Vajon mit jelentenek Krisztus eme szavai 2020 augusztusában? „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8) Kérdés: Miért tartana fenn Isten egy olyan világot, amelyben se egyéni, se közösségi szinten nincs már senki, aki Isten országát akarná és/vagy tudná hirdetni és építeni. Miért tartana fenn Isten egy olyan világot, melyben se lehetőség, se remény nincs többé arra, hogy az emberek megtérjenek, Istenhez forduljanak, és Isten országát igyekezzenek magukban és közösségeikben felépíteni? Minden túlzás nélkül ki lehet jelenteni, hogy amióta ember él a földön, még soha nem volt olyan helyzet, amelyben az emberek – Istentől kapott természetüknél, emberi ösztönüknél fogva – a legnagyobb bajok közeledtén ne Istenhez – a pogányok ne isteneikhez – fordultak volna segítségért.      Hogy csak a legnagyobb ilyen sorsdöntő eseményekre gondoljunk: Hol lenne a világ ma, ha Nagy Konstantin császár 312-ben nem győzi le a túlerőben levő Maxentius császár csapatait a Milvius hídnál? Mivé vált volna a világ, ha 732-ben Poitiers mellett Karl Martell csapatai nem állítják meg az iszlám előnyomulását Európa belsejébe? Meddig jutott volna el az iszlám hódítás, ha 1456-ban Hunyadi János és Kapisztrán Szent János hadai nem állítják meg a Konstantinápolyt három évvel korábban elfoglaló török seregeket? Mi maradt volna meg hazánkból, ha Dobó István kétezer emberének nem sikerül 1552-ben megfutamítani a törökök 150 ezer fős seregét? Mi lett volna Európával, ha 1571-ben Lepantónál nem sikerül megtörni a törökök tengeri hegemóniáját? Mi maradt volna meg Magyarországból és Európa délkeleti feléből, ha 1683-ban a keresztény csapatoknak Bécsnél nem sikerül döntő csatát nyerni a mohamedán törökök ellen?      És mindezeket a fényes, sorsdöntő győzelmeket a keresztények egyes-egyedül csak azért voltak képesek learatni, mert Istenbe vetették bizalmukat, Jézus Krisztust és szent Édesanyját, a Boldogságos Szűz Máriát hívták segítségül, az Ő zászlajuk alatt, ajkukon a Hozzájuk intézett fohászokkal mentek csatába. Mégpedig nem csak saját népükért, hanem, sőt: elsősorban, keresztény hitükért, Isten evilági birodalmáért harcoltak! Ha talán nem is Fatima volt az első alkalom, amikor az Isten segítségében és szavában való kételkedés elfojtotta a korábbi bizalmat Istenben, de feltétlenül ez volt a legdrámaibb, és a mi sorsunkra nézve a legmeghatározóbb. 1917. után egyetlen pápának [se a még érvényeseknek, se a már hamisaknak] nem volt akkora hitük, bizalmuk Istenben, hogy az Ő segítségét többre becsülték volna az emberi megfontolásoknál. Diplomáciai okoskodás a feltétel nélküli Isten-hit helyett – ez az, ami azóta is a „klérus” minden tettében érvényre jut, a klérus minden tagjának ténykedését meghatározza.      Szinte kísérteties, ahogyan a mostani helyzet a „keresztények” teljes hitehagyását leleplezi, mindenki számára nyilvánvalóvá teszi! Egyik oldalon, óriási többségben állnak a Sátán emberei, részben aktív, részben passzív eszközei, akik mind egy irtózatos hazugságot, csalást, gyalázatot képviselnek és védelmeznek, a másik oldalon pedig kisebbségben azok, akik ezt a hazugságot felismerték, és meggyőződésükért kiállni is hajlandók. Felületesen szemlélve úgy is mondhatnánk, hogy mint mindig, most is a sötétség fiai állnak szemben a világosság fiaival. Csakhogy ez sajnos nem igaz! Mert a mostani hazugságot felismerők, ebben a kérdésben az igazság megvédéséért még egzisztenciájukat is kockára tevők bárkit hajlandók zászlaikra tűzni, csak Isten és Urunk Jézus Krisztus nevét nem! Saját tapasztalatainkon kívül lásd ezzel kapcsolatban Dorothea Schmidt szavait az „Isten akarta, hogy pont e vészterhes időkben éljünk” című cikk 4. pontjában.      