Jacob Tscharntke pásztor Krisztus mennybemenetelének ünnepén elmondott prédikációja:
Leben unter dem Segen Jesu
Olvasmány:
A prédikáció témájául szolgáló szentírási szöveg:
Ki élhet Jézus áldása alatt? Mindenki, aki Hozzá tartozik, mindenki, aki Benne bízik és Neki engedelmeskedik, és azt teszi, amit Ő mond. Az, aki életét a mennybemenetel irányába haladva éli, mert ez az irány az, ami fel a mennybe, az Atyához vezet. A mai prédikáció első részének témája Krisztus mennybemenetelének megbízatása Ma az emberiség sokkal inkább, mint bármikor eddig, rendkívül veszélyes korban él. Krisztus mennybemenetelének ünnepe különösen világossá teszi, hogy napjainkban az ú. n. keresztények nagy része sajnos nem Krisztussal a menny irányába, az Atya felé menetel. Holott Krisztus mennybemenetelével visszafordíthatatlanul egyszer s mindenkorra végbement számunkra az e világtól való elválás. Krisztus mennybemenetelével azt erősítette meg, amit már Pilátusnak megmondott, nevezetesen, hogy az Ő „országa nem ebből a világból való.” (Jn 18,36) Jézus elhagyta ezt a világot, és a maga országába ment az Atya jobbjára. Onnan kezdi meg az egész világ fölötti uralkodását. De úgy, hogy e külső politikai birodalom közepette egy szellemi birodalmat épít. E két birodalom alapjaiban különbözik egymástól. Jézus nem konkurál e világ földi uralkodóival, mert Ő természetfeletti, szellemi uralkodó. Jézus birodalmának politikai és szellemi dimenziói majd csak az ezeréves birodalomban esnek egybe. Addig e két birodalmat szigorúan el kell választani és meg kell különböztetni egymástól. Akkor is, ha természetesen léteznek kölcsönhatások. Krisztus mennybemenetele az egyházi évnek az az ünnepe, amelyik jobban, mint bármelyik másik ünnep túlmutat ezen a világon, Isten túlvilági, láthatatlan világára, eljövendő birodalmára tereli tekintetünket. Bár elvileg az ádventi időnek is ez lenne az értelme, a feladata, de azt ma már a Karácsonyra való felkészülés teljesen eltakarja, ezért az újraeljövendő Úrra és az örökkévalóságra való várakozás és felkészülés szinte teljesen kiveszett belőle. [És ma már Krisztus Király ünnepének sem ez a tárgya. Mint ahogy Halottak napja és Mindenszentek ünnepe is elsősorban a múlandóságra és nem a túlvilágra, Isten eljövendő országára tereli figyelmünket.]
Krisztus mennybemenete ünnepének tehát sajátos, fontos és erős súlypontja a Jézus országa és e világ közötti szigorú megkülönböztetés. És ezzel egybekötve egész konkrét előírása annak, hogy tekintetünket mindenekelőtt mire, hova fordítsuk, és tetteink milyen célt kövessenek. Nekünk Isten eljövendő birodalmára kell tekintenünk, és oda kell igyekeznünk eljutni. Krisztus mennybemenetelének ünnepe manapság sajnos még a kereszténység soraiban sem bír nagy jelentőséggel. Sőt, a kereszténység története az elmúlt években nem más, mint e mennybemenetel tagadásának a története, kísérlet arra, hogy a mennybemenetelt meg nem történtté tegyék. Isten országát egyre inkább ebben a világban akarják megvalósítani. Mintha a mennybe szálló Jézus lábaiba kapaszkodnának, és ezt kiabálnánk: Itt maradni! Nekünk ebben a világban van szükségünk Rád, hogy Isten országát humanista és szocialista társadalomként itt építsük fel. Mintha Jézus azt mondta volna, hogy országa ebből a világból való. Ezért menjetek és barátkozzatok össze ezzel a világgal, „húzzatok egy igát a hitetlenekkel” (v. ö. 2 Kor 6,14), alkalmazkodjatok e világhoz, vegyétek át életstílusát, másoljátok le a zenéjét, alakítsátok istentiszteleteiket és más rendezvényeiket a világi ünnepségek mintájára. Kötelezzétek el magatokat a környezetvédelemért folytatott harcban, mentsétek meg a földet, hiszen