25 év telt el Reinhard Raffalt „Az Antikrisztus” című művének megírása és nyomdai előállítása között (a mű csak 1990-ben jelent meg). Napjainkban sok szó esik a békéről és az egységről. Raffalt analízisének helyességét az Antikrisztus lényéről és működéséről a jelenkor eseményei kísértetiesen bizonyítják. Mert amikor a szerző az anti-keresztény jelekről beszél, mint például az „autonóm emberről”, az igazságról, melyet „a tolerancia sok féligazságba szedett szét”, „világbékéről”, egy „világot átfogó államról”, és az egységvallásról, akkor bennünk ez a szorongató kérdés merül fel: Nem érkeztünk már el a végidőbe, az Antikrisztus korába?
Mialatt J. H. Newman bíboros azonos című művében arról értekezik, hogy Krisztus ellensége az Istentől való elfordulásból lép elő, Szent Pál apostol szavai szerint: „előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek” (2 Tessz 2,3), addig Raffalt elsősorban azt mutatja meg, hogyan állítja az Antikrisztus a kereszténységet saját céljainak a szolgálatába. – Nem pont e két folyamat játszódik le most a mi szemünk előtt?
Raffalt tanulmánya igényes munka, ami bizonyára nagy figyelmet követel az olvasótól. Ezért nem elég egyszer átfutni rajta, hanem ismételten elő kell venni, többször át kell gondolni, és alaposan meg kell szívlelni mondanivalóját. Aki így tesz, az sok erőt meríthet az éberségre. Egyúttal felszólítást kap arra, hogy fogadja meg Szent Cyrill tanácsát: Készüljön fel az Antikrisztus eljövetelére; és ne csak emlékezzen a hallottakra, hanem adja tovább környezetének azt, amit róla megtudott.
[Raffalt tanulmányához kapcsolódva lásd még a honlap ezen cikkét: Az Antikrisztus kora]
Korunk emberének képzelőereje alig képes arra, hogy teljes valóságában elképzelje, hogy ez a szó, „Antikrisztus” milyen mélységes rémületet és milyen valóságos hatásokat váltott ki a korábbi évszázadok embereiből. Hiszen a végső dolgok, a titokzatosan előttünk álló Utolsó Ítélet, melynek eljöttét az emberiség felett mindenki bizonyosra vette, a minden egyes ember által elkövetett bűnök felgyülemlése, ami az ég büntetését egyre erőteljesebben kikövetelte – mindezek a középkor embere számára valóságnak számítottak, lelkében ugyanannyira tapinthatóak voltak, mint kezei számára az asztalra tett kenyér. Következésképpen a korábbi korok emberei mind fel voltak készülve arra az eshetőségre, hogy netán látni fogják, ahogy „a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek” (Mt 24,29). Mindenki magában hordta annak a harcnak a sejtelmét, ami a démonok és az angyalok között az emberek lelkéért folyik. Végezetül mindenki úgy élt együtt az elhunytak lelkeivel, mintha már megnyíltak volna a sírok, mintha a hit vértanúi már a világ bírája elé kerültek volna, hogy áldozatukért elégtételt követeljenek. (lásd: „..sírok nyíltak meg, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Feltámadása után előjöttek a sírokból, bementek a szent városba, és többeknek megjelentek.” (Mt 27,52-53))
E korok emberei számára úgy tűnt, mintha az apokalipszis lovasai, a pestis, éhínség, háború és halál már végigszántották volna a véres viszályoktól sérült földet, és elmúlt az az idő, amikor az embereknek még megadatott, hogy szabad akaratukból munkálkodhassanak üdvösségükért.
Ezen túlmenően az Antikrisztus abban az időben nem csak a lehető legdurvább szitokszót jelentette, amit egy olyan emberre használtak, akit az Istennel és a hittel szembeni ellenségeskedés teljességgel hatalmába kerített – hanem az Antikrisztus volt egyúttal az utolsó, szükségszerűen eljövendő előfutár is, akinek meg kell előznie a világ bírájának megjelenését.
A középkorban gyakran esett szó egyfajta "mysterium iniquitatis", a gonoszság titkáról. Ha már az áteredő bűn által állandóan veszélybe kerülő emberi nemnek elengedhetetlen szüksége volt az Isten egyszülött Fia általi megváltás titkára, hogy megmenekülhessen, akkor az ellenségnek is kellett valamilyen titka legyen; egy negatív értelmű megváltás, a gyűlölet egyfajta misztériuma. A Biblia leírása szerint ennek szerzője Lucifer angyal volt, aki az Isten elleni lázadása után valóban egyfajta anti-istenné vált. És miként Isten hagyta, hogy saját Fia váljon a világ megváltójává, úgy kellett a sötétség fejedelmének is létrehoznia saját inkarnációját, aki logikusan az Antikrisztussá fejlődött ki. De mivel Isten Fia emberi alakban jelent meg a földön, az Antikrisztus sem tesz másképp. Ő lesz a legtökéletesebb ember, mint ahogy Lucifer eredetileg a legtökéletesebb angyal volt. És ő mobilizálja azt a legnagyobb ellenerőt Krisztus megváltó művével szemben, ami az emberi természeten belül egyáltalán elképzelhető.
Földi sorsukat illetően az Antikrisztussal szemben Krisztusnak csak egyetlen előnye volt: a korábbi megjelenésé. Hiszen az Antikrisztusnak az idők vége lett kijelölve, míg Krisztus a világ történetének közepén lépett fel.
Ugyanakkor, az akkori vélekedés szerint, az Antikrisztus a világ hatalmas uralkodója lesz, míg Krisztusnak a római rabszolga-kivégzés szégyenteljes halálát kellett elszenvednie. E helyzetek összevetéséből talán azon titkok egyike nyilvánul meg, melyek Krisztust arra indították, hogy lemondjon arról a tizenkét légió angyalról (lásd Mt 26.53), akik megmenthették volna a kereszthaláltól. Ha hívta volna őket, akkor az egy lépés lehetett volna az Antikrisztus útján.
Így e rejtélyes ember képe először a mulandó világ összeomlásának kiváltó figurájaként jelenik csak meg. És egyúttal egyfajta anti-Ádámként, az Isten nélkül elképzelhető legtökéletesebb emberként, aki az idők végén jön el, mint ahogy az Istennel élő elképzelhető legtökéletesebb ember a teremtés történetének elején állt.
Krisztus megtestesülése történelmi esemény. Ezzel szemben az Antikrisztus fellépése ugyanebben az értelemben a jövő történéseinek részét képezi, csakúgy, mint a végidőben megjelenő Messiásé a zsidó vallásban.
Rettenetes módon már a kereszténység őskorában megjelent az a hagyomány, hogy az Antikrisztus legodaadóbb híveit a zsidók körében fogja megtalálni, hiszen nekik szükségszerűen a Messiásnak kell tartaniuk őt, hiszen az igazi Krisztust nem ismerik el Messiásuknak. A keresztény-zsidó kapcsolat ellentmondásos gyökerei között tehát van egy, ami egészen az Antikrisztus fogalmáig nyúlik vissza. Ezért aligha lehet azt állítani, hogy az Antikrisztus pusztán a fantázia szülötte, ami minden valóságot nélkülöz. Jóval a megjelenése előtt már pusztán a neve szörnyűségeket váltott ki az emberekből.
Mi tehát az Antikrisztus? Mindeddig, amennyire én látom, a legtöbb ember olyan lénynek képzeli el, aki valamilyen erőhöz vagy hatalomhoz kötődik. Az ember természetes létezési formája olyan körülményekbe ágyazódik, melyeknek megvannak a határai: család, szomszédság, szociális közösség, civilizáció, természet, klíma, gravitáció, a naprendszer és a világegyetem része. Mindezen feltételen keresztül egy fölérendelt dolog ível át: az idő. Minden egyes életnek van egy kezdete, egy lefolyása. Testi létezésében minden ember alá van vetve szívverése, ki- és belégzése ritmusának, végezetül pedig erői fel- majd leépülésének. A lét terheinek viseléséhez szükséges ellenálló erőinek összessége kibírhatja a szakítópróbákat vagy jelentéktelenségeken összezúzódhat. Az ember szabadon dönthet, anélkül, hogy azon ellentéteket, melyek között döntenie kell, maga hozta volna létre. Bármit is tesz, bárhogy is élnek tovább tetteinek, gondolatainak, érzéseinek hatásai azokon a területeken, melyek nem esnek ellenőrzése alá, csupán egyetlen időpont van, ami biztos, és ami mindent egybegyűjt, ami az ember létét kitette: a halál.
