind a két szarvát'. A kecskebak ezután megalapít egy kultuszt, mely 'felnőtt egészen a (mennyei) sereg Fejedelméig, megszüntette a mindennapi áldozatot, és elpusztította szentélye helyét és seregét. A mindennapi áldozatot gonosztettel váltotta fel, az igazságot földre tiporta, és minden tette sikerrel járt' (Dán 8,3-12) E látomást követően Dániel napokig beteg volt, annyira megrendítették a látottak”, foglalja össze elsőre a bibliai jövendöléseket a végidőről a filozófus. Majd így folytatja: „Dániel többi látomása ugyanezeket meséli el, csakúgy, mint Szent Jánosé a Jövendölések Könyvében. Ez utóbbinak ugyan nem könnyen érthető a szövege, de az egyházatyák megfejtették és elmagyarázták nekünk. A különböző jövendölések kiegészítik egymást, és valójában ugyanazokról az eseményekről szólnak. Arról számolnak be, hogy a nap elsötétedik, fekete lesz, mint egy szőrzsák, és hogy az ég összehúzódik, mint egy felgöngyölt könyvtekercs. Az egyházatyák megfejtették, hogy a nap az Egyházat jelenti, ami a világosságot adja. Az ég is az Egyházat szimbolizálja, ami úgy fog felgöngyölődni, mint egy olyan könyv, amit már nem lehet többé elolvasni. A csillagok leesnek az égről – a csillagok az eretnek prelátusok. A sáskaraj, mely a mélységből jön elő, az eretnekségeket ábrázolja, és farkuk a romlott klérust, akik az eretnekségek követői. (Jel 6,12-14; 9,3-10) A középkori exegéták előre látták, hogyan éri el az eretnekség az Egyház csúcsát. Szent Pál rámutatott a gonosz titkára. Szent Ágoston kijelentette, hogy arról az eretnekségről van szó, ami az Egyház kezdetekor még rejtve volt, de ami később növekedni kezd, amíg el nem éri, hogy láthatóvá váljon, és az általános hitehagyást előidézze. Mindez a rövidesen bekövetkező világ-ítélet egyik előjele, miként ezt a Trienti Zsinat katekizmusa tanítja.” 15. Valóban, Üdvözítőnk nem akart tudatlanságban hagyni bennünket, és ezért előkészített bennünket azokra a drámai eseményekre, melyek előttünk állnak, valamint ezek okaira és jelentőségére is rámutatott. Sajnos, manapság ezt nem veszik komolyan, és pont a „tradicionalisták” azok, akik ha csak utalni merészel valaki ezen jövendölésekre, gúnyosan „apokalipszist” és „összeesküvési teóriát” emlegetnek! Pedig komolyan kellene ezekkel a jövendölésekkel foglalkoznunk, különösen nekünk, szedesvakantistáknak, pláne, hogy Megváltónk maga tartotta szükségesnek, hogy ezeket a dolgokat velünk közölje. Nem csoda hát, hogy az „abbé” az M. Hecquard-tól elhangzott figyelmeztetéseknek pozitív és ártalmatlan értelmezést tulajdonít, annak ellenére, hogy hozzászólását e két figyelemreméltó idézettel, Üdvözítőnk saját szavaival vezeti be: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) és: „Nagy jeleket és csodákat visznek végbe, hogy megtévesszék, ha lehet, még a választottakat is. … Ha nem rövidülnének meg azok a napok, nem menekülne meg egyetlen ember sem. De a választottak kedvéért megrövidülnek azok a napok.” (Mt 24,22/24)      Ezután azonban azt hangsúlyozza ki, hogy az Üdvözítő csak azt mondta, hogy a pokol kapui sem vesznek erőt az Egyházon (Mt 16,19), de azt soha nem garantálta számunkra, hogy nem lesznek nagyobb válságok ezen intézmény vezetésében, sőt, erre elő is készített minket. 16. Az „abbé” a beszélgetés végéig kitart véleménye mellett, miszerint a baj nem olyan nagy, van pápánk, a pokol kapui nem vettek erőt a [zsinati] egyházon, és semmi ok a komoly aggodalomra: bár az „egyház” egy hosszabb ideje tartó betegségben szenved, de kétségtelen, hogy ebből is felgyógyul hamarosan, és akkor valójában minden olyan lesz, mintha nem is történt volna semmi. Őszintén szólva, végigkövetve a filozófus és az „abbé” vitáját, mi üdvösségünket inkább a filozófusnál éreznénk nagyobb biztonságban, mint a liberális „abbénál”. A legújabb korok egyik figyelemreméltó jelensége – nem csak az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta –, hogy a laikusok gyakran komolyabban veszik hitüket, mint a klérus, sokkal figyelmesebben és sokkal világosabban gondolkoznak a vallás dolgaiban, mint a „papok”. A mi napjainkban például olyanokat mondanak, amiket a „tradicionalista” klérus tagjaitól is hiába várunk. Olyan helyzet alakult ki, mint Jézus korában a zsidó papsággal: a mai klérus is elzárkózik az igazságtól, és harcol ellene, és azok ellen, akik az igazságot kimondják. Mint akkor, most is egy új klérus fog életre kelni, és a régi, korhadt és hitehagyott klérus el fog pusztulni. Feltéve: 2019. július 31.