Részletek
25 év telt el Reinhard Raffalt „Az Antikrisztus” című művének megírása és nyomdai előállítása között (a mű csak 1990-ben jelent meg). Napjainkban sok szó esik a békéről és az egységről. Raffalt analízisének helyességét az Antikrisztus lényéről és működéséről a jelenkor eseményei kísértetiesen bizonyítják. Mert amikor a szerző az anti-keresztény jelekről beszél, mint például az „autonóm emberről”, az igazságról, melyet „a tolerancia sok féligazságba szedett szét”, „világbékéről”, egy „világot átfogó államról”, és az egységvallásról, akkor bennünk ez a szorongató kérdés merül fel: Nem érkeztünk már el a végidőbe, az Antikrisztus korába? [Raffalt tanulmányához kapcsolódva lásd még a honlap ezen cikkét: Az Antikrisztus kora]
Korunk emberének képzelőereje alig képes arra, hogy teljes valóságában elképzelje, hogy ez a szó, „Antikrisztus” milyen mélységes rémületet és milyen valóságos hatásokat váltott ki a korábbi évszázadok embereiből. Hiszen a végső dolgok, a titokzatosan előttünk álló Utolsó Ítélet, melynek eljöttét az emberiség felett mindenki bizonyosra vette, a minden egyes ember által elkövetett bűnök felgyülemlése, ami az ég büntetését egyre erőteljesebben kikövetelte – mindezek a középkor embere számára valóságnak számítottak, lelkében ugyanannyira tapinthatóak voltak, mint kezei számára az asztalra tett kenyér. Következésképpen a korábbi korok emberei mind fel voltak készülve arra az eshetőségre, hogy netán látni fogják, ahogy „a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek” (Mt 24,29). Mindenki magában hordta annak a harcnak a sejtelmét, ami a démonok és az angyalok között az emberek lelkéért folyik. Végezetül mindenki úgy élt együtt az elhunytak lelkeivel, mintha már megnyíltak volna a sírok, mintha a hit vértanúi már a világ bírája elé kerültek volna, hogy áldozatukért elégtételt követeljenek. (lásd: „..sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek.” (Mt 27,52-53)) A középkorban gyakran esett szó egyfajta "mysterium iniquitatis", a gonoszság titkáról. Ha már az áteredő bűn által állandóan veszélybe kerülő emberi nemnek elengedhetetlen szüksége volt az Isten egyszülött Fia általi megváltás titkára, hogy megmenekülhessen, akkor az ellenségnek is kellett valamilyen titka legyen; egy negatív értelmű megváltás, a gyűlölet egyfajta misztériuma. A Biblia leírása szerint ennek szerzője Lucifer angyal volt, aki az Isten elleni lázadása után valóban egyfajta anti-istenné vált. És miként Isten hagyta, hogy saját Fia váljon a világ megváltójává, úgy kellett a sötétség fejedelmének is létrehoznia saját inkarnációját, aki logikusan az Antikrisztussá fejlődött ki. De mivel Isten Fia emberi alakban jelent meg a földön, az Antikrisztus sem tesz másképp. Ő lesz a legtökéletesebb ember, mint ahogy Lucifer eredetileg a legtökéletesebb angyal volt. És ő mobilizálja azt a legnagyobb ellenerőt Krisztus megváltó művével szemben, ami az emberi természeten belül egyáltalán elképzelhető.
Földi sorsukat illetően az Antikrisztussal szemben Krisztusnak csak egyetlen előnye volt: a korábbi megjelenésé. Hiszen az Antikrisztusnak az idők vége lett kijelölve, míg Krisztus a világ történetének közepén lépett fel.