Ami az egészben a legmegdöbbentőbb, az az, hogy ezek a korona-őrület gyalázatos intézkedései ellen és a normális élet visszaállításáért küzdő emberek nem csak diplomatikus megfontolásokból hagyják ki Isten nevét a küzdelmükből, hanem semmilyen, de valóban semmilyen elképzelésük nincs arról, hogy kicsoda Isten és kicsoda az ember. Fel sem merül bennük, hogy az ember csak teremtmény, hogy ennek a világnak van egy Teremtője, aki egyben az ura és a kormányzója is a világnak, és hogy az embernek e Teremtővel szemben kötelezettségei vannak. Sőt, odáig jutottak, hogy Isten már nem is jut az eszükbe! Óhatatlanul fel kell tenni a kérdést, miként jutott a világ a hitehagyásnak erre a fokára, ami már az ember veleszületett, védekező, önfenntartó ösztöneinek is tökéletesen ellent mond? Dr. Hugo Maria Kellner 1976-ban közzétett írásának címéül Krisztus Lk 18,8-ban elhangzott szavait választotta. Ezen írás fordítása 2015. január 23-án került fel a honlapra, azaz több mint öt évvel ezelőtt, amikor a világ helyzete ugyan már tragikus volt, de amikor a mostani állapotokat senki még csak elképzelni sem tudta. Ebből az 1976-ban megfogalmazott írásból valók a következő mondatok:      »A „tradicionalisták” kudarcának oka a dogmatikus követelmények terén meglevő meglepő tudatlanságuk, és annak a belátásnak a hiánya, hogy a hivatalos egyházi szervezet aposztáziája nem visszafordítható. Ez utóbbi egyébként ugyanaz a hiány, amit a katolikus hierarchia annak idején a protestantizmussal szemben mutatott. … A „tradicionalisták” fő jellegzetessége abban a tényben áll, hogy nem hiszik el, hogy a jelenlegi hivatalos egyházi szervezet visszavonhatatlanul egy hitehagyott, protestáns szekta lett. És a protestantizmust egy újra visszavonható eretnekségnek tekintik, mert a protestantizmus valódi természetét nem ismerik. Nevezetesen ennek emberre vonatkoztatott erkölcsét, ami megengedi az embernek, hogy bukott természete szerint szokásszerű, bűnbánat nélküli vétkezésben éljen, ami miatt ez egy vissza nem fordítható aposztáziát jelent. [Természetesen, mint tan és vallás, nem pedig, mint egyének.] … Az arianizmus, tévedésének súlyossága mellett, Istenre vonatkoztatott lelkületű és erkölcsű maradt, és ezért visszafordítható, keresztény eretnekség volt, miközben a mostani hivatalos új-római egyházi szervezet aposztata, protestáns szekta, amit még egy Szent Atanáz sem tudna az igaz hitre visszatéríteni. …      A „tradicionalisták” legsúlyosabb következményekkel járó tévedése korunk eszkatologikus helyzete iránti vakságukból áll. Természetesen hiszik, hogy legvégül az emberiség megsemmisül, hiszen ezt a Biblia világosan megmondja, de nem látják világosan az e megsemmisülést meghatározó tényezőt. A katekizmus első kérdésével kapcsolatban nyilván megtanulták, hogy az emberiség Isten nagyobb dicsőségére teremtetett, ami az Isten parancsaival szembeni engedelmesség által valósul meg és az örök boldogsággal nyeri el jutalmát, de nem látják világosan, hogy a megsemmisülésnek az emberiség megteremtése okának következményeként kell bekövetkeznie, miután az emberiség az Istenre vonatkoztatott erkölcsöt megtagadta.      De amit a „tradicionalisták” nyilvánvalóan nem látnak, az a fent már tárgyalt tény, hogy a 16. század elején, ugyanezen katolikus Egyház papi és hierarchikus tagjainak széles körben elterjedt erkölcstelensége következményeként a protestáns forradalommal kezdetét vette az emberiség hitehagyása az Isten által meghatározott céljától az emberre vonatkoztatott erkölcs felé, és végül ez az elpártolás, a katolikus egyház legnagyobb részének aposztáziája után az ú. n. II. Vatikáni Zsinat utáni időszakban az emberiség gyakorlatilag egyetemes, a pokolra elkötelezett hitehagyásával befejeződött. … Ez a mi mostani, Szent Páltól a tesszaloniniaknak írt második