Ameddig még nem érte utol, az ember ellentétes módon foglalkozhat a halállal. Juthat arra a meggyőződésre, hogy a halál nem csak egzisztenciájának jelenti a definitív végét, hanem lényének is. És bizonyos elégtételt találhat abban az elképzelésben, hogy minden, amit életében tett vagy elmulasztott, pozitív vagy negatív módon elért, halálának időpontjában bizonyos értelemben azok közkincsévé válik, akiknek életét ezek valamilyen módon befolyásolták. Az élet visszaadása az össz-természetnek, a személyiség beolvadása az élet örökké megújuló erőterébe, elmerülés az időtlen feledés tengerébe – ezek mind olyan megoldások, melyek az emberiség történelmét intenzíven végigkísérik, csakúgy, mint az evilági boldogság, a megelégedettség vagy a materiális jólét utáni vágy.
Másfelől azonban az ember arra a véleményre is juthat szelleme és belátása, gondolkodásra való képessége, emlékezete, a nevetés adománya és az önmagáról lemondó szeretet érzelme által, hogy ő olyan lény, aki nem anyagi részével bizonyos hatalommal bír az idő fölött. Mindannyian ismerjük, hogy egy pillanat mennyire tágítható lehet. Emlékezetünkben az igaz örömök rövid pillanatai, melyek órával mérve pusztán picike időtartamot ölelnek fel, egész örökkévalósággá válhatnak. A szenvedés, a levertség hosszú időtartamai, kellemetlen és szerencsétlen körülmények legyőzése emlékezetünkben viszonylagos jelentéktelenséggé zsugorodhatnak össze. Az időt manipuláljuk akkor, amikor emlékeinket a múltból előidézzük, és bensőnk tökéletesen anyagtalan képzeletében újból jelenlevővé tesszük.
Tehát mégiscsak lehetséges, hogy az emberi természet szellemi része csak látszólag van alárendelve az időnek, a valóságban azonban felette áll. Mivel ezek mind olyan gondolatok, melyekkel csak saját halálunk előtt foglalkozhatunk, minden egyes ember szabad döntésének tárgyát képezik, hogy melyik véleményt fogadja el sajátjának. Ugyanis életünk végének sorompóján túlról semmilyen bizonyítható válasz nem jön evilági korlátozottságunkba.
A sok lehetséges megkülönböztetésből, valószínűleg még ma is ezt a legfontosabb kérdést lehet megfogalmazni: Mindennek vége van a halállal, vagy az ember lényege tovább él halála után is? Minden, ami a kereszténységet vallássá teszi, az emberi lélek halhatatlanságának az elismerésén nyugszik – mégpedig minden egyes ember lelkének. Mert ha már, miként ezt a kriminalisztika az ujjlenyomat példáján kimutatta, nem létezik két teljesen identikus emberi test, akkor ebből logikusan azt is fel lehet tételezni, hogy az emberi lélek is összetéveszthetetlen identitással bír, amit halála után sem veszít el.
Magyarul: hogy az ember az, ami; hogy egyáltalán lehetőségként gondolhat arra, hogy lényének magjával túléli saját halálát, sejtetni engedi bennünk egy magasabb hatalom közreműködését az individuum létrejöttében. Másfelől az egyén, az oszthatatlan, a személyiség, amit magunkról magunkban érzünk, azt követeli, hogy ez a magasabb hatalom föléje rendelt személyiség legyen, és nem egy neutrális erő, mely tetszés szerint hagyja magát osztani vagy egyesíteni.
Ebből ered az emberi tudat őstapasztalata, mely szerint ő egy teremtett, világosabban kifejezve, egy terv alapján megalkotott lény. Egyetlen tervnek sincs értelme, ha nem követ valamilyen célt. Következésképpen minden egyes ember testetöltésében rejlenie kell egy bizonyos szándéknak, ami létezését, személyiségének mikéntjét, és létezésének idő felettiségét igazolja. Ilyen értelemben az ember magát egy, a halálon túlmutató fejlődés résztársának tekinti. Halhatatlansága azonban csak azért lehetséges, mert Isten maga halhatatlan.
Ezen érvelésben a nehézség egyedül a halál hallgatásában rejlik, ami megakadályoz bennünket abban, hogy bizonyítottnak ismerjük el azt, amit a múlandóság korlátai között csak sejteni tudunk. Ezen a ponton lép be a hit, és vele a kereszténység alapelve, ami azt állítja, hogy a halált csupán egyetlen erő tudja áthidalni: a szeretet.
Ha azonban valaki a fentebb elsőként felvázolt feltételezésre hajlik, nevezetesen, hogy az ember lelkének, szellemének, erejének és testének természetéhez elválaszthatatlanul hozzátartozik, hogy a halállal végleg megsemmisüljön, akkor teljesen más kép tárul eléje. E vélekedés szerint az ember nem egy időn kívül eső tervhez van hozzárendelve, hanem csak földi életének hosszúságához, és ezért e rövid életből azt kell kihoznia, amit csak tud. Hiszen csupán létezésének kihatásait tudja továbbadni, melyeket más egyének pozitívan vagy negatívan szívnak és dolgoznak fel, hogy aztán maguk is így adják tovább. Az az ember, aki ezt így gondolja, nem csak nélkülözi a teremtőt, hanem kifejezetten hátráltatónak is fogja érezni ahhoz, hogy saját természetét valódi nagysággá fejleszthesse ki. Az ilyen ember feladatát, működési területét és létokát csupán környezete szabja meg, melyben embertársai követelőként lépnek fel vele szemben, és akiknek igényeit ő vagy kielégíti, vagy kijátssza. Akárhogy is, az ilyen ember léte – saját vélekedése szerint – semmi mástól nem függ, mint egyedül saját magától. Viszont körülményei a természet vak mechanikáját követik, melynek működéséért vagy kieséséért nem teheti magát felelőssé. Az ilyen személy fölé az izoláció üvegburája ereszkedik; egy magasabb rendű lénnyel szembeni kötelesség eltűnik egy, az emberen belüli döntés javára – mely többé nem a jó és rossz, hanem a szociális vagy aszociális között dönt.
Nem kérdés, hogy ezen elképzelés elfogadása is egy legitim lehetőség az egyén számára. Aki ezt választja, annak számára a szociális érzék szabályzata szolgál léte alapkövetelményeként, ami egy civilizált társadalomban a tisztesség fogalmával esik egybe. Úgy él, hogy senkinek ne okozzon kárt, az az akarata, hogy tevékeny segítséggel szolgálatára legyen a közösségnek. Amit ily módon elér, azt halála pillanatában ráhagyja a fiatalabb generációkra, míg maga végleg megszabadul minden kötelezettségtől. Mindebből levezethető egy kategorikus felszólítás, egy közvetlen önrendelkezés, egy parancs önmaga számára a helyes életre, mely arról szól, hogy a helyeset a helytelentől pontosan megkülönböztesse, mégpedig függetlenül attól, hogy a helyes és helytelen egyúttal jó és rossz is, vagy sem. Ily módon a helyesen élő ember adottságai alapján egy szinte technikailag működő lénnyé növi ki magát, akinek egyetlen törekvése marad csupán, nevezetesen, hogy semmi helytelent ne kövessen el.
Ezek után kimondható: Az Antikrisztus az emberi tapasztalat és értelem áttekinthető korlátain belül mindent helyesen csináló, utolsó, legtökéletesebb ember.
Tehát az Antikrisztus egyáltalán nem ördög. Ellenkezőleg: Az Antikrisztus szószerint teljesíti az Evangélium követelését: „Szeresd felebarátodat, mint saját magadat” (Mt 22,39). Ugyanakkor azonban tagadja a felebaráti szeretet előfeltételét, ami az Evangéliumban egy mondattal előbb áll: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből” (Mt 22,37).
Mivel ez az előfeltétel hiányzik, a felebaráti szeretet parancsa egy látszólag mindenható, önálló alapelvvé válik, ami pusztán az evilági létből ered. Az Isten iránti szeretet nélkül mindenekelőtt ez a rész: „mint saját magadat” fordul ily módon éppenséggel az önszeretet szükségességébe át.
A keresztény értelmezés szerint azonban az ember felebarátjához vezető útja csak kettőjük közös Teremtőjén át vezethet. Ugyanakkor erre a kerülőútra a pusztán emberi terjedelemben nincs semmi szükség – itt az Evangélium parancsának egyik része, a felebarát szeretete, önmagában válik azon alapelvvé, mely szerint a felebaráti szeretet fokmérőjének az önszeretet meglétét és milyenségét kell tekinteni.
Ha tehát az Antikrisztus lényegére kérdezünk rá, akkor az eddigi meggondolásainkat ebben a formulában foglalhatjuk össze: Az Antikrisztus az az ember, aki felebarátját ugyanolyan nagyon szereti, mint saját magát, de nincs semmi mása, amit/akit ennél jobban szeret.
