Msgr. Vigano tízoldalas nyilatkozattal válaszolt az őt kiközösítéssel megfenyegető a V. M. Fernandez vezette ú. n. hittani dikasztériumnak (lásd itt) A nyilatkozat – melynek Msgr. Vigano a „Vádirat az engem vádolók ellen” címet adta – számos nyelven elérhető Msgr, Vigano saját weboldaláról:   https://exsurgedomine.it/category/2024/      angolul itt: https://exsurgedomine.it/240628-jaccuse-eng/      olaszul itt: https://exsurgedomine.it/240628-jaccuse-ita/      németül itt: https://exsurgedomine.it/240628-jaccuse-deu/          vagy itt:      https://katholisches.info/2024/06/28/die-anklage-von-erzbischof-vigano-gegen-seine-anklaeger/ Az itt következő magyar fordítás nem csak a németül, hanem az angolul megjelent nyilatkozatot is alapul vette. A szövegben említett klerikusok nevét – az e honlapon szokásostól eltérően – nem polgári nevükön, hanem úgy írom, ahogy őket a szerző, azaz Msgr. Vigano megnevezte.      Msgr. Vigano nyilatkozata kiemelkedő és roppant világos összefoglalása az elmúlt évtizedek eseményeinek. És ami a legfontosabb, és amit Msgr. Vigano e dokumentumban ír le először, hogy Bergogliot eretneknek tartja, aki eretneksége miatt nem lehet pápa – ez nagyon figyelemreméltó előrehaladás az ő "megtérésében". NYILATKOZAT szerző Carlo Maria Vigano érsek Viterbo, Urunk születése utáni 2024. év június 28-án Szent Péter és Pál apostolok ünnepének vigíliáján [és Szent Ireneus vértanú püspök ünnepén] „De még ha mi, vagy egy angyal az égből hirdetne is nektek más evangéliumot, mint azt, amit nektek hirdettünk: átkozott legyen! Amint azelőtt mondottuk, most megismétlem: Ha valaki más evangéliumot hirdet nektek, mint azt, amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!” (Gal 1,8-9) „Ha arra gondolok, hogy a Szent Officium palotájában vagyunk, mely épület a tradíció kiemelkedő tanúja és a katolikus hit védelmezője, nem tudom elhessegetni magamtól azt a gondolatot, hogy én vagyok otthon, és hogy én, akit ti "tradicionalistának" neveztek, vagyok az, akinek felettetek ítélkezni kellene” – mondta 1979-ben Marcel Lefebvre érsek, akit az akkori Szent Officium idézett be, Seper bíboros-prefektus és két másik prelátus jelenlétében. Miként ez év június 20-i kommünikémben már kijelentettem, se e fórumnak, ami igényt formál arra, hogy felettem ítélkezzen, se e fórum prefektusának vagy az őt kinevezőknek a tekintélyét nem ismerem el. Ez a döntésem, ami bizonnyal fájdalmas, nem sietség vagy lázadás szellemének a következménye; sokkal inkább az a morális szükségszerűség diktálja, ami engem mint püspököt és az apostolok utódát lelkiismeretemben arra kötelez, hogy tanúságot tegyek az igazságról, vagyis magáról Istenről és Urunk Jézus Krisztusról. Azzal az eltökéltséggel állok e megpróbáltatás elé, ami annak tudatából ered, hogy semmi okom arra, hogy magamat az Anyaszentegyházzal és a pápasággal való közösségtől elszakadottnak tekintsem, hiszen mindkettőnek mindig gyermeki odaadással és hűséggel szolgáltam. Életem egyetlen percét sem tudnám az üdv eme egyetlen bárkáján kívül elképzelni, amit a Gondviselés, mint Krisztus misztikus Testét isteni Főjének és földi Helytartójának alárendelve alapított meg. A katolikus Egyház ellenségei rettegnek a kegyelem hatalmától, ami a szentségeken keresztül hat, és leginkább a szentmise hatalmától, egy szörnyű kathekontól [vö. 2 Tesz 2,6-7], ami számos igyekezetüket meghiúsítja, és sok lelket, akik különben elvesznének, Istenhez vezet. És a tradíció elleni elkeseredett ellenszenv oka pont abból ered, hogy a társadalom tudatában van annak a hatalomnak, ami a katolikus papság természetfeletti hatásából ered. Sátán és az ő fogdmegjei nagyon jól tudják, hogy az egyetlen igaz Egyház mekkora veszélyt jelent Krisztus-ellenes terveik számára. Ezeket a felforgatókat – akiket a római pápák mint Isten, az Egyház és az emberiség ellenségeit bátran megbélyegeztek – a szabadkőművesség ártalmas erőiről lehet felismerni, ami behatolt a hierarchiába, és ott elérte, hogy rávegye ennek tagjait, hogy a rendelkezésükre álló lelki fegyvereket letegyék, és az ellenségnek a citadella kapuit "a párbeszéd" és az "egyetemes testvériség" nevében megnyissák – ezen fogalmak a szabadkőművesek sajátjai. Csakhogy az Egyház isteni Alapítójához hasonlóan nem folytat párbeszédet a Sátánnal, hanem harcol ellene és legyőzi. A mostani válság okai Ez a gyáva és bűnös kapituláció – miként ezt Romano Amerio „Iota unum” című, alapvető esszéjében kifejtette – a II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat összehívásával kezdődött, valamint a szabadkőműves szektákkal kapcsolatban álló klerikusok és laikusok