ELŐZŐ FEJEZET „A tekintély a megváltás egész épületének alap- és záróköve. Ezért a modern hitetlenség számára a tekintély joggal jelenti a botrány kövét” 1. Az előző (=13.) fejezetben már eljutottunk annak megtárgyalásáig, hogy „a romlás kezdete a tekintély elvetése volt – mert Krisztus óta a tekintély elfogadása elengedhetetlen feltétele lett mind az egyes ember megmenekülésének, mind az általános romlás felszámolásának. Csak a ledöntött tekintély visszaállítása tette lehetségessé az eredeti állapot visszatérését, és ezzel a megváltottak biztonságos bevezetését Isten birodalmába. A tekintély vitán felül a megváltás egész épületének az alap- és záróköve. Ezért a modern hitetlenség számára a tekintély joggal jelenti a botrány kövét. Aki a tekintélyt megkérdőjelezi, az a régi bűnbeesés állapotát hozza vissza, az az Úr művét minden egyes ember önkényének szolgáltatja ki, és az embert saját tehetetlen önmegváltójává teszi. Aki azt akarja, hogy a baj gyökerestül irtódjon ki, és nem veszi magának a jogot és hatalmat, hogy az üdvhöz vezető utat saját belátása szerint keresse meg, és még azt is tudja, hogy ki Isten, mit jelent az Isten- és az ember-kifejezés, a bűn és a megváltás, annak nincs más választása, mint Isten tekintélyének az elfogadása. A tekintély elfogadása és az Istentől jövő üdvösség reménye elválaszthatatlanok egymástól.      E mondatok világossá teszik, hogy Isten miért követeli minden embertől olyan kérlelhetetlen szigorúsággal a tekintély elismerését. Nem mi vagyunk Isten urai, akik előírhatjuk Neki, hogy hogyan kell bánnia velünk. Mi nem vagyunk egyenrangúak Vele, nem egyeztetgethetünk Vele a feltételekről, melyek alapján hajlandóak vagyunk tárgyalásba bocsátkozni Vele. Nem, mi tehetetlen, halálra ítélt betegek vagyunk, akik azért kerültünk nyomorúságos helyzetünkbe, mert Isten kifejezett parancsainak nem engedelmeskedtünk. Aki ezt a szerepet nem látja be és nem fogadja el, az nem akar komolyan megváltozni, pláne nem akarja, hogy megmentsék. 2. Ha már az nehezére esik egy embernek, hogy Isten tekintélyének engedelmeskedjen, akkor önérzetét az még jobban felháborítja, ha ez a tekintély emberi alakban jelenik meg előtte. Már az is szinte elviselhetetlen számára, hogy egy láthatatlan Istennek alávesse magát, egész valóját, de ezt még valahogyan el tudja fogadni. Mert az emberi önszeretet mérhetetlen ravaszsága képes arra, hogy Isten akaratát magának úgy képzelje el, hogy azokkal elégetett lehessen, és fordítva, saját tetteit úgy, hogy azokkal Istennek kelljen elégedettnek lennie. Mindaddig, amíg az ember egyedül érintkezik Istennel, félig tudatosan, félig öntudatlanul olyan ügyesen tudja Istent és saját magát saját kívánságai szerint beállítani, hogy az öncsalásnak a veszélyétől soha nem szabadul meg teljesen.      Ez a helyzet azonban egy pillanat alatt megváltozik, amint az isteni tekintély szerepét egy teljes hatalommal felruházott látható tekintély, egy Istentől minden joggal és hatalommal felruházott tekintély veszi át. És ez a látható tekintély Isten nevében, Isten nevére hivatkozva előírja az embernek, hogy mit kell higgyen, és mit kell tegyen. És akinek döntését arról, hogy Isten akaratát helyesen teljesíti-e vagy sem, az ember köteles elfogadni. Ezzel, de valóban csak ezzel, minden kétértelműség és bizonytalanság megszűnik, és egyúttal az aggódás az üdv elérését illetően a legszűkebb mértékre zsugorodik össze. 