|
VISSZA AZ III. FEJEZETHEZ
IV. FEJEZET
Mit vesztettek a protestánsok a katolikus Egyháztól való elszakadás által?
1. Elvesztették a hit egységét
Elképzelhető-e, hogy Krisztus Urunk a maga tanítását sokféleképpen tanította volna? Ma így, holnap úgy? Ma szentnek nevezett volna valamit, holnap megtagadta volna ugyanazt? Nem, ezt nem lehet elképzelni. Krisztus csak egyféleképp taníthatott.
Hogyan magyarázzák a most élő keresztények (1942-ben) az evangéliumot? A 400 millió katolikus egyféleképpen magyarázza. Nemcsak most, hanem a múltban is, 1900 éven keresztül. Ezt bizonyítani tudjuk. A mi tanításunkat mondhatják ósdinak, elavultnak, rozsdásnak, azonban azt hiába fogják rá, hogy lényegében változott. A mostani pápa azt tanítja, amit Szent Péter tanított. Szent Péter azt tanította, amit Krisztustól kapott. Amit a pápa tanít, azt tanítják a püspökök és a papok. Aki a pápa által hirdetett tanítástól eltér, az elszakadt a katolikus Anyaszentegyháztól, megszűnt katolikus lenni. Az Egyház kiközösíti.
Ez a katolikus Egyház nagyszerű dicsősége, isteni jegye. Mert mondjátok: hol van az az emberi társaság, amely 1900 éven keresztül megtartja ugyanazt a tanítást és nem tér el tőle? Hol van az az emberi társaság, amelynek minden tagja – most 400 millió hívő – egy embert ismer el fejének? A művelt európai csakúgy elismeri, mint a zulukaffer vagy az eszkimó. Elismerték mindig: 100, 1000, 1900 év előtt egyformán. A katolikus Egyház képes volt országokat elvesztették (pl. Angolországot VIII. Henrik idejében), de az ősi hittől nem tért el soha.
Emberi tulajdonság-e ez? Nem! Ez isteni jegy. A katolikus Egyház tanítása egy. Ezt elvesztették a protestánsok.
Követelte-e Krisztus a vallás egységét?
Igenis követelte. Ö mondta: „Nem csupán ő értük (az apostolokért) könyörgök, hanem azokért is, akik az ő szavaik által hinni fognak énbennem, hogy mindnyájan egyek legyenek.” (Jn 17,20-23)
Szent Pál apostol pedig ezt mondta: „Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Isten.” (Ef 4,4-5) Ugyancsak Szent Pál mondotta: „Kérlek benneteket testvéreim, hogy valamennyien egyetértsetek és ne legyenek köztetek szakadások.” (1 Kor 1,10)
Az egység Isten akarata. Aki az egységtől elszakad, az ellenkezik Isten akaratával.
Kit rendelt Krisztus az egység őrének?
Egy embert, a pápát. Az első pápa Szent Péter volt, öt követi a pápák sorozata, most már a 260-ik (1942-ben). Szent Péternek ezt mondotta Krisztus: „Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat.” A bárányok a hívek. A juhok a hívek vezetői, a püspökök. Ez tehát a kormányzói hivatal. Rája vonatkozik a krisztusi megbízás: „Neked adom a mennyország kulcsait, amiket megkötsz a földön, meg lesznek kötve a mennyekben is, amiket feloldasz a földön, fel lesznek oldva a mennyekben is.” Ez a legfőbb bírói hatalom, amelyet gyakorol itt lenn a földön a pápa és jóváhagyja az égben Isten.
Szent Péter kapta az ígéretet: „Én imádkoztam érted, hogy meg ne fogyatkozzék a te hited és te egykor megtérvén, megerősítsed atyád fiait.” Tehát Krisztus biztosította Szent Pétert, hogy isteni hatalommal megőrzi őt a tanításban való tévedéstől. Biztosította, hogy amit a hit és erkölcs dolgában az egész Egyház számára kijelent, abban tévedni nem fog. Azonban azt is hozzátette: „Én veletek vagyok mindennap, egész a világ végéig.” Ez azt jelenti, hogy Krisztus nemcsak Pétert akarta megóvni a tévedéstől, hanem minden utódát is, aki Pétert a vezetésben követni fogja egészen a világ végéig.
És most azt kérdezem: Vajon nem természetes-e az, hogy Krisztus isteni erővel meg akarta őrizni az ő tanítását? Igenis! egyesegyedül csak ez lehetett az ő isteni akarata. Ha Isten volt, ha volt ereje uralkodni az emberek gyarlóságai fölött, akkor nem tűrhette, hogy az ő isteni tanítása az állhatatlan emberek játékszere legyen. Ezért rendelt egy embert minden időkre, aki megőrizze a krisztusi tanítás egységét.