levélben leírt helyzetünk. („Semmiképpen meg ne tévesszen valaki titeket, hiszen előbb be kell következnie az elpártolásnak.” (2 Tesz 2,3)) Ez a hitehagyás vezette be az emberiség legutolsó, a megsemmisülését megelőző állomását, azt az időt, melyben a katolikus hit és Krisztus Egyháza már csak nagyon kevés, messzire szétszórt emberben él tovább, miként erre Jézus jövendölése Lk 18,8-ban utal: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” … Nem látják, hogy Krisztus eme szavai csak Egyházának a világ végéig való fennmaradását garantálják, de a legkisebb támpontot sem adják arra nézve, hogy ez az Egyház mekkora lesz abban az időben; és hogy azt, hogy az Egyház az idők végén csak rendkívül kevés hívőből fog állni, Krisztus Lk 18,8-ban kifejezetten előre megmondta.« Az ember létezésének, mint Isten teremtményének, egyetlen értelme és célja Isten dicsőítése, „ami az Isten parancsaival szembeni engedelmessége által valósul meg”. Loyolai Szent Ignác így foglalta össze az ember életének egyetlen értelmét: „Az ember arra van teremtve, hogy Istent, a mi Urunkat dicsérje, tisztelje és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse. Minden egyéb a föld színén az emberért van teremtve, és azért, hogy segítse őt a cél elérésében, amire teremtve van.”      Kétezer évvel ezelőtt »Krisztus megváltó művével az ősbűn miatt erkölcsileg botladozó emberiséget ellátta azokkal a szentségi kegyelmekkel, melyek Isten parancsainak a betartásához és a lelki üdvhöz szükségesek; megalapította Egyházát, és miközben megváltói és üdvkegyelmeinek a szétosztását rá bízta, azt a világméretű megbízatást adta neki, hogy az isteni parancsok teljesítésének támogatásával Isten dicsőségét előmozdítsa. … Az Egyház teljesítette isteni feladatát, amikor a keresztény hitet az eretnekségek és szakadások ellenére a föld akkor ismert határáig eredményesen elterjesztette, míg az a világméretű szellemi uralmát a 13. században elérte«. (idézet Dr. Kellner írásából) Dr. Kellner így folytatja: »De a 16. század elején, ugyanezen katolikus Egyház papi és hierarchikus tagjainak széles körben elterjedt erkölcstelensége következményeként a protestáns forradalommal kezdetét vette az emberiség hitehagyása az Isten által meghatározott céljától az emberre vonatkoztatott erkölcs felé, és végül ez az elpártolás, a katolikus egyház legnagyobb részének aposztáziája után az ú. n. II. Vatikáni Zsinat utáni időszakban az emberiség gyakorlatilag egyetemes, a pokolra elkötelezett hitehagyásával befejeződött.« Prof. A. Ernest Wilder-Smith „Miért engedi meg Isten?” című írását a következő mondatokkal zárta: »Végkövetkeztetés: Mivel Isten valóban maga a szeretet és mivel tökéletes emberként Jézus Krisztusban kinyilatkoztatta magát számunkra, a világ mostani állapotát – a gonosz általános térhódítását, a káosz növekedését – úgy kell elfogadnunk, ahogy van, egészen addig, amíg Isten mindazokat ki nem mentette a pusztulásból, akik hagyják magukat kimenteni, vagyis mindazokat, akik hátat fordítanak a bűnnek, megtérnek Istenhez, és bűnbánatot tartanak. Ha azonban ez a „mentési akció” véget ér, azaz mindazokat, akiket Isten a szétbombázott roncsból, azaz a mai világból biztonságba tudott menekíteni (így kell Szent Péter intését értelmeznünk: Péter „Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből!” (ApCsel 2,40)), akkor Isten, miként megígérte, teremtésének egész művét meg fogja újítani, sőt még jobbá fogja tenni, mint az Ádám és Éva idejében volt. Új földet és új eget fog teremteni, ahol igazságosság uralkodik. Hiszen azt aligha lehet elhinni, hogy Isten saját teremtését örökre káoszban akarja hagyni, nem igaz? Hiszen megígérte, hogy nem fogja ezt tenni!« folytatása hamarosan következik Feltéve: 2020. augusztus 27.