3. Az isteni emberi közvetítésben, a természetfeletti a természettel elválaszthatatlanul összefonódva, Isten birodalma látható alakban; ez a három így együtt az egyetlen helyes válasz, ami a kereszténység lényegét kifejezi. De még ennél is rövidebben kifejezhetjük, sőt, egyetlen egy szóval kimondhatjuk azt, ami a kereszténység egész tanát és az üdvhöz vezető egész utat magában foglalja, és ez a szó így hangzik: A kereszténység lényege az Egyház. 4. Csak akkor bírjuk az egész kereszténységet, ha az Egyházat bírjuk, és pont az Egyházzal bírjuk azt, ami a kereszténység lényegét adja. Nem az Egyház fejlődött ki a kereszténységből, hanem pont ellenkezőleg: a kereszténység csak a Krisztustól magától alapított Egyház formájában létezik. Nem a kereszténység az első, se idő, se fontosság szerint, hanem az Úr akkor alapította meg a kereszténységet, amikor Isten birodalmát felállította, amit nem az Egyház előtt, nem az Egyháztól függetlenül, nem mellette, nem rajta kívül tett, hanem oly módon, hogy megalapította az Egyházat – tehát Isten birodalma, a kereszténység csakis az Egyházban létezik. 5. Mindegy mely oldalról hasonlítjuk össze e három fogalmat: kereszténység, Isten birodalma és Egyház, mindig és mindenütt azt találjuk, hogy a legtömörebb és leghatározottabb, legegyértelműbb kifejezés az Úr alapítására az a kifejezés, ami a legvelősebben adja vissza ennek lényegét: és ez az Egyház szó. Tudjuk, hogy Isten birodalma túlmegy ezen az életen, hogy az Úr azért választotta az Isten birodalma kifejezést, hogy a látható mellett ne feledkezzünk el a láthatatlanról, és hogy a látható működésekor a természetfeletti erejére gondoljunk. De ha Isten birodalma itt a földön megvalósul, ez csakis az Egyházban történhet meg. És mindaz, ami a kereszténység sajátja, a hit minden igazsága, minden Istentől elrendelt Isten-szolgálat, az Istennek tetsző erények minden gyakorlása, az üdvösség minden eszköze, mindezek csakis és egyedül az Egyházban találhatók, Isten mindezt az Egyházra bízta, mindent az Egyház tanít, és mindezek valódiságáért az Egyház felel és szavatol. 6. Amit az Egyház nem ismer el, azt Isten sem ismeri el, mint ahogy Isten senkit nem ismer el az Övének, aki az Egyház hatalmát nem ismeri el. Amit az Egyház Isten nevében tanít, azt maga Isten tanítja, amit az Egyház megenged vagy megtilt, azt Isten engedi vagy tiltja meg. Amit megkötött, Isten kötötte meg, amit feloldott, Isten oldotta fel. Nála van a mennyország kulcsa is: ha ezzel becsukja a mennyországot, akkor azt Isten sem nyitja ki, ha megnyitja a mennyországot, akkor azt Isten is nyitottnak tekinti. 7. A keresztény és az egyházi szétválasztásáról tehát szó sem eshet. Aki az Egyházat nem ismeri el, azt, miként az Úr maga mondta (lásd Mt 18,17) nem tekinthető kereszténynek, és aki abban reménykedik, hogy az Egyház nélkül mehet be a menny országába, az bezárva fogja azt maga előtt találni. Egy szóval: Az Egyház a kereszténységnek egész és igazi lénye, megtestesítője, legtömörebb és mégis teljes (hiánytalan, semmit sem kifelejtő) kifejezése. 8. És mindez a megállapítás nem hogy nem túlzás, hanem az igazságnak valójában még nem is az egészen pontos leírása. A kérdés így szól: Krisztus vajon alapított-e egyáltalán vallást? Alapított-e kereszténységet? Ha a szavakat értelmük szerint komolyan vesszük, akkor mindkét kérdésre határozott nemmel kell válaszolni.      