A régi zsidó kalendárium és a római liturgia egyik figyelemreméltó egybeesése a zsidók Tish B’av megemlékezésének napja és a Pünkösd utáni 9. vasárnap között található, mert e két ünnep gyakran esik az év ugyanazon vagy majdnem ugyanazon napjára – idén hat nap esett a két ünnep közé.      Tish B’av az a nap, amelyen a zsidók a jeruzsálemi templomuk két alkalommal való lerombolására emlékeznek; a zsidó kalendáriumban ez az egyik legszomorúbb nap. A katolikus liturgia a Pünkösd utáni 9. vasárnap Evangéliumában (Lk 19,41-47) Jézusnak Jeruzsálem felett elmondott szavait („Jézus megsiratja Jeruzsálemet”), majd a kereskedőknek a templomból való kiűzését olvastatja fel. [Ha e vasárnapot Szent Jakab apostol (mint pl. idén és 2010-ben), vagy Urunk színeváltozása (mint pl. 2017-ben), vagy Szent Anna (mint pl. 2015-ben), vagy Szent Lőrinc vértanú (mint pl. 2014-ben) ünnepe kiszorítja, akkor ezen evangéliumi részt a pap a szentmise Utolsó Evangéliumaként olvassa fel].      A Pünkösd utáni 9. vasárnap Evangéliumában hangzanak el e mondatok: „Mert rád jönnek a napok, és körülvesznek ellenségeid sáncokkal, bekerítenek és megszorongatnak téged mindenfelől; és földre tipornak téged és gyermekeidet, kik benned vannak; és nem hagynak benned követ kövön, mivelhogy nem ismerted meg látogatásod idejét. És bemenvén a templomba, elkezdé kiűzni azokat, kik benne adnak és vesznek vala, mondván nekik: Írva vagyon: Az én házam imádság háza, ti pedig azt latrok barlangjává tettétek.” (Lk 19,43-46) Urunk e szavai az elmúlt hét [és évek] eseményei után számunkra túlságosan is fájdalmasan és ismerősként hangzanak. Mózes Második Törvénykönyvének II., a Deuteronomium Törvényei című része nagyon aprólékos és egyértelmű előírásokat ír elő a zsidók istentisztelete számára. Több évszázaddal később Ezékiás (=Hiszkija), Juda királya (Kr. e. 727-699), Izajás próféta kortársa mindenre kiterjedő vallási és liturgikus reformot hajtott végre, hogy a zsidó istentiszteletet megtisztítsa az időközben oda is belopódzó bálványimádástól, és visszaállítsa az eredeti mózesi törvényeket.      Sajnos, fia és utóda, Mánássze nem követte apja példáját, visszavonta az ő reformjait, és „azt cselekvé, ami gonosz az Úr előtt” (2 Krón 33,2) Csak évtizedekkel később, unokája, Jósiás király vetett véget végérvényesen a zsidók között is elharapózott csillagkultusznak, szellemidézéseknek, gyermekáldozatoknak, amikor „megtisztította Judát és Jeruzsálemet a magaslatoktól, a berkektől, a bálványoktól s a faragott képektől” (2 Krón 34,3-7), és ezzel Mózes törvényeit és Ezékiás reformjait újra bevezette a zsidó istentiszteletbe és életbe. [ld. 2 Krón 31f.; 33f. és 34.f.] Amikor Szent V. Pius pápa a római rítust a Quo Primum bullával (1570) szabályozta, ezzel ugyanazt akarta elérni, mint egykor Ezékiás király, nevezetesen, hogy a Háromszemélyű Egy Isten tiszteletére bemutatott ünnep az egész latin-katolikus világban az Új Jeruzsálem, azaz a Római templomban ünnepelt rítust kövesse. („Mindenhol alkalmazzák és tartsák meg, amit a Szent Római Egyház, minden egyházak Anyja és Tanítómestere, az utókorra hagyott, és a szentmiséket ne énekeljék és ne olvassák más forma szerint, mint ahogyan azt Mi kiadtuk ebben a Misekönyvben. Ez a rendelkezés érvényes ezentúl, most és mindörökké, a keresztény világ minden tartományában…” – Quo Primum)      Így történhetett, hogy 1570. után a római rítust egész ünnepélyességével és egyszerűségével az egész világon újra felfedezték. Ezt követően évszázadokon keresztül egészen 1964-ig a szemináriumokban és a katolikus egyetemeken a szentmise, a zsolozsma és a szentségek bemutatásának oktatására, mintegy a tanterv utolsó részeként, csak a papszentelést megelőző évben került sor. Az oktatás, az „Exercitatio Rubricarum” szinte a használati útmutatások stílusában folyt le. Különböző tankönyvek – O‘Connel, Le Vavasseur, Van der Stappen és Croegaert munkái – adtak részletes és pontos utasításokat az istentisztelet szent rítusainak a helyes végrehajtására. Az oktatás célja az volt, hogy a szabályokat, a rubrikákat a leendő papok gondosan, tiszteletteljesen és áhítattal hajtsák végre.      Csak mintegy az 1964 utáni évektől, amikor számos szemináriumban megindult a papképzés hanyatlása, kezdték a liturgia tanulmányozását egy inkább homályos, titokzatos, szinte ezoterikus tantárgyként értelmezni – amit aztán a celebráns önmegvalósítására szolgáló vehiculumként lehetett alkalmazni. És most odáig jutottunk, hogy az istentisztelet legmagasabb rendű és legünnepélyesebb aktusa körül nem látunk mást, csak a pusztulás sivatagját. A pogány istenek tiszteletének barbár gyakorlata a Szent Péter bazilikában, a magzatgyilkosság és a gyermekek meggyalázásának ijesztő embertelensége visszatért életünkbe. [ld. A római Kolosszeumban felállítottak egy Moloch-szobrot]      A méltó istentisztelet mindig magával hozta az ilyen, egyetlen emberi közösségben sem elfogadható, gonosz, barbár és züllött praktikáknak a megszűntét. Bárcsak felhagynának a mi "katolikus" vezetőink a gonosz hatalmasságaival való mindennemű együttműködéssel! Az Ószövetség istentisztelete és a katolikus Egyház liturgiája között különleges és nyilvánvalóan természetfeletti összefüggés áll fenn. Az Úr alapos előírásokat adott nekünk arra, hogy hogyan akarja, hogy Őt tiszteljük. A szentmiseáldozat nem olyan valami, amit személyes kívánságaink és elképzeléseink szerint "csinálhatunk", vagy állíthatunk össze. A szentmisét olyan szabályok és normák részletes leírása alapján kell bemutatni, ami ősidők óta maradt ránk. Joggal sírunk a római rítus ünnepélyességét és integritását ért támadások miatt, ahogy Urunk Jeruzsálem megjövendölt pusztulását megsiratta. De tudjuk, hogy a történelem valódi ura a mi Urunk Jézus Krisztus, a szentmise egyetlen és szeplőtelen áldozata. Ő a kapcsolat az Ó és az Új Szövetség között. Ő fogja visszaadni nekünk az igazi és helyes istentiszteletet. Jöjj el, Urunk Jézus, és építsd fel újra szent templomodat, a szent katolikus és apostoli Egyházat, hogy mi békében és egyetértésben szolgálhassunk Neked. Feltéve: 2021. július 28.