földalatti és jól megszervezett akcióival, melyeknek az a céljuk, hogy az Egyház kormányzó- és tanítóhivatali struktúráját lassan, de feltartóztathatatlanul aláássák, hogy azt ily módon belülről rombolhassák le. Nincs értelme más okokat keresni: A titkos társaságok dokumentumai bizonyítják a beépülési terv meglétét, amit a 19. században dolgoztak ki, és egy évszázaddal később pontosan úgy hajtottak végre, ahogy azt korábban kigondolták. Hasonló bomlasztó folyamatok zajlottak le korábban a civil területeken, és ezért nem véletlen, hogy az akkori pápák a felkelésekben és háborúkban, melyek az európai nemzeteket vérrel borították be, felismerték a nemzetközi szabadkőművesség romboló tevékenységét.      Tehát a zsinat óta az Egyház az 1789-es forradalmi elvek hordozójává vált, miként ezt a II. Vatikáni Zsinat pártolói be is vallották, és miként ezt a páholyoknak a zsinat és a zsinatutáni pápák iránti nagyrabecsülése – pont azon változtatások miatt, melyeket a szabadkőművesek már régóta követeltek – világosan bizonyít. A változás – vagy még inkább – az aggiornamento [a világra való nyitás], a zsinat narratívja számára olyannyira központi cél volt, hogy ez vált a zsinat ismertető jeléve, és ezért a zsinat azon időpontnak tekintendő, ami megerősítette a régi kor végét – a „régi vallás”, a „régi mise”, a „zsinat előtti” uralom végét – és a „zsinati egyház” kezdetét az „új misével” és az összes dogma jelentős viszonylagossá tételével. E forradalom támogatói között azok nevei bukkannak fel, akiket XXIII. János pontifikátusa előtt eretnekség miatt elítéltek, és a tanításból kizártak. E lista hosszú, és Ernesto Buonaiuti, a kiközösített vitandus, Roncalli barátjának a nevét is tartalmazza, aki megbánás nélkül eretnekként halt meg, és akire pont néhány nappal ezelőtt az olasz püspöki konferencia elnöke, Card. Matteo Zuppi Bologna székesegyházában misével emlékezett meg, miként erről az Il Faro di Roma újság leplezetlen lelkesedéssel beszámolt: „Csaknem 80 évvel később egy bíboros, aki egészen a pápa vonalán áll, belekezd egy liturgikus gesztusba, ami minden tekintetben rehabilitációnak fogható fel. Vagy legalábbis ebbe az irányba vezető első lépésnek.”      [vitandus: olyan kiközösített, aki végleg ki van közösítve, és mint ilyen van kihirdetve, akik a hívek minden érintkezésétől eltiltatnak, így a polgári érintkezésből is – aki pedig e tilalom, azaz a polgári érintkezés ellen vét, bűnt, esetleg halálos bűnt követ el, ha nincs kellő excusáló ok (Katolikus lexikon)] Az Egyház és az anti-egyház Tehát azon bírói fórum elé idéznek, ami a Szent Officium helyére lépett, hogy szakadás miatt bevádoljanak, miközben az olasz püspökök feje – aki a papabilik közé számít, és egészen a pápa vonalán áll – tiltott módon a modernizmus egyik legrosszabb és legkonokabb képviselőjéért misét mutat be, akire az egyház – az az egyház, akitől én az ő véleményük szerint elszakadtam – a legszigorúbb büntetést szabta ki.      2022-ben Luigino Bruni professzor a püspöki konferencia napilapjában, az Avvenire újságban e szavakkal dicsőítette a modernizmust: „(…) egy szükséges megújulás az akkori katolikus egyház számára, ami a Bibliáról folytatott kritikus tanulmányoknak, melyek a protestáns világban már sok évtizeddel előbb elkezdődtek, még mindig ellenszegült. A Bibliáról lefolytatott tudományos és történelmi tanulmányok elfogadása Buonaiuti számára a legfontosabb utat jelentette az egyháznak a modernnel való találkozásához. Olyan találkozás, amire akkor nem került sor, mert a katolikus Egyházat még mindig az új-skolasztikus teológia tételei uralták, és amit az ellenreformáció félelmei blokkoltak, hogy a protestáns szél végül mégis behatolhat a katolikus testbe.” Ezek a szavak már elégségesek annak a szakadéknak a megértéséhez, ami a katolikus Egyházat attól a valamitől elválasztja, amivel őt a II. Vatikáni Zsinattól kezdődően felcserélték, amikor a protestáns szellemiség véglegesen behatolt a katolikus testbe. Ez a legújabb epizód csak az utolsó azon kis lépések, a hallgatólagos eltűrések, a cinkos kacsingatások végtelen sorában, melyekkel a zsinati hierarchia legfelsőbb méltóságai az „új-skolasztikus teológia tételeitől” – vagyis a dogmák világos és egyértelmű megfogalmazásától – a mostani hittagadásig való átmenetet lehetővé tették. Szürreális helyzetben vagyunk, melyben egy hierarchia katolikusnak nevezi magát, és ezért engedelmességet követel az egyházi testülettől, mialatt ezzel egyidőben ő olyan tanokat hirdet, melyeket a zsinat előtt az Egyház elítélt, és olyan tanokat nyilvánít eretneknek, melyeket addig az összes eddigi pápa tanított. Ez történik, ha a valóságtól, az igazságtól elveszik a teljességet, és azt a világ szelleméhez való igazítással viszonylagossá teszik. Vajon hogyan viselkednének ma az elmúlt évszázadok pápái? Vajon szakadárnak találnának-e engem, vagy sokkal inkább azt ítélnék el, aki azt állítja, hogy ő az ő utóduk? A modernista szanhedrin az én személyemmel együtt minden katolikus pápa felett is bíráskodik és ítélkezik, hiszen a hit, amit ők védelmeztek, az én hitem; és a tévedések, melyeket Bergoglio védelmez, azok, melyeket ők kivétel nélkül mind elítéltek.      