Feltéve: 2020. június 30.
A 16. században Németországban közkézen forgott egy röplap, mely az Antikrisztust ábrázolta. Ellentétben a János apostol Apokalipszisében megjövendölt képpel, ezen a primitív fametszeten ez a rejtélyes figura nem emberi alakban volt látható, hanem egy kúpalakú csúcsban végződő szabályos cilinderformájú alakzatban, mintha valamilyen, abban a korban még ismeretlen műszer lenne. A kép nem prófétai üzenetet akart hordozni, hanem azt akarta kifejezésre juttatni, hogy az Antikrisztusnak azt a legegyszerűbb, leginkább súrlódásmentes alakot kell megkapnia, amire az emberi testet egyáltalán vissza lehet vezetni. Ezzel azt a ridegséget akarták kifejezésre juttatni, amely állapotba az ember szükségszerűen belekerül, ha a környezetéhez való súrlódásai, nézeteltérései teljesen lecsiszolódtak. Innen nézve könnyen megérthető, miért hozták az Antikrisztust az ősidőktől fogva a legszorosabb kapcsolatba az extrém kiterjedésű és nagyságú evilági hatalommal. Az igazi hatalom e világon mindig előfeltételezi az ellenállások fokozatos megszűnését. És ilyen nagy hatalom csak akkor érhető el, ha az emberek hagyják, hogy egy mechanikusan működő gépezet részeiként használják, vagy kihasználják őket. Egy ilyen hatalmi apparátusnak már csak valamelyes csuszamlási technikára van szüksége, ami tagjainak előírás szerinti mozgathatóságát biztosítja. Az Antikrisztus esetében ez a technika egy csábító idea kihirdetése: a világbéke létrehozása. Csupán az nem tisztázott még [ez 1966-ban még nem volt ismert, de mára már ez a kérdés is választ nyert!], hogy miről kell lemondania az embernek, hogy ez a világbéke-paradicsom valósággá válhasson.
Az Antikrisztus e hatalom birtokában az embert csak mint a közösségben létező egyik lényt fogja kezelni. Innen pedig már csak egy lépés hiányzik ahhoz az elképzeléshez, hogy valójában nem is léteznek egyének, mert az ember-lény, mint ilyen, szükségszerűen magában foglal minden egyes emberi lényt, és így csakis a szervezett összességben bír valamilyen fajta individualitással. Innen nézve az Antikrisztus olyan vezéralak lesz, aki az emberiséget az egyes emberek önlemondásának ösvényén vezeti, miközben minden embert az individuális személyisége feladására ösztönzi, illetve kényszeríti.
Rend pusztán a rend kedvéért azonban csak forma lehet, tartalom nem. Az ilyen önkényes rend megteremtéséhez szükség van az egyén belső autonómiájának a fokozatos elpusztítására. Vagyis, az embert tudatában odáig kell eljuttatni, hogy saját lelkét és ezzel személyes szabadságát maga is káosznak tartsa és érezze. A hagyomány ezért tartja ezt a titokzatos alakot az Antikrisztus fogalmának első felbukkanása óta a káosz fejedelmének.
Az emberiség körében a totális belső zűrzavar beálltának megvalósításához hosszú előkészítésre van szükség. Ezért az Antikrisztusnak sok, részben rejtve működő előfutára volt/van, akik elosztva az idők teljes folyamán, egyre növekvő tanácstalanságot terjesztenek az emberiség körében. Sikeres működésüket annak is köszönhetik, hogy az ember természeténél fogva képes arra, hogy személyiségében egész élete folyamán összeegyeztethetetlen ellentéteket hordozzon. Az a régi elmélet, miszerint az ember az Isten és az ördög közötti harc színtere, ma ugyanannyira érvényes, mint minden más korban.
Amennyire én látom, ebben a pillanatban [1966-ban] olyanok vagyunk, mint az az ember, aki egy régi, kényelmetlen házat örökölt, és akinek bizonyos élvezetet nyújt, ha e háznak a falait még azon a helyeken is, ahol azok épek és teherbíróak, ledönti. És mivel ezt a rombolást agyafúrt gazdaságossággal végzi, azt hiszi, hogy máris birtokában van egy új rendezési elvnek, ami a rombolást művészetté emeli. Hogy vajon a ház, amit a régi helyére tervez felállítani, megfelel-e a nehézségi erő és a statika törvényeinek, igen kevéssé érdekli. Hiszen meglehet, hogy a maga számára végül a szilárd pincét választja lakásnak, és a föld felett megmaradó romokat az ég madarainak engedi át fészkelőhelyül. Vagyis, az ember kiűzése a művészetből, a szépségről való lemondás, a cél-fanatizmus és az érzelmekről való tudatos lemondás – ezek azok a jelenségek, melyek korunkat uralják. Így jutott el a világ oda, hogy miközben a tömegállamok tántoríthatatlan következetességgel egyre szigorúbb, egyre mechanikusabb rendezettségek felállítása felé törekszenek, az egyén már gyönyörködik saját életének káoszában.
Akár mesének tartja, akár komolyan veszi valaki az eddig elmondottakat, mindez nem változtat azon a tényen, hogy az Antikrisztusról alkotott elképzelésekben mindig jelen volt az a sejtelem, hogy a történelem során eljöhet egy olyan kor, amelyben az emberiség olyan életformához jut el, mely egyedül a célszerűségre irányul, és ennek öntörvényűségét teszi meg a lét értelmének.
Ennyiben a mi számunkra, akár keresztények vagyunk, akár nem, a jelenlegi időpontban nem marad más hátra, mint egy abszurd helyzettel megbirkózni [és ezt a szerző az 1966-ban írta, akkor mit írna most?]. Krisztushoz való viszonyunkat manapság újra át kell gondolnunk, ez pedig csak akkor lehetséges, ha mindazt végiggondoljuk, amit a korábbi korok az Antikrisztus fogalma alatt összefoglaltak és lényegként megtartottak. Ezek közül elsőként nézzük át a nem-keresztény perspektívát.
Ez a nem-keresztény szemlélet a Názáreti Jézust mint egy kudarcot vallott zsidó lázadót tárja elénk, tanítványait mint a pillanat veszélyességének megfelelő titkos nyelv kitalálóit, Pál apostolt mint az eredetileg összeférhetetlen nagyságok összefogóját, azaz a római birodalom és a keresztény ideológia összeolvasztóját. E perspektíva az Antikrisztust először a legenda körébe sorolja, ugyanakkor azonban számos új kvalitással is felruházza. Az Antikrisztus az, aki a megváltás babonáját a keresztény felebaráti szeretet eszközeivel legyőzi, ő vezeti az emberiséget veleszületett öncélja felé, alakítja át az egyházakat erkölcsi szabályzóerővé, és a világbékével kialakítja a földgolyó végleges alakját.
Az egyetlen hiba, ami egy ennyire kizárólag saját magára hagyatkozó világot még megzavarhat, a halál lenne. De még ezt is – legalábbis úgy tűnik – az értelemmel, a tudománnyal és a folyton előrehaladó kísérletekkel, ha nem is teljesen kizárni, de legalábbis jelentősen hátráltatni lehet. Az emberek problémáit a világon megoldani, ez olyan program lenne, ami alkalmas arra, hogy a kereszténységet legyőzze, és az emberiségnek olyan vallást adjon, mely se a szociális továbbfejlődést, se a pszichológiai uniformizálást nem akadályozza.
Aminek következtében a jó és rossz – helyes és helytelen – fogalompár közötti ellentét lassacskán eltűnik. Egy világot átölelő állam-apparátus alaposan megszervezett mechanikájával magától követelné meg, hogy az erkölcsöt, tehát az egyes ember viselkedését és a kollektív világfolyás súrlódásmentes működését azonos törvények szabályozzák. Az egyénnek a magasabb közösségi formák javára történő háttérbeszorítása egészen természetesen az egyének szabadságát is befolyásolja. Azok, akik ma az Antikrisztust morbid agyrémnek tartják, életformájukban mégis olyan elvekhez igazodnak, melyeknek előérzeteit az emberiség képzeletében egykor csak az Antikrisztus alakja váltotta ki.