Ezért prédikálta Luther 1516. július 27-én: „Az Egyház nem tévedhet a hit hirdetésében. Csupán az egyesek tévedhetnek. Ezért vigyázzon mindenki, hogy az Egyháztól el ne térjen.” Arra a kérdésre, hogy hol van az Egyház, így felelt: „Ott, ahol Péter az ő utódaiban uralkodik. Se az egyesek világossága, sőt a nagy ügyek se jogosítanak fel senkit arra, hogy a pápaságtól elszakadjon.” (Luther művei 1, 69.)
Ezért írta ugyanaz a Luther 1518. augusztus 21-én a római pápának: „A te szavad Krisztus szava, a te személyedben Krisztus uralkodik és Krisztus beszél.”
Így volt ez 1500 éven keresztül.
Aztán 1500 év után Luther el akarta az Egyházzal fogadtatni azt, hogy szabadakarat nincs, ezért jót cselekedni nem kell és az üdvösségre egyedül a hit szükséges. Mivel pedig a római pápa ezt a tanítást Krisztus tanításával ellenkezőnek, tehát eretneknek nyilvánította, Luther megtámadta a pápát, és akit azelőtt Krisztus helyettesének tisztelt, most antikrisztusnak, az ördög szolgájának stb., stb. nevezte, és óriási lángelméjével mindent elkövetett, hogy az 1500 éves kereszténységet a pápától elidegenítse. Vagyis: ha a pápa nem követi Luthert – le a pápával!
Luther találta ki, hogy Krisztus ígérete: „Te Péter vagy és én erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat” – nem Péternek, a pápának, az egy embernek és az ő egyszemélyű, egymást követő utódainak szól, hanem a láthatatlan anyaszentegyháznak a keresztény hívők összességének. Luther szerint az összes keresztények bírják az igaz tanítást. A Szentlélek Isten minden hívet külön- külön fölvilágosít, hogy az az igazságot megismerje.
Mi ez? Ez nem más, mint önkényes magyarázás. Kibúvó. El akarja hitetni, hogy mikor az emberek százféleképpen, egymást cáfolva, egymással veszekedve, a hitet magyarázzák, azokat valamennyit a Szentlélek vezeti. Talán nem nehéz elfogadni azt, amit erre Strauss, a protestáns író mond: Ez csak képletes szólásmód, autoszuggesztió.
Isten igazsága csak egyetlenegy lehet. Ha Isten fönn akarta tartani az ő igazságát, csak ott tarthatja fönn, ahol azt egyetlenegy értelemben magyarázzák.
Hogyan magyarázzák a protestánsok Krisztus tanítását?
Mikor Luther látta, hogy a pápa nem fogadja el az ő tanítását, az egyetemes zsinathoz föllebbezett; mikor látta, hogy a zsinat is ellene fordulna, kimondta, hogy Krisztus tanítását mindenki szabadon magyarázhatja. Így lett az addig egyöntetű katolikus tanítás a protestánsok kezében szabad préda. Ahogyan Luther maga mondta: „Ahány fej, annyi szekta. Ha valamelyik tökfilkó valamit álmodik, már azt hiszi, hogy a Szentlélek sugallta neki és már próféta akar lenni.” (Luther levele 1525-ben. 1. művei 18. k. 54.) Persze Luther úgy képzelte, hogy amiként a keresztények azelőtt a pápa szavát Krisztus szavának vették, ezután az ő szava után igazodnak. Azonban az emberek másként gondolkodtak. Luther halálakor már 80-féle eretnekség volt. Ma? A jó Isten tudja mennyi. Amint Raffay Sándor lutheránus főpásztor 1921. november 6-án az Evangélikusok Lapjában írta: „A protestánsok közt van olyan község, ahol 500 lélek 4-5, sőt ugyanaz a felekezet 4-5 különböző árnyalatra oszlik. A hivatalos egyház Hollandiában olyan nagy egyéni szabadságot enged a lelkészeknek, hogy vannak köztük kommunisták, buddhisták, teozofusok stb. Sőt akadt egy anarchista is. Szóval teljes a fejetlenség.”
„Kálvinisták vagyunk – írja a Kálvinista Szemle 1922. május 20-án – s úgy látszik, mintha egyek volnánk. Az egység csak látszat. Tanítóink, lelkészeink élete, világnézeti felfogása minden, csak nem egységes. Olykor még a legelemibb dolgokban is olyan kardinális ellentétek tátonganak az egy és ugyanazon egyházban dolgozó professzorok és lelkészek közt, hogy szinte érthetetlennek látszik az, hogy mégis kálvinistáknak vallják magukat.”
A protestánsok 1925-ben kongresszust tartottak Stockholmban, hogy valamiképp egységet hozzanak létre. De még Krisztus istenségére nézve sem tudtak megegyezni.
