Miként Nagy Szent Leó pápa († 461) tanította, valójában nekünk állandóan Urunk Jézus Krisztus szenvedésének, halálának és dicsőséges feltámadásának húsvéti titkai iránti odaadásban és tiszteletben kellene élnünk és tökéletesednünk, ezekkel kellene szüntelenül foglalkoznunk. „De mivel az ehhez szükséges lelkierő csak keveseknek adatott meg, vagy inkább, mert a test gyengesége miatt ez a szigor, fegyelmezettség egyre inkább alábbhagy, és e földi élet sokfajta foglalatossága miatt a buzgóság lelohad, a világ porától még az ájtatos lelkek is elkerülhetetlenül beszennyeződnek. Isten ezért hozta meg azt az üdvös intézkedést, hogy egy negyvennapos gyakorlat szívünk tisztaságának helyreállításában segítsen.” Böjt, ima, alamizsna Az Egyház e célból írja elő számunkra a negyvennapos szent böjtben, hogy amennyire csak állapotbeli kötelességeink engedik, vonuljunk vissza az evilági dolgoktól. Ennek első része természetesen abból kell álljon, miként ezt Szent Ágoston († 430) találóan megjegyezte, hogy a bűnök elkövetésétől tartózkodunk, abban „böjtölünk”: „A tökéletes nagy böjtölés abból áll, hogy tartózkodunk a rossztól, és ezen világ meg nem engedett örömeitől. Az a helyes böjtölés, amikor e föld istentelenségéről és vágyairól lemondunk, és mértékletességben, igazságosságban és jámborságban élünk e világon.” – „Mert”, folytatja megint Nagy Szent Leó, „teljesen hiába mondanánk le a testi eledelről, ha egyúttal lelkünk is nem tartózkodna a bűnös cselekedetektől.”      Hogy a meg nem engedett dolgok vonzerejének ellen tudjunk állni, szükség van annak gyakorlására, hogy időnként a megengedett dolgokat se tegyük meg. A testi böjt megszelídíti a test mohóságát. Az ima megszelídíti a világi vágyainkban meglevő ama büszke hajlamunkat, hogy egészen a gondjainknak és feladatainknak szenteljük magunkat, valamint azon rendetlen vágyunkat, hogy mindig magunk rendelkezzünk önmagunk felett. Az alamizsnálkodás és a felebaráti szeretet megnyilvánulásai kapzsiságunkat és önzésre való hajlamunkat szelídíti meg. A böjtölés, az imádkozás és a felebaráti szeretet gyakorlatai azonban megkövetelik tőlünk a megengedett dolgokról való lemondást is, mert e gyakorlatokkal edzi meg akaratunkat, ami ily módon felvértezve már könnyebben ellen tud állni a meg nem engedett dolgok kísértésének.      Ezt az áldozatot azért kell meghoznunk – és ezt soha nem szabad elfelejtenünk –, hogy jobban tudjunk Istennek szolgálni. Hogy lemondásaink, visszavonulásunk Istennek tetszőek legyenek, e gyakorlatok kiváltó oka nem szolgálhatja saját érdekeinket. Ez különösen azokra a tettekre érvényes, melyek nem követelnek tőlünk különös megerőltetést, sőt, amiket talán még szívesen is végzünk el. Aki például szívesen imádkozik, és a nagyböjt idején erre több időt szán, az elsősorban ne saját vigasztalását keresse ebben, hanem Isten dicsőségét. Aki természeténél fogva segítőkész és nagyvonalú, az a felebaráti szeretet műveit ne bizonyos emberek iránt érzett szimpátiából tegye. Aki böjtöl, az ne az ebből származó egészségi vagy esztétikai előnyökért tegye. A világi dolgoktól való visszavonulás állapota Ahogy már Nagy Szent Leó pápa felismerte, az ember nagyon szorosan kötődik az evilági dolgokhoz. Ezért a szív igazi megtisztulása a földi dolgoktól való pusztán egyszeri vagy ritka elfordulás által nem képzelhető el. Miként a makacs piszkot is csak nehezen és sokszori gondos mosással lehet a ruhából eltávolítani, úgy a „világ porát” is csak gyakori és gondos magunkba vonulással lehet magunkról lemosni. A lélek csak fokozatosan tud a világ porától megszabadulni. És a tartós tisztaságot csak a rossz szokások szennyétől való állandó elválasztással lehet elérni. Ezért az ilyen dolgoktól való szükséges szakítás fenntartásához mindig újra meg kell hozni az ehhez szükséges áldozatokat.      