A keresztény perspektíva szerint az Antikrisztus megjelenése – a róla szóló szövegek rejtélyessége ellenére – a Kinyilatkoztatás igazságai közé tartozik. Szent János apostol Jelenések könyvében olvashatók ezek a szavak: „Gőgös, káromló szája volt, és hatalmat kapott, hogy negyvenkét hónapig jártassa. Káromlásra nyitotta száját az Isten ellen, káromolta a nevét, hajlékát és az ég lakóit. Hatalmat kapott, hogy megtámadja a szenteket és győzelmet arasson.” (Jel 13,5-7) – Pál apostol az Antikrisztus megjelenését e történésekkel köti össze: „Megjelenését a sátán erejéből mindenféle feltűnő tett, jel és hamis csoda kíséri, meg mindenféle gonosz csábítás is, azok vesztére, akik elkárhoznak, mert nem voltak fogékonyak az igazság szeretetére, ami üdvösségükre szolgált volna…” (lásd 2 Tessz 2,9-12)
Szent János első levelében található ez a mondat: „S minden lélek, amely nem vallja meg Jézust, nem az Istentől való, hanem az antikrisztusé, akiről hallottátok, hogy eljön, és most már a világban is van.” (1 Jn 4,3) – Végül a Jelenések könyvében így tudósít róla: „Hatalma kiterjedt minden törzsre, népre, nyelvre és nemzetre.” (Jel 13,7)
A Biblia szerint tehát az Antikrisztus az emberiség uralkodója, aki saját magát arra a helyre helyezi, ami az ő uralomra jutásáig egyedül a személyes Istennek volt fenntartva. Ez több módon történhet meg.
Az Antikrisztus legfeltűnőbb jellegzetessége a káromlás. Ez azt jelenti, hogy a szentet arra használja fel, hogy megszentségtelenítse, Istent arra, hogy detronizálja, az igazságot, hogy kimutassa viszonylagosságát. Az Antikrisztus annak az embernek a jól megalkotott képe, aki saját természetében mindazt megtalálja, amire lényének szüksége van. Az Antikrisztusban az ember nem a teremtés koronája lesz, hanem a természet partnere. Ez ugyan élő, de olyan törvények szerint működik, melyek sajátjai, melyek benne lakoznak – az ember az, aki lelkét kölcsönzi neki, és ezáltal magasabb rangra emeli. Logikus, hogy az ember ilyetén önállósulásából Krisztus isteni voltának és isteni megváltói művének a tagadása kell következzen.
És az Antikrisztus témájában itt jutunk el ahhoz a kérdéshez, melyet ma mind a kereszténységen belül, mind azon kívül újra felvetnek: Vajon az a Názáreti Jézus, akit az első két keresztény évezred a háromszemélyű egy Isten második személyének ismert el, valóban Isten és ember, vagy ő is, mint mi mindannyian, egy isteni Atya emberi gyermeke? Aki ez utóbbit tartja igaznak, az az Antikrisztust nyugodtan a fantázia körébe utalhatja.
De azon ember számára, aki kitart az első két évezred tanítása mellett, mely szerint, Krisztus Isten Fia, egészen más a helyzet. Az ilyen ember számára az értékek átalakulásának idején, melyben ma élünk, az Antikrisztus, bár még mindig csak előttünk álló, de már szinte kézzelfogható valóság lesz.
Krisztus istenségének elfogadása vagy tagadása szükségszerűen megköveteli a világ jövőbeli uralkodójával kapcsolatos állásfoglalást – akkor is, ha az Antikrisztus mindezidáig csak elméleti lehetőség tárgyát képezte. Az Antikrisztus tehát mind a keresztények, mind a nem-keresztények számára probléma marad. Mert még ha egyesek fel is tételezik, hogy a keresztény erkölcsiség azután is megmaradhat, hogy szerzőjét likvidálták, attól még az Antikrisztus kérdése nem tűnik el nyomtalanul a világból. Mert pontosan ez az (a keresztény erkölcsiség megtartása Jézus Krisztus nélkül), amit ő maga igyekszik majd megtenni.
Pál apostol a tesszalonikaiaknak írt második levelében azt állítja, hogy „az Úr napja”, azaz az idők teljessége előtt „meg kell mutatkoznia a bűn emberének”, „aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani”. (2 Tessz 2,2-4) – E szavak nagy jelentőséggel bírnak a keresztények számára, hiszen e szavak szerint az Antikrisztus elismerése egyet jelentene azon ember elismerésének (és uralkodóként való elfogadásának), aki Isten helyére akar állni. Ezért is foglalja el Pálnál az Antikrisztus a templomban a szakrális helyet.
Ehelyütt megmutatkozik, hogy a keresztény attól a pillanattól fogva, melyben elkezdi Krisztus istenségét megkérdőjelezni, egyúttal szükségszerűen Isten-tagadó is lesz. A kereszténységen belül a Fiú isteni természete nélkül az Atya számára sem tartható fenn a személyes Isten-fogalom. Ezért írja János evangélista első levelében, hogy az Antikrisztus ismertetőjegye, hogy mind az Atyát, mind a Fiút tagadja. (1 Jn 2,22-23: „Kicsoda hazug, ha nem az, aki tagadja, hogy Jézus a Krisztus? Az az antikrisztus, aki tagadja az Atyát és a Fiút. Mindaz, aki tagadja a Fiút, nem bírja az Atyát sem; aki vallja a Fiút, bírja az Atyát is.”)
Tehát az Antikrisztus problémája szükségszerűen magában foglalja a Krisztus mellett vagy Krisztus ellen szóló döntést, és ezzel a szeretet elve alapján a személyes Isten mellett vagy ellen szóló döntést is.
Feltéve: 2020. július 4.
Megismétlem: Az eddig felvetett kérdések tekintetében – abszurd módon – teljesen érdektelen, hogy az Antikrisztus egy előttünk álló valóság-e, vagy csupán egy legenda tárgyát képezi. A tény, hogy a róla szóló teóriák kétezer év óta foglalkoztatják az emberiséget, elegendő arra, hogy eljövetelének legalább 50 százalékos valószínűséget adjunk; a másik 50 százalék – mint minden jóslatnál – a hit kérdése marad. Mindazonáltal függetlenül attól, hogy az Antikrisztusról szóló régi szövegeket a különböző korokban mindig újra értelmezték, egy dolog végig érintetlen maradt: Az idők vége fogja a világ végleges formáját megalkotni.
A keresztény hit szerint ez a forma a teremtés-sorsának harmóniáját fogja kinyilvánítani, mégpedig pozitív végletben. Ebből viszont logikusan is következik, hogy a világtörténet végső fázisát egy negatív végletnek kell közvetlenül megelőznie. Ily módon válik az Antikrisztus éppen Isten-tagadása által annak az előfutára, ami ellen harcol. Az ő uralma, ami kizárólag evilági boldogulásra irányul, lesz az őt követő pozitív valóság negatív tükörképe. Az Antikrisztus fő jelszavának tehát így kellene hangoznia: a valódi, saját létének tudatára ébredt ember csak az lehet, aki a kereszténység erkölcsi alapelvei szerint él, anélkül, hogy hinne egy személyes Isten létezésében.
Bár az Antikrisztus leírása a Biblia kijelentéseiben furcsa módon elég homályos, fellépése az idők végének előjátékaként mégis a Kinyilatkoztatás részét képezi. Magának Krisztusnak a szájából ismerjük ennek konkrét megjövendölését: a világ vége előtt általános lesz a hitehagyás [Lk 18,8: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”]. Jézus így figyelmeztet: „Akkor ha valaki azt mondja: Íme, itt a Krisztus vagy amott! ne higgyétek!” (Mt 24,23). És nem sokkal később ehhez hozzáteszi: „Mindjárt e gyötrelmes napok után a Nap elhomályosul, a Hold nem világít, a csillagok lehullanak az égről, és az egek erői megrendülnek.” (Mt 24,29)
Jézus szavai szerint tehát az emberiségnek Isten helyére lépő szuverenitása vissza fog hatni a természetre, és megrendíti annak erőit is. Hiszen a keresztény felfogás szerint az ember és a világ közötti kapcsolat ugyanúgy csak a személyes Istenen keresztül vezet, mint az ember és ember közötti kapcsolat. Ha Istent kiveszik az emberi nem életéből, akkor nem csak ez, hanem vele együtt a természet is káoszba süllyed. Ebből következik annak lehetősége, sőt valószínűsége, hogy a mulandó világ vége nem sorsszerű katasztrófaként fog az emberiségre rátörni, hanem ezt maga az emberiség fogja előidézni. [Pontosan ez az az időszak, amiben most élünk, és amibe az emberiség saját maga taszította bele magát!]