A protestánsok gúnyolni szokták a katolikusokat, hogy azok „rabszolgák”, „a dogmák rozsdás láncain kínlódnak”, „nincs emberi szabadságuk” stb. stb., míg a protestantizmus a lélek szabad szárnyalását, emberi méltóságát jelenti stb. Az öntudatos, vallásának tanítását ismerő katolikus, aki büszke a maga Egyházának egységére, csak szánakozóan mosolyogni tud az ilyen dicsekedéseken. Az egység, a fegyelem, a rend egyenlő az erővel, a fegyelmetlenség a szétzülléssel. Hogy a kettő közül melyik méltó Krisztus Egyházához, azt talán felesleges magyarázni.
A biblia szabad magyarázata
Krisztus csak tanított, de semmit le nem írt. Tanítása az újszövetségi bibliában maradt ránk. Azonban az eredeti példányok rég elvesztek. Hogyan jutott tehát hozzánk? Másolatok révén. Az ószövetséget, az egyes evangéliumokat, az apostolok leveleit az egyes egyházközségek papiruszra, kutyabőrre lemásolták, különböző nyelvekre lefordították s az istentiszteletek alkalmával felolvasták. A legtöbb csak töredékekben van. Azonban ezek a töredékek igen nagy számúak. A régi könyvtárak porlepte zugaiban, főleg a görög kolostorokban most is találnak ismeretlen ősrégi kéziratokat. Ezekből állítják össze roppant munkával a szentírást az egyházi tudósok, a katolikusok épp úgy, mint a protestánsok. Óriási tudás, kitartó szorgalom, sokszor egész élet munkája fűződik egyes szentírási helyek meghatározásához.
Luther kijelentette, hogy a katolikus Egyház hivatalos magyarázatát elveti, a biblia közkincs, a maga hitét mindenki szabadon magyarázhatja a bibliából. Magyarázó tekintélyre nincs szükség, mert a Szentlétek minden hívőt külön ihlet, hogy a szentírás szavait helyesen értelmezze.
Ez jó kibúvó volt Luthernek a pápa tanítói tekintélyével szemben, de egyébként teljesen értéktelen. Minden bibliamagyarázónak szüksége van tekintélyre. Először azért, mert az eredeti biblia nincs már meg, tehát hinni kell a lemásolók becsületességében vagy tudományában. Ha elhiszem azt, hogy a katolikusok vagy protestánsok mostani bibliája jó, akkor is nehéz eligazodni az ősrégi könyv értelmezésében. Egyes szavak, szövegrészek ezer más szóval és értelemmel vannak összefüggésben. Ki magyarázza ezt meg? Az egyszerű, teológiát nem tanult hívő? Mit csináljon? Elmegy a lelkészéhez, tehát egy tekintéllyel bíró emberhez. Azonban az is azzal vesződik, hogy a maga véleményét miként alkossa meg? Ha nem jut ő se dűlőre, kit kérdezzen meg? Egy még nagyobb tekintélyt? De mikor azok a nagyobb tekintélyek is állandó vitában állnak egymással.
Luther lefordította a bibliát, de Münzer Tamás azt mondta, hogy Luther hazudik. Kálvin, Zwingli nem ismerték el egymás tekintélyét, veszekedtek egymással. Luther azt mondta, hogy ő már ötvennél több eretneket ismer, ami azt igazolja, hogy az ördög fűti őket. Azok valamennyien a Szentlélekre hivatkoztak. Tehát: a Szentlélek vagy az ördög? Ki dönti el? Ezért írta Luther Zwinglinek: „Ha a világ soká áll, a szentírás különböző magyarázatai miatt, a hit egységének fenntartása céljából vissza kell térnünk és el kell fogadnunk a zsinatok határozatait.”
Tehát vissza kell menni azokhoz a zsinatokhoz, amelyeknek a pápa volt a vezetője, s amelyek végső határozatait mindig a pápa szava állapította meg.
A protestáns bibliamagyarázók most úgy tesznek, hogy a kétes szövegnél nem tudván egyben megállapodni, leközlik a különféle magyarázatokat. Tessék kiválogatni belőlük az igazit, amelyik tetszik.
A katolikusoknak egyetlenegyféle bibliájuk van az egész világon, az, amelynek helyes szövegét a pápa tekintélye állapította meg: Ezért írta Prohászka püspök: „Jézus gondoskodván az Evangéliumról, gondoskodnia kellett a megőrzés szervezetéről is, hogy a konkoly el ne fojtsa a vetést. Mindehhez élő, isteni kegyelmekkel felruházott tekintély kellett. Az írás, a betű bizonyára nem volt elég a nagy feladat megoldására. A betű holt, azt ki lehet forgatni. A törvény betűjét kikoptatja, kiforgatja maga az élet, azért kell minden országban a törvény betűjén kívül a bíráskodó tekintély. Országot, melynek törvénye legyen, de tekintélye ne legyen, nem lehet elképzelni. Az Evangé1iumot sem őrizheti meg a betű. Nézzétek, hogy mi lett az Evangéliumból az Egyházon kívül. Kezdjétek a gnózison, folytassátok a spiritualista szektákon, melyek kegyelemre, sugallatokra, a bennük lakozó szentlélekre hivatkoztak. Menjetek végig a nazarénusokon, az irwingi, metodista, anabaptista individualistákon, térjetek át a racionalistákra Harnackig, s mit tapasztaltok? Azt, hogy ebben a könyvben (a bibliában) keresi és meg is találja mindenki a maga dogmáit. Tehát sugallat, kegyelem, szubjektív értelem nem képes számunkra romlatlanul fönntartani s reánk átszármaztatni az Evangéliumot. Más, élő hatalmat bízott meg vele az Úr, s ez a katolikus Egyház, a köztünk élő krisztusi tekintély.”