A tapasztalat azt mutatja, hogy bűnös természetünk ellenállása a böjtölés, az ima és az alamizsnálkodással szemben nem azonnal, hanem csak bizonyos idő múlva jelentkezik. Csak ezen belső ellenállások leküzdése tesz bennünket szabaddá azon materiális dolgok hatalmával szemben, melyek addig újra és újra hatalmukba kerítettek bennünket.      A lélek szellem, és arra van teremtve, hogy a szellemi világ, a végtelenül tökéletes szellem, azaz Isten után vágyakozzon. Csak az Istennel való kapcsolat teszi valóban szabaddá. Az anyagi, teremtett dolgok visszatartják ettől a magasba repüléstől, és rabszolga láncokba verik. Csak ha sikerül tartósan elszakadnia a materiális dolgokhoz való rendezetlen ragaszkodásától, válik a lélek szabaddá Isten szolgálatára. Még egyszer hangsúlyozni kell, hogy negyvennapos böjtölésünk egyetlen célja Isten szolgálata kell legyen. Feltéve: 2020. március 12. Az Istenhez való nagyobb közeledés E cél elérését az evilági dolgoktól való elszakadás egyik formája, az ú. n. belső összeszedettség különösen nagy mértékben segíti elő. Mert a bűnbánati cselekedetek által történő külső elszakadásnak a belső elszakadáshoz kell vezetnie, képessé kell tennie bennünket az Istennel való belső együttlétre. E cél eléréséhez minden fölösleges gondolattól és gondtól meg kell szabadulnunk, hogy lelkünk belsejében szabaddá váljunk Isten számára. A belső összeszedettség elnyeréséhez jó segítség – amennyiben ezt állapotbeli kötelességeink megengedik – a többi embertől, a külvilágtól való visszavonulás. Isten iránti szeretetből le kell mondanunk a barátokkal, rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolatról, és vissza kell vonulnunk a gyakran fölösleges, pusztán evilági időtöltésektől.      Annak oka, hogy nem tudunk jól imádkozni, és az imában nem tudunk előrehaladni, mindenekelőtt abban keresendő, hogy nincs meg a belső összeszedettségünk. Persze nyilvánvaló, hogy a jó imádkozás és különösen az ebben való előrehaladás először és mindenekelőtt az isteni kegyelem ajándéka. Ugyanakkor nekünk mindig készeknek kell lennünk arra, hogy Isten kegyelme teljes erejével működhessen a lelkünkben. Buzgón kell arra törekednünk, hogy minden olyan akadályt, mely Isten kegyelmét negatívan befolyásolhatja, kikapcsoljunk. Az ima a mennybe vezető létra, amin az ember egyre magasabbra, egyre közelebb kerül Istenhez. E cél érdekében kell mindent maga alatt hátrahagynia. Minél tökéletesebben sikerül ez, annál gazdagabb kegyelmet nyer az ember Istentől. Honnan ered a „belső várkastély” (Avilai Nagy Szent Teréz azon könyvének címe, mely e témával foglalkozik) sötétsége? Tudjuk, hogy a keresztség után Isten a megkereszteltben lakik [amennyiben az a kegyelem állapotában van] (lásd: 2 Kor 6,16: „…mi az élő Isten temploma vagyunk”), és hogy az ember lelkében megtalálhatja Istent, és titokzatos módon érintkezni tud Vele. „Aki szeret engem, … ahhoz elmegyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14,23), mondja az Úr.      Avilai Nagy Szent Teréz (†1582) a kegyelem állapotában levő lelket egy nagy, tágas, fénylő kristályból levő várral hasonlítja össze. Ebben a várban sok lakás van: fent, lent és oldalt is. A vár közepében van a legelőkelőbb lakás, amiben maga Isten lakik, és ahol Isten titokzatos módon érintkezik a lélekkel. „Nem szabad ezeket a lakásokat, mint sorban fekvőket, egyiket a másik után elképzelnetek, hanem tekinteteket mindig a középpontra, azaz arra a teremre kell irányítanotok, melyben a király lakik. … E terem körül sok más terem van. Nekünk ugyanis azt, ami a lélekre tartozik, mindig bőségként, teltségként, szélességként és nagyságként kell elképzelnünk, mert ez nem túlzás, hiszen a lélek sokkal többet képes befogadni, mint ahogy mi azt elképzeljük. És a palotájában fénylő Nap (azaz Isten) minden teremnek megnyilatkozik.” Isteni Megváltónk a Napja minden léleknek. Ő a világosság, ami minden embert megvilágít, aki erre a világra jön [ld. Jn 1,9: „… megvilágosít minden világrajövő embert” – „quae illuminat omnem hominem venientem in hunc mundum”; a modern Biblia-fordításban ez a versrészlet így szól: „minden embert megvilágosít”; erre írták át a „minden világrajövő embert megvilágosít” szavakat, holott ez utóbbi felel meg a latin szövegnek, és ez fejezi ki sokkal világosabban azt az igazságot, amit a modernizmus tagad, nevezetesen, hogy Isten minden embernek megadja a szükséges kegyelmet az üdvösségre, azaz Isten Igéje, Jézus minden embert születése pillanatában „megvilágosít”, képessé tesz arra, hogy felismerhesse az igazságot: és, ha mégsem ismeri fel, akkor maga a felelős ezért a döntéséért].      Következésképpen minden, a kegyelem állapotában levő lélek rendelkezik azzal a boldogsággal, hogy lelke legbelsőbb szentélyében a Háromszemélyű egy Isten lakik, akinek fénye minden oldalra világít, és mindenfelé szétárasztja sugarait. De hogyan lehetséges akkor, ha egyszer e termek falai áttetsző kristályból állnak, hogy nem minden kegyelem állapotában levő léleknek van minden terme e fénnyel átitatva? Miért inkább sötétek vagy csak alig megvilágosítottak e termek? Ez onnan ered, magyarázza Avilai Nagy Szent Teréz, hogy kívülről túl sok sötétség hatol be a várba – mégpedig a lélek saját hibájából. Sok lélek nem magában lakik, hanem a váron kívül, mert nem imádkozik eleget. A vár körül pedig vad állatok nyüzsögnek. Ezen állatok alatt Szent Teréz a szenvedélyeket és a bűnöket érti, amivel az emberek kacérkodnak, és amik a vár első lakásába a lélekkel együtt benyomulnak, és megakadályozzák, hogy a lélek az ott már meglévő világosságot észlelje. A világgal való szakítás értelme és célja Avilai Nagy Szent Teréz szerint tehát a lelki összeszedettség és az imában való elmélyülés hiánya az, ami az Istenhez való közeledést a leginkább megakadályozza. Csak amikor a lélek már szabaddá tette magát a világ dolgai iránti ragaszkodástól, akkor hatja át teljesen a kegyelem világossága. És minél szabadabbá válik egy lélek minden akadálytól a teljes lemondás által, annál erősebben hatja át az a fény, mely a lelkének legmélyén lakó Istentől sugároz szét, míg végre saját maga legbensőjében meg nem találja Őt. Így lesz mintegy átalakítva Istenben, egészen eltöltve az Ő tűzétől, egészen átforrósítva az isteni szeretettől.      Ez az a folyamat, ami a nagy szentekben kívülről is láthatóan végbement. Mialatt együttműködtek az isteni kegyelemmel, lelkük kristálytisztává vált. Isten felragyogása a lelkükből aztán gyakorta csodálatos adottságokban és karizmákban nyilvánult meg. Hiszen a szentek csodatevő képessége nem más, mint Isten kiragyogása lelkük legmélyéből; mintegy monstranciává váltak, akik a bennük lakozó Istent titokzatosan, de valóban külsőleg is érzékelhetővé teszik.      A lélek persze csak a fekete füstöt tudja elűzni, csak alkalmassá tudja magát tenni Isten befogadására. Mindazonáltal Istent irántunk való szeretete arra unszolja, hogy amennyiben mi minden akadályt elhárítottunk előtte, nekünk ajándékozza adományait. Ezt az alapvető törvényt tartsuk az egész nagyböjti idő alatt [és tovább egész életünk során] szemünk előtt; nevezetesen, hogy a külsőségektől, az evilági dolgoktól való megszabadulásunknak valójában az igazi belső összeszedettségünk elérése a célja, mert ez teszi lehetővé számunkra, hogy Isten közelébe kerülhessünk. Utószó: A fordító megjegyzése Feltéve: 2020. április 8.