csak ez az egy van. Ma ezek és ehhez hasonló felszólítások hallhatók minden ú. n. keresztény közösségben is. De belenézek a Bibliába, és látom, hogy ott valami egészen más áll. A Bibliában az áll, hogy távozzatok körükből! „Távozzatok körükből, és különüljetek el tőlük – mondja az Úr –, s tisztátalant ne illessetek. Akkor fölkarollak benneteket.” (2 Kor 6,17) Ne legyen semmi közötök a sötétség műveihez! – Vagy netán, valami fontos elkerülte volna a figyelmemet? Isten időközben valami mást mondott volna? Nem, Isten nem változik és a változásnak még az árnyéka sincs meg Benne (v. ö. Jak 1,17: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről van, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, még árnyéka sem a változásnak”). De egyre kevesebb keresztény tartja magát ehhez az igazsághoz. Ez az igazi dráma. Egyre többen vannak, akik saját maguk határozzák meg feladatukat. Embertársaikat nem az örökkévalóságra akarják megmenteni, hanem a világot akarják megmenteni, és a világgal akarnak "jót" tenni. De ez kísérlet bukásra van ítélve, mert ellene mond Jézus megbízásának. Az ember nem erre kapott Istentől megbízást, és aki mégis ezen dolgozik, annak nincs erre felhatalmazása. Krisztus mennybemenetelének üzenete ez: Erőtöket ne az evilági békére, az evilági igazságosságra és a természet megmentésére pazaroljátok el. Pár évvel ezelőtt egy katolikus újságban olvastam egy pap kijelentését: „Ezt a világot nem lehet megreformálni, ezt a világot csak megváltani lehet.” A Vatikánban megrendezett konferenciák, mint például a klíma-konferencia és a napjainkban lezajlott jövő emberérért-konferencia csak azt mutatják, hogy a keresztények feladata és aközött, amit ott csinálnak, már nem is állhatna fel nagyobb ellentét. Ezt a világot megmenteni, a klímát megmenteni szöges ellentétben áll a lelkek megmentésének feladatával. Bármilyen gyakorlati segítséget nyújtunk embertársainknak, különösen a mostani nehéz helyzetben, mindig világosnak kell maradnia számunkra, hogy ez csak egész pici, jelszerű segítség: a világ, mint egész nem reformálható meg. És ez láthatóvá teszi a mai kereszténység zsákutcába jutását: pont a világ felé fordulásával, azzal, hogy társadalmi tényező akar lenni és maradni, veszti el egész felhatalmazását a világban. Annak a közösségnek, ami alkalmazkodik a világhoz, egyáltalán nem marad semmi ereje; ahogy a só elveszti ízét, úgy veszti el a világhoz idomuló kereszténység az erejét. (v. ö. Mt 5,13: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.”)
Minden felebaráti segítségnyújtás mellett világosnak kell lenni számunkra, hogy nem ez a keresztények elsőrendű feladata. Krisztus mennybemenetele azt mondja nekünk, hogy a keresztény közösségek feladata az, hogy az embereket oda vezesse, ahova az Úr mennybemenetelekor ment. Jézus mondta: „Ha majd fölmagasztaltatom a földről, mindenkit magamhoz vonzok.” (Jn 12,32) Tekintetünket oda kell szegezni, ahol Urunk Jézus Krisztus van.
Hogy ez miért a feladatunk? Az emberek iránti szeretetből. A hittestvéreink iránti szeretetből. Gyermekeink és unokáink iránti szeretetből. Nem lehet és nem szabad hallgatnunk, és nem szabad közreműködnünk akkor, amikor felebarátainkkal ilyen kimondhatatlan gonoszságokat követnek el. Amikor az embereket a hatalmon levők jogtalanul és önkényesen arra kényszerítik, hogy maguknak és gyermekeiknek testi és lelki kárt okozzanak.
Aki ezt nem teszi meg, az nem szereti az igazságot. Aki ezt nem teszi meg, az nem szereti az embertársait. És aki ezt nem teszi meg, annak jogosan lehet feltenni a kérdést, hogy szereti-e egyáltalán Istent, szereti-e a Megváltóját? Feltéve: 2021. május 18.