És most kérdem az olvasótól: Melyik álláspont helyes: a katolikusoké, amely hiszi, hogy Krisztus akart és tudott egy olyan szervet megállapítani, amely a szentírás helyes értelmezésében döntő szóval bír, vagy a protestáns álláspont, amely a bizonytalanság útvesztőjében nem látja a fáktól az erdőt?
2. A protestánsok elvesztették a tisztánlátást
A támadó protestantizmus egyik alapvető gondolata lett, hogy a katolicizmus eltért az eredeti krisztusi tanítástól, következésképpen minden gyanús, hibás, eltévesztett, elrontott, elfuserált, gyűlöletes, utálatos, ami katolikus. Tehát el, minél messzebb a katolicizmustól! Új hitet kell csinálni, de olyat, ami a katolikusokéval nem egyezik. Az embereknek kezébe adták a bibliát. Megtalálható-e a bibliában mindaz úgy, ahogyan a katolicizmus tanítja? Ha nem, vagy csak úgy látszik, hogy nem – akkor el vele! Hogy a biblia csak az alapokat rakta le, csak a körvonalakat rajzolta meg, az nem számít. Hogy az apostolokkal érintkező emberek mit vettek át és mit adtak tovább; hogy a történelem mit alakított ki 15 száz év alatt: az nemcsak mellékes, hanem elvetendő, hiszen a protestantizmus más kereszténységet akart s mindenesetre olyat, ami nem katolikus.
Csakúgy, mintha valaki megharagudna a mai Magyarországra és vissza akarna térni az árpádkori hazára és elvetne mindent a maiból, ami nincs 1000 éves adatokkal igazolva.
A katolicizmus eleinte készületlen volt a protestáns támadással szemben. Sok kérdésre nem tudott választ adni és csak később készítette elő a maga védelmét. A könyvtárak polcairól, a katakombák mélységéből, az első keresztények istentiszteletének első otthonából kezdték előkeresni a maguk igazolását. S Isten gondoskodott róla, hogy a katolikus Egyház igazolva legyen. S most már bátran állhatunk a pártatlan történelem színe elé, mindent tudunk bizonyítani.
Sajnos, hogy a mi ellenfeleink nem akarnak tudni mindezekről. Hiába cáfolunk, hiába bizonyítunk, hiába mutatjuk ki, hogy a katolicizmus mai épülete az 1900 éves sziklaalapon emelkedik – nem veszik tudomásul. A támadás, gyanúsítás, gúnyolódás, üldözés folyik tovább. Kezdik a kisgyerekek lelkén az elemi iskola első osztályában és folytatják minden iskolán keresztül a szószékek beszédeiben, nyilvános üléseken rendületlenül tovább, az utolsó leheletig.
Luther volt századának leggorombább embere, ahogyan akkor mondták. Olyan stílusban írt és beszélt, amilyent előtte senki nem használt. Például VIII. Henrik angol királyról írt röpiratban: „Bizonyos vagyok abban, hogy az én dogmáim az égből származnak. Az angol király azonban nem egyéb koronás szamárnál, őrült gazember, szemtelen királyi fecsegő, disznók és szamarak szemetje. Bolondabb a bolondnál, akit sárral (Dreck és nem Khot) kell megdobálni. Ez a buta szamár, ez a thomista disznó nem egyéb, mint királyi cím alá bujt farsangi bolond. Csak sörke még, amely nem fejlődött ki tetűvé. Az apja tetű volt. Szamár, aki a zsoltárt akarja magyarázni, holott csak zsákhordásra való, istenrabló gyilkos. Kiválasztott eszköze az ördögnek, tengeri szörnyetege a pápának, leghitványabb csirkefogó, egy bolondtól és az ördögtől származott, akinek ördög az apja.” Mikor aztán VIII. Henrik király elszakadt a katolikus Egyháztól, Luther számára ő is „felséges király” lett.
Röpiratában és a hozzájuk mellékelt képekben a pápát például disznónak ábrázolta, vagy ahogy teljes. díszben egy disznón ül és párolgó emberpiszkot tart a kezében. Hogy hogyan izgatott a pápa, a bíbornokok meggyilkolására, hogy a saját tanítása terjesztésére a hazugságot is megengedhetőnek, sőt erénynek nevezte (Nothlüge, Dienstlüge) – ezek a tettei szintén ismeretesek.
