„A kereszténység fejlődéséről beszélni istengyalázás!” 1. Krisztus kereszthalálával elvégezte a reá bízott feladatot, azaz a bűnbe esett emberiség megváltását és Isten birodalmának visszaállítását. De ezzel az egyes emberek, akik arra voltak/vannak hivatva, hogy Isten birodalmának tagjai legyenek, még nem voltak megmentve. Mást jelent ugyanis egy közösség java, és mást az e közösséget alkotó egyének részesedése e javakban. Amikor két egymással harcban álló ország békét köt, ez még nem hozza automatikusan magával, hogy e béke áldásaiban a két ország minden polgára részesedni tud. A béke megkötése után az államvezetés elsőszámú feladata arról gondoskodni, hogy a helyreállt általános rendből minden polgár a saját körülményeinek megfelelően részesülhessen, és hasznot húzhasson.      Ez nyilvánvalóan olyan feladat, amit az állam legfőbb közjogi tekintélyének kötelessége elvégezni. E tekintélynek kell arról gondoskodnia, hogy az ország minden polgára, akik a háború okozta veszteségeket elszenvedték, most részesüljenek a béke áldásaiban, vagyis azon előnyöket élvezhessék, amit az egész közösség, az ország a békekötéssel megszerzett. 2. Ugyanez érvényes a Jézus Krisztus által megváltott emberiségre is. Jézus eltörölte az emberiséget sújtó átkot, és megnyitotta az Isten birodalmába vezető kaput, ezt követően azonban minden egyes embernek külön-külön kellett Isten irgalmának kincseit megszereznie, és a felkínált kegyelmeket helyesen felhasználnia. Az emberek ugyanis nem öntudatlan tagjai az egésznek, hanem szabad és tudatos tagjai az emberiség nagy közösségének. 3. Ha feltételezzük, hogy minden egyes ember tudja, hogy mi válik hasznára, illetve kárára, és hogy döntéseinek mindenki saját maga az ura, akkor első hallásra az a megoldás tűnik helyesnek, ha minden egyes ember saját felelősségére hagyják, hogy ő miként akarja a felkínált kegyelmeket felhasználni és az üdvösségét megszerezni. Ez olyan megoldás, ami az egyes ember büszkeségének és függetlenségének, de még inkább a hatalom birtokosai kényelmének a legjobban megfelel. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az olyan auktoritás, ami saját nyugalma érdekében minden egyes emberre ráhagyja, hogy saját megmentése érdekében mit akar, vagy mit tud tenni, felelőtlenül cselekszik. És az is nyilvánvaló, hogy a többség számára szerencsétlenséget hoz, ha a javak megszerzéséért folytatott harcot az egyes emberekre hagyják, akiknek e harchoz többnyire se a szükséges tudás, se az elengedhetetlen erő, kitartás nem áll a rendelkezésére. Ehhez elég csak arra a szörnyű kaotikus állapotra gondolni, amit a világban a liberalizmusnak az általános szabad versenyről kiadott szólama előidézett. 4. Istenről és Jézus Krisztusról ilyen felelőtlenséget még csak elgondolni sem szabad. Még ha pusztán emberileg is gondolkodunk, akkor is kimondható, hogy az emberiség eddigi történelme egy ilyen rendszer használatát egyenesen megtiltja. Hiszen egy ilyen rendszer a megváltás egész művét semmivé tenné. Lehet, hogy néhányan képesek lettek volna hasznosítani maguk számára Jézus megváltói művét, de a túlnyomó többségnek se kedve, se ereje nem lett volna hozzá, hogy annak gyümölcseit a maga számára megszerezze és biztosítsa. Az emberek kevés kivételtől eltekintve Jézus kereszthalála ellenére olyanok maradtak volna, mint amilyenek az előtt voltak: Istentől elidegenedve, az üdvtől megfosztva – hiszen minden ember magában hordja az individualizmus rendszerének csíráját, amit ma liberalizmusnak nevezünk, vagyis azon rendszernek, ami egy erős hatalom védelme nélkül minden egyes embert egyedüllétre, elszigeteltségre ítél.      Az emberiség egész romlásának ez a gyökere: a téves önbecsülés, a hamis függetlenség, ami kivonja magát Isten tekintélye alól. Valamint mindennek tragikus következménye: az egyes emberek elszigetelődése, elkülönülése egymástól, az egyének magába zárkózása, ami őket az egészhez való tartozástól és összefüggéstől megfosztja, és ily módon saját védtelenségének szolgáltatja ki. 5. Még egyszer: Ha Krisztus végrehajtva megváltói művét, ezt követően minden egyes ember önkényére bízta volna, hogy művének gyümölcseit elfogadja-e vagy sem, akkor az az emberiségnek abba a helyzetbe való visszahelyezésével lett volna egyenlő, amelyben a megváltás előtt volt. Abba a helyzetbe, melybe Ádám bűne miatt került, a tekintélynélküliség, az önimádat, az individualizmus, az önkény és az önhatalom állapotába. 