Az ember sok kifogást felvonultathat magának ahhoz, hogy e kimondhatatlan és embert-megvető gonoszság láttán ne kelljen felállnia és tiltakoznia. Például bebeszélheti magának, hogy egy bizonyos mértékig együttműködhet ezzel a gonosszal. Ezt sikerrel meg is teszi, hiszen az ismeretelmélet bebizonyította, hogy az ember csak azt ismeri fel, amit kész elfogadni. Ha valaki nem kész arra, hogy egy bizonyos igazságból levonja a logikus következtetéseket, akkor annak az agya vonakodni fog ezt az igazságot felismerni; az ilyen ember szellemileg le van blokkolva. De ez nem a világosság útja, ez nem az igazság útja. Ez a jámbor öncsalás és hazugság útja.
Egy jó barátom, aki az Ószövetség kutatója, már évekkel ezelőtt megmondta, hogy a keresztény közösségek legnagyobb baja az, hogy alkalmazkodni akarnak a világhoz. Erről beszél Ezekiel próféta könyvének 22. fejezetében, amit a mai olvasmányban idéztem: „A szent és szenteletlen között nincs különbség nálatok, és választást nem tesznek a förtelmes és a tiszta között.”
Csak nagyon kis és erősen korlátozott mértékben védekezhet valaki a nem-tudásával, és vonhatja ki magát ezzel a felelősség alól. Hiszen a tények teljesen nyilvánosak, mindenki számára elérhetőek, megismerhetőek. Aki kész meglátni őket, az minden megerőltetés nélkül meg is teheti ezt. Aki a tényeket mégsem hajlandó meglátni, az ezt belső ellenállásból teszi, akár tudatos ez a számára, akár nem. Senki nem ignorálhatja akaratlanul a valós tényeket, csak ha kifejezetten ez a szándéka.
És már benne is vagyunk ebben a végső leszámolásban. Mi, keresztények sem tudjuk már a világot megmenteni, de – még – ki tudjuk mondani az igazságot, még fel tudjuk tárni a hazugságot és a csalást. És ameddig csak lehetséges, amíg el nem zárnak, vagy el nem pusztítanak minket, meg kell tagadnunk a gonosz tetteiben való részvételünket. Mindenkinek megvan a saját egyéni problémája, amiben neki magának kell az Istennek tetsző utat megjárnia. De az alapvető elvárások minden keresztényre érvényesek. És segítenünk kell egymásnak ezek betartásában. Eközben nemhogy az egész világot, de sokszor még a saját családtagjainkat sem tudjuk a minket körülvevő és elnyelő őrülettől megóvni. De figyelmeztetni még tudunk, és aki nem hagyja, hogy segítsenek rajta, az saját maga hibás ebben – ez akkor is igaz, ha keménynek hangzik.
Ezzel elérkeztünk Krisztus mennybemenetelének második ígéretéhez, ami már a hely kiválasztásával megkezdődött. Jézus Bethániaba, e Jeruzsálemtől mintegy 3 kilométerre fekvő kis helységbe vezette tanítványait, és onnan ment fel a mennybe. Bethánia azonban egy nyomorúságos falu volt, amit már a neve mutat: Bethánia ugyanis héberül ezt jelenti: „a szűkölködés háza”. A zsidók szerint ezen a helyen a termés soha nem ért meg, ezért lakói mindig szegények voltak. De ez még nem minden. A helységben volt egy kút, amelyben a jeruzsálemi templomba igyekvő beteg zsidóknak meg kellett fürdeniük. Ezért e siralmas fészekben az őslakókon kívül mindig jelen voltak a beteg, szegény zsidók gyülekezetei is. És pont a nyomor e helyszínéből lépett Urunk Jézus Krisztus az égi hazába való visszatérés útjára! Jézus trónra-lépése pont itt, a nyomorultak között veszi kezdetét. Ebből is kitűnik, hogy Isten áldása ott kezdődik, illetve ott vesszük mi, értetlen emberek ezt a leginkább észre, ahol a szükség és nyomorúság kézzelfoghatóvá válik. Ez legyen a vigasz mindazok számára, akik a koronaterror alatt nyögnek. A Biblia leírása egyértelműen mutatja, hogy Jézus mennybemenetelét képileg nem úgy kell elképzelnünk, nem úgy kell ábrázolni, ahogy sokan teszik: nevezetesen, hogy Jézus megáldotta tanítványait, MAJD tekintetét az égre emeli, és felmegy oda. Nem, Jézus széttárja két karját, hogy megáldja őket, és MIKÖZBEN nézi és áldja őket, széttárt karokkal megy a magasba. Úgy, hogy tekintetét, amíg csak el nem tűnik, tanítványaira szegezi! Őket nézi, és ők Őt, az Ő arcát látják! „Szárnyai alatt biztos vagy”, ennek a képnek a bizonyossága illik ide! Jézus tanítványait mintegy kitárt karjai alá veszi, ahogy a tyúk a csibéit, ha veszedelem közeleg. [v. ö. Mt 23,37: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de nem akartátok.”]