Azok, akik azt hiszik, hogy az Egyházból, azaz a katolicizmusból való kilépéssel a „tiszta kereszténységet” találhatják meg, akik ráadásul a kereszténységet minden „mellékestől” megtisztítani, és egy „vallásra”, mint ilyenre visszavezetni szándékoznak, hatalmasat csalódnak, ha azt hiszik, hogy ezáltal közelebb kerülnek Krisztushoz. Sőt, ennél nem is választhatnának Tőle távolabbra vezető utat. Mert amit Krisztus alapított, az egy egészen más, egy maximálisan konkrét, megfogható és látható alakzat. 9. Mi mindannyian egy gondolat, az evolúció (vagy tudományosabban és homályosabban kifejezve, a történelmi gondolkodásmód) igézete, átka alatt élünk, ami az egész modern gondolkozást uralja. E teória szerint Krisztus egy egészen egyszerű, pusztán szellemi vallást alapított, ami mindenfajta forma és szabály nélkül egész kevés ideából állt. A körüllevő világból csak lassacskán szivárogtak be azok az elképzelések, amik ezeket megmásították, és amik nem álltak az eredeti alapítás emelkedett szintjén. A kereszténység ezek által lehúzva öltött formát a többi vallásból, amelyek azonban lényével éles ellentétben álltak. És ezt követően lépésről lépésre haladt az elvilágosodás lejtőjén a kultuszformákba, a dogmákba, az intézményesítésbe és a fegyelmezésbe, míg végre a hierarchia kialakulása az elvilágosodást és a megkövesedést a végletekig fokozta. Pedig amit Krisztus alapított az a szellemnek egy tiszta vallása mindenfajta külső forma nélkül. Már a gyülekezetek kialakulása a belső lelkesedés lankadásából következett be, és a külsőségekbe és a formákba való elmerülésből. Ezt követően a különböző gyülekezetek lassacskán egy egyházba egyesültek, ami világos bizonyítéka volt annak, hogy a kereszténység szellemisége már eltűnőben volt. Végül ez az egyház teljesen elszakadt a kereszténység eredeti ideájától, és egyszerűen átvette a római államrendszer alkotmányát és törvénykezését az egész hivatalnok-mechanizmussal együtt egészen e rendszer legfelsőbb posztjáig. Ezzel a kereszténység elfajulása a tetőpontjára ért, mivel az Egyház és a hierarchia a vallás igazi karakterével a legélesebb ellentétben áll. – Így szól az úgynevezett történelmi gondolkodásmód [ahogy a protestánsok kezdettől fogva, és a modernisták már több mint egy évszázada gondolják és tanítják]. 10. Holott a valóság egészen mást mond. A valóság az – és ennek a Bibliában bárki utánanézhet –, hogy Krisztus soha nem beszélt se vallásról, se kereszténységről, hanem a kezdetektől azt hirdette, hogy Ő Isten birodalmát akarja újra felállítani (Mt 4,17: „Ettől fogva kezdett Jézus tanítani és mondani: Tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett a mennyek országa.”) Azaz alighogy belefogott a lelkek előkészítésébe, máris elkezdett az Egyházról beszélni.      Jézus Urunk e földi világ számára más birodalmat, mint az Egyházat soha nem helyezett kilátásba. Magát az Egyházat pedig olyan módon alapította meg, ami nem követelhet nagyobb precizitást, elszántságot, kézzelfoghatóságot, nyilvánvalóságot. Elsőnek, még mielőtt megalapította volna az Egyházat – amikor még csak megígérte, hogy meg fogja ezt tenni –, Péter személyében már alapot rendelt számára, egy húsból és vérből való embert, akinek átadta a mennyország kulcsait, és ezzel megtette a birodalom összes