Az angol jezsuita vértanú Edmund Campion szavai – amit azon ítéletre adott válaszul, amelyben 1581-ben felségárulásért halálra ítélték [mert nem volt hajlandó katolikus hitét elárulni] – a mai Vatikánra nem kevésbé vonatkoznak, mint annak idején a vértanú hitvédő bíráira: „Mikor Önök minket elítélnek, összes elődjüket is elítélik.” A szakadás hermeneutikája Azt kérdezem tehát magamtól: Milyen folytonosság lehetséges e két realitás között, melyek egymással szembenállnak, és egymásnak kölcsönösen ellentmondanak? Bergoglio zsinati és szinodális egyháza és a között az Egyház között, ami „blokkolva van az ellenreformáció félelmei miatt”, és amitől Bergoglio egyháza tüntetően távol tartja magát? És én melyik "egyháztól" vagyok elszakadva, ha az, amelyik azt állítja, hogy katolikus, az igaz Egyháztól pont abban különbözik, amit ez az Egyház elítélt, és annak elítélésében, amit ez az Egyház prédikált? A "zsinati egyház" követői azt fogják erre válaszolni, hogy ez az egyházi testnek egy „szükséges megújulásban” történő evolúciójára vezethető vissza, miközben a katolikus Tanítóhivatal azt tanítja nekünk, hogy az igazság megváltoztathatatlan, és hogy a dogmák fejlődéséről szóló tan eretnekség.      Tehát minden bizonnyal két különböző egyházról van szó: mindegyiknek megvannak a maga saját doktrínái és liturgiája és szentségei; de míg a katolikus hívek számára az Egyház az egy, szent, katolikus és apostoli Egyház, addig Bergoglio számára az egyház zsinati, ökumenikus, szinodális, mindenkit magába foglaló, bevándorláspárti, öko-megújuló és homokos-barát. A zsinati hierarchia önpusztítása Vajon lehetséges az, hogy az Egyház tévedéseket kezdett el tanítani? El lehet hinni, hogy az üdv egyetlen bárkája egyúttal a kárhozat eszköze legyen a lelkek számára? Hogy a misztikus test elválasztotta magát Isteni Fejétől, Jézus Krisztustól, és ezzel a Megváltó ígérete szertefoszlott? Ez természetesen nem lehetséges, és azok, akik ezt támogatják eretnekségbe és szakadárságba esnek. Az Egyház se tévedést nem tud tanítani, sem a feje, a római pontifex nem lehet egyszerre eretnek és igazhitű, nem lehet egyszerre Péter és Júdás, nem lehet egyszerre minden eddigi elődével közösségben és ugyanakkor szakadásban is velük. A teológiailag egyetlen lehetséges válasz erre a problémára az, hogy a zsinati hierarchia, ami magát katolikusnak nevezi, holott egy olyan vallást képvisel, ami különbözik attól, amit a katolikus Egyház kétezer év óta konzekvensen tanított, egy másik egységhez tartozik, és ezért nem Krisztus igaz Egyháza. Azokat, akik engem arra emlékeztetnek, hogy Marcel Lefebvre érsek soha nem ment el olyan messzire, hogy a római pápa legitimitását kétségbe vonja, bár felismerte a zsinati pápák eretnekségét, sőt hitehagyását – mint például, amikor így kiáltott fel: „Róma elvesztette a hitet! Róma aposztáziába esett!” –, arra emlékeztetem, hogy az utolsó 50 évben a helyzet drámaian rosszabbodott, és hogy ez a nagy lelkipásztor ma minden valószínűség szerint ugyanazzal a határozottsággal járna el, és nyilvánosan megismételné azt, amit annak idején csak klerikusainak mondott ki: „Ebben a pasztorális zsinatban a tévedés és hazugság szelleme teljes nyugalomban működhetett, és mindenütt időbombákat helyezhetett el, melyek az intézményeket adott időben felrobbantja” (Principes et directives, 1977). És ugyanígy: „Az, aki Péter trónján ül, hamis istenek kultuszában vesz részt. Milyen következtetéseket kellene nekünk talán néhány hónap múlva ezekből a hamis kultuszokkal folytatott kapcsolatok ismétlődő aktusaiból levonni? Nem tudom. Ezen tűnődöm. De lehet, hogy kényszerítve leszünk rá, hogy azt higgyük, hogy a pápa nem pápa. Mert első pillantásra úgy tűnik nekem – ezt még nem akarom ünnepélyesen és a nyilvánosság előtt kimondani –, hogy lehetetlen, hogy valaki, aki eretnek, nyilvánosan és formális pápa lehessen.” (30. März 1986). Miből következik, hogy a „szinodális egyház” és ennek feje, Bergoglio nem a katolikus hitet vallja? Összes tagjuknak a nagyszámú tévedéshez és eretnekséghez