Ezért érinti az Antikrisztus már nem-biztos-valóságában is az emberi természet legmélyebb problémáit. Képe az embernek a totális függetlenség utáni törekvését egyesíti magában, jelleme pedig egy negatív magváltóét: aki az emberiséget kivezeti teremtett-lény voltának kényszeréből. Megvalósítja a világbékét, és ennek áraként a lélek halhatatlanságáról való lemondást, és a személyiség eltörlését követeli meg. Felhasználja Krisztus tanítását erkölcsi következményeiben egy pallérozott társadalmi rend bizonyítékaként, melyben a vallások csupán a helyes viselkedés kódexei lesznek. Ennek következtében a zsidó vallás, a kereszténység, az iszlám, a buddhizmus, a hinduizmus probléma nélkül összeelegyíthetők, hiszen a különböző vallásoktól csak az isten-definíciójukról való lemondást követelik meg – amennyiben volt nekik egyáltalán ilyenjük. Az ember pszichológiai uniformizálásban kizárólagosan társadalmi lénnyé válik, és ezért cserébe az evilági boldogság maximumát ígérik meg neki. Szabadsága kéjes szórakozássá változik át, amit érzéseinek eltorzulásában és ösztöneinek káoszában talál meg, mindaddig, amíg ezzel nem vét a szociális viselkedés ellen.
Mivel az embereknek az evilági jólét és rendezett életviszonyok iránti vágyai teljesen ki lesznek elégítve, a szépség és az igazság eddigi jelentősége önmagában omlik össze, mert az embernek már nincs szüksége vigaszra, hiszen mindene megvan, amit csak kívánni tud magának.
Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy az ilyesfajta spekulációknak van-e egyáltalán valami értelmük. És természetesen arra a következtetésre is juthat valaki, hogy számára az Antikrisztus teljesen közömbös. De mivel a kereszténység még ma is létező valami, és mivel egész civilizációnk a keresztény feltételeken nyugszik, semmiképpen nem térhetünk ki annak megfontolása elől, hogy vajon mi lépne a szeretet helyére, ha a szeretet Istenét eltávolítanák a világból?
A régi Babilon vallásában Marduk, a jó isten a káosz kígyójával harcol. A régi Perzsia vallásában Ahriman, a sötétség fejedelme fellázad Ormuzd, a világosság istene ellen. A zsidók vallásában Lucifer, a legcsodálatosabb angyal, zendülést szít Teremtője ellen. Mindhárom vallásban először a világosság oldala győz – de e győzelem után a harc mégis az idők egész folyamán át tovább folyik, és egyre erőteljesebbé válik, hogy az idők végén még egyszer teljes erejével fellángoljon egészen a végső döntésig. Az emberiség egyik legrégebbi sejtése szerint, kell, hogy Istennek legyen egy ellensége, aki csak a világmindenség összeomlásakor lesz véglegesen legyőzve. Amíg e mulandó világ fennáll, Isten a megtámadott, akinek védekeznie kell – és e harc helyszíne se nem az ég, se nem az alvilág, hanem e harc színhelye a föld, és díja az ember.
Isten örök ellensége ezért testesül meg a történelem folyamán több ízben is emberi formájú evilági alakok hosszú sorában. A Krisztus előtti zsidók számára a szíriai IV. Antiochus király, aki leigázta és megkínozta Izraelt, volt a megszemélyesült gonosz. A Krisztus utáni első évszázad zsidói számára Jehova ősellensége az őrült Caligula császár volt, aki azt a titkos parancsot adta ki, hogy éjjel és egy csoda képében állítsák fel szobrát a jeruzsálemi templomban.
Krisztus megalkuvást nem ismerő követőinek mind a mai napig tudomásul kell venniük, hogy meggyőződésük üldözést és erőszakot vált ki ellenük. Még mindig emlékeznek Krisztus szavaira, aki tanítványainak mondott búcsúbeszédében, egyetlen biztos örökségként szorongattatást, mártíromságot és halált jósolt meg számukra. Mivel e jövendölések a kereszténység első két évezredében teljes mértékben beteljesültek, nem szabad csodálkoznunk azon, ha a keresztény hit legrégibb tanúvallomásaiban egy olyan alakról olvasunk, akiben az Istennel szembeni ellenségeskedés a legerőszakosabb módon nyilvánul meg: az Antikrisztusról; aki Pál apostol szavai szerint ember lesz (lásd 2 Tessz 2,3: „Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak, és meg kell mutatkoznia a bűn emberének, a kárhozat fiának, az ellenségnek, aki mindenek fölé emelkedik, amit Istennek és szentnek neveznek. Sőt, Isten templomában foglal majd helyet, és istennek akar látszani”).
Szent János Jelenések könyve az Antikrisztust világuralkodónak mutatja be, ami az egyházatyákat arra indította, hogy benne az összpontosult politikai hatalom csúcsát lássák. Ennek az embernek a gonosz birodalmához való kapcsolata egészen más típusú, mint például Fausté és Mefisztóé. Mert ezek ketten világos paktumot kötöttek a gonosszal. Annak az embernek azonban, akire az van kiszabva, hogy az Antikrisztussá nője ki magát, arra is meglenne a lehetősége, hogy az elképzelhető legnagyobb szent váljon belőle. Csakhogy enged annak a kísértésnek, ami már Ádámot is elbuktatta. Lucifernek az Antikrisztushoz való kapcsolata ugyanis így szól: „Olyan leszel, mint az Isten” (lásd Ter 3,5: „Olyanok lesztek, mint az istenek, akik ismerik a jót és a rosszat”).
Következésképpen azok az eszközök, melyek felhasználásával ez a rejtélyes ember az emberiség élére fog kapaszkodni, a jóság maszkjait fogják viselni. A felebarátot a felebarát kedvéért fogják szeretni, nem pedig Isten kedvéért. A hitehagyás nem csak a látszat-keresztények körében válik általánossá, hanem magában az egyházban is – és amikor majd az istengyermekség és a megváltás helyére abban is a keresztény vallás szociális elemét helyezik, a mélyen hívő, de kritikátlan emberek tömege fog hátat fordítani Istennek, anélkül, hogy ezt egyáltalán észrevenné.
A fejlett emberiség perspektívájából nézve az Antikrisztus birodalma a legmagasabb evilági tökéletesség állapota lesz. … E fantasztikus birodalom felett egy ember uralkodik, akinek már csak egyetlen egy megmaradt problémát kell megoldania: A kérdezés kiirtását. Mert egy ilyen világállam csak akkor tud létezni, ha polgárai nem ismerik a kételyt. A kérdések és válaszok helyét az elfogadásnak és az odaadásnak kell elfoglalnia. Mert az emberi szabadság első és utolsó jele a kérdések feltevése – és ilyesmi Antikrisztus birodalmában nem fordulhat elő. Ha azonban ebben az államban a szabadságnak nincs talaja, akkor ott Isten számára sem marad hely, aki minden emberi kérdés kezdetén és végén áll. Végül Isten és a kérdezés szabadságával egyidőben a történelem-tudatnak is el kell tűnnie.
Ugyanis az antikrisztusi birodalom nem tűri el azon stációk felidézését, melyek azt az utat szegélyezték, amit az emberiség evilági tökéletességéig bejárt. Hiszen az e stációkra való emlékezés világossá tenné, hogy se a sors szeszélye, se valamilyen világméretű tragédia vagy katasztrófa nem lenne elégséges arra, hogy az emberek természete – ameddig természetes rendeltetésüket követik, és amíg mesterségesen nem programozzák át őket – annyira megváltozzon, hogy elfogadjanak egy ilyen világállamot. Amíg az ember tudja, hogy ő egy tökéletlen, állandóan úton levő lény, soha nem fog belenyugodni egy mechanikusan előidézett boldogság állapotába. Vagyis az Antikrisztus világállama számára semmi nem lehet annyira veszélyes, mint a tapasztalatok továbbélése, melyeket az ember a világ történelméből hozott magával, melynek nem ő volt az építőmestere.
Nem tudhatjuk, hogy milyen eseményeknek kell még bekövetkeznie, mielőtt az Antikrisztus világuralma valósággá válhat. Csak azt tudjuk, hogy az emberiség változó körülményeiben vannak bizonyos dolgok, melyek az Antikrisztus uralmának előkészítését segítik elő. E véleményünkben számos bibliai idézet erősít meg bennünket. Szent János saját koráról azt állítja, hogy „már most is sok antikrisztus támadt” (lásd 1 Jn 2,18) –, és ez alatt azokat a szimptómákat érti, melyek már az ő életében az Antikrisztusra látszódtak utalni. Hasonlóan kell Pál apostolnak az Antikrisztusra vonatkozó szavait értelmezni: „A gonoszság titka már munkálkodik” (2 Tessz 2,6).