kincsének felvigyázójává, intézőjévé. És akinek már ekkor megadta a kötés és oldás hatalmát is. (Lásd: Mt 16,18-19)      Ezért nagyon pontatlanul fejezzük ki magunkat, hogyha azt mondjuk, hogy az Egyház kapta meg a mennyországhoz vezető kapu kulcsait. Mert nem az Egyház kapta meg a kulcsokat, hanem Péter. És az Egyház csak azért birtokolja e kulcsokat, mivelhogy Péter birtokolja azokat, és csak akkor és azáltal, ha ő Péterrel, az alapjával egybe van forrva. Erre az alapra építette aztán az Úr az Egyház pilléreit, az apostolokat, akiket megajándékozott a hierarchikus hatalommal, hogy tanítsanak, a kegyelmi eszközöket kiosszák és kormányozzanak. (lásd Mt 28,19-20: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek.”) – A tanítványok ezzel sok felhatalmazást megkaptak, amit Jézus korábban Péternek már megadott, de nem mindet, és amiket megkaptak azt sem a Péterével azonos mértékben, ráadásul mindeme felhatalmazásokat csak azzal a feltétellel kapták meg, amennyiben Péterrel, mint az Egyház alapjával közösségben vannak. 11. Ezen utolsó intézkedésével az Úr beteljesítette feladatát, és elhagyta a földet: Isten birodalma a hierarchikus felépítésű Egyház formájában újra állt. Krisztus minden további teendőt erre az Egyházra bízott. Az Egyház megkapta Tőle a tanítás, a szentségek kiszolgáltatása és a kormányzás feletti hierarchikus hatalmat, ami elegendő számára, hogy Tőle kapott feladatát elvégezze. Ez a feladat az Egyház fenntartása és működtetése, ami lehetővé teszi a keresztény vallás elterjesztését a világon. 12. Maga Krisztus csak az Egyházat alapította hierarchikusnak. Az Egyház egész világra kiterjedő intézményrendszerét csak közvetetten, az apostolai által hozta létre. A keresztény vallás soha nem létezett ezen az Egyházon kívül. 13. Ezek mély jelentőségű tények. Aki az Evangéliumot és a történelmet elfogadja és komolyan veszi, az nem gondolhat olyat, hogy az Egyház fejlődött ki lassacskán a kereszténységből. Az nem gondolhat olyasmiket, mint amik fentebb, a 9. pontban olvashatók. Nem az Egyház nőtt ki a kereszténységből, az Egyház nem egy adalék, toldás a kereszténységhez, nem: Az Egyház az egyetlen forma, amiben a kereszténység egzisztál. 14. Az Egyház nem lentről felfelé jött létre emberek műveként, mint ahogy a gyülekezetek, a szövetségek vagy az államok. Az Egyház felülről lefelé, magától Krisztustól alapítva jött létre, és minden keresztény gyülekezet és közösség csak őbelőle vált ki. Krisztus nem a hívek közösségének adta hatalmát, hanem azok kezébe helyezte azt, akiket Ő bízott meg, hogy az Ő nevében a hívek felett az Ő hatalmát gyakorolják. Ezért mondja Szent Pál apostol a keresztényeknek: „Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten háza népe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletkő maga Krisztus Jézus.” (Ef 2,19-20) 15. Miként a jeruzsálemi templom a templomhegyre épült, úgy volt ez az Egyháznál is. A templomhegy, az alap, ami mindent hordoz, Isten emberré lett Fia. Ő egész hatalmát ráruházta Péterre, az Egyház fundamentumára. Rajta nyugszanak az Egyház pillérei, az apostolok, akik a hierarchiában élnek tovább. Ezen alapszik az Egyház egész épülete. Ebben az épületben, csak ebben él, és csak ebben gyakorolják és őrzik meg sértetlenül Istennek Krisztustól tanított tiszteletét, a keresztény vallást. 