Jézus „fölemelvén kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy áldás közben eltávozék tőlük, és mennybe viteték”, Lukács evangélista világosan megírta, hogy mi és hogyan történt. Jézus áldóként ment a mennybe. Az áldáshoz pedig hozzá tartozik, hogy a minket megáldó tekintetét felénk fordítja. – Mi is Jézus áldása alatt állunk minden szükségünkben. Jézus irgalmasan, oltalmazóan, könyörülettel telve áldja meg azokat, akik Hozzá tartoznak, akik megvallják és követik Őt. Isten mindig lát bennünket. Ezért szükségeinket is látja, nyomorúságunkat is látja. Azt is látja, hogy mikor van szükségünk Rá, mikor van szükségünk az Ő segítségére. Mi Urunk Jézus Krisztus minket áldó karjai alatt állunk. A mostani napokban is Ő erősít minket, az Ő karjai tartanak fent bennünket. Mindazonáltal ez nem feltétlenül óv meg bennünket minden testi bajtól. Az üldözések, a veszélyek, akár még az életveszély is kezdetektől hozzátartozik az Úr követéséhez. Jézus mondta, hogy úgy küldelek benneteket, mint juhokat a farkasok közé. [Mt 10,16: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé!”] Krisztus követése nem olyan, mint egy kellemes vasárnap délutáni séta. Aki kényelmesen akar élni, az ne lépjen Jézus követői közé! Jézust követni egyet jelent a folytonos harcban állással. És ez nem csak enyhe szélzúgást jelent, hanem olykor golyók süvítését. És ezekben a harcokban sokan vesztették már el életüket. De az Úr velük volt, és erőt adott nekik a veszélyek elviselésére, és lelküket magához vette. [Jn 15,20: „Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.”]
Jézus felettünk van, bennünk van, és célunkhoz, azaz Magához vezet bennünket. Figyel arra, hogy életünk egyetlen pillanata se legyen az Ő védelme nélkül. Ameddig az Úrnak szüksége van ránk, amíg azt akarja, hogy itt a földön legyünk, addig vigyáz testi életünkre. Ha már nincs ránk szüksége itt a földön, akkor magához vesz bennünket. Egészen nyugodtak és bátrak lehetünk, mert amíg Istennek tervei vannak itt velünk a földön, addig meg is őriz bennünket itt a földön.
Hitler uralma alatt történt, hogy a titkosrendőrség elfogott egy sváb parasztot, és vallatásakor azt kérdezték tőle, hogy mi a politikai meggyőződése, miben hisz? A monarchiában, válaszolta a paraszt. Az Úr Jézus egyeduralmában, mert Ő az egyetlen király minden felett. Keresztényként nekünk is meggyőződéses monarchistának kell lennünk. Csak EGY uralkodik, és ez az EGY mellettünk áll, mindig velünk van. Most még tart a kegyelem ideje. Jézus meghallgat minket. Jézus karjaival védelmez bennünket. És micsoda erős karok az Övéi! A világon semmi más nem olyan erős, mint az Ő felettünk kitárt karjai. Jézus maga mondja, hogy az Ő kezeiből senki nem tud kiragadni bennünket, az Ő karjai szilárdan fognak minket, amiből akármilyen erősen húz az ellenség, nem tud kiszakítani minket, ha mi nem akarjuk. Krisztus mennybemenetele bátorságot akar belénk önteni, és azt üzeni nekünk, hogy nem szabad kiegyeznünk ezzel a világgal. Semmilyen módon nem szabad részt vennünk a sötétség gonosz tetteiben. Bátornak, bizakodónak és tetterősnek kell lennünk. És rábíznunk magunkat Isten áldására. Krisztus mennybemenetele Jézus áldása alatti életet ígér a számunkra. Amen.
|
vissza