6. De ha a megváltás valóban az isteni irgalom és segítségnyújtás, a mindenki számára felajánlott üdvösség műve, akkor gyümölcseinek kiosztását az egyes emberek számára az isteni tekintélynek kellett kézbe vennie, és e kiosztásnak Isten utasításai szerint kellett végbemennie. Ez volt az egyetlen egy eszköz annak a bajnak az alapos meggyógyítására, amelynek megszűntét a megváltói mű el akarta érni.      Ebből kitűnik, hogy a romlás kezdete a tekintély elvetése volt – mert Krisztus óta a tekintély elfogadása elengedhetetlen feltétele lett az egyes ember megmenekülésének és az általános romlás felszámolásának. 7. Csak a ledöntött tekintély visszaállítása tette lehetségessé az eredeti állapot visszatérését, a megváltottak bevezetését Isten birodalmába. A tekintély vitán felül a megváltás egész épületének az alap- és záróköve. Ezért a modern hitetlenség számára a tekintély joggal jelenti a botrány kövét.      Aki a tekintélyt megkérdőjelezi, az a régi bűnbeesés állapotát hozza vissza, az az Úr művét minden egyes ember önkényének szolgáltatja ki, az az embert saját tehetetlen önmegváltójává teszi.      Aki azt akarja, hogy a baj gyökerestül irtódjon ki, aki nem veszi magának a jogot és hatalmat, hogy az üdvhöz vezető utat saját belátása szerint keresse meg, és aki tudja, hogy mit jelent Isten, az ember, a bűn és a megváltás, annak nincs más választása, mint Isten tekintélyének az elfogadása. A tekintély elfogadása és az Istentől jövő üdvösség reménye elválaszthatatlanok egymástól. 8. Az egyén üdvössége tehát mindenekelőtt attól függ, hogy magára nézve elismeri-e az üdv keresésének kötelezettségét, annak elfogadásával, amit Jézus Krisztus megváltásunkért tett. Nem lehet az egyes ember önkényére bízni, hogy a felkínált kegyelmet elfogadja-e vagy sem. Minden ember szabad, éppen ebből adódik a felelőssége. De mindenkinek kötelessége, hogy kövesse Isten rendelkezéseit. E kötelezettség elfogadása adja a szabadság védelmét és méltóságának a megőrzését, hiszen csak az a szabadság méltó a tiszteletre, amelyik teljesíti – a Teremtőnek a teremtmény számára meghatározott – kötelességeit, és csak az lesz védett a kisiklásoktól, aki a kijelölt korlátokat nem hágja át. 9. Ha az isteni tekintély az, ami az ember számára az utat kijelöli, akkor ez a kötelesség minden egyes ember számára kivétel nélkül érvényes. Nincs különbség a műveltség foka, vagy az idők különbözősége szerint. Nem a műveletlenségük miatt vetették magukat alá korábbi idők emberei, vagy vetik alá most magukat az egyszerű, tanulatlan emberek Isten tekintélyének, hanem Isten végtelen fensőbbsége, méltósága miatt. Istennel szemben semmilyen különbségtétel nem létezik, Előtte minden ember senki és semmi. De még ha csak semmik lennének az emberek, de még azok sem, hanem mind bűnösök; „mindnyájan vétkeztek, és nélkülözik Isten dicsőségét” (Róm 3,23). Mindenkinek szüksége van az üdvösségre, és az üdvösség mindenki számára Istentől kapott, meg nem érdemelt kegyelem. 10. Ha mind ez igaz, akkor minden kor minden emberének úgy kell az üdvösséget elfogadnia, ahogy azt Krisztus megszerezte, Arról szó sem eshet, hogy korunk nem képes a kereszténységet eredeti formájában elfogadni. A „kereszténység fejlődéséről” beszélni istengyalázás.      Isten birodalmát, amit Isten egyszülött Fia újra felállított, nem elégségesnek, nem elfogadhatónak tartani, hanem saját ízlés szerint akarni azt kiigazítani, mi mást jelent, mint magát Krisztus fölé helyezni – minek lehet az ilyen vakmerőséget egyáltalán nevezni?! Aki saját ízlése szerint akarja azt felépíteni, amit csak Isten saját megváltó műve tudott számunkra megszerezni, az nem tesz mást, mint vakmerő gőggel visszautasítja Krisztus megváltó művét! 11. Aki Isten tekintélyét komolyan veszi, annak úgy kell elfogadnia Krisztus egész művét, ahogy Ő adta, és magát alázatos fogadónak kell tekintenie. Amit az isteni tekintély adott és számunkra általa hitelesítve van, az végtelen magasan áll minden emberi mű és minden véletlen vagy szükséges fejlődés felett.      Az embernek hálával kell ezt elfogadnia a szellem azon alávetettségével, amit hitnek nevezünk. Nem azért, mert úgy véli, hogy érzékein saját erejéből úrrá lett, hanem egész lényének az isteni tekintély alá való őszinte alárendelésével. Ezt sértetlenül kell megőriznie, miként ezt annak az embernek kell tennie, akire a legfőbb tekintély valamely kincsének megőrzését rábízta. És egyúttal gyümölcsöztetnie is kell, anélkül, hogy megsértené, miként erre bennünket Jézusnak a talentumokról szóló példabeszéde tanít. 