Krisztus megtestesülése történelmi esemény. Ezzel szemben az Antikrisztus fellépése ugyanebben az értelemben a jövő történéseinek részét képezi, csakúgy, mint a végidőben megjelenő Messiásé a zsidó vallásban. Mi tehát az Antikrisztus? Mindeddig, amennyire én látom, a legtöbb ember olyan lénynek képzeli el, aki valamilyen erőhöz vagy hatalomhoz kötődik. Az ember természetes létezési formája olyan körülményekbe ágyazódik, melyeknek megvannak a határai: család, szomszédság, szociális közösség, civilizáció, természet, klíma, gravitáció, a naprendszer és a világegyetem része. Mindezen feltételen keresztül egy fölérendelt dolog ível át: az idő. Minden egyes életnek van egy kezdete, egy lefolyása. Testi létezésében minden ember alá van vetve szívverése, ki- és belégzése ritmusának, végezetül pedig erői fel- majd leépülésének. A lét terheinek viseléséhez szükséges ellenálló erőinek összessége kibírhatja a szakítópróbákat vagy jelentéktelenségeken összezúzódhat. Az ember szabadon dönthet, anélkül, hogy azon ellentéteket, melyek között döntenie kell, maga hozta volna létre. Bármit is tesz, bárhogy is élnek tovább tetteinek, gondolatainak, érzéseinek hatásai azokon a területeken, melyek nem esnek ellenőrzése alá, csupán egyetlen időpont van, ami biztos, és ami mindent egybegyűjt, ami az ember létét kitette: a halál.
Ameddig még nem érte utol, az ember ellentétes módon foglalkozhat a halállal. Juthat arra a meggyőződésre, hogy a halál nem csak egzisztenciájának jelenti a definitív végét, hanem lényének is. És bizonyos elégtételt találhat abban az elképzelésben, hogy minden, amit életében tett vagy elmulasztott, pozitív vagy negatív módon elért, halálának időpontjában bizonyos értelemben azok közkincsévé válik, akiknek életét ezek valamilyen módon befolyásolták. Az élet visszaadása az össz-természetnek, a személyiség beolvadása az élet örökké megújuló erőterébe, elmerülés az időtlen feledés tengerébe – ezek mind olyan megoldások, melyek az emberiség történelmét intenzíven végigkísérik, csakúgy, mint az evilági boldogság, a megelégedettség vagy a materiális jólét utáni vágy.
Ebből ered az emberi tudat őstapasztalata, mely szerint ő egy teremtett, világosabban kifejezve, egy terv alapján megalkotott lény. Egyetlen tervnek sincs értelme, ha nem követ valamilyen célt. Következésképpen minden egyes ember testetöltésében rejlenie kell egy bizonyos szándéknak, ami létezését, személyiségének mikéntjét, és létezésének idő felettiségét igazolja. Ilyen értelemben az ember magát egy, a halálon túlmutató fejlődés résztársának tekinti. Halhatatlansága azonban csak azért lehetséges, mert Isten maga halhatatlan.
Ha azonban valaki a fentebb elsőként felvázolt feltételezésre hajlik, nevezetesen, hogy az ember lelkének, szellemének, erejének és testének természetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy a halállal végleg megsemmisüljön, akkor teljesen más kép tárul eléje. E vélekedés szerint az ember nem egy időn kívül eső tervhez van hozzárendelve, hanem csak földi életének hosszúságához, és ezért e rövid életből azt kell kihoznia, amit csak tud. Hiszen csupán létezésének kihatásait tudja továbbadni, melyeket más egyének pozitívan vagy negatívan szívnak és dolgoznak fel, hogy aztán maguk is így adják tovább. Az az ember, aki ezt így gondolja, nem csak nélkülözi a teremtőt, hanem kifejezetten hátráltatónak is fogja érezni ahhoz, hogy saját természetét valódi nagysággá fejleszthesse ki. Az ilyen ember feladatát, működési területét és létokát csupán környezete szabja meg, melyben embertársai követelőként lépnek fel vele szemben, és akiknek igényeit ő vagy kielégíti, vagy kijátssza. Akárhogy is, az ilyen ember léte – saját vélekedése szerint – semmi mástól nem függ, mint egyedül saját magától. Viszont körülményei a természet vak mechanikáját követik, melynek működéséért vagy kieséséért nem teheti magát felelőssé. Az ilyen személy fölé az izoláció üvegburája ereszkedik; egy magasabb rendű lénnyel szembeni kötelesség eltűnik egy, az emberen belüli döntés javára – mely többé nem a jó és rossz, hanem a szociális vagy aszociális között dönt.
Tehát az Antikrisztus egyáltalán nem ördög. Ellenkezőleg: Az Antikrisztus szószerint teljesíti az Evangélium követelését: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,39). Ugyanakkor azonban tagadja a felebaráti szeretet előfeltételét, ami az Evangéliumban egy mondattal előbb áll: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22,37). Ha tehát az Antikrisztus lényegére kérdezünk rá, akkor az eddigi meggondolásainkat ebben a formulában foglalhatjuk össze: Az Antikrisztus az az ember, aki felebarátját ugyanolyan nagyon szereti, mint saját magát, de nincs semmi mása, amit/akit ennél jobban szeret. Feltéve: 2020. június 30.
