Bevezetés: Az író a könyvében tíz korszak ember-képét rajzolta meg. E tízből eddig három került fel a honlapra (utoljára A fölvilágosult ember). Ehelyütt az utolsó fejezet, „A mai ember” című olvasható: (A kimaradt öt embertípus mind a reneszánsz egyenes következményeként alakult ki, és egyenesen a mai ember-típusba torkollott, ezért semmi lényegesen újat nem hozott.) Blazovich Jákó atya 1936-ban adta ki művét: ő tehát „mai ember” alatt a mintegy 90 évvel ezelőtt élt embert értette. Mai életünkhöz képest az a kor már szép álomnak számít, sőt, lassan már a 30 évvel ezelőtti is. Mindazonáltal az atya meglátásai ma is érvényesek, mert az alapok: az Istentől és a természettörvénytől való elfordulás, és a modern anyagi világ iránti rajongás már akkor uralta az emberek életet.      Az atya e fejezetben idézi Werner Sombart (1863-1941) német közgazdász szavait, melyek halálpontosan írják le azt az állapotot, amiben most élünk: „Csak az, aki hisz az ördög hatalmában, értheti meg, hogy mi történt Nyugat-Európában és Amerikában az utolsó másfélszáz évben.” – Ne felejtsük, hogy Werner Sombart ezt 1934-ben!, azaz 90 évvel ezelőtt írta!!! Blazovich atya elemzésének egyik legnagyobb hiányossága (vagy naiv tévedése) az, ahogy a katolicizmusról ír, különösen az ú. n. „katolikus újjászületésről”. Amikor könyvében ilyeneket olvasunk: „Milliókban fölzsendült a kegyelmi élet. Irodalomban, tudományban, karitatív munkában új, nagy erők vonulnak föl sűrű sorokban. Milliók és milliók újra megtanultak imádkozni, az Egyház liturgiájával egybeforrtan élni, Krisztusért lelkesedni, áldozni. … Nem hétezren, de milliónyian vannak, akik nem hajtanak térdet Baál előtt, hanem igazságban élnek” – nem lehet nem meghökkenni azon a tájékozatlanságon, alaptalan optimizmuson, amivel az ő korában már évtizedek óta dúló modernizmust, és annak egyik következményét, a vallási közömbösségét figyelmen kívül hagyta. – Az is elképesztő, ahogyan ő és társai, többek között Bangha Béla is, arról fantáziálnak, hogy a 19. század téves ideológiáiról, elsősorban a liberalizmusról és a demokráciáról, a 20. század elejére mindenki számára kiderült, hogy tévedések voltak, megbuktak, és ezért már senki nem számol velük, tehát veszélytelenekké váltak a jövő számára.      Az itt közölt szövegből kihagytam azokat a részeket, melyekről mára már bebizonyosodott, hogy téves leírásokat, reményeket tartalmaznak. Blazovich atya művének végefelé így sóhajt fel: „Valakinek jönnie kellene, aki észre térítene bennünket.” – Nos, ahogy a világ ma kinéz, itt már senki ember nem segíthet, ez a valaki csak egy lehet: a mi Urunk Jézus Krisztus! A MAI EMBER 1936. Amikor tekintetünk végigsiklik a fölsorakoztatott kor-vázlatokon, úgy érezzük, mintha egy hatalmas dráma egyes fölvonásai vonulnának el előttünk. A dráma címe: újkor. Cselekménye: évszázadok történelme, viharai. Színhelye: Nyugat. Főhőse: az ember. És minél jobban közeledünk a mához, annál komorabb, élesebb alakban kristályosodik ki előttünk az igazság: ez a dráma egy megrázó tragédia. Ha a ma emberét egész röviden akarjuk jellemezni, azt kell róla mondanunk, hogy tragikus ember. Ez a tragikus hős két világ mezsgyéjén állva vívja a maga sorsdöntő harcát. Halhatatlanoknak hitt eszmények, rendszerek, világnézetek romjai borítják el időnket. Ledőlt bálványok hevernek szerteszét.      Miből fakad a mi tragikumunk? – Apai-anyai örökségünkből.      Mi a XIX. századtól végzetes tévedésekben fogant világot örököltünk telítve démonikus erőkkel. Kaptunk egy hatalmas életapparátust. Letörhetetlennek látszó gazdasági rendszer fogja keményen a rohamosan növekvő gazdasági erőket. A világgazdaság vitalitása, termelőképessége napról-napra emelkedett. A technika "varázslatos" termékenységgel gazdagította a gép világát. A «technikadiadala» volt a közelmúlt legismertebb irodalmi közhelye. A hatalma delelőjén álló burzsoázia, a XIX. század nyárspolgára nyugodtan élvezte a civilizáció nyújtotta örömöket. Nem hallotta a proletáriátusban egyre fenyegetőbben morajló vulkanikus erőket. S a munkásnegyedekben ezalatt gyülemlett a robbantóanyag. A liberalizmus finoman, előkelően játszott a politikai pártokban koncentrálódó államéleti erőtényezőkkel, vakon hitt a maga eszmevilágában, a jövő zavartalan, optimális fejlődésében. Figyelmét elkerülték azok a korszak vége felé szaporodó és erősödő tünetek, amelyek dekadenciára mutattak.      A tudomány a szédítő anyag s bámulatos tökéletességű fölszerelés birtokában törölte a maga szótárából a «lehetetlen», «elérhetetlen», «megfoghatatlan» szavakat, s úgyszólván összes problémáinak megoldását már csak az idő kérdésének tartotta. Renan hite, hogy «egyedül a tudomány oldhatja meg azokat az örök problémákat, amelyek megoldását az emberi természet parancsolóan követeli» – a XIX. század közhite volt. A tudomány agyonanalizálta a világot, részletekben nagyokat alkotott, de már a szintézisre nem futották erői. Ez annál nagyobb veszedelmet jelentett, mivel minden más tényező félretolásával kizárólag magának követelte azt a jogot, hogy a kornak világnézetet adjon.      Így született meg örökségünk legtragikusabb része, az a kicsinyes, lapos, néha gőgös, máskor könnyelmű, materializmussal telített világszemlélet, amely a XIX. századot oly siváran jellemzi. A kor elvesztette érzékét a harmadik dimenzió, a mélység, a magasság iránt, rövidlátásában rendületlenül hitt a maga távlattalan világképében, liberalizmusában, ateizmusában. Ez a világ természetesen nem sugároztatott ki magából erkölcsi erőket: a kor moralitása szomorúan siklik lefelé. Ez a mi örökségünk. Az örökség jelentős része a ma életének tevékeny résztvevője. A mi időnket sok vonatkozásban az akkori életapparátus tartja, hordja. Kegyelmes tragikumunk, hogy az apparátusban való bizalmunk megrendült. Rá kellett eszmélnünk arra, hogy az apáinktól örökölt élettényezőkben démonikus erők lappanganak, amelyek féken-tartására maguk az élettényezők nem elég erősek. [szerk. megj.: ez túl optimista vélemény, aminek helyesen így kellene szólnia: „rá kellett volna ismernünk”, de nem így történt]. Akik a mi egyedi, társadalmi, gazdasági, állami életünket igazgatják, azoknak egyik kezében átok, a másikban áldás van, az egyikkel építenek, a másikkal rombolnak. A közelmúlt nagy bálványai: a kapitalizmus, liberalizmus, demokrácia, racionalizmus nemcsak kemény bírálat tárgyai, hanem a leghevesebb támadások célpontjai is [ez sem igaz, sőt, még sokkal erősebb, lerombolhatatlan bálványok lettek]. A legfeltűnőbb a feleszmélés a kor legbüszkébb teljesítményével, a technikával szemben [talán ez az írás legnagyobb tévedése!, alig-alig van néhány ember, aki felismerte a technika mindent elpusztító, mérgező hatását]. El kell olvasni Werner Sombart legutolsó munkájának (Deutscher Sozializmus) a technikáról szóló fejezetét! Ő az utolsó másfél század technikai iramában egyenesen a Sátán közreműködését látja. [és mennyire igaza volt!!!] «Nur wer an die Macht des Teufels glaubt, kann verstehen, was sich in den letzten anderthalb Jahrhunderten in Westeuropa und Amerika zugetragen hat. Denn nur als Teufelswerk kann gedeutet werden, was wir erlebt haben.» („Csak az, aki hisz az ördög hatalmában, tudja megérteni, hogy mi történt Nyugat-Európában és Amerikában az utolsó másfélszáz évben. Mert csak az ördög műveként lehet azt értelmezni, amit átéltünk.”) [És amit azóta is egyre nyíltabban és drasztikusabban átélünk.] A nagy kiábrándulás lélektani visszhangja a mai kor embertípusában a hontalanság, bizonytalanság, félelem érzete. „Az élettől való eleddig soha nem tapasztalt félelem a mai ember titokzatos kísérője” (K. Jaspers) [lásd ezzel kapcsolatban A. E. Imhof megállapításait.]      Ingó talajon, nagy eszmények nélkül, szédítő civilizáció birtokában bolyong a mai ember. Életének nincs egy szilárd tengely-gondolata, központosító értéke. Már az előző korok embertípusok egyik legjellegzetesebb tulajdonságát abban láttuk, hogy az életet merő dinamizmussá, eseményekké bomlasztják. Ez a jelenség napról-napra fokozódik. A mi legjellemzőbb tulajdonságunk a hihetetlen mozgalmasság, örökös nyugtalanság, az izgalmak szenvedélyes hajhászása. Jó néha-néha teljesen kikapcsolódni a világból s valahonnan egy csendes sarokból figyelni azt a kavargást, hullámverést, amit mai életnek nevezünk. Izgalmakat követel a kor embere mindenben: napi eseményekben, irodalomban, politikában, erotikában, moziban, rádióban, sportban. Amikor nagyritkán egy-egy nap nem hozza meg a maga izgalmát, az élet érdektelenné, üressé válik. Nem kell sok szót vesztegetni ennek a kortünetnek a lefestésére, csak ki kell hajolnunk szobánk ablakából, s egy futó tekintetet vetni a künn zajló életre.      Pszichológusok megállapítják, hogy e kortünetben nem az öröm, bár fokozott, de azért természetes igénylésével, hanem a lelki feszültség állandóvá tételével állunk szemben. Ez az ember reszket, hogy az élet egy pillanatra megállhatna, s akkor rá kellene eszmélnie annak ürességére, értelmetlenségére. Fél az unalomtól. Az unalom pedig mindannyiszor erőt vesz rajta, ahányszor a külvilág nem kavarja, ahányszor tehát sajátmagával kell egyedül maradnia. Fél a csendtől, a magánytól, mert fél önmagától. A mai ember e sajátos lelkiállapotának közvetlen magyarázata az a szellemtörténeti tény, hogy sorsának tragikus volta tudatossá vált benne [ez talán igaz volt még 30 évvel ezelőtt is, de mára már ez is eltűnt, mert minden eltűnt, amit gondolkodásnak lehetne nevezni: a mai ember szellemileg már robotként működik, még akkor is, ha a transzhumanizmus a gyakorlatban még nem valósult meg]. Már az előző korszak utolsó évtizedeiben a modern ember naiv optimizmusa, amellyel világnézetében, életbölcseletében bízott, kezd megtörni. … A [az első] világháborút követő szomorú évtized alatt lassan-lassan kiviláglott, hogy tragikus nemzedék vagyunk. Tengernyi tépelődés, eszmélődés nyomán, ami részben politikai, szociológiai, bölcseleti diszkussziókban, részben egy hatalmas irodalmon keresztül vált hallhatóvá-láthatóvá, megismertük, hogy évszázados végzetes tévedések áldozatai vagyunk. E tévedések két fókuszban, az újkor két legnagyobb mítoszában forrásoznak: az egyik az ember autonómiájának, a másik ugyanezen ember autarkiájának [más segítségére nem szoruló, önellátó képességében bízó] hite. E két fókuszon keresztül jutunk le legkönnyebben a mai ember tragikumának sötét szakadékaiba. Az újkori életszemlélet az emberi autonómiának megvalósulását és biztosítását az egyén minél nagyobb szabadságában kereste. Az egész újkor a szabadság jelszavától visszhangzik – először félénkebben, majd egyre nagyobb erővel, szenvedéllyel. Az évszázados kemény, sokszor véres harc meghozta "gyümölcsét". Korról korra egyre tágult az egyéni szabadság köre. A modern ember ideológiailag ma már az összes életszférában teljesen szabad. Azonban az egyéni szabadságért vívott újkori harcokon súlyos tévedések vonulnak végig, amelyek tragikus kihatásai annál erősebbek, minél nagyobbak az elért sikerek.      Mert a lényegi kérdésre: kiben, vagy miben alapozódik az egyéni szabadság? – az újkor nem tud feleletet adni. Mert, amint Ernst Michel egy mélyszántású tanulmányában megjegyzi, «szabadság az ember nevében nem felelet a kérdésre». Felelet nélkül, illetőleg a szélsőséges individualizmusnak kiszolgáltatva marad a másik, ugyancsak lényegi kérdés is: Mi a célja az egyéni szabadságnak, mekkora és milyen legyen az egyéni jogkör az egyes életszférákban?      A szenvedélyes individualizmus elsiklott ontológiánk két alaptörvénye fölött: tagadta, hogy véges lények vagyunk, s emellett egy élő, nagy egésznek sejtjei. Nem számolt azzal, hogy léttörvényünk a végesség, életünk kiteljesedése csak a nagy emberközösségen belül lehetséges. És e törvények alól a szabadság sem vonható ki.      Amiként a Föld elpusztulna, mert léttörvénye ellen vétene, ha «kiszabadítaná» magát a Nap vonzási köréből, azonképpen az ember sorsa is csak tragikus lehet, ha fellázad ontológiája, léttörvényei ellen. A nagy dán, Kierkegaard mondja, hogy nincs félelmetesebb sors, mint a nagy világban egyedül lenni. Ez a sors lett az újkori ember osztályrésze. Addig emancipálta magát a középkor minden megkötöttségével szemben, amíg végre minden vonatkozásban magára maradt. Társadalma, kultúrája, sőt egyéni élete is szétbomlott, megszűnt szerves egész lenni. Már a XIX. század emberénél láttuk ezt a jelenséget, de amit ő csak sejteni kezdett, az a mai emberben világos tudattá kristályosodott ki. A háborút követő évek gazdasági, társadalmi, politikai hányódásainak, küzdelmeinek tanulságaképpen meg kellett látnia azt is, hogy a középkor megkötöttségéből kiszabadulva más, a régieknél sokkal erősebb, kegyetlenebb tényezők uralma alá került. Ez az ember ideológiailag szabad, az élet valóságában azonban, a kapitalizmus, a gép, a nacionalizmus, az etatizmus, rabszolgája.      Ez az új rabszolgaság talán stílusban, megjelenési formáiban finomabb, mint az ókori volt, de hatásaiban, eredményeiben sokkal súlyosabb. Az egyén autonómiájáért, szabadságáért vívott évszázados harcok eredménye az elárvult, magára maradt ember, aki emellett életapparátusának kerekei alá is kerül, a civilizációjában fölszabadult démonikus erők játékszere lett! De nemcsak szabadok, hanem önmagunknak elegendők is akartunk lenni. Az ember autarkiájába vetett fanatikus hit az újkor másik végzetes tévedése. A reneszánsztól egész napjainkig a legkülönbözőbb próféták addig hirdették, hogy az ember életteljessége sem egyedileg, sem tömegileg nem függ mástól, mint sajátmagától, amíg ez a hit Nyugat tudatéletében gyökeret nem vert. Érdemes ezen a szellemtörténeti metamorfózison még egyszer végigsiklani.      A reneszánsz veszedelmes hangsúlyt ad az egyéniségnek. A nagy kultúrlendülettől megmámorosodva, meglazítja azokat a kötelékeket, amelyek a középkori ember a metafizikai világhoz kötötték. Az egyéniség értékelése, a keresztény értékhierarchiával, életszemlélettel szemben emelt igényei kezdenek aggasztóvá lenni. Gazdag művészeti élete már az ember autarkiájának jegyében áll – bölcselete, világnézete, életszemlélete határozott lépésekben tart feléje. A jövő útiránya az immanencia felé már tisztán kivehető. A megindult folyamat a protestantizmusban átcsap a vallási szférába. A reformáció az egyént bűnösségének túlzott hangsúlyozása mellett is hivatottnak tartja arra, hogy az Egyház félretolásával maga alakítsa ki a maga kereszténységét. Nem ejti el a transzcendens célkitűzést, de bízik az ember erőiben, hogy a célért a harcot az Egyház támogatása nélkül maga meg tudja vívni. Vagyis a protestantizmus már vallási autarkiát hirdet.      A fölvilágosultság ismét egy nagy lépéssel tovább megy: az emberi értelem teljes autarkiájának végzetes evangéliumát hozza. Nemcsak a vallási szférában, hanem az egész életben az ész szuverén hatalommá lesz. Ez a hatalom sem világnézeti, sem etikai vonatkozásban nem szorul kívüle álló tényezőkre, összes problémáit maga fogja megoldani. Az emberiség nagy tehertételét, az eredeti bűnt tagadja, az emberi természet jóságát hirdeti, az ember saját erőire támaszkodó fejlődés határait szinte a végtelenbe tolja. Ez már a deifikált (istenített) ember, aki a párisi Notre Dame oltárára is föl mer hágni.      A kanti bölcselet ugyan szembefordul a fölvilágosultság bölcseleti rendszerével, de embertanilag még tovább tágítja az emberi autarkia körét. Sokat emlegetett «kopernikusi fordulatával» az emberen kívül elterülő egész világ középpontjává, megteremtőjévé az értelmet teszi meg. A fölvilágosultság gondolatvilágában az emberi szellem fölényesen receptív (befogadó), bízik a valóság teljes birtokba-vételében – a kanti ember már a valóság teremtője is. A természetfölötti cél e bölcseletben már elsikkad. A legújabb bölcselettörténeti eszmélődések Kantban fölfedezik a metafizikust, de a XIX. század interpretálásában s főleg a korra kifejtett hatásában a bölcselő az immanencia egyik legfőbb úttörője. A kanti ember a kereszténységben gyökerező szenttamási embertípusnak merev ellenpólusa: metafizikai kiegészülésre nem tart igényt. A XIX. század nagy áramlatai az emberi autarkia tanát kiemelik az elmélet világából, s a gyakorlati élet valóságává váltják át. A tudomány, technika, a gazdasági erőfeszítések szédítő sikerei nyomán a transzcendencia utolsó fénye is kialszik, az ember megelégszik önmagával s bolygójával. A század egyik legnagyobb gondolkozójának Kierkegaardnak komor figyelmeztetője, hogy az élet igaz értékét csak egy transzcendens világba, az istenibe való belegyökerezés adhatja meg, a pusztába kiáltó szava marad.      A kor a XIX. század utolsó tizedeiben a másik prófétára, Nietzschére, a «szép Föld» fanatikusára hallgat. Nietzsche félreérthetetlenül beszél. «Nem szabad metafizikába menekülnötök – minden munkátok a születő kultúráé legyen» Nietzschében az immanencia szenvedélyesen öntudatos, az ember autarkiájának hite már a delírium felé sodródik. Nincs objektív erkölcsi értékvilág – a teljes ember az Übermensch, aki «jenseits von Gut und Böse», azaz minden erkölcsi világrend fölött áll, maga teremti a maga etikáját. Ennél is tovább megy: magát a transzcendenciát, az örökkévalóságot is az immanencia, a Föld számára követeli. Az «ewige Wiederkunft», a folytonos visszatérés tana van hivatva az emberi végességet áttörni, végnélkülivé varázsolni. «Alles kehrt wieder, ewig dreht sich das Rad des Seins. Dies Leben ist dein ewiges Leben!» (Minden visszatér, a lét kereke állandóan forog. Ez az élet a te örökéleted!). S ezzel itt állunk az emberi autarkia legcsúcsán. «A véges ember isteni mértékkel méri önmagát.» (R. Guardini) – E csúcs első megmászójának, Nietzschének szomorú tragédiája az emberi autarkia tragikumának döbbenetes szimbóluma. Meg kell ismételnünk, amit a szabadság mítoszával kapcsolatban mondottunk: az autarkia az ember utolsó ontológiai törvényei ellen lázong, amikor immanens, tehát véges erőitől végtelenséget követel, amikor önmaga akarja a Teremtőből kisugárzó embereszmét tartalommal megtölteni, önmaga akar létének magyarázója és értelme lenni.      Az autonóm és autark ember tehát csődöt mondott, és mindig is csődöt fog mondani. Ezért nem csoda, hogy a mai ember hontalannak, kivetettnek, egyéni, társadalmi, gazdasági, állami egzisztenciájában fenyegetettnek érzi magát. A sors tehát, amelyet vállalnunk kell, kemény és kegyetlen. Mindeközben az új mitológiák a totalitás igénylésével jelentkeznek. Nem elégszenek meg a politikai hatalom birtoklásával és gyakorlásával, hanem az egyéni és tömegi élet egésze, utolsó tartalma akarnak lenni. Jó néhány államban érezni, gondolkodni, írni, beszélni, cselekedni csak a diktatórikusan előírt séma szerint szabad. A hatalom birtokosai nem veszik figyelembe, hogy az engedelmesség kötelezettségének is van határa: az Istentől szabadnak teremtett, s ezért egyediségében felelősségre kötelezett ember!      E szabadság tiszteletben tartása éppen úgy ontológiai törvényünk, mint a törvényes tekintély előtti meghajlás. Szenvedjük a múlt tragikumát, s közben új tragikum veszélyei közelegnek felénk. Viharban új vihar magvait vetjük, amikor immanenciából-immanenciába, liberalizmusból liberalizmusba vezetik a kor sokat hányatott hajóját. Az előző kor fanatikus hite a szabadság megváltó erőiben az elvárásokkal ellentétben napjainkban újra erősödnek. S milyen elváltozásokat mutat az autark embereszme? Miben keresi az élet értelmét, értékét, célját a mai ember? A kép, amely elénk tárul, aggasztó, nem egyszer megdöbbentő evilágiságot mutat. Az a hatalmas civilizáció, amelynek keretei közt a mai ember élete szövődik, szinte csak arra alkalmas, hogy az élet nagy kérdéseivel szemben érzéketlenné, süketté tegye az embereket. Valóban, milliós tömegek számára az élet merőben gazdasági kérdés csupán, metafizikai problémái már nincsenek. A materializmus gondolatvilága etikailag, életbölcseletileg tovább rombol. A világtörténelem kevés olyan elszánt, céltudatos értékrombolást ismer, mint aminőt korunk e szomorú eltévelyedése már évtizedek óta végez. Nemcsak erős politikai elhajlásról, gazdasági rendszerünk, társadalmi berendezkedésünk fölforgatásáról van itt szó, hanem egyenesen az Isten-eszme s a kereszténység száműzéséről az élet egész vonalán. Embereszméjéből a legdurvább evilágiság, céltudatos utilitarizmus döbbent ránk. Hogy mi vár Európára, ha ez az Istennel, a kereszténységgel nyíltan háborút viselő ember lesz úrrá fölötte, abból bőven láttunk eddig is példákat. Ez az ember nemcsak az államéletet, a társadalmat, a gazdasági életet forradalmasítja, hanem egész eddigi kultúránk alappilléreit dönti ki, s olyan légkört teremt, amely szétmállaszt, megöl mindent, amit eddig nagynak, nemesnek, szentnek tartottunk. Semmiféle szociológia, semmiféle bölcselet, semmiféle mitológia, semmiféle kultúra sem fog e földtekén abból a káoszból, amit embernek mondunk, tökéletes, szép világot kiformálni; kiteljesedésünk csak egy más létszférában lehetséges. E létszférába vezető utat tiporta ki az emberiség számára Krisztus. Az igazság titokzatos fényével gyúlnak ki a nagy, szent szavak: «Én vagyok az út, igazság és élet.»      Dosztojevszkij, a nagy orosz gondolkodó éles tekintete valóban megtalálta a mai ember súlyos problematikájának utolsó gyökereit. Két bűnben forrásozik Nyugat tragikuma: a földi élet autarkiájának rögeszméjével elfelhőzte létünk állócsillagát, az örökkévalóság gondolatát, autonómiás gőgjének föláldozta Krisztust. A földi élet szerelmétől megbódult, kicsiny emberekké lettünk. Füstölgő mécsesünk, az ész gyarló világítása mellett töltöttünk el hosszú évszázadokat, nem csoda, hogy a nagy igazságok fényét nem bírja szemünk. Csak így történhetett, hogy az örökkévalóság gondolatának kioltásával a földi életet öncélúnak proklamáltuk. Bolygónk, végességünk, a bölcsőtől a sírig futó rövid létszakasz rabjaivá lettünk. A halál utáni élet gondolata milliós tömegekben még mint lehetőség sem él. Földi, véges érdekszálak hálójában vergődik sokszor a hívő hite is, csak ajkkal vallja a föltámadást, de a nagy igazságtól megrendülni, benne a földi élet egyetlen értelmét, utolsó értékelési szempontját meglátni nem tudja.      Valakinek jönnie kellene, aki észre térítene bennünket, kidöntené mérhetetlen evilágiságunk börtönfalait, kifeszítené egyénben és közösségben a másvilági élet hitének szárnyait, éjjeli baglyokból kőszáli sasokká varázsolna át bennünket. Valakinek jönnie kellene, aki úgy ráégetné borús égboltunkra a nagy igazságot: «Nincs itt maradandó városunk, hanem egy jövendő hazát keresünk», hogy fénye benyomuljon az élet minden zugába. Valakinek jönnie kellene, aki ezt a lapályokban tülekedő nemzedéket újra föl tudná csalni az Evangélium azon magaslataira, amelyekről már tisztán látszik a Túlnan minden szépsége, gazdagsága. Másik végzetes tévedésünk, hogy autonómok akartunk lenni s ezért Krisztust száműztük. Gőg szülte rövidlátásunkban nem vettük észre, hogy Krisztus uralmának gyengítésével Nyugat egész életének alapzatát robbantjuk fel. «A kereszténnyé lett Nyugat leghatalmasabb teljesítménye az volt, hogy nemcsak az egyes lelkekben, hanem a gazdasági, kulturális és állami élet egész területén Krisztus királyi uralmát megvalósította, s ezzel olyan világot teremtett, amelyben a természetes mindig a természetfölöttiben kulminált.»      E felséges kozmosz szépségéből valamit a középkori ember vázlatozásánál láttunk. Mi nemcsak vallási életigényeink kielégítését kerestük, s találtuk meg évszázadok hosszú során át Krisztusnál, hanem természetes, földi életünk alapjait is az Evangéliumból vettük. Egész múltunk, kultúránk annyira összeforrott Krisztussal, hogy a Vele szemben elkövetett hűtlenség nemcsak természetfölötti, de természetes életünk gyökereit is elvágja. Krisztus száműzetése Nyugat életéből szükségképpen támasztotta azokat a véresen komoly problémákat, amelyek közt a mai ember őrlődik.      «Hogy személytelen számmá, szellemtelen mechanizmussá, minden belső értékrang szerinti tagozódást megsemmisítő egyenlőség fanatikusaivá, lélektelen tömeggé torzultunk – mindez annak az első nagy bűnnek gyümölcse, amikor Nyugat gőgtől, nagyzási hóborttól, evilágiságtól megvakultan elkezdte magát kivonni Krisztus uralma alól, s az Isten országát szekularizálni.» (K. Adam)      Ez a világtörténelmi tény félreérthetetlenül szabja meg a menekülés útját: minden törekvés, amely Krisztus megkerülésével akarja ezt a düledező világot menteni, kudarccal fog végződni!      «Álpróféták hebeghetnek, álhivatottak erőlködhetnek, sátánisták kísérletezhetnek: nincs más út sem az egyes, se a közösség számára, mint az, amely egyben igazság és élet: Jézus Krisztus.» (Schütz A) Álljunk még egy kérdéssel a ma embere elé? Kérdezzük meg tőle: «Quo vadis?» A kérdésre garmadával kapunk feleleteket. Elszaporodtak sorainkban a próféták. Merész kezek minduntalan egy-egy világító rakétát próbálnak beleröpíteni a nagy éjszakába, hogy legalább egy pillanatra fényt lopjanak az ismeretlen tájakra, amelyek felé a történelem titokzatos erői sodornak bennünket. A pusztulás rémképeivel döbbent ránk az egyik, s határtalan optimizmust sugároztat felénk a másik. A legkülönbözőbb oldalakról fenyegetnek veszélyek. De történelmi helyzetünk nyomasztó súlya alatt sem törik össze egy jobb jövőbe vetett reményünk. Ez a föld, a rajta nyüzsgő, viaskodó emberiség mélyre zuhanhat, jöhetnek kegyetlen idők – a láthatár széle valóban vihart jelzően izzik –, de a történelem nem végzetdráma, hanem Isten hatalmas gondolata. Isten gondolata pedig utolsó kivirágzásában nem lehet vég, hanem csak – élet. «Veritas liberabit nos» VISSZA: A FÖLVILÁGOSULT EMBER Feltéve: 2024. január 17.