Tudjuk a Bibliából, hogy az Antikrisztusnak számos előfutára van. Azt viszont az Írás elhallgatja előlünk, hogy vajon, és ha igen, milyen módon, fedik fel ezek az előfutárok magukat. Ezek az előfutárok egyes emberek vagy csoportok is lehetnek – de névtelenek által elindított mozgalmak is. Még egy szkeptikusnak is lehet valamilyen képe az Antikrisztusról, melyből az emberiség életében meglevő természetes értékek eltorzulása tükröződik vissza. Tehát az Antikrisztus előfutárai nem csak emberek, hanem bizonyos lelki folyamatok is lehetnek, melyek egy ilyen eltorzulást előidéznek.
Természetes, hogy az Antikrisztus nem lehet meg Krisztus nélkül – hiszen tagadnia kell Őt, és Vele a személyes Istent, hogy a helyére ülhessen. Következésképpen valószínűsíthetjük, hogy az emberi nemen belüli lelki-szellemi folyamatok, melyek segítik az Antikrisztus uralmának előkészítését, ellentmondanak a kereszténység szellemének, a kereszténység igazságát a sok közül csupán az egyik szubjektív igazsággá degradálják, és a szeretet teremtő-átfogó elvét az emberek természetes funkcióira korlátozzák.
Az Újszövetség az Antikrisztusról két szembetűnő adatot közöl: nagy istenkáromló lesz, és az általa létrehozott pusztulást az általános tisztelet és csodálat tárgyává fogja tenni. Korunkban mind e két jóslatnak világosan felismerhetőek már a nyomai [ezt a szerző 1966-ban írta!]. Az istenkáromlás a szentek gyalázásában talált élvezetben, vagyis a szentségtörésben fejeződik ki, a pusztításban való öröm pedig a szépségről való tudatos lemondásban.
Annak megítélése, hogy mely gyalázó mondat, gesztus számít már ténylegesen istenkáromlásnak, nem könnyű dolog. Korunkban jóformán nincs olyan megnyilatkozás a médiában, a közéletben, mely nem máris e csoportba tartozik. Ugyanakkor azok a szitkok, melyek nem egy személyt, hanem általánosságban véve például az életet, a természetet, azaz egy semlegesnemű valamit érintenek, valódi értelemben nem számítanak szentségtörésnek. A szentségtörés nem irányulhat egy fogalom, hanem csak egy személy ellen.
Pontosan kifejezve, a szentségtörés csakis Isten ellen irányulhat. Isten becsülete az, mely ellen a szentségtörés irányul. És Isten becsülete az, amit ma csaknem minden „művészeti” alkotás, minden közéleti megnyilatkozás meggondolatlanul vagy éppenséggel tudatosan meggyaláz.
Az Antikrisztusra és eljövendő uralmára vonatkozóan ebből a tényből az derül ki, hogy Istent, akit tagad, az Antikrisztus mégsem tudja nélkülözni. Ugyanis annak, aki gyalázza Istent, ehhez előbb el kell ismernie, hogy Isten létezik. Az istengyalázásban magában rejlik annak beismerése, hogy az illető olyan közel áll Istenhez, hogy az Ellene érzett gyűlöletét elégségesnek érzi ahhoz, hogy vele Őt eltalálja. Mindez világossá teszi, hogy milyen éles megkülönböztetés szükséges annak felismeréséhez, hogy a világtörténelem végén eljövő nagy-istentelen birodalom hol helyezi/helyezte el jelköveit a mi saját életünkben.
Mivel korunkban Isten és a vallás az ember privát ügyévé vált, a közélet régen elvesztette érzékét annak megítélésére, hogy mi jelenti Isten meggyalázását. Ha egy embert gyaláznának meg azokkal a szavakkal és tettekkel, melyeket Istennek kell az emberek részéről elviselnie, az egész világ felháborodna.
Korunkban a szentségtörést művészi módon űzik, a művészetekben az intellektuális függetlenség címén, a kereskedelemben a biztos üzlet megszerzéséért. Ma az az ember, aki Isten gyalázását fő céljának teszi meg, „merészségéért” több sikert arat, mint dühöt borzalmas gonosztette miatt. És senki nem kísérli meg – azok sem, akik hisznek Istenben –, hogy az Ellene elkövetett sérelmekért engesztelést nyújtson. Az emberek korunkra teljesen hozzászoktak ahhoz, hogy az örök Istem becsületét egyedül a mennyre hagyják.
Hasonló tényekkel találkozunk, ha korunkat a szépséghez való kapcsolata felől vizsgáljuk meg. Akár zenéről, akár festészetről, építészetről, irodalomról van szó, a modern alkotásokból tudatosan hagyják ki a harmóniát, a szépséget; ezeket az alkotók már nem is igyekeznek ábrázolni, sőt, tudatosan lemondtak róla.
Bár a szépség ideálja korról korra változik, de azt, hogy létezik szépség, és hogy ezt még mi, mai emberek is érzékelni tudjuk, senki nem tagadhatja. De hogy mit tart egy-egy kor szépnek, az változó lehet, mert azt a történelmi körülmények határozzák meg. Sőt, még az is igaz, hogy a művészet egyik sajátja, hogy előtte jár korának, és képes jövőre vonatkozó prófétai megérzéseket kifejezni. De egészen másról van szó, ha a szépségről való lemondás szándékos. És akkor nehezen térhetünk ki azon kérdés alól, hogy a mai művészet a világnak vajon milyen állapotát sejti meg előre, amikor a szépséget tudatosan száműzi birodalmából?
Ha megfigyeljük magunkat korábbi korok műalkotásainak szemlélése közben, be kell vallanunk, hogy elsőnek ezen alkotások témái bűvölnek el bennünket. Először azt akarjuk tudni, hogy mit is látunk. Azután a forma, a technika, a stílus köti le figyelmünket. És ezután hozzuk meg ítéletünket a műről. A különös ebben az, hogy véleményünknek a látott alkotásról semmi köze magához a szépséghez. A szépségnek ugyanis nincs helye, hanem a szépség egy kommunikációs folyamat eredményéből keletkezik, melyben a műalkotás kisugárzásának össze kell találkoznia a szemlélő felvevő készségével. Ezen intim lelki folyamat számára a hidat az érzékek alkotják: a szem, a tapintás, a fül. A szépség hazája tehát nem a művészet, hanem az élet.
Különös módon korunk alig kínál olyan helyzeteket, melyekben felismerhető lenne, hogy a szépségre vonatkozóan most mik az általános kritériumok. Úgy tűnik, hogy napjainkban senkit nem érdekel a szépség kérdése. Ezt a különös helyezetet boncolgatva, elsőként azt fogadhatjuk el bizonyítottnak, hogy az embernek a természethez való viszonya alapvetően megváltozott. Város és vidék nem különböznek többé jelentősen egymástól, a városlakók természet iránti vágya a vidéken lakók komfort iránti igényében találja meg ellentétét. A természet egyfajta használati tárggyá vált, ami mind a táplálkozást, mind a kikapcsolódást szolgálja, mindenesetre határozott céllá vált. A természetet önmagáért szeretni, ma már alig lehetséges.
A tömegtársadalom marginális jelenségei, mindennapjaink hangyaszerűsége, a komfort eldobott relikviái által keletkezett rothadás jelensége, a nagyváros feletti üvegbura, a betonba bekerített élet összes bizarrsága, a félelem és az undor ebből keletkező érzései – ezek képezik jelenlegi poétikus lehetőségeink kezdetét és végét. Amennyiben ebben a természet felbukkan, azt olyan kategóriák szerint ítéljük meg, melyek ezen miliőből származnak: fenyegetés, félelem, ellenségeskedés. Az ember gondolkodása, szükségszerűsége számára a természet még mindig fontos, de érzései számára már nem.
Ez az állapot annak a tudatnak az elterjedésével függ össze, hogy a tudomány, azaz a mai ember a természet fölött is uralkodik. A társadalom köztudatában az ember már nem a természet egyik része, hanem olyan valaki, aki a természet urának tartja magát. A csoda csak annyiban marad meg, amennyiben a tudomány még nem talált megoldást rá, de ami szükséges türelemmel minden eddigi csodát idővel meg fog fejteni. A teremtés olyan anyaggá vált, amit ki lehet zsákmányolni. Így aztán a mai ember, ha maga köré tekint – nagy megelégedésére – nem talál már többé semmi nagyobbat saját magánál.
Feltéve: 2020. július 11.
Az eddig elmondottak alapján természetes az a jelenség, hogy korunk túlzott mértékben foglalkozik az ember totális megismerésével. Valahányszor a történelem folyamán nagy tömegek lendültek mozgásba, ez magával hozta a fő központok kialakulását. Korunkban két ilyen nagyhatalmú központ létezik: a pszichoanalízis és a szex. E kettő valójában testvéri fogalom, és annak a roppant nagy kísérletnek a kísérő jelensége, melynek célja az ember egyedüllétre való trenírozása. Oltárukon a természetességet, az elfogulatlanságot áldozták fel, amiket az ember komplexusainak alapos megismerésére cserélt fel.