Harnack azt mondja, hogy Luther olyan hangon beszélt ellenségeivel, ahogyan azok megérdemelték. A protestánsok viszont „szent harag”-nak nevezték mesterük förmedvényeit. Mi azonban azt mondjuk. hogy Krisztus tanítása a szeretet és igazság világa. És kérdezzük: hol itt az igazság és hol itt a szeretet? Erre volt szüksége Krisztus „igaz evangéliumának”?
Luther utat mutatott, stílust teremtett s ez végigvonult az egész protestantizmuson (és az egész világon). Meggyűlöltetni, megutáltatni a régit, lerombolni, fölégetni, elpusztítani azt, ami katolikus. Ezt cselekedték a kálvinisták Svájcban, Francia-, Angol-, Magyarországban, Hollandiában.
És ez a rendszer nem változott meg gyökerestől még ma sem. A protestantizmust a gyűlölet sötét köde választja el tőlünk és ez állandóan megakadályozza a tisztánlátást. Ezalatt a 400 év alatt előkerestek minden érvet, ami a katolikusok ellen alkalmasnak látszott. Mindent egyoldalúan, nem a történelmi vagy erkölcsi igazság alapján mutattak be, hanem úgy, hogy vele a katolicizmusnak árthassanak. Pápák bűnei, történelmi pletykák és mesék, botrányok és kigondolások, inkvizíció, boszorkányper (mintha a protestánsoknál nem lett volna inkvizíció és boszorkányper), jezsuiták stb., stb. állandó vesszőparipáik ellenünk. A regényírók: Jókai, Mikszáth, Eötvös Károly a katolikusokat rendszerint gyűlöletesen állítják be – ami az ő vallási neveltetésük következménye.
Másrészt pedig a protestantizmust üldözöttnek állítják be, mintha az igazságtanságokat, rombolást, gyilkolást, börtönt, gályarabságot stb. csak a katolikusok találták volna ki, és nem kö1csönös lett volna. Holott a protestánsok üldözték a katolikusokat és a katolikusok üldözték a protestánsokat. A kölcsönt akkor s úgy adták egymásnak vissza, amint tudták. Mi valljuk, hogy vallási türelemről, vallásszabadságról századokon keresztül szó sem volt.
A protestánsoktól ma is halljuk, hogy a pápát antikrisztusnak, a katolikusokat Mária-imádóknak, bálványimádóknak stb. nevezik. Ezt tanítják már az öklömnyi kis protestáns gyereknek, holott a mi hittani igazságaink az egyházi jóváhagyással írt könyveinkben mindezt megcáfolják s a legkisebb katolikus gyerek is megmagyarázhatná nekik, hogy ilyet senki sehol nem tanít.
Mindez azt igazolja, hogy a protestánsok ezeket a ferdítéseket és valótlanságokat ma is szükséges fegyvereknek tartják ellenünk.
Azt mondják, hogy ők visszaállítják az evangéliumot a régi, krisztusi alapokra. Nem! A mi Jézusunk szeretetet és igazságot tanított. A gyűlölet és ferdítés, a hamis beállítás sohasem voltak Jézus eszközei a kereszténység terjesztésére.
Akik katolikusokká lesznek és nem egyoldalúan, hanem a mi katolikus könyveinkből igyekeznek a mi hitünket megismerni, nem győznek eléggé csodálkozni, hogy mennyire másként hangzik minden, mint ahogyan addig ők hallották. Mi katolikusok nem győzünk csodálkozni, hogy miként lehet a két ellenfél közt tátongó szakadék oly mély és fekete, mikor protestáns testvéreink folyton felvilágosodást, gondolatszabadságot, sőt felebaráti szeretetet emlegetnek.
Egy példa: Hangoztatják, hogy a protestáns vallást arról lehet megismerni, hogy egyedül Krisztust tartja központjának. Ebből az következik, hogy a katolikus vallásnak nem Krisztus a központja.
Vizsgáljuk meg a valóságot. Naponta sok milliószor hangzik a katolikus köszöntés: Dicsértessék a Jézus Krisztus! – A protestáns viszont így köszön: Jó napot!
Ha látok valakit, hogy keresztet vet, tudom, hogy katolikus. – A protestáns nem vet keresztet (szerk. megj.: ismerek olyan protestánst, aki inkább meghalna, minthogy keresztet vessen, vagy pláne, hogy térdet hajtson a templomban.)
A katolikus templom tornyán kereszt van, utjaink mellé, szobáink falára odahelyezzük Jézus keresztjét. – A protestáns erre azt mondja: nem szabad.
Megkondul a harang: keresztet vetünk, imádkozunk. – A protestánst a harangszó csak evésre hívja.