12. Ezzel már az is ki van mondva, hogy az isteni tekintély nem csak az isteni üdvözülés-mű elfogadására kötelez bennünket, hanem arra is, hogy ezt pontosan úgy fogadjuk és pontosan úgy őrizzük meg, ahogy Jézus Krisztus hátrahagyta. E mű megváltoztatását csak ugyanaz a tekintély végezheti el, aki e művet megalapította, és az embereknek átadta. Aki e tekintély kifejezett felhatalmazása nélkül nyúl hozzá, vagy akar hozzányúlni e műhöz, az e tekintély, azaz Jézus Krisztus jogait veszi semmibe.      A reform bármely formája, mely a lényeget érinti, ezzel lehetetlenné válik. Aki a kereszténységet "kijavítani", spiritualizálni, leegyszerűsíteni akarja, az Isten tekintélyét veszi semmibe. A szerves kibontakozás, az adott körülményekhez való igazítás, mind összeegyeztethető a kereszténység változtathatatlan jellegével. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy a kereszténységet hozzá szabad igazítani a változó korok elvárásaihoz, hanem pont ellenkezőleg, a kereszténység tanításaiból és intézményeiből kell a következtetéseket és alkalmazásokat a mindenkori világi helyzetre levonni. Az Egyház mindig is így értelmezte Istentől kapott feladatát. 13. Isteni tekintély nélkül a kereszténységben minden bizonytalan és ingatag. Ahol nincs tekintélytisztelet ott határtalan önkényeskedés és zűrzavar, minden igazságban és kötelességben való kételkedés uralkodik el, amiben végül elkerülhetetlenné válik mindennek és mindenkinek a tökéletes elvetése, visszautasítása. Ahol mindenkinek joga van a maga kénye-kedve szerint a üdvtanokat és az üdvintézményeket felállítani, ott ugyanannyi tan keletkezik, mint ahány fő, és ugyanolyan sok út és szív. Az ilyen ember ugyan a saját maga ura, de nincs semmilyen isteni segítsége, semmilyen Istentől jövő biztosítéka, csak a saját bölcsessége. Lelkiismerete számára nincs más kiút, mint az erőszakos, vakmerő bizakodás saját magában, vagy a teljes kétségbeesés mindenben és mindenkiben. Nyugodt, szilárd bizakodása annak helyességében, amit hisz és tesz, csak annak az embernek lehet, aki abban a megrendíthetetlen meggyőződésben él, hogy nem valamely emberi befolyásolás szerint cselekszik, és nem saját ítéletét, hanem valóban az isteni tekintélyt követi. 14. Ez az állapot azonban nyilvánvalóan csak akkor valósulhat meg, ha az isteni tekintély az emberek számára láthatóan és érthetően nyilatkozik meg. Istennek pusztán belső hangját, ami minden egyes emberben megszólal, mindenki ismeri: ezt hívjuk lelkiismeretnek. Ezt követni mindenkinek a kötelessége, olyannyira, hogy az ember vétkezik, ha nem engedelmeskedik neki. Ez azonban nem segíti az embert személyes életén túl, nem segít eligazodni a bizonytalanságban és a zűrzavar veszélyeinek a legyőzésében.      Sőt, pont a lelkiismeretnek van a legnagyobb szüksége a tekintélyre, nem parancsainak az érvényesítéséhez, hanem a parancsok helyességének a megítéléséhez. Még akkor is, ha minden egyes ember kizárólag magára lenne utalva, nélkülözhetetlen lenne egy elérhető tekintély, aki a lelkiismeretét vezeti. Különösképpen, amikor a megváltás művéről, Isten visszaállított birodalmáról van szó, ami kivétel nélkül mindenkinek a lelkiismeretét az Istentől kapott igazság, törvények és intézmények elfogadására kötelezi.      Egy általános, mindenkire nézve kötelező jellegű életforma, melytől minden egyes ember örök üdvössége függ, nem bízható egy olyan tekintélyre, mely láthatatlanul a mennyben trónol, akit tehát emiatt mindenkinek a saját lehetőségei szerint és saját veszélyére kellene megkeresnie.      Ha emberekről, ha olyan kötelezettségekről van szó, amiket az embereknek látható eszközökkel és látható módon mindenütt egyformán kell teljesítenie, akkor egy látható, az emberek számára kiszámítható tekintélyre van szükség, akire az isteni tekintély gyakorlását rá kell bízni. 15. Következésképpen nem létezik harmadik megoldás: Vagy egy általános, látható tekintély, akire az isteni tekintély képviselete rá van bízva, vagy az individualizmusnak, a tehetetlen önimádatnak az a rendszere, ami minden egyes emberre rábízza, hogy úgy és ott keresse az üdvösségét, ahol és akinél, aminél tudja. FOLYTATÁS Feltéve: 2022. április 19.