Az ember ezek után már tudja – legalábbis ezt hiszi magáról –, hol vannak lelki mechanikájának kritikus területei. Az ár, amit az ember defektjeinek megismeréséért fizet, az öröm elvesztése. Mivel az öröm előfeltételezi az elfogulatlanságot; csak ott tud virulni, ahol az önfeledtség nem okoz problémát. Ahol azonban az embert az állandó önvizsgálat mérge, a folytonos magyarázkodás már hatalmába kerítette, nehéz eljutni a nem konkrét célra irányuló és ezért valódi öröm állapotába. Az öröm helyére ilyenkor a szórakozás iránti túlzott vágy lép. Ez szintén két fázisból áll: a vágy teljesüléséből és az azt megelőző ingerből. És ezzel eljutottunk az egész mostani világunkat átható fenoménhoz, a szexhez.
Egészen biztos, hogy azon jelenségek tömege, melyek manapság mind a szex körül forognak, semmilyen viszonyban nem állnak az emberi valósággal. Az inger ugyanis önállósult. Az ember ígéretek áradatával van körülvéve, mely már csak illuzórikus élvezetet helyez kilátásba, aminek a valósághoz ugyanannyi köze van csak, mint a választási ígéreteknek a választást követő politikához. Ráadásul az inger egyre gyorsabb ütemben tompul el, és ezért formáiban egyre erőszakosabbá és primitívebbé kell válnia. Ezért történt, hogy a két nagy erő, a pszichoanalízis és a szex mellé az utolsó években egyre nagyobb erőszakkal lép fel egy harmadik erő: a drog. A test és a lélek természettől adott állapotának kémiai eszközökkel való művi befolyásolása a tabletta-függőségtől a kábítószerig terjed. A cél az adott természetes norma tudatos megváltoztatása. Maga a társadalom követeli azt az abnormális állapotot, amit a drog kínál. A modern ember a mindennapok követelményei elől minden lehetséges menekülő utat megragad, és a végtelen élvezet csábításáért azt a veszélyt is hajlandó magára vállalni, hogy a drog bevételével hamis asszociációk láncolata által olyan mély pokolba jut, mely minden fantáziát felülmúl.
Összefoglalva: mind e három nagyhatalmú eszközön egy közös ismerhető fel: a művi, azaz a mesterséges előállítottság. Természetességünk a túlhajszolt ingerek fogságában konzekvensen megy tönkre. … A világot, amiben élünk, nem az öröm, hanem a megmagyarázhatósága által akarjuk birtokolni. Korunk egyre inkább afelé halad, hogy a világot szétszedje, és egyre inkább oda jut, hogy ezt a szétszedett valamit nem képes többé összerakni.
Annak megsejtése közben, hogy az összegző felismeréshez szükséges erőnk már elfogyott, úgy közeledünk a káosz felé, mintha az valami jót jelentene. A szépségről – vagy másképp kifejezve, a harmóniáról – való lemondás nem valami korjelenség, ami akaratunkon kívül történik velünk, hanem világos szándék. Többé már nem is létezik megegyezés arról, hogy mi a szép, és mi a csúnya – ezt a cél értékelése váltja fel. A szabadság utáni vágy számára már csak a káosz marad meg küzdőtérként. Az ember azt követi, amit saját magának felírt. A mai ember – úgymond – saját erejéből létrejött lény, aki már csak azt találja szépnek, amit saját maga állított elő. Az ember autonómiája Isten létezését hatályon kívül helyezte.
És ezzel máris minden elkezd burjánzani, ami negatív, kaotikus és szentségtörő. A szentet tabunak jelentik ki, hogy a tabut le lehessen rántani – és senkit nem fognak jobban dicsérni, mint azt az embert, aki a demaszkírozás művészetét a legjobban gyakorolja. A pótlékok, a szórakozások, az élvezetek kínálatának van egy szörnyű mellékhatása: az ember és minden jó, szép és igaz közé a szemérem sorompóját állítja fel. Egy önfeláldozó tettet érdektelen hírként fogadunk, míg egy gaztett, egy katasztrófa, egy gyanúsítás, amiket nagy csinnadrattával tálalnak elénk, biztosan megragadja figyelmünket. Mára az lett a normális, hogy az emberekből a logikus gondolkozás nagy ellenérzést vált ki, és az állhatatosan ismételt érveket az összefüggéstelen képekben való beszéd győzi le. A gondolkodást az asszociáció, a hitet a szenzáció váltotta fel.
Amióta az ember minden kapcsolattól felszabadultnak érzi magát, az embertársaiba vetett bizalma is eltűnt. A modern államban a polgárnak előbb be kell bizonyítania, hogy nem adócsaló, mielőtt elhiszik neki, hogy tisztességes ember. Már saját magunkat is ellenőrzések különböző rendszereivel kontrolláljuk, melyek maguk is kontrollt igényelnek. A bürokrácia feltartóztathatatlanul gyártja az újabb és újabb előírásokat, melyeket be kell tartanunk. Olyan események, melyek korábban az öröm és a tisztelet tárgyai voltak – mint például a karácsony – vásárlási orgiává váltak.
Eközben anélkül, hogy a többség észrevenné, személyes életünk beszűkítése egyre tovább folyik. Bátorságnak tartjuk, ha valaki ki meri mondani a véleményét, ami pedig eddig a személy magától értetődő joga volt. És amit mi az életben csodálatosnak és örömtelinek tartunk, másokból csak irigységet vált ki, és kárt szerez számunkra. Létünk örömteli oldala ugyanannyira privát dologgá vált, mint az, akinek ezeket köszönhetjük, vagyis Isten.
Korábban már hivatkoztam Szent Pál apostol mélyértelmű kijelentésére: „A gonoszság titka már munkálkodik” (2 Tessz 2,6). .. Nem véletlen, hogy a Biblia minden ember legistentelenebbjével, az Antikrisztussal kapcsolatban külön kiemeli, hogy nagy istenkáromló lesz, hiszen Isten tudatos gyalázása a gonosz viselkedés tudatos szándékát előfeltételezi. Viszont túl egyszerű lenne, ha azokat a szentségtöréseket, melyekre az Antikrisztus képes lesz, csak azok fokozásaként képzelnénk el, amiket eddig ismertünk az emberiség történelméből. Ezek magasan rosszabbak lesznek az eddigieknél, mert maga a világ helyzete lesz más. A gonosz titka, melyet a legkülönbözőbb faktorok kombinációiban eddig működni láttunk, annál egyszerűbbé válik, minél messzebb távolodik az emberiség Istentől.
Végezetül, mire a világ gépesítése teljesen lezárul, az egyén bekerítése százszázalékosan megtörténik és a szabadság kiirtása befejeződik [PONTOSAN EBBE AZ ÁLLAPOTBA JUTOTTUNK MA EL, ÉS EZ AZ AZ ÁLLAPOT, AMIT ISTEN LEGFŐBB ELLENSÉGEINEK A PARANCSÁRA MINDEN ORSZÁG VEZETŐI A TUDATOS PÁNIKKELTÉSSEL MARADANDÓ, VÉGLEGES ÁLLAPOTTÁ AKARNAK BEBETONOZNI!!!] a gonosz titka is lelepleződik, és lecsupaszított formájában lép elő: mint a személyes Istennel szembeni szándékos gyűlölet. Az emberiség, beágyazva az evilági élet javaiba, akkorra már olyan életformát ér el, melyben az ellenállás szinte lehetetlenné válik. Akik mégis megpróbálnak ellenállni, azoknak az üldözés és a kínzás olyan, a civilizáció akkori fokának megfelelő formáit kell majd magukra vállalniuk, melyeket addig senki nem tudott elképzelni.
Az Antikrisztus uralma a Szentírás szerint 42 hónapig, azaz három és fél évig fog tartani. Ez az idő elég lesz arra, hogy legnagyobb célját megvalósítsa: helyet foglaljon az Úr templomában.
Sokan, akik a keresztény évezredek alatt az Antikrisztus-jövendölésekhez hozzászóltak, ezt a templomot a jeruzsálemi régi zsidó templommal azonosították. Ebből azonban mára – eltekintve a siratófal maradványaitól – már régóta nem maradt meg egyetlen kő sem. Ugyanakkor a római Szent Péter bazilikában van egy furcsaság, amit én hosszas római tartózkodásom alatt mindig töprengve nézegettem: A római bazilikában őriznek egy antik oszlopot, melynek boltosodásba csavart törzse szőlőingákkal van borítva. Ez az oszlop – egy régi hagyomány szerint – az egyetlen fennmaradt oszlop a jeruzsálemi templomból. Ennek alakját választotta Bernini annak a négy oszlopnak a mintájaként, melyek a Péter-sír feletti bronz baldachint tartják. [IDE HOZATTA BE, ÉS ÁLLÍTTATTA FEL BERGOGLIO A PACHAMAMA BÁLVÁNYT TAVALY OKTÓBERBEN!!!]
Bernini és pápai megbízója bizonyára nem véletlenül választotta mintául pont ezt a régi oszlopot. Nyilván annak az örökségnek a továbbélését akarták vele dokumentálni, ami Izrael üdvtörténetéből a katolikus Egyházra szállt át – a világnak fel kellett ismernie, hogy az Ó szövetség temploma az Egyház szívébe illeszkedik bele – elpusztítatlanul és a kereszténység kupolájával beborítva.
Ha tehát az Antikrisztus valamikor megjelenik, nem lehetséges-e – mivel az apostol-sír feletti baldachin a jeruzsálemi templomot testesíti meg – hogy ezt a helyet választja annak színteréül, ahova ő magát ülteti Isten helyett? [NEM EZ TÖRTÉNT MÁR MEG TAVALY OKTÓBERBEN? ÉS BERGOGLIO MINDEN EGYES FELLÉPÉSEKOR A PÉTER BAZILIKÁBAN?]
Nem csak az Egyház ellenségei, de sok lelkes védelmezője, például Newman bíboros, kötötte össze Róma végkorát az Antikrisztussal, és nem vonta kétségbe, hogy Isten legnagyobb ellensége magából az Egyházból nő ki. Borzalmas következtetések, nyomasztó képek ezek.
Melyek azonban még sokkal rosszabbak lesznek, ha továbbvizsgálódunk: Az Antikrisztus egy ember, mégha Lucifertől irányított és uralt is. Ő az, aki a szellem legcsábítóbb hasító eszközével, a toleranciával az igazságot sok féligazságba szedte szét. De milyen alakot választhat egy ilyen ember, hogy – a kereszténység számára is hihető módon – Isten helyére ülhessen? Nagyonis elképzelhető, hogy saját tudása ellenére a világnak azt fogja mondani, hogy ő isten és ember egyszersmind – és ennek egyetlen megjelenési formája van: Az Antikrisztus tehát azt fogja állítani, hogy ő maga Krisztus. Mivel, miként a Biblia mondja, ő lesz természetében a legtökéletesebb ember, feltehető, hogy kritikátlan követőinek ezzel a bejelentéssel semmi valószínűtlent nem fog mondani. A kereszténység azt fogja hinni, hogy saját szemével látja, amit neki Krisztus megtestesülése óta igazságként kötelessége volt elhinni: Krisztus újraeljövetelét.
Az összes végidő-jövendölésben az Antikrisztus az utolsó ember, akit megneveznek. Akármi is valakinek a véleménye e jövendölések igazságtartalmáról, egy kérdés mindenképpen megmarad: Miért lesz az emberiség vége egy olyan alaktól megpecsételve, aki magában az emberi természet összes negatív tulajdonságát megtestesíti? A válasz erre a kérdésre abban az eseményben rejlik, ami az Antikrisztus után fog megtörténni. Ugyanis az Antikrisztus után még egy ember meg fog jelenni – csakhogy egy másik irányból. Még az Antikrisztus is csupán az idő vége felé közeledő folyamatának egyik része, de aki őt követi, az ezen idővel szembe érkezik, éppen azért, hogy véget vessen folyásának. Ő az Emberfia – Jézus Krisztus az ég felhőin közeledve. Ő válik az Antikrisztus próbakövévé, amelyen annak ki kell nyilvánítania valódi lényét.
Az Antikrisztus a katasztrófák nagy sorában pusztul el, mely a világ utolsó átalakulását kíséri, amiben az Antikrisztusnak már semmi szerepe nincs, hiszen ettől kezdve a Kinyilatkoztatás alapigazságát, Krisztus valóságos Isten és valóságos ember, már nem titokként kell hinni, hiszen ez tényként válik láthatóvá. Ezért kezdődik meg az Antikrisztussal és világ fölötti uralmával együtt a hit számára is a végidő. Ugyanakkor a hit az ő uralma alatt fogja legeslegnagyobb megpróbáltatását elérni, hogy utána a bizonyosság foglalja el a helyét.
E jövendölés összessége különös hasonlóságot mutat az egyes ember testi halálához. Tudjuk, hogy az élet utolsó pillanata a testet és lelket hatalmas küzdelemre készteti, melyben minden, amit az ember erőben birtokol, a tökéletesen és a végső kimerülésig mobilizálva lesz, és gyakran csak az utolsó levegővétel hozza el végre a békét. Nem lehet, hogy a halál e roppant eseménye, mely elől senki nem menekül meg, az idők végén az egész emberiség számára ugyanígy játszódik le? Ebben az esetben az Antikrisztus nem csak Isten ellensége lenne, hanem a földi élet végtelenségéért küzdő előharcos is. Megtévesztései azoknak a látszólagos megkönnyebbüléseknek, gyógyulást ígérő jóléteknek felelnének meg, melyek közvetlenül a halál beállta előtt szoktak megjelenni. Ő maga egy olyan orvoshoz hasonlítana, aki a betegnek tudata végső elvesztéséig azt próbálja bebeszélni, hogy halála nagyon messze van még, és ily módon minden segítséget és vigaszt távol tart tőle, hogy a végén felkészületlenül és az utolsó pillanat magányában támasz nélkül engedje meghalni.
Talán ez a prófécia nem csak az eljövendő események feltárása, melyeknek valódiságát ki-ki maga döntheti el, hanem súlyos figyelmeztetés, hogy halálunk előtt mi ne váljunk saját antikrisztusunkká!
A kísértés soha nem nagyobb, a földi élet soha nem tűnik drágábbnak, mint abban a pillanatban, amikor itt kell hagyni. A halálban a véget látni, ezért azt minden áron elodázni, teljes erővel igyekezni elhárítani, hátrafelé nézni a halálon túl utáni történések felé tekintés helyett – az emberiség számára mind ezek példázatként jelennek meg az Antikrisztus uralmáról szóló jövendölésekben. És ez mindannyiunk számára nagy emberi problémát vet fel.
Tekintsük még egyszer arra a világra, amelyben élünk. Micsoda erőfeszítéseket tesz meg korunk, hogy a halált megpróbálja nemlétezőnek, kikerülhetőnek beállítani. Bár a halottat először nagy tisztelettel veszik körül, gyönyörű sírbeszédeket tartanak felette, biztosítják arról, hogy soha nem feledkeznek meg róla, de az élet forgataga gyorsan bezárja a keletkezett hézagot. Egész környezete kötelességének érzi, hogy a lehető leggyorsabban úgy viselkedjen, mintha az elhunyt nem is halt volna meg.
Hogy a halálnak nagysága, méltósága és dicsősége van – ki merne ma ilyet állítani, vagy akár csak érezni is? Az életnek kellene akkora jelentőséget tulajdonítani, ami az idő evilági korlátain túlnyúlik, hogy a halálnak megadhassuk azt, amit megérdemel: hogy az ember új, tulajdonképpeni megszületése lehessen.
A legnagyobb bűn, amit az Antikrisztus elkövet az, hogy az életet az evilági létre korlátozza, a boldogságot az érzéki testi jólétre szűkíti, a szellemet az evilági érdekekhez bilincseli. Mi, akik a világtörténelemnek ebben a pillanatában hozzásegítünk, vagy legalábbis eltűrjük, hogy az Antikrisztus műve elkészüljön, életünk végén döntést kell hoznunk azon hatalom mellett vagy ellen, aki minket elhív e világból. Közülünk bárkivel előfordulhat, hogy nem tud majd ellenállni az Antikrisztusnak – és kétségbeesik. És közülünk bárki megpróbálhat ellenállni neki. A Jelenések könyvében a világ igazi uralkodója, aki megtestesülése által közülünk valóvá lett, mondja ki e vigasztaló szavakat: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég …. Igen, hamarosan eljövök” (Jel 21,6/22,13,20).
[Az első fotón a Szent Péter bazilikában a Péter apostol sírja felett felállított pápai oltár látható a Bernini-féle baldachinnal és oszlopokkal, a másodikon a 2019. október elején történt gyalázatos szentségtörés, amikor az oltár elé, tehát Péter apostol sírja felett felállítottak és dicsőítettek egy bálványszobrot. Erről az eseményről a szöveges beszámoló ITT olvasható, a videófelvétel ITT látható.]
Vége
A fordító kommentárja Reinhard Raffalt tanulmányához
Feltéve: 2020. július 16.