Minden imádságunk így végződik: a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. Minden zsoltár végén ezt mondjuk: Dicsőség az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen! Pénteken 3 órakor megkondul a harang: imádkozunk. Adventben Jézus születésére készülünk, nagyböjtben a kálvária stációit járjuk, a haldokló kezébe feszületet teszünk. – A protestánsoknál mindez hiányzik.
3. A protestánsok nem látják a kereszténység belső szépségeit
Krisztus Isten volt s az ő szép vallásába belehozta a túlvilág kegyelmi értékeit. Mennél vallásosabb egy katolikus ember, annál közelebb érzi magát Istenhez, annál inkább érzi a mennyország közelségét. A szentségek isteni erőt ömlesztenek a lélekbe, a Boldogságos Szűz, a szentek élete Krisztus életének mintázása, s mennél mélyebb valakinek a hite, annál közelebb él ezeknek a fölséges ideáloknak világában.
A protestantizmus emberek bírálatára bízta, emberek eszközévé tette a vallást. Felsőbb, irányító tekintély nincs, s mivel elv volt: el a katolicizmustól, igyekeztek a katolikus felfogástól eltérő magyarázatra. Elfogultságukban, haragjukban babonának, bálványimádásnak nevezték a katolikus vallás belső szépségeit.
A keresztség, a kiindulási pont, minden kereszténynél egyforma, ha azt hittel, jószándékkal, a következő módon szolgáltatják ki: Én téged megkeresztellek az Atyának és a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen! A protestánsok úgy, mint a katolikusok megkeresztelik a gyermekeket is és ezáltal követik a hagyományokat, amit pedig nálunk egyéb esetekben nem fogadnak el.
Azonban csupán ebben egyezünk, a többi szentségeknél már elválnak az útjaink.
4. A protestánsok elvesztették a gyónást
A gyónás olyan módon, ahogyan a katolikusok szolgáltatják ki, a protestánsok véleménye szerint elfogadhatatlan. Pedig a gyóntatás lényegében ma is olyan, amilyen a legelső időben volt: Krisztus Urunk feltámadása után megjelent apostolainak. A tanítványok kitörő örömmel fogadták a halál fölött diadalmaskodó Urat és azt várták, hogy bosszút fog állni ellenségein, a zsidókon.
Krisztus azonban nem bosszúra, hanem egy fölséges jótéteményre gondolt, arra, amit minden ember óhajt: azt, hogy a bűnös ember megszabaduljon bűneitől. Ezt mondta az apostoloknak: „Vegyétek a Szentlelket, akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsátatnak nekik, akiknek nem bocsátjátok meg, nem bocsátatnak meg nekik.” Ebből következik, hogy a híveknek kötelességévé tette, hogy a bűnöket bevallják a gyóntatónak, a gyóntatónak pedig, hogy ítéletet mondjon a gyónó lelki állapota felett. Ha a bűnös nem vallja be bűneit, a gyóntatónak nincs módja megítélni, hogy ki érdemes arra, hogy bűnei megbocsátassanak és ki nem.
Origenes egyházi író (aki 182-ben született) ezt írta: „Szorgosan nézz körül, hogy kinek kell megvallanod bűneidet. Ha ez olyannak ismeri fel gyarlóságodat, hogy a többiek előtt is meg kell vallanod, akkor meg kell tenned.” Eszerint voltak bűnök, melyeket nyilvánosan meg kellett vallani (hittagadás, gyilkosság, fajtalanság), és más bűnök, melyeket csak a papnak kellett meggyónni (fülgyónás).
Szent Ciprián, szent Atanáz, szent Pacián a legelső századokban sokat írtak már arról, hogy a bűneiket meggyónó hívekre milyen penitenciát, büntetést vagy elégtételt kell róni. És valamennyien hivatkoznak arra, hogy úgy, amint keresztelni kell, gyóntatni is kell a papnak.
A protestánsok tehát tévesen vagy rosszakaratúlag állítják, hogy a katolikusok csak századok múlva hozták be a gyónást.
A gyónás a legjobb nevelő eszköz. A bűn a lélek betegsége. A betegséget gyógyítani kell. Ezért rendelt Krisztus orvost és orvosságot a lélek gyógyítására. A bűnös ahogy a beteg, elmondja lelki baját orvosának, a pap viszont megjelöli a gyógyulás módját és eszközeit. Ez a lelki tanácskozás (konzílium) a mennyország felé vágyódó lélek részére. Mindenki érzi a maga gyarlóságát, bűneit, és iparkodik is tőlük szabadulni. Azt is érzi, hogy Isten megbántásáért áldozatot kell hozni. Mi ez az áldozat? Talán csak a hit, hogy Krisztus megbocsát, ahogyan a protestánsok mondják? – Nem! ez kevés!
A katolikus vallás a következőket követeli: A tévedés alázatos bevallását, készséget az elégtételre, a javulás szándékát és ígéretét. Jókai már ezt írta a „Tengerszemű hölgy”-ben: „Van a katolikus vallásnak egy intézménye, amely annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra, hogy mindenütt elterjedjen a földön, ahol csak szenvedő emberek vannak. Ez a gyónás. Nagy hiba volt Kálvin Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a hívei számára. Nem ismerte a szíveket.”
