„Töltsd be lelkünket kegyelmeddel, mindenható Isten: és engedj abban bíznunk, hogy Fiad földi halála által, melyet a megünnepelt misztériumok valónak hirdetnek, megadtad nekünk az öröklétet” Martin Lenz legutóbbi cikkének végén Avilai Nagy Szent Teréz „Belső várkastély” című művéből idéz jónéhány gondolatot (a honlapra feltett fordításból ezeket kihagytam, és csak a mondanivaló lényegét hagytam benne), és az olvasók számára az ott elmondottakat teszi mintegy követendő vagy egyedül elfogadható mércévé. Eközben M. Lenz elmulasztja megemlíteni, hogy Nagy Szent Teréz e művét kifejezetten, sőt kizárólag, rendje apácáinak, azaz a sarutlan karmelita nővérek számára írta. Ezért könyvében nem, vagy csak futólagosan tárgyalja azt az állapotot (hiszen fel sem tételezi, hogy olvasói között lehet ilyen), amikor a lélek nincs a megszentelő kegyelem állapotában. Szent Teréz könyvének a megértéséhez és a benne foglaltak elsajátításához előfeltétel a kegyelmi állapotban való lét. Sőt, nem csak ez az előfeltétel kelletik ehhez, hanem a szerzetesi elzárt élet is: a nővéreknek, azaz azoknak, akiknek Szent Teréz a tanácsait szánta, úgymond, a szerzetesi állapotukból eredő feladatuk volt, hogy a világ gondjaitól teljes egészében elszakadjanak. Az persze nyilvánvaló, hogy Szent Teréz könyvét minden katolikus laikus is nagy nyereséggel tanulmányozhatja, és sokat tanulhat belőle, de az nem várható el egy evilágban élő hívőtől, különösen korunkban nem, hogy Teréz minden tanácsát meg tudja tartani, vagy azokat magára nézve szinte kötelező érvényűnek vagy egyedül üdvözítőnek gondolja. 1970-ig, a szentelések, a szentségek kiosztásának radikális megváltoztatásáig, azaz érvényességük eltörléséig, a katolikusok joggal mondhatták azt, amiért a mai, azaz a nagyszerdai mise áldozás utáni imádságában a pap könyörög: „Töltsd be lelkünket kegyelmeddel, mindenható Isten: és engedj abban bíznunk, hogy Fiad földi halála által, melyet a megünnepelt misztériumok valónak hirdetnek, megadtad nekünk az öröklétet.”      Magyarul, az elmúlt pár évtizedig Isten és az Egyház parancsait betartó katolikus minden időben jogosan bízhatott abban, hogy halála után nem kerül a pokolba. A katolikusnak kereszteltek annyira hittek és bíztak ebben, hogy haláluk előtt még a legnagyobb bűnösök is „az Egyházzal kiengesztelődve haltak meg”. E halál előtti számtalanul sok megtérés közül közismertek azok az esetek, amikor híres személyiségek, köztük nagy, nyilvános bűnösök is – például Nagy Konstantin császár, II. Frigyes császár, Gobel párizsi érsek, Talleyrand – bűnbánatot tartottak haláluk előtt, és a szentségek vétele után, azaz a megszentelő kegyelem állapotában haltak meg. (Az is köztudott, hogy a katolikus évszázadokban a legnagyobb gazembereken is csak azután hajtották végre a halálos ítéletet, miután azok meggyóntak; persze voltak megátalkodottak közöttük, de a hatóság a végsőkig elment, hogy rávegye őket a bűnbánatra.) De miben bízhat ma egy katolikus? Ugyan az „Isten irgalmasságában való vakmerő bizakodás” a Szentlélek elleni súlyos bűn, vagyis egy katolikus soha nem bízhat vakmerően, elbizakodottan saját üdvösségében, de azért a katolikus hitélet, a katekizmus ismerete, a parancsok megtartása, azaz a katolikus vallás gyakorlati útmutatásainak követése komolyan vehető biztonságot – és megnyugvást, örömteli várakozást halála utáni életét illetően – adott a legegyszerűbb katolikus számára is. És ez borzasztóan nagy kincsnek, segítségnek számított a mindennapi bajok elviseléséhez! Ez a bizalomteljes lelkiállapot egy mai katolikus ember számára már szinte felfoghatatlan érzés, hiszen napjainkban ez a bizakodás valójában már senkiben sem lehet meg: mivel e bizalom birtoklásához minden feltétel hiányzik: se biztosan érvényesen felszentelt pap (legalábbis mindenkor elérhető közelségben), se lelkivezető, következésképpen biztosan érvényes szentség nem érhető el egy mai katolikus számára. Megrendítő volt olvasni az einsicht-aktuell.de újság utolsó előtti számában egy hölgy levelét, aki azt közölte az újság szerkesztőjével, hogy 94 éves szedesvakantista édesanyja hithűsége miatt utolsó kenet, azaz pap nélkül halt meg, és pap nélkül, megáldatlan sírban hantolták el. A mostani, közvetlenül a teljes összeomlás előtti időben, még a német szedesvakantista oldalak is arra adnak tanácsot olvasóiknak, hogy hogyan imádkozzanak egyedül, milyen jámbor gyakorlatokat végezzenek, hogyan készítsenek maguknak imasarkokat stb. Bevallom, engem nagyon meglepnek ezek a tanácsok: Ugyanis eddig meg voltam győződve róla, hogy ezeket egy mai hithű katolikus már évek óta magától értetődően gyakorolja, használja, berendezte magának. A szedesvakantista állapot olyasmi, amihez ezek a magán ájtatossági gyakorlatok – szerintem – elválaszthatatlanul hozzátartoznak, hiszen a „saját” pap, a „saját” egyházközség vallásos életének hiánya ezeket megköveteli; ezek nélkül egy szedesvakantista egyszerűen „elszokik” a vallásától.      Azt hiszem, hogy az is Isten büntetése, hogy a mai katolikusoknak nem adatott meg a „normális”, örömteli, sok lélekemelő szent ünneppel tarkított katolikus hitélet. Csak remélni tudjuk, hogy ha kitartóan imádkozunk, és mindig a leghűségesebben megtartjuk Urunk parancsait, és nem veszünk részt bálványimádásban, akkor Isten megkönyörül rajtunk, és ha pap nélkül, szentségek nélkül kell is meghalnunk, bűneinkért való büntetésünk letöltése után Hozzá juthatunk! Imádkozzunk Istenhez felvilágosításért, és Szent Teréz és a többi szent bátorítására, állhatatosan bízzunk abban, hogy Isten a jószándékú imát meghallgatja, és megsegít bennünket. Feltéve: 2020. április 8.