Az Antikrisztus e hatalom birtokában az embert csak mint a közösségben létező egyik lényt fogja kezelni. Innen pedig már csak egy lépés hiányzik ahhoz az elképzeléshez, hogy valójában nem is léteznek egyének, mert az ember-lény, mint ilyen, szükségszerűen magában foglal minden egyes emberi lényt, és így csakis a szervezett összességben bír valamilyen fajta individualitással. Innen nézve az Antikrisztus olyan vezéralak lesz, aki az emberiséget az egyes emberek önlemondásának ösvényén vezeti, miközben minden embert az individuális személyisége feladására ösztönzi, illetve kényszeríti.
Rend pusztán a rend kedvéért azonban csak forma lehet, tartalom nem. Az ilyen önkényes rend megteremtéséhez szükség van az egyén belső autonómiájának a fokozatos elpusztítására. Vagyis, az embert tudatában odáig kell eljuttatni, hogy saját lelkét és ezzel személyes szabadságát maga is káosznak tartsa és érezze. A hagyomány ezért tartja ezt a titokzatos alakot az Antikrisztus fogalmának első felbukkanása óta a káosz fejedelmének. Amennyire én látom, ebben a pillanatban [1966-ban] olyanok vagyunk, mint az az ember, aki egy régi, kényelmetlen házat örökölt, és akinek bizonyos élvezetet nyújt, ha e háznak a falait még azon a helyeken is, ahol azok épek és teherbíróak, ledönti. És mivel ezt a rombolást agyafúrt gazdaságossággal végzi, azt hiszi, hogy máris birtokában van egy új rendezési elvnek, ami a rombolást művészetté emeli. Hogy vajon a ház, amit a régi helyére tervez felállítani, megfelel-e a nehézségi erő és a statika törvényeinek, igen kevéssé érdekli. Hiszen meglehet, hogy a maga számára végül a szilárd pincét választja lakásnak, és a föld felett megmaradó romokat az ég madarainak engedi át fészkelőhelyül. Vagyis, az ember kiűzése a művészetből, a szépségről való lemondás, a cél-fanatizmus és az érzelmekről való tudatos lemondás – ezek azok a jelenségek, melyek korunkat uralják. Így jutott el a világ oda, hogy miközben a tömegállamok tántoríthatatlan következetességgel egyre szigorúbb, egyre mechanikusabb rendezettségek felállítása felé törekszenek, az egyén már gyönyörködik saját életének káoszában.
Akár mesének tartja, akár komolyan veszi valaki az eddig elmondottakat, mindez nem változtat azon a tényen, hogy az Antikrisztusról alkotott elképzelésekben mindig jelen volt az a sejtelem, hogy a történelem során eljöhet egy olyan kor, amelyben az emberiség olyan életformához jut el, mely egyedül a célszerűségre irányul, és ennek öntörvényűségét teszi meg a lét értelmének.
Ez a nem-keresztény szemlélet a Názáreti Jézust mint egy kudarcot vallott zsidó lázadót tárja elénk, tanítványait mint a pillanat veszélyességének megfelelő titkos nyelv kitalálóit, Pál apostolt mint az eredetileg összeférhetetlen nagyságok összefogóját, azaz a római birodalom és a keresztény ideológia összeolvasztóját. E perspektíva az Antikrisztust először a legenda körébe sorolja, ugyanakkor azonban számos új kvalitással is felruházza. Az Antikrisztus az, aki a megváltás babonáját a keresztény felebaráti szeretet eszközeivel legyőzi, ő vezeti az emberiséget veleszületett öncélja felé, alakítja át az egyházakat erkölcsi szabályzóerővé, és a világbékével kialakítja a földgolyó végleges alakját.
A keresztény perspektíva szerint az Antikrisztus megjelenése – a róla szóló szövegek rejtélyessége ellenére – a Kinyilatkoztatás igazságai közé tartozik. Szent János apostol Jelenések könyvében olvashatók ezek a szavak: „Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson.” (Jel 13,5-7) – Pál apostol az Antikrisztus megjelenését e történésekkel köti össze: „Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna…” (lásd 2 Tessz 2,9-12)
A Biblia szerint tehát az Antikrisztus az emberiség uralkodója, aki saját magát arra a helyre helyezi, ami az ő uralomra jutásáig egyedül a személyes Istennek volt fenntartva. Ez több módon történhet meg.
És az Antikrisztus témájában itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, melyet ma mind a kereszténységen belül, mind azon kívül újra felvetnek: Vajon az a Názáreti Jézus, akit az első két keresztény évezred a háromszemélyű egy Isten második személyének ismert el, valóban Isten és ember, vagy ő is, mint mi mindannyian, egy isteni Atya emberi gyermeke? Aki ez utóbbit tartja igaznak, az az Antikrisztust nyugodtan a fantázia körébe utalhatja. Krisztus istenségének elfogadása vagy tagadása szükségszerűen megköveteli a világ jövőbeli uralkodójával kapcsolatos állásfoglalást – akkor is, ha az Antikrisztus mindezidáig csak elméleti lehetőség tárgyát képezte. Az Antikrisztus tehát mind a keresztények, mind a nem-keresztények számára probléma marad. Mert még ha egyesek fel is tételezik, hogy a keresztény erkölcsiség azután is megmaradhat, hogy szerzőjét likvidálták, attól még az Antikrisztus kérdése nem tűnik el nyomtalanul a világból. Mert pontosan ez az (a keresztény erkölcsiség megtartása Jézus Krisztus nélkül), amit ő maga igyekszik majd megtenni.
Pál apostol a tesszalonikaiaknak írt második levelében azt állítja, hogy „az Úr napja”, azaz az idők teljessége előtt „meg kell mutatkoznia a bűn emberének”, „aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani”. (2 Tessz 2,2-4) – E szavak nagy jelentőséggel bírnak a keresztények számára, hiszen e szavak szerint az Antikrisztus elismerése egyet jelentene azon ember elismerésének (és uralkodóként való elfogadásának), aki Isten helyére akar állni. Ezért is foglalja el Pálnál az Antikrisztus a templomban a szakrális helyet. Tehát az Antikrisztus problémája szükségszerűen magában foglalja a Krisztus mellett vagy Krisztus ellen szóló döntést, és ezzel a szeretet elve alapján a személyes Isten mellett vagy ellen szóló döntést is. Feltéve: 2020. július 4.
Bár az Antikrisztus leírása a Biblia kijelentéseiben furcsa módon elég homályos, fellépése az idők végének előjátékaként mégis a Kinyilatkoztatás részét képezi. Magának Krisztusnak a szájából ismerjük ennek konkrét megjövendölését: a világ vége előtt általános lesz a hitehagyás [Lk 18,8: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”]. Jézus így figyelmeztet: „Akkor ha valaki azt mondja: Íme, itt a Krisztus vagy amott! ne higgyétek!” (Mt 24,23). És nem sokkal később ehhez hozzáteszi: „Mindjárt e gyötrelmes napok után a Nap elhomályosul, a Hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek.” (Mt 24,29)
Ezért érinti az Antikrisztus már nem-biztos-valóságában is az emberi természet legmélyebb problémáit. Képe az embernek a totális függetlenség utáni törekvését egyesíti magában, jelleme pedig egy negatív magváltóét: aki az emberiséget kivezeti teremtett-lény voltának kényszeréből. Megvalósítja a világbékét, és ennek áraként a lélek halhatatlanságáról való lemondást, és a személyiség eltörlését követeli meg. Felhasználja Krisztus tanítását erkölcsi következményeiben egy pallérozott társadalmi rend bizonyítékaként, melyben a vallások csupán a helyes viselkedés kódexei lesznek. Ennek következtében a zsidó vallás, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a hinduizmus probléma nélkül összeelegyíthetők, hiszen a különböző vallásoktól csak az isten-definíciójukról való lemondást követelik meg – amennyiben volt nekik egyáltalán ilyenjük. Az ember pszichológiai uniformizálásban kizárólagosan társadalmi lénnyé válik, és ezért cserébe az evilági boldogság maximumát ígérik meg neki. Szabadsága kéjes szórakozássá változik át, amit érzéseinek eltorzulásában és ösztöneinek káoszában talál meg, mindaddig, amíg ezzel nem vét a szociális viselkedés ellen. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy az ilyesfajta spekulációknak van-e egyáltalán valami értelmük. És természetesen arra a következtetésre is juthat valaki, hogy számára az Antikrisztus teljesen közömbös. De mivel a kereszténység még ma is létező valami, és mivel egész civilizációnk a keresztény feltételeken nyugszik, semmiképpen nem térhetünk ki annak megfontolása elől, hogy vajon mi lépne a szeretet helyére, ha a szeretet Istenét eltávolítanák a világból?
A régi Babilon vallásában Marduk, a jó isten a káosz kígyójával harcol. A régi Perzsia vallásában Ahriman, a sötétség fejedelme fellázad Ormuzd, a világosság istene ellen. A zsidók vallásában Lucifer, a legcsodálatosabb angyal, zendülést szít Teremtője ellen. Mindhárom vallásban először a világosság oldala győz – de e győzelem után a harc mégis az idők egész folyamán át tovább folyik, és egyre erőteljesebbé válik, hogy az idők végén még egyszer teljes erejével fellángoljon egészen a végső döntésig. Az emberiség egyik legrégebbi sejtése szerint, kell, hogy Istennek legyen egy ellensége, aki csak a világmindenség összeomlásakor lesz véglegesen legyőzve. Amíg e mulandó világ fennáll, Isten a megtámadott, akinek védekeznie kell – és e harc helyszíne se nem az ég, se nem az alvilág, hanem e harc színhelye a föld, és díja az ember.
Szent János Jelenések könyve az Antikrisztust világuralkodónak mutatja be, ami az egyházatyákat arra indította, hogy benne az összpontosult politikai hatalom csúcsát lássák. Ennek az embernek a gonosz birodalmához való kapcsolata egészen más típusú, mint például Fausté és Mefisztóé. Mert ezek ketten világos paktumot kötöttek a gonosszal. Annak az embernek azonban, akire az van kiszabva, hogy az Antikrisztussá nője ki magát, arra is meglenne a lehetősége, hogy az elképzelhető legnagyobb szent váljon belőle. Csakhogy enged annak a kísértésnek, ami már Ádámot is elbuktatta. Lucifernek az Antikrisztushoz való kapcsolata ugyanis így szól: „Olyan leszel, mint az Isten” (lásd Ter 3,5: „Olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat”). Következésképpen azok az eszközök, melyek felhasználásával ez a rejtélyes ember az emberiség élére fog kapaszkodni, a jóság maszkjait fogják viselni. A felebarátot a felebarát kedvéért fogják szeretni, nem pedig Isten kedvéért. A hitehagyás nem csak a látszat-keresztények körében válik általánossá, hanem magában az egyházban is – és amikor majd az istengyermekség és a megváltás helyére abban is a keresztény vallás szociális elemét helyezik, a mélyen hívő, de kritikátlan emberek tömege fog hátat fordítani Istennek, anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevenné.
A fejlett emberiség perspektívájából nézve az Antikrisztus birodalma a legmagasabb evilági tökéletesség állapota lesz. … E fantasztikus birodalom felett egy ember uralkodik, akinek már csak egyetlen egy megmaradt problémát kell megoldania: A kérdezés kiirtását. Mert egy ilyen világállam csak akkor tud létezni, ha polgárai nem ismerik a kételyt. A kérdések és válaszok helyét az elfogadásnak és az odaadásnak kell elfoglalnia. Mert az emberi szabadság első és utolsó jele a kérdések feltevése – és ilyesmi Antikrisztus birodalmában nem fordulhat elő. Ha azonban ebben az államban a szabadságnak nincs talaja, akkor ott Isten számára sem marad hely, aki minden emberi kérdés kezdetén és végén áll. Végül Isten és a kérdezés szabadságával egyidőben a történelem-tudatnak is el kell tűnnie.
Nem tudhatjuk, hogy milyen eseményeknek kell még bekövetkeznie, mielőtt az Antikrisztus világuralma valósággá válhat. Csak azt tudjuk, hogy az emberiség változó körülményeiben vannak bizonyos dolgok, melyek az Antikrisztus uralmának előkészítését segítik elő. E véleményünkben számos bibliai idézet erősít meg bennünket. Szent János saját koráról azt állítja, hogy „már most is sok antikrisztus támadt” (lásd 1 Jn 2,18) –, és ez alatt azokat a szimptómákat érti, melyek már az ő életében az Antikrisztusra látszódtak utalni. Hasonlóan kell Pál apostolnak az Antikrisztusra vonatkozó szavait értelmezni: „A gonoszság titka már munkálkodik” (2 Tessz 2,6).
Természetes, hogy az Antikrisztus nem lehet meg Krisztus nélkül – hiszen tagadnia kell Őt, és Vele a személyes Istent, hogy a helyére ülhessen. Következésképpen valószínűsíthetjük, hogy az emberi nemen belüli lelki-szellemi folyamatok, melyek segítik az Antikrisztus uralmának előkészítését, ellentmondanak a kereszténység szellemének, a kereszténység igazságát a sok közül csupán az egyik szubjektív igazsággá degradálják, és a szeretet teremtő-átfogó elvét az emberek természetes funkcióira korlátozzák.
Annak megítélése, hogy mely gyalázó mondat, gesztus számít már ténylegesen istenkáromlásnak, nem könnyű dolog. Korunkban jóformán nincs olyan megnyilatkozás a médiában, a közéletben, mely nem máris e csoportba tartozik. Ugyanakkor azok a szitkok, melyek nem egy személyt, hanem általánosságban véve például az életet, a természetet, azaz egy semlegesnemű valamit érintenek, valódi értelemben nem számítanak szentségtörésnek. A szentségtörés nem irányulhat egy fogalom, hanem csak egy személy ellen. Az Antikrisztusra és eljövendő uralmára vonatkozóan ebből a tényből az derül ki, hogy Istent, akit tagad, az Antikrisztus mégsem tudja nélkülözni. Ugyanis annak, aki gyalázza Istent, ehhez előbb el kell ismernie, hogy Isten létezik. Az istengyalázásban magában rejlik annak beismerése, hogy az illető olyan közel áll Istenhez, hogy az Ellene érzett gyűlöletét elégségesnek érzi ahhoz, hogy vele Őt eltalálja. Mindez világossá teszi, hogy milyen éles megkülönböztetés szükséges annak felismeréséhez, hogy a világtörténelem végén eljövő nagy-istentelen birodalom hol helyezi/helyezte el jelköveit a mi saját életünkben.
Mivel korunkban Isten és a vallás az ember privát ügyévé vált, a közélet régen elvesztette érzékét annak megítélésére, hogy mi jelenti Isten meggyalázását. Ha egy embert gyaláznának meg azokkal a szavakkal és tettekkel, melyeket Istennek kell az emberek részéről elviselnie, az egész világ felháborodna.
Hasonló tényekkel találkozunk, ha korunkat a szépséghez való kapcsolata felől vizsgáljuk meg. Akár zenéről, akár festészetről, építészetről, irodalomról van szó, a modern alkotásokból tudatosan hagyják ki a harmóniát, a szépséget; ezeket az alkotók már nem is igyekeznek ábrázolni, sőt, tudatosan lemondtak róla. Feltéve: 2020. július 11.
Az eddig elmondottak alapján természetes az a jelenség, hogy korunk túlzott mértékben foglalkozik az ember totális megismerésével. Valahányszor a történelem folyamán nagy tömegek lendültek mozgásba, ez magával hozta a fő központok kialakulását. Korunkban két ilyen nagyhatalmú központ létezik: a pszichoanalízis és a szex. E kettő valójában testvéri fogalom, és annak a roppant nagy kísérletnek a kísérő jelensége, melynek célja az ember egyedüllétre való trenírozása. Oltárukon a természetességet, az elfogulatlanságot áldozták fel, amiket az ember komplexusainak alapos megismerésére cserélt fel.
Egészen biztos, hogy azon jelenségek tömege, melyek manapság mind a szex körül forognak, semmilyen viszonyban nem állnak az emberi valósággal. Az inger ugyanis önállósult. Az ember ígéretek áradatával van körülvéve, mely már csak illuzórikus élvezetet helyez kilátásba, aminek a valósághoz ugyanannyi köze van csak, mint a választási ígéreteknek a választást követő politikához. Ráadásul az inger egyre gyorsabb ütemben tompul el, és ezért formáiban egyre erőszakosabbá és primitívebbé kell válnia. Ezért történt, hogy a két nagy erő, a pszichoanalízis és a szex mellé az utolsó években egyre nagyobb erőszakkal lép fel egy harmadik erő: a drog. A test és a lélek természettől adott állapotának kémiai eszközökkel való művi befolyásolása a tabletta-függőségtől a kábítószerig terjed. A cél az adott természetes norma tudatos megváltoztatása. Maga a társadalom követeli azt az abnormális állapotot, amit a drog kínál. A modern ember a mindennapok követelményei elől minden lehetséges menekülő utat megragad, és a végtelen élvezet csábításáért azt a veszélyt is hajlandó magára vállalni, hogy a drog bevételével hamis asszociációk láncolata által olyan mély pokolba jut, mely minden fantáziát felülmúl.
Összefoglalva: mind e három nagyhatalmú eszközön egy közös ismerhető fel: a művi, azaz a mesterséges előállítottság. Természetességünk a túlhajszolt ingerek fogságában konzekvensen megy tönkre. … A világot, amiben élünk, nem az öröm, hanem a megmagyarázhatósága által akarjuk birtokolni. Korunk egyre inkább afelé halad, hogy a világot szétszedje, és egyre inkább oda jut, hogy ezt a szétszedett valamit nem képes többé összerakni.
Amióta az ember minden kapcsolattól felszabadultnak érzi magát, az embertársaiba vetett bizalma is eltűnt. A modern államban a polgárnak előbb be kell bizonyítania, hogy nem adócsaló, mielőtt elhiszik neki, hogy tisztességes ember. Már saját magunkat is ellenőrzések különböző rendszereivel kontrolláljuk, melyek maguk is kontrollt igényelnek. A bürokrácia feltartóztathatatlanul gyártja az újabb és újabb előírásokat, melyeket be kell tartanunk. Olyan események, melyek korábban az öröm és a tisztelet tárgyai voltak – mint például a karácsony – vásárlási orgiává váltak. Korábban már hivatkoztam Szent Pál apostol mélyértelmű kijelentésére: „A gonoszság titka már munkálkodik” (2 Tessz 2,6). .. Nem véletlen, hogy a Biblia minden ember legistentelenebbjével, az Antikrisztussal kapcsolatban külön kiemeli, hogy nagy istenkáromló lesz, hiszen Isten tudatos gyalázása a gonosz viselkedés tudatos szándékát előfeltételezi. Viszont túl egyszerű lenne, ha azokat a szentségtöréseket, melyekre az Antikrisztus képes lesz, csak azok fokozásaként képzelnénk el, amiket eddig ismertünk az emberiség történelméből. Ezek magasan rosszabbak lesznek az eddigieknél, mert maga a világ helyzete lesz más. A gonosz titka, melyet a legkülönbözőbb faktorok kombinációiban eddig működni láttunk, annál egyszerűbbé válik, minél messzebb távolodik az emberiség Istentől. Végezetül, mire a világ gépesítése teljesen lezárul, az egyén bekerítése százszázalékosan megtörténik és a szabadság kiirtása befejeződik [PONTOSAN EBBE AZ ÁLLAPOTBA JUTOTTUNK MA EL, ÉS EZ AZ AZ ÁLLAPOT, AMIT ISTEN LEGFŐBB ELLENSÉGEINEK A PARANCSÁRA MINDEN ORSZÁG VEZETŐI A TUDATOS PÁNIKKELTÉSSEL MARADANDÓ, VÉGLEGES ÁLLAPOTTÁ AKARNAK BEBETONOZNI!!!] a gonosz titka is lelepleződik, és lecsupaszított formájában lép elő: mint a személyes Istennel szembeni szándékos gyűlölet. Az emberiség, beágyazva az evilági élet javaiba, akkorra már olyan életformát ér el, melyben az ellenállás szinte lehetetlenné válik. Akik mégis megpróbálnak ellenállni, azoknak az üldözés és a kínzás olyan, a civilizáció akkori fokának megfelelő formáit kell majd magukra vállalniuk, melyeket addig senki nem tudott elképzelni.
Az Antikrisztus uralma a Szentírás szerint 42 hónapig, azaz három és fél évig fog tartani. Ez az idő elég lesz arra, hogy legnagyobb célját megvalósítsa: helyet foglaljon az Úr templomában.
Nem csak az Egyház ellenségei, de sok lelkes védelmezője, például Newman bíboros, kötötte össze Róma végkorát az Antikrisztussal, és nem vonta kétségbe, hogy Isten legnagyobb ellensége magából az Egyházból nő ki. Borzalmas következtetések, nyomasztó képek ezek. Az összes végidő-jövendölésben az Antikrisztus az utolsó ember, akit megneveznek. Akármi is valakinek a véleménye e jövendölések igazságtartalmáról, egy kérdés mindenképpen megmarad: Miért lesz az emberiség vége egy olyan alaktól megpecsételve, aki magában az emberi természet összes negatív tulajdonságát megtestesíti? A válasz erre a kérdésre abban az eseményben rejlik, ami az Antikrisztus után fog megtörténni. Ugyanis az Antikrisztus után még egy ember meg fog jelenni – csakhogy egy másik irányból. Még az Antikrisztus is csupán az idő vége felé közeledő folyamatának egyik része, de aki őt követi, az ezen idővel szembe érkezik, éppen azért, hogy véget vessen folyásának. Ő az Emberfia – Jézus Krisztus az ég felhőin közeledve. Ő válik az Antikrisztus próbakövévé, amelyen annak ki kell nyilvánítania valódi lényét. Az Antikrisztus a katasztrófák nagy sorában pusztul el, mely a világ utolsó átalakulását kíséri, amiben az Antikrisztusnak már semmi szerepe nincs, hiszen ettől kezdve a Kinyilatkoztatás alapigazságát, Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, már nem titokként kell hinni, hiszen ez tényként válik láthatóvá. Ezért kezdődik meg az Antikrisztussal és világ fölötti uralmával együtt a hit számára is a végidő. Ugyanakkor a hit az ő uralma alatt fogja legeslegnagyobb megpróbáltatását elérni, hogy utána a bizonyosság foglalja el a helyét.
E jövendölés összessége különös hasonlóságot mutat az egyes ember testi halálához. Tudjuk, hogy az élet utolsó pillanata a testet és lelket hatalmas küzdelemre készteti, melyben minden, amit az ember erőben birtokol, a tökéletesen és a végső kimerülésig mobilizálva lesz, és gyakran csak az utolsó levegővétel hozza el végre a békét. Nem lehet, hogy a halál e roppant eseménye, mely elől senki nem menekül meg, az idők végén az egész emberiség számára ugyanígy játszódik le? Ebben az esetben az Antikrisztus nem csak Isten ellensége lenne, hanem a földi élet végtelenségéért küzdő előharcos is. Megtévesztései azoknak a látszólagos megkönnyebbüléseknek, gyógyulást ígérő jóléteknek felelnének meg, melyek közvetlenül a halál beállta előtt szoktak megjelenni. Ő maga egy olyan orvoshoz hasonlítana, aki a betegnek tudata végső elvesztéséig azt próbálja bebeszélni, hogy halála nagyon messze van még, és ily módon minden segítséget és vigaszt távol tart tőle, hogy a végén felkészületlenül és az utolsó pillanat magányában támasz nélkül engedje meghalni.
Tekintsük még egyszer arra a világra, amelyben élünk. Micsoda erőfeszítéseket tesz meg korunk, hogy a halált megpróbálja nemlétezőnek, kikerülhetőnek beállítani. Bár a halottat először nagy tisztelettel veszik körül, gyönyörű sírbeszédeket tartanak felette, biztosítják arról, hogy soha nem feledkeznek meg róla, de az élet forgataga gyorsan bezárja a keletkezett hézagot. Egész környezete kötelességének érzi, hogy a lehető leggyorsabban úgy viselkedjen, mintha az elhunyt nem is halt volna meg. A legnagyobb bűn, amit az Antikrisztus elkövet az, hogy az életet az evilági létre korlátozza, a boldogságot az érzéki testi jólétre szűkíti, a szellemet az evilági érdekekhez bilincseli. Mi, akik a világtörténelemnek ebben a pillanatában hozzásegítünk, vagy legalábbis eltűrjük, hogy az Antikrisztus műve elkészüljön, életünk végén döntést kell hoznunk azon hatalom mellett vagy ellen, aki minket elhív e világból. Közülünk bárkivel előfordulhat, hogy nem tud majd ellenállni az Antikrisztusnak – és kétségbeesik. És közülünk bárki megpróbálhat ellenállni neki. A Jelenések könyvében a világ igazi uralkodója, aki megtestesülése által közülünk valóvá lett, mondja ki e vigasztaló szavakat: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég …. Igen, hamarosan eljövök” (Jel 21,6/22,13,20).
Vége
Feltéve: 2020. július 16. |
vissza