Aki ismeri a katolikusok gyónását, az tudja, hogy a katolikus hívek mily szívesen gyónnak. Milyen boldogan sóhajtanak föl a gyónás után, mikor a lelkük megtisztult és megkönnyebbült. Szívesen gyónnak évenkint többször is, azonban a halálos ágyon való gyónás a legnagyobb jótétemény, ami csak elképzelhető. Hányszor tapasztaljuk, hogy a beteg nem. tud meghalni, míg a gyónásban le nem tette a lelke terhét. És az orvosok is számtalanszor igazolják, hogy a beteg a gyónás után megnyugodott, akárhány meggyógyult, vagy legalábbis csodálatosan megbékélve halt meg. Szerintük a katolikus ember hal meg a legnyugodtabban.
A gyónó tudja, hogy a pap soha, semmiféle körülmények közt nem árulja el azt, amit a gyónásban hallott. Sok pap lett hűtelen hivatásához, de nem lehet hallani egyetlen olyan papról sem, aki a gyónási titkot elárulta volna.
Könnyű dolog-e a gyóntatás?
Sokszor nagyon is nehéz. Órák hosszat ülni kora téli reggeleken a hideg gyóntatószékben, hallgatni a különböző egyéniségű gyónókat, figyelni rájuk, vesződni velük, gyóntatni a sokszor veszedelmes betegségben gyötrődőket, nehéz feladat. A nagy háborúban a hivatásos tisztek után a katolikus katonapapok vesztettek legtöbbet. Miért? A gyóntatás következtében.
A csak valamire való katolikus pap mégis szívesen végzi a gyóntatást. Miért? Először: mert Krisztus így parancsolta. Aki pap lett, vállalja a gyóntatás kötelességét és nehézségeit is. Másodszor: a jó ember érzi, hogy milyen jó jót cselekedni embertársaival, megszabadítani őket lelki gyötrelmeiktől és visszaadni nekik a legnagyobb kincset, a lélek nyugalmát. Ez a pap igen nagy boldogsága. Harmadszor: a pap érzi, hogy munkájáért Isten megjutalmazza és hogy azok, akiknek lelkével jót tett, azok itt vagy a túlvilágon imádkoznak érte. Ezt természetesen hiába mondjuk olyan embereknek, akik a gyónás isteni intézménye fölött gúnyolódni szoktak.
Azt mondják a protestánsok: embernek nem lehet hatalma bűnöket megbocsátani. Azt csak Isten teheti meg. Felelet: És az, akinek Isten hatalmat adott a bűnök megbocsátására. Krisztus adott ilyen hatalmat, mert mint Isten, tudta, hogy az a legjobb nevelőeszköz a lelki ember megjobbítására. Ha a király vagy a kormányzó adhat hatalmat a bírónak a vádlott elítélésére vagy fölmentésére, miért ne adhatott volna Krisztus ilyen hatalmat az ő fölszentelt papjainak.
Azt mondják a protestánsok: A katolikus papok hatalmi szempontból találták ki a gyóntatást azért, hogy a lelkeken uralkodhassanak. Felelet: Ha olyan ostobák lettek volna, hogy a maguk akaratáért kitalálják, réges-rég le is tettek volna róla. Először: mert nem hatalom az, amiről gyónáson kívül egy szót sem lehet beszélni. Másodszor: mert a gyóntatásért nemcsak nem kap, de nem is kaphat egy fillért sem. A katolikus papnak sokkal kevesebb dolga volna és könnyen élhetne, ahogy a kálvinista pásztor, ha nem kellene gyóntatnia.
Azt mondják a protestánsok: A protestáns ember maga intézi el Istennel a maga lelke bűneit. Felelet: Ez csak olyan, mintha a rablógyilkosra, a tolvajra, a házasságtörőre, a káromkodóra, a pletykálkodóra magára bíznák rá, hogy büntesse meg önmagát. Valamennyi ezer mentő körülményt találna a maga igazolására. És aligha javulna meg az önmaga által végzett gyónás által.
Nehéz a gyónás? Igen! De a lélek inkább keresztüléli ezeket a nehézségeket, minthogy hurcolja lelkében a lelkiismeret folyton mardosó kígyóját.
Hány ember adta vissza gyóntatás után az elvett jószágot; hányan békülnek ki haragosaikkal; hányan mondanak le az iszákosságról; hány fiatal embert és leányt lehet visszatartani a tiszta, egészséges élet számára; hány anya nem pusztítja el, hanem világra hozza életének gyümölcsét – mindezt azok tudják csak megmondani, akik ismerik a gyónás fölséges hatását. Igaza van annak a kitűnő írónak, aki azt mondta, hogy az ifjúságot csakis a gyónás és áldozás által lehet megmenteni.
A katolikus papot azért szeretik a hívek, mert lelküknek szerető gondozója, orvosa, megmentője, édesatyja, lelkiatyja.
Aki pedig mindezt nem ismeri, legalább hallgasson róla, és ne tegye gúny tárgyává a lelkek orvosait, amint gonosz dolog hitelvesztetté tenni azokat az orvosokat, akik a tuberkulózist, fekélyt, rákot, kolerát, veszettséget a maguk önfeláldozása árán gyógyítják. Rettentő felelősséget vállalnak magukra Isten előtt, és nem tudom, hány lélek elkárhozását idézik elő azok, akik az embereket a gyónástól elriasztják.
Egyébiránt Luther gyakran, halála előtt néhány nappal is gyónt; az ágostai hitvallás (szerzője Melanchton), szintén elrendelte a fülgyónást; a protestáns gyűléseken akárhányszor maguk a protestáns papok követelték vissza a gyóntatást s Angliában a protestáns High Church és Németországban a protestáns Hochkirche lelkészei ma is (1942.) buzgón gyóntatnak.
5. A protestánsok elvesztették az Oltáriszentséget
A katolikus Egyháznak legnagyobb kincse, központja, napja az isteni kegyelmek állandóan buzogó forrása az Oltáriszentségben élő Jézus. Krisztus ezt mondta a kezében levő kenyérre: Ez az én testem – ezt mondta a kehelyben gyöngyöző borra: Ez az én vérem. Azután ezt mondta: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. A katolikusok hiszik, hogy Krisztus az ő isteni hatalmával a kenyeret és a bort átváltoztatta az ő testévé és vérévé, továbbá hiszik, hogy az apostoloknak és az apostolok utódainak, a papoknak hatalmat adott arra, hogy ők is ugyanazt cselekedjék, vagyis átváltoztassák a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé. Ez az Oltáriszentség, Krisztus misztikus teste és vére, amely a feltámadás után a zárt ajtókon és ablakokon keresztül megjelent az apostoloknak.
A protestánsok erre azt mondják: nem úgy van, a katolikusok tévednek, itt nincs szó Krisztus testéről és véréről, mert ez csak jelképes beszéd. Éppen olyan jelképes beszéd, mint mikor Krisztus ezt mondotta: Én vagyok az út, az élet és igazság – nyilvánvaló, hogy Jézus nem út, tehát: „ez az én testem” kifejezés is csak úgy értendő.
Nem lehet ezt ilyen könnyen elintézni.
Ez nagyon is emberi magyarázat. Aki így beszél, keres egy szót, belekapaszkodik és bedugja a fülét és tagad és nem akar hallani az érvek egész sorozatáról, amelyek ellene beszélnek.
Az Oltáriszentség szerzése
Mi azt mondjuk, hogy Krisztus tanításának egyetlen részét sem magyarázta meg oly félreérthetetlenül, mint az Oltáriszentségről szóló tanítást. Nézzük csak részletesen.
Jézus kivonult a pusztába és sok nép követte őt. Egész nap prédikált. Este lett s a nép éhezett. Jézus meg akarta mutatni, hogy hatalma van a természet törvényeivel ellenkező módon cselekedni: 5 kenyérrel és 2 hallal az 5000 embert kielégítette. A nép el van ragadtatva, bámulja a csodát, és Krisztust királlyá akarja választani. Az Úr hirtelen eltávozik közülük.
A tanítványok hajóra szállnak, hogy Kafarnaumba menjenek. Éjjel csodálatos látványt látnak. Valaki jár a víz színén. Azt hiszik kísértet. Mikor Péter megismeri, kiugrik a hajóból, de abban a pillanatban elveszti hitét és süllyedni kezd. Jézus megmenti és újra bebizonyítja, hogy az ő teste nem olyan test, mint az embereké.
Kafarnaumban rengeteg ember gyülekezik köréje. Jézus így szól hozzájuk: „Azért jöttetek, mert tegnap ettetek a csodálatos kenyérből és jóllaktatok. Ne a mulandó kenyér után törjétek magatokat, hanem az után, amely az örök életre megmarad. Én vagyok az élő kenyér, amely az égből szállott alá. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak, aki én belőlem eszik, annak örök élete vagyon és én feltámasztom őt az utolsó napon.”
A tömeg meglepődik. Nem érti, hogyan egye ő az Úr testét. Zúgnak: „Hogyan adhatja nekünk testét eledelül?” Az Úr hallja a kételkedő szavakat és nyugodtan, tisztán hallhatólag így szól: „Bizony, bizony mondom nektek, ha nem eszitek az ember fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek.”
A zsidók megbotránkoznak és kiabálnak: „Hogyan követelheti, hogy testét együk és vérét igyuk. Kemény beszéd ez, ki hallgatja ezt?” Krisztus jól hallja mindezt, tudja, