A mai kereszténység utáni kor egyik jellegzetessége az inverzió, ami annyit jelent, mint megfordítás, (rendellenes) megfordulás, felcserélés, gúny, irónia. Tudjuk, hogy Sátán irigységében megpróbálja Istent utánozni, de az ellentétes oldalon, vagyis annak az elferdítésében, amit Isten bölcsességében tesz (Préd 3,19: „Az Úr bölcsességgel alkotta a földet”). A példák száma naponta növekszik: 1. Egy interjúban Bergoglio egyik hű barátnője, a média-rajongó domonkos "apáca", Lucia Caram, azt mondta, hogy az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat nem számít bűnnek, ameddig ez "szeretetből" történik. Ehhez azt is hozzáfűzte, hogy Bergoglio éppen most tett meg egy homokos férfit egy nagyon fontos vatikáni dikasztérium prefektusának. (A korábbi Hittani Kongregáció új feje, V. M. Fernández az egyetlen prefektus, akit Bergoglio az elmúlt több mint nyolc hónapban kinevezett – tehát csakis róla lehet szó.) 2. A német püspöki konferencia elöljárója, Bätzing, arra kérte a Vatikánt, hogy vizsgálják meg azt az előírást, mely olyan homoszexuális papok felszentelését tiltja, akik titokban tartják kapcsolatukat. Más szóval, azt követeli, hogy homokos papok szabadon élhessék ki szexuális vágyaikat. ….      Ezek mind harsányan ránk üvöltő inverziók, melyek a helyzet egyre súlyosabbá válását mutatják. Ugyanakkor ezeknél az erkölcsöt érintő kifordulásoknál van mélyebb és komolyabb inverzió is, mégpedig a teológiai inverzió, ami egy új egyházat mutat. A legegyszerűbb mód ezen inverzió megmagyarázására annak a cikknek az elolvasása, amit a jezsuita Spadaro augusztus 20-án egy olasz újságban közölt le. [Erről az írásról a cikkben már volt szó].      „A jezsuita Antonio Spadaro, a Civilta Cattolica főszerkesztője, az augusztus 20-i evangéliumhoz (Mt 15,22-28) fűzött kommentárjában – amit az Il Fatto quotidiano napilap nyomtatásban leközölt –azt merészelte állítani, hogy Jézus a kánaáni asszonnyal szemben könyörtelenül merev. Az asszony számára nem érvényes az irgalmasság, ő ebből ki van zárva. Jézus a szegény asszonynak gúnyosan és tiszteletlenül válaszol. .. Jézust láthatólag vakká tette a nacionalizmus és a teológiai rigorózusság.” Az asszony válaszát idézve Spadaro így folytatja: Amit az asszony mondott „kevés szó, de hatásos, mintha Jézus merevségét megdönteni, őt alkalmazkodóvá, önmagába fordulóvá akarná tenni. És valóban, Jézus meggyógyul, és a történet végén az akkori korban uralkodó teológiai, politikai és kulturális elemek merevségétől megszabadultnak mutatkozik.”      Összefoglalva a jezsuita szavait: Jézus szigorúságával bűnt követett el, de aztán „megtérítették és meggyógyították. Jézus tehát ugyanolyan bűnös volt, mint minden más ember. Micsoda arcátlan és kegyeletsértő eretnekség!      E nyilatkozat megtétele után Bergoglio megjutalmazta jezsuita-kollégáját: kinevezte a kultúra és oktatás dikasztérium helyettes államtitkárának. De az eset súlyossága szerintem és több más, nálam okosabb ember szerint is, nem annyira az eretnekségben, hanem abban a tényben rejlik, hogy a jezsuita Spadaro azt hiszi, hogy az Úrnak egy másik emberre volt szüksége, ebben a történetben egy olyanra, aki nem is volt zsidó, hogy Őt megtérítse!      Eszerint a megtérés párbeszéd és a "másikra", mégpedig akármilyen "másikra", akár az Ő igazságától legmesszebb álló másikra való hallgatás által érkezett Hozzá! Előtte Jézust a keménység és a merevség betegsége kínozta, és egy pogány nő szava volt az, ami Őt ebből kigyógyította. A betegség tehát nem a pogány nőben, hanem Krisztusban volt! Ez a felfogás ugyanaz, amit Bergoglio képvisel, aki szerint az "egyház" az, ami beteg; és a teológiai merevséggel és savanyú uborka ábrázattal megterhelt katolikusok azok, akik betegek. „Az "egyház" bűnös”, mondta a Mongóliából hazavezető úton [ez sem Bergoglio találmánya, ő ebben is csak azt folytatja, amit elődei elkezdtek a folytonos bocsánatkérésükkel]; a papok embertelenek és komiszak; akik a rózsafüzért imádkozzák azok pelagiánusok; azoknak a fiataloknak, akik régi misére járnak, valójában pszichológiai problémáik vannak; az apácák öreg aggszüzek – és ezek mind nyakas emberekből álló társaságot alkotnak. A probléma tehát az, hogy ezek nem akarnak párbeszédet folytatni. Egy olyan Egyházba kapaszkodnak, ami az évszázadok során egy sor parancsot, előírást és ígéretet halmozott fel, amik nem mások, mint lerakodott üledék, amitől az "egyháznak" mind meg kell szabadulnia.      E betegség legyőzéséhez az "egyháznak" Jézushoz hasonlóan a "másikkal" való párbeszédre van szüksége, és minél másabb ez a "másik", annál jobb, mert így az általa felkínált orvosság még hatékonyabb lesz. Ebből következik a párbeszéd és az odafigyelés, a meghallgatás szükségessége, ami nem csak egy kedves időtöltés, hanem a gyógyuláshoz, vagy másképp kifejezve, a megtéréshez szükséges elengedhetetlen eszköz. Mert az igazság valójában nem a katolikus Egyház elavult formuláiban és előírásaiban rejlik, hanem a "másik" igazságának frissességében, ami ezáltal a "kinyilatkoztatás" forrásává válik. (!)      Következésképpen a "másik" többé már nem az Egyház ellensége, az "egyház" ellenségei egészen mások. A szinódus munkadokumentumának 21. pontja egy aktorról beszél, aki a gyógyító párbeszédhez "csatlakozik", és akit a szöveg "az antagonistának", vagyis "az ellenfélnek" nevezi, aki a többi szereplő – Jézus, a nép és a hivatalnokok – ördögi elkülönülését azáltal szünteti meg, hogy a színpadra vezeti őket. A negyedik szereplő az, aki elválaszt, akinek „megnyilvánulási formái a vallásos rigorózusság, az erkölcsi megfélemlítés, mely többet követel, mint amennyit Jézus követelt, és egy világi politikai bölcsesség, amely azt állítja magáról, hogy hatékonyabb, mint a szellemek megkülönböztetése”.      Más szóval: az új "egyház" "antagonistái", "démonai" azok a katolikusok, akik az apostolok és az egyházatyák tanításához ragaszkodnak. Vagyis a hithű katolikusok azok, akik azért jönnek, hogy elválasszanak, és akadályozzák az "egyház" és a világ közötti párbeszédet. A hű katolikusok ördögök, akiket mint ilyeneket az új "egyháznak" üldöznie kell. Így már érthető Bergoglio megszállottsága a szinódusság ideájához: Ennek segítségével lehet a "másikra" való hallgatást hivatalossá tenni, így válik ez "kinyilatkoztatássá", és ezzel lesz az "egyház" tanítása végérvényesen megváltoztatva! Emlékezzünk egy elfelejtett tényre: 2018. szeptember 15-én adta ki Bergoglio az Episcopalis communio motu proprio-t, amivel elrendelte, hogy a pápának nem szabad többé szinódus utáni apostoli iratot kiadni, ettől kezdve csupán a szinódus végkövetkeztetéseit szabad neki írásban megerősítenie, amik ezáltal automatikusan a "tanítóhivatal" részeivé válnak. Ily módon fog az "egyház" elavult kacatjaitól megszabadulni, miként ez alapítójával is történt (a fent idézett bibliai történetben). Ez a nagy átváltozás. Az igazság többé nem Krisztus Egyházában, hanem azon kívül van. Innentől az "egyház" már nem lehet az, ami tanít, hanem az, ami hagyja magát kioktatni. Többé nem az, ami gyógyít, hanem az, amit másoknak kell meggyógyítani. Olivier Clerc mesélte el a béka történetét, amit egy vízzel teli edénybe dobtak, amit aztán lassan melegíteni kezdtek. Mivel a hőmérséklet csak fookozatosan emelkedett, a béka egész idő alatt nem vette észre, hogy mi történik. Amikor végre felismerte a veszélyt, és látta, ahogy a víz forrni kezd, már késő volt. Ha a békát a vízzel telt edénybe akkor dobták volna, amikor az már forró volt, azonnal észlelte volna a veszélyt, kiugrott volna és ezzel elkerülte volna a szomorú végét. Függelék: Ez a békáról szóló tanmese kiválóan alkalmas arra, hogy az elmúlt évtizedek ú. n. katolikusainak viselkedését és sorsát bemutassa: Mint már eddig is oly sokszor, most sem lehet mást mondani, mint hogy mindazt, ami itt le van írva, azt a tömény sátánizmust, amit Bergoglio és co. képvisel, nem Bergoglio találta ki, sőt, még csak nem is ő kezdett el. A mai "megmondók" saját maguk mentségére tolják előre Bergogliot, holott ő nem más, mint – hogy a fenti színházi szereplő-példánál maradjunk – csupán a pedellus, aki a színi előadás végén leoltja a villanyt a kiüresedett színpadon és nézőtéren.      Hiszen a nagy bajok kezdetén még számos igaz katolikus volt, aki idejében felhívta a "béka", azaz a Bergoglio miatt most felháborodók figyelmét az egyre közelebb jövő veszélyre, de hát hányan hallgattak rájuk a mostani "megmondók" közül? Kiváló emberek, igaz katolikusok kisebb hada évtizedekig verte félre a harangot, de senki nem figyelt rájuk. Don Villa hatalmas tanulmányokban foglalta össze a zsinati "pápák" szörnyűségeit, melyeket ezrével terjesztett az olasz klerikusok között – minden eredmény nélkül.      Wojtyla 1986-os Assisi találkozója alkalmából Lefebvre a világ számos püspökének elküldte felhívását – senkitől nem kapott választ, senki nem tiltakozott. Wojtyla Korán-csókja, a Shiva-jeggyel való megjelölése egy indiai stadionban, az utazásai során elkövetett botrányos "miséi", a test teológiájáról hónapokon át folytatott előadásai a Szent Péter téren, Ratzinger 2011-es Assisi-találkozója… stb. stb. vég nélkül lehet sorolni mindazt a tanbeli eltévelyedést, amiről ezek az emberek a nyilvánosság előtt tanúságot tettek, leleplezve ezzel saját hitetlenségüket.      Ezekről a borzalmakról a Don Villa által összeállított képes tanulmányok ma is elérhetők a következő linken: https://www.chiesaviva.com/don%20luigi%20villa.html      Luigi Villa atya néhány írása magyarul e sorozat-cím alatt: „Ki is volt valójában Luigi Villa atya?” ITT olvasható. A fenti cikkben kritizált "másikkal való párbeszéd" ideáját sem Bergoglio találta ki, ahogy ez a honlap következő cikkében is olvasható: Különös „szentté” avatások:      »Montinival kapcsolatban csak a szúnyogot nézik, miközben az elefántot nem akarják látni, vagyis számtalan intézkedésének, kijelentésének egész zavaros minőségét. Nem veszik észre a zsinati dokumentumok szörnyű, hitet pusztító kétértelműségét? … Montini túlságosan is tipikus modernista volt, aki optimizmusában a gonosz realitását kirívóan alábecsülte, és azt hitte, hogy „dialógussal” mindent el lehet érni [ahogy összes utóda és most Bergoglio teszi: ez a boldoggá avatás oka – Montini boldoggá avatása ennek a módszernek a boldoggá avatása]. Ezt a dialógust kizárólag az aggódó katolikusokkal szemben tagadta meg, de nagyvonalúan alkalmazta mindazokkal, akik az Egyház esküdt ellenségei voltak. Montini elfogadhatatlanul barátságosan fogadta a kommunista diktátorokat és forradalmárokat, akiknek kezéhez vér tapadt. Miközben azokkal a keresztény államférfiakkal, akik heroikus küzdelemben vetették vissza a kommunista fenyegetést, feltűnően nyers modorban bánt, mindenekelőtt Francisco Franco tábornokkal és Antonio Oliveira de Salazar elnökkel. Ennek a pápai politikának volt az eredménye a marxizmus masszív beáramlása az Egyházba és a nyugati társadalmakba.« Ugyanebben a cikkben olvasható az aposztata és szabadkőműves magyar jezsuita, Nagy Töhötöm véleménye: »Nagy tisztelettel szeretnék a II. Vatikáni Zsinatra utalni, melynél a legkülönbözőbb konfessziók küldötteit megtaláljuk; és ez a „katolikus vallás tisztaságának” a legkisebb kárt nem okozza. XIV. Benedek pápa aligha adhatta volna ki a szabadkőművesek elleni bulláját, ha egy csoda folytán olvashatta volna XXIII. János Pacem is terris enciklikáját; sőt, ha csak a II. Vatikáni Zsinat dokumentumait láthatta volna, melyek minden katolikust arra szólítanak fel, hogy „jobban értekezzenek a protestánsokkal és minden alkalmas eszközt ragadjanak meg, hogy az akadályokat ledönthessék, mely a keresztények egységének útját elzárják”. Ezek a dokumentumok aláhúzzák, hogy a vallásszabadság egy Istentől adott jog, … Mérhetetlen különbség van XIV. Benedek és VI. Pál világa között. Az első éppen azért átkozta el a szabadkőműveseket, amire a második a világ katolikusait bátorítja.« A honlapon nagy terjedelmű összeállítás található a zsinati "pápák" tevékenységéről „A Tanítóhivataltól az üres hivatalig” címmel – de sajnos csak német nyelven.      VOM LEHRAMT ZUM LEERAMT      VOM LEHRAMT ZUM LEERAMT – II. Feltéve: 2023. december 19.