16. Mindez nagyon távol áll attól a hamis lelkiségtől, ami egy pusztán szellemi/lelki vallást ismer el, és attól a csalóka miszticizmustól, ami folyton csak Istennek a lélekben lezajló tiszteletéről beszél, miközben teljesen elfelejti, hogy az Úr az igazság szolgálatát is megköveteli. Jn 4,23-24: „De eljön az óra, és már itt is vagyon, mikor igazi imádói lélekben és igazságban fogják imádni az Atyát. Mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Isten lélek, és akik őt imádják, lélekben és igazságban kell imádniuk.”      Az ember nem csak lélekből áll, hanem testből is, és ezért ebben a világban se puszta lelki behatásokat nem képes fogadni érzéki közvetítés nélkül, se tisztán szellemi tevékenységet nem tud gyakorolni úgy, hogy közben érzéki természetét teljesen kikapcsolná. Ezért a lélekre csak érzéki eszközökkel lehet hatni, és ami a lélekben valóban és élően munkálkodik, az mindig érzéki kifejeződést keres magának. Aki egy másik ember iránti szeretetét eltitkolja, és nem érzi szükségét, hogy e szeretetéről a másik számára érzékelhetően bizonyságot tegyen, annak szeretete nem komoly és nem hihető el [és főleg nem gyümölcsöztethető, a szeretett lénynek nem válik javára, semmi hasznot, semmi jót nem terem]. Ugyanez érvényes az Isten iránti szeretetre is. A legtökéletesebb emberi tevékenység az, ami a szívet olyan hevesen érzékelhetően ragadja meg, hogy lelki szükségletből a legtermészetesebb megnyilatkozásnak érzi a külső, látható cselekvést. És az a legkiválóbb nevelő és tanár, aki ért ahhoz a nehéz művészethez, hogy a lelki/szellemi igazságokat érzékelhető szimbólumokkal és érthető szavakkal úgy fejezze ki, hogy azok védhetetlen lövedékekként a lélekbe hatoljanak és ott kitörölhetetlenül megragadjanak. 17. A senkihez sem hasonlítható tanár, nevelő, prédikátor, mester, vagyis a mi Urunk Jézus Krisztus az Egyház megalapításával pedagógiai művészetének mesterművét alkotta meg. Az Egyházban minden igazság, élet és erő, ott minden isteni bensőségesség.      De mindez a jó és szépség mégis megközelíthető, hozzáférhető alakba van öntve, az építész, a szobrász, a legrealistább költő plasztikus képességével megformázva. A keresztény vallás az Egyház, a hierarchia, az egyházi alkotmány, a liturgia, az egyházi év, a dogmák és az egyházi szokások kialakításában és használatában a nevelésnek olyan bölcs alkotása, amit az embernek annál jobban kell csodálnia, minél inkább arra törekszik, hogy tanulmányok és gyakorlat által erejét, mélységét, termékenységét megismerje. 18. De bármennyi szépet és jót lehet mondani az Egyházról, van egy, ami mindezeket felülmúlja, ami minden más elé furakszik: Ez pedig az üdvösség felé vezető út biztonságának a megadása, amit az Egyház a hívők számára biztosít. Minél komolyabban veszi valaki a saját üdvösségét, annál jobban kell szenvedjen annak lehetőségétől, hogy a láthatatlan világban neki kell a saját eszközeivel az üdvéhez vezető utat megtalálnia. Pont az ilyen komoly lelkek érzik a legnagyobb jótettnek, hogy az Úr Egyházat alapított, amire mindenki biztonsággal rábízhatja üdvösségét, hiszen az Egyházra vonatkoznak Urunk szavai: „Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket.” (Jn 20,21) – „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket megvet, engem vet meg, aki pedig engem megvet, azt veti meg, aki engem küldött.” (Lk 10,16) FOLYTATÁS Feltéve: 2022. április 24.