való totális és feltétel nélküli ragaszkodásából, melyeket a katolikus Egyház tévedhetetlen Tanítóhivatala már korábban elítélt, és minden olyan tan, erkölcsi törvény, istentiszteleti cselekmény és vallási gyakorlat tüntető elutasításából, amiket az „ő” zsinatuk nem szentesített. Senki közülük nem írhatná alá jó lelkiismerettel a tridenti hitvallást és az antimodernista esküt, mert ezek ketten pontosan annak ellentétét fejezik ki, amit a II. Vatikáni Zsinat és az úgynevezett „zsinati tanítóhivatal” állít és tanít. Mivel teológiailag tarthatatlan, hogy az Egyház és a pápa a kárhozat és nem az üdv eszköze legyen, nekünk szükségszerűen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy az eretnek tanok, melyeket az úgynevezett „zsinati egyház” és a „zsinat pápái” VI. Pállal kezdődően közvetítenek, anomáliák, melyek tanítóhivatali és kormányzói auktoritásukat komolyan megkérdőjelezi. A tekintély felforgató gyakorlása Meg kell értenünk, hogy az egyházi tekintély szubverzív gyakorlása az egyház lerombolásának (vagy egy másik, nem Krisztustól akart és alapított egyházba való átalakításának) céljából önmagában elegendő okot ad arra, hogy ezen új egységnek – mely azzal, hogy magához ragadta a hatalmat, előre megfontolt szándékkal Krisztus Egyháza fölé helyezte magát – az auktoritását semmisnek tekintsük. Ez az az ok, amiért nem ismerem el annak a dikasztériumnak a legitimitását, ami ellenem vádat emelt. Az a mód, ahogyan a katolikus Egyház elleni ellenséges akciókat végrehajtották, megerősíti, hogy ezek előre megtervezettek és szándékosak voltak, mert különben azokat, akik ezeket elítélték, meghallgatták volna, és azokat, akik ebben részt vettek, azonnal leállították volna. Persze, az akkori idők és a legtöbb bíboros, püspök és klerikus hagyományos műveltségének szemével egy saját magának ellentmondó hierarchia „botránya” akkora szörnyűségnek tűnt, hogy sok prelátus és klerikus egyszerűen nem akarta lehetségesnek tartani, hogy a forradalmi és szabadkőműves elvek az Egyházban elfogadást és támogatást találhatnak. De hát ez volt a Sátán mesterműve – ahogy ezt Lefebvre érsek nevezte –, aki értett hozzá, hogy a katolikusoknak a pásztorok szent auktoritásával szembeni természetes tekintélytiszteletét és gyermeki szeretetét kihasználva rávegyék őket arra, hogy az engedelmességet az igazság fölé helyezzék, talán annak reményében, hogy egy jövőbeni pápa a megtörtént katasztrófát és ennek már látható romboló hatásait valahogyan rendbe tudja hozni. Ez azonban nem történt meg, annak ellenére, hogy néhányan elég bátrak voltak ahhoz, hogy riadót fújjanak. Én magamat azok közé sorolom, akik ebben a nyugtalan fázisban nem merészeltek ellenállni a tévedéseknek és elhajlásoknak, melyeknek romboló hatása még nem teljes mélységében mutatkozott meg. Nem akarom azt mondani, hogy nem láttam, hogy mi történik, hanem azt, hogy én – a Szentszék szolgálatában végzett intenzív munkám és a mindent elborító bürokratikus és adminisztratív feladatok miatt – nem találtam meg annak a módját, hogy azon események példátlan súlyát felfogjam, amik a szemünk előtt játszódtak le. Az összeütközés Az indítóok, ami engem az egyházi elöljáróimmal bekövetkezett összetűzéshez elvezetett, akkor kezdődött, amikor a pápai képviselet delegáltja, aztán a kormányzóság főtitkára és végül az USA pápai nunciusa lettem. Az erkölcsi és financiális korrupció elleni harcom kiváltotta az akkori bíboros-államtitkár, Tarcisio Bertone haragját, amikor – összhangban a pápai képviseletek küldötteként rám rótt felelősségemmel – McCarrick bíboros korrupcióját elítéltem, és szembeszegültem azon korrupt és méltatlan jelöltek püspökökké való előléptetésének, akiket az államtitkár javasolt, és aki emiatt Vatikánváros kormányzóságához helyeztetett át, mert „én megakadályoztam őt abban, hogy az általa kívánt püspököket kinevezhesse”. Mindig Bertone volt az, aki Lajolo bíboros cinkosságával a kormányzóságban széles körben elterjedt korrupció elleni harcomban végzett munkámat akadályozta, akkor is, amikor már fontos, minden várakozást felülmúló eredményeket értem el. Megint Bertone és Lajolo voltak azok, akik Benedek pápát meggyőzték, hogy engem eltávolítson a Vatikánból és az Egyesült Államokba küldjön. Ott McCarrick gusztustalan afférjaival kellett foglalkozzam, beleértve az Obama-Biden-adminisztráció politikusaikhoz fűződő és nemzetközi síkon zajló veszélyes kapcsolatait, melyeket habozás nélkül jelentettem Parolin államtitkárnak, aki azonban nem törődött velük. Ez arra ösztönzött, hogy sok eseményt, melyeket diplomáciai és pasztorális pályafutásom alatt éltem át, más fényben szemléljem, és egyetlen terv összekapcsolódásaként fogjam fel, mely lényegét tekintve nem lehetett se kizárólag politikai, se kizárólag vallási, mivel az Egyház doktrinális, erkölcsi és liturgikus tanítására felépült hagyományos társadalomra nézve globális támadást foglalt magában. A korrupció, mint a zsarolás eszköze Így váltam egy megbecsült apostoli nunciusból – akinek példátlan lojalitását, becsületességét, korrektségét és hatékonyságát nemrég maga Parolin bíboros méltatta – egy kellemetlen érsekké, nem csak azért, mert a korrupt prelátusok ellen folytatott perekben igazságosságot követeltem, hanem mindenekelőtt azért, mert megtaláltam azt a kulcsot, ami feltárta, hogyan lett a korrupció a hierarchiában szükséges előfeltétellé ahhoz, hogy azt kontrollálni és irányítani lehessen, és zsarolással arra kényszeríteni, hogy Isten ellen, az Egyház ellen és a lelkek ellen tevékenykedjen. És ez a modus operandi – amit a szabadkőművesség az egyházi testbe való beszivárgásukról minden apró részletre kiterjedően leírt – a civil intézményekben is alkalmazásra került, ahol a nép képviselői, különösen a legfelsőbb szinteken, messzemenően zsarolhatók, mert korruptak és perverzek. A globalista elit rögeszméivel szembeni engedelmességük a népeket romlásba dönti, a pusztulásba, betegségbe és halálba, még pedig nem csak a test halálába, hanem a lélek halálába is. Mert az új világrend – mely iránt Bergoglio el van kötelezve, és amiből ő a világ hatalmasságaitól a legitimációját kapja – tényleges projektje egy lényegében sátánista terv, melyben a Teremtő Atya művét, a Fiú megváltását és a Szentlélek általi megszentelődést a simia Dei [Isten majma] és az ő szolgái gyűlölik, ki akarják oltani és meg akarják hamisítani. Ha ti nem szólaltok meg, a kövek fognak kiáltani Aki az isteni rend tökéletes összeomlását és a pokoli káosz kiterjedését a vatikáni vezetés és a püspökök buzgó közreműködése alatt átéli, annak számára érthető lesz, hogy milyen rettenetesek a La Salette-i Szűzanya szavai – Róma el fogja veszteni a hitet és az Antikrisztus székhelyévé válik –, és milyen förtelmes árulást jelent a pásztorok árulása, és a még hallatlanabb árulása annak, aki Szent Péter trónján ül. Ha én ezen árulás láttán hallgatnék – ami sok, túl sok prelátus szörnyű cinkossága mellett zajlik, akik nem hajlandók arra, hogy a mostani forradalom fő okát a II. Vatikáni Zsinatban és a hívek lelki és erkölcsi romlásának kezdetét a katolikus mise meghamisításában ismerjék fel –, megszegném azt az esküt, melyet pappá szentelésem napján tettem le, és püspökké szentelésem napján megújítottam. Az apostolok utódaként nem tudom és nem akarom elfogadni, hogy az Anyaszentegyház szisztematikus szétrombolásának és nagyon sok lélek elkárhozásának tanúja legyek, anélkül, hogy ne próbálnék meg minden eszközzel mindezekkel szembeszegülni. Ugyanilyen kevéssé vagyok képes a gyáva hallgatást egy nyugodt élet kedvéért az Evangélium melletti tanúskodás és a katolikus igazság védelme elé helyezni. Egy szakadár szekta szakadással vádol engem. Ennek elegendő bizonyítéknak kell lennie a most zajló összeomlás meglétének. Képzeljék el, mennyire lehet pártatlan az a bíró, aki attól függ, akit én Szent Péter trónjának bitorlásával vádolok. De éppen azért, mert ez az ügy emblematikus, én azt szeretném, ha a hívek – akiknek nem kell tudniuk, hogy hogyan működik az egyházi bíróság – megértenék, hogy a szakadás vétségét nem követték el, ha nyomós okok merülnek fel arra nézve, hogy a pápa megválasztása egy Vitium consensus [alkalmatlansági megállapodás] és a konklávé szabályaival szemben elkövetett szabálytalanságok vagy hibák miatt kétségesnek tekinthető. (vgl. Wernz – Vidal, Ius Canonicum, Rom, Pont. Univ. Greg., 1937, Bd. VII, S. 439). IV. Pál pápa (1555-1559) Cum ex apostolatus officio kezdetű bullája minden időkre kijelentette, hogy „annak a püspöknek – akkor is, ha érseki vagy patriarkális vagy prímási hivatalt tölt be, vagy a Római Egyház bíborosa, legátusa vagy Római Pontifex – a kinevezése vagy megválasztása, akkor is, ha ez egyetértésben és minden bíboros egyhangú beleegyezésével történt, semmis és érvénytelen és értéktelen, ha bíborosi kinevezése vagy pápává választása előtt eltért a katolikus hittől, eretnekségbe esett vagy szakadár lett vagy ilyet előidézett vagy okozott. A kinevezés vagy pápává választás se a püspökszentelés megtörténtével, vagy a vezetés és igazgatás ezt követő átvételével, se magának a Római Pontifex intronizációjával vagy a neki adott hűségesküvel vagy a mindenki által vele szemben mutatott engedelmességgel, bármilyen hosszú ideig tart ez, sem lehet érvényessé váltnak nevezni, se érvényessé válónak vagy bármilyen részterületen érvényesnek tekinteni.”. IV. Pál ehhez még hozzáteszi: „Minden, amit ők bármikor, bármilyen ügyben kimondtak, létesítettek, végrehajtottak és igazgattak, és mindaz, ami ezekből származott, érvénytelenné válik, és semminek nem adhat többé biztonságot, és senkinek nem kölcsönözhet jogot. A fent nevezett bűnökbe esők alárendeltjeinek meg van engedve, hogy az engedelmességet és a hűséget büntetlenül megtagadják. Mindazonáltal ezek az alárendeltek továbbra is engedelmességre és hűségre kötelezettek a jövőbeni püspökök, érsekek, pátriárkák, prímások és a Római Pápával szemben, aki kánonilag törvényesen következik.”      IV. Pál ezzel az utasítással zárja bulláját: „A fent leírt bűnösök nagyobb megszégyenítésére, ha irányításukat és igazgatásukat folytatni akarják, meg van engedve, hogy a világi bíróságnak kiszolgáltassák őket. Ezért az ilyenekkel szembeni engedelmesség és hűség megtagadóit nem szabad az Úr köntösének elszakításával vádolni, és büntetéssel sújtani.” Ezért tiszta lelkiismerettel meg vagyok győződve róla, hogy azon tévedések és tévtanok, melyekhez Bergoglio megválasztása előtt, alatt és után következetesen ragaszkodik, valamint az a szándéka, amit a pápaság állítólagos elfogadásával végre akart hajtani, trónra emelését semmissé és érvénytelenné teszi. Ha Jorge Mario Bergoglio összes hivatali cselekedete mind tartalmában, mind formájában idegennek, sőt mindama cselekedet ellentétének bizonyul, melyeket egy pápa tesz;, és ha már egy egyszerű hívő, sőt egy nem-katolikus is észreveszi annak a szerepnek a rendellenességét, amit Bergoglio abban a globális és keresztényellenes projektben játszik, amit a davosi Világgazdasági Fórum, az ENSZ-ügynökségek, a Trilaterális Bizottság, a Bilderberg-csoport, a Világbank és a globális elit összes többi polipszerű szerteágozódása véghezvisz, akkor a legkevésbé sem a szakadáshoz való szándékomat mutatja, ha ezeket az anomáliákat kiemelem és kipellengérezem.      Mégis engem támadnak és üldöznek, mert vannak olyanok, akik azt képzelik, hogy az államcsíny megbélyegzése veszít komolyságából, ha engem elítélnek és kiközösítenek. Annak kísérlete, hogy mindenkit el kell hallgattatni, nem old meg semmit, és azokat, akik megpróbálják az egyházi testet romboló áttételeket leplezni vagy minimalizálni, csak még vétkesebbé és bűnrészesebbé teszi. A szinodális pápaság „deminuciója” (csorbítása, kisebbítése) Mindehhez hozzájön meg Róma püspökének az a dokumentuma, amit a keresztények egységét támogató pápai ökumenikus hivatal nemrégen hozott nyilvánosságra, a pápaság teoretizált deminuciójáról [elméleti lefokozásáról] felhasználva II. János Pál Ut unum sint enciklikáját, ami viszont a maga részéről a II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium konstitúciójára hivatkozik. Teljesen legitim – és a pápai Tanítóhivatal tévedhetetlen dokumentumaiban rögzített katolikus igazság primátusának nevében jogos is – feltenni azt a kérdést, hogy vajon Bergoglionak az a tudatos döntése, hogy Krisztus Helytartójának apostoli címét eltörölje, és magát egyszerűen Róma püspökének nevezze, bizonyos értelemben már nem magának a pápaságnak a csorbítását jelenti, azaz támadást az Egyház Isteni alkotmánya ellen, és a Munus petrinum [péteri feladat, Péter primátusa] elárulását. Közelebbről megvizsgálva, ebben a kérdésben az első lépést XVI. Benedek tette meg, aki – két egymástól teljesen különböző entitás között egy lehetetlen „folytonosság” „hermeneutikájával” együtt – a „kollegiális pápaság” monstrumát is kitalálta, amit a jezsuiták és a nyugalmazott pápa együtt gyakorol. A dokumentum nem véletlenül idézi VI. Pál egyik mondatát: „A pápa … kétségtelenül a legnagyobb akadály az ökumenizmus útján” (elhangzott A Keresztények Egységének Titkárságán 1967. április 28-én). Montini ekkor már négy éve elkezdte a talaj előkészítését, amikor drámai gesztussal a tiarát letette.      Ha ez a kiindulópontja egy szövegnek, melynek azt kell szolgálnia, hogy a római pápaságot Péter primátusának tagadásával, amit az eretnekek és szakadárok visszautasítanak, „összeegyeztethetővé” tegyen, és ha a keresztény szekták és konfessziók gyülekezetében, amik nincsenek az Apostoli Székkel egységben, Bergoglio maga Primus inter pares, első az egyenlők között-ként jelenik meg, mert a pápaságról szóló katolikus tanítást, amit az I. Vatikáni Zsinat ünnepélyesen és tévedhetetlenül definiált, nem képviseli, akkor hogyan lehet azt hinni, hogy a pápaság ilyetén gyakorlása és a készenlét ennek elfogadására nem párosul akkora beleegyezési hiányossággal, mely „Ferenc pápa” legitimitását semmissé teszi, vagy legalábbis a legnagyobb mértékben kétségesnek tünteti fel?      Melyik „egyháztól” tudnék én elszakadni, melyik „pápától” tagadnám meg az elismerést, ha az első magát a „zsinatelőtti Egyházzal” – tehát Krisztus Egyházával – ellentétben egy „zsinati és szinodális egyházként” definiálja, és a második folyton azt demonstrálja, hogy a pápaságot saját személyes előjogának tekinti, mely felett tetszése szerint szabadon rendelkezhet, azzal hogy tanait, rendjét módosítja és megváltoztatja, mégpedig mindig azokkal a tantévedésekkel összhangban, melyeket a II. Vatikáni Zsinat és a zsinatutáni „tanítóhivatal” tanított? Ha a római pápaságot – természetesen IX. Pius-, XIII. Leó-, X. Pius-, XI. Pius- és XII Pius-féle pápaságát értve ez alatt – az ökumenikus párbeszéd akadályának tekintik, és az ökumenikus párbeszédet a Bergoglio által képviselt „szinodális egyház” abszolút prioritásának tartja, hogyan konkretizálódhatna ez a párbeszéd másképp, mint azon elemek elvetésével, melyek a pápaságot összeegyeztethetetlenné teszik vele, következésképp egy tökéletesen illegitim és végleges manipulációval? Oly sok testvér és hívő konfliktusa Meg vagyok róla győződve, hogy a püspökök és papok között többen vannak, akik a „szétszakítottnak lenni” érzés gyötrő belső konfliktusát átélték és ma is átélik, a között, amit Krisztus, a Főpap követel tőlük – és ezt jól tudják – és a között, amit az a személy, aki magát Róma püspökének prezentálja, erőszakkal, zsarolással és fenyegetéssel előír nekik. Ezért ma szükségesebb, mint valaha, hogy mi pásztorok végre felébredjünk dermedtségünkből, Hora est iam nos de somno surgere (Róm 13,11: „…már itt az óra, hogy felkeljünk az álomból”). Istennel, az Egyházzal és a lelkekkel szembeni felelősségünk megköveteli tőlünk, hogy minden tévedést és elhajlást, melyet túl sokáig eltűrtünk, félreérthetetlenül megbélyegezzünk, mert minket se nem Bergoglio, se nem a világ fog megítélni, hanem Urunk Jézus Krisztus. Neki tartozunk számadással azon lelkek miatt, akik a mi mulasztásunk miatt vesztek el, minden bűnért, melyeket e lelkek miattunk követtek el, és minden egyes botrányért, melyekről hamis óvatosság, kényelmes élet utáni vágyunk és cinkosság miatt hallgattunk. Úgy döntöttem, hogy ezt a nyilatkozatomat, melyhez hozzácsatolom vádlóim, az ő „zsinatuk” és az ő „pápájuk” elleni vádiratomat, azon a napon hozom nyilvánosságra, melyen meg kéne jelenjek a hittani dikasztérium színe előtt, hogy megvédjem magamat.      Kérem Szent Péter és Szent Pál apostoloknak az Isteni Felség trónusa előtti közbenjárását, akik az Alma Urbe földjét [Róma városát] saját vérükkel szentelték meg, hogy eszközöljék ki az Anyaszentegyház számára, hogy az végre felszabaduljon az ostromzár alól, és szabaduljon meg a bitorlóktól, akik meggyalázzák azzal, hogy a Domina gentium, a népek Úrnőjét az Új Világrend keresztényellenes tervének szolgájává züllesztik. Az Egyház védelmére Tehát nem az én személyes védelmemről van szó, hanem Krisztus szent Egyházának a védelméről, melyben engem püspöknek és az apostolok utódának neveztek ki azzal a kifejezett megbízatással, hogy a hit tanításait megőrizzem, és a Tim 4,2 leírtak szerint: „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan, ints, kérj, feddj minden türelemmel s tudománnyal.” Határozottan visszautasítom azt a szemrehányást, hogy elszakítottam volna a Megváltó varratlanul szőtt köntösét, és kivontam volna magam Krisztus Helytartójának legmagasabb auktoritása alól: Ahhoz, hogy elszakadhassak a Jorge Mario Bergoglio-val való egyházi közösségtől, előbb közösségben kellett volna vele legyek, ami azonban lehetetlen, hiszen Bergogliot magát nem lehet az Egyház tagjának tekinteni számtalan tévtanítása, és ahhoz a pozícióhoz való nyilvánvaló idegenkedése és összeegyeztethetetlensége miatt, melyet érvénytelenül és meg nem engedett módon birtokol. Jorge Mario Bergoglio elleni vádjaim Testvéreim a püspökségben és az egész egyházi test előtt Jorge Mario Bergogliot eretnekséggel és szakadással vádolom, és azt követelem, hogy őt eretnekként és szakadárként ítéljék el, és távolítsák el arról a trónusról, amit ő több mint tizenegy év óta méltatlanul elfoglalva tart. Ez semmiképpen nem mond ellent a Prima Sedes a nemine iudicatur [a pápa felett senki sem ítélkezhet] közmondásnak, hiszen nyilvánvaló, hogy egy eretnek nem lehet pápa, és így nem is állhat azon prelátusok fölött, akik felette ítélkeznek. Továbbá szemére hányom Jorge Mario Bergoglio-nak, hogy – tekintettel az Apostoli Szék, melyet bitorol, tekintélyére és hatalmára – súlyos mellékhatásokat, sterilitást és halált okozott a hívek millióinál, akik határozott felhívását követve beoltatták magukat egy kísérleti génszérummal, melyet abortált magzatokból állítanak elő, miközben még olyan messzire is elment, hogy egy általa kiadott „jegyzékben” e szérum felhasználását erkölcsileg megengedettnek jelentette ki. Isten ítélőszéke előtt majd ezért az emberiség ellen elkövetett gaztettért is felelnie kell. Végül pellengérre állítom a Szentszék és Kína kommunista diktatúrája között aláírt titkos megegyezésért, mely megalázza az egyházat, és arra kényszeríti, hogy fogadja el a kínai kormány általi püspöki kinevezéseket, a szertartások ellenőrzését és a prédikálás szabadságának korlátozását, miközben az Apostoli Székhez hű katolikusokat a pekingi kormány büntetlenül üldözi a római szanhedrin cinkos hallgatása mellett. A II. Vatikáni Zsinat tévtanainak visszautasítása Megtiszteltetésnek veszem, hogy azzal „vádolnak”, hogy visszautasítom az úgynevezett II. Vatikáni Ökumenikus Zsinat tévtanait és elhajlásait, melyek, összehasonlítva az Egyház összes igazi zsinatával, többértelműségük miatt tökéletesen nélkülözik a tanítóhivatali tekintélyt, melyeket teljes mértékben elismerek és elfogadok, csakúgy, ahogy a római pápa tanítóhivatali tetteit teljes mértékben elismerem és elfogadom. Határozottan visszautasítom a II. Vatikáni Zsinat dokumentumaiban található eretnek tanításokat, melyeket a pápák XII. Pius pápáig mind elítéltek, vagy amik valamely más módon a katolikus Tanítóhivatalnak ellentmondanak. Enyhén szólva nyugtalanítónak tartom, hogy azok, akik engem szakadással vádolnak, ugyanazok, akik azt az eretnek tant képviselik, mely szerint létezik az egységnek egy köteléke, azaz „az Egyház sokféle kapcsolatban tudja magát azokkal a megkereszteltekkel, akik a keresztény nevet viselik, de nem vallják a teljes hitet, vagy nem őrzik a teljes közösséget Péter utóda alatt” (vö. Lumen Gentium 15, DH 4139) – Azon tűnődöm, hogy mekkora pimaszság kell ahhoz, hogy egy püspöknek szemére lehessen hányni, hogy szakít egy olyan közösséggel, melyről kijelentik, hogy eretnekek és szakadárok is a tagjai. Ugyancsak elítélem, elvetem és visszautasítom azokat az eretnek tanításokat, melyeket a II. Vatikáni Zsinatból kinövő úgynevezett „zsinatutáni tanítóhivatal” hirdet, valamint a „szinodális egyházra” vonatkozó legújabb eretnek tanokat, a pápaság ökumenikus hangnemben való újraértelmezését, a házasságtörők szentségekhez járulásának engedélyezését, és a szodómia és a „gender-ideológia” támogatását. Ugyancsak elítélem Bergoglio-nak a klíma-csaláshoz, egy őrült neomalthusi babonához való ragaszkodását, amit azok találtak ki, akik, mivel gyűlölik a Teremtőt, nem tudnak mást tenni, mint a teremtéstől is undorodni, beleértve az embereket, akik Isten képére és hasonlatosságára lettek teremtve. Végkövetkeztetés A katolikus híveket, akiket ma az Isteni Mester ellen lázadó hierarchia által támogatott és mindenkire rákényszerített újítások és tévtanok áradata felháborodottá és zavarodottá tesz, arra kérem, hogy imádkozzanak, és áldozataikat és böjtölésüket pro libertate et exaltatione Sanctae Matris Ecclesia [vö. mise utáni Leó-ima könyörgése: „az Anyaszentegyház szabadságáért és fölmagasztaltatásáért”] ajánlják fel, hogy az Anyaszentegyház újra megtalálja szabadságát, és a szenvedés ezen idejében Krisztussal diadalmaskodni tudjon. Bárcsak mindazok, akik megkapták a kegyelmet, hogy a keresztségben az Ő tagjai lehessenek, ne hagynák most cserben Édesanyjukat, aki ma földre esett és szenved – Tempora bona veniant, pax Christi veniat, regnum Christi veniat [jöjjenek szép idők. Jöjjön el Krisztus békéje. Jöjjön el Krisztus országa Függelék: E rendkívül világos, logikus és mindent összefoglaló katolikus nyilatkozat megjelenése óta eltelt több mint egy hétben az ismert „konzervatív” megmondók, köztük Roberto de Mattei és Caminante Wanderer, akiknek több cikke ezen a honlapon is megjelent már, természetesen – várhatóan, de mégis mély csalódást okozva – nagyon súlyosan elítélték mind Msgr. Vigano személyét, mind nyilatkozatát. Ezzel újfent csak katolikus hitük felszínességét, sőt hiányát, valamint azt bizonyították, hogy az ő számukra a római Egyház nem az üdv egyetlen bárkája, nem Isteni alapítás, hanem egy közönséges evilági intézmény, mely attól létezik, hogy felépítménye, irodái, vezetői stb. vannak, mint minden más emberi alapításnak. Csak azt nem lehet tudni, hogy akkor ők mivel magyarázzák Jézus e mondatát: Lk 18,8: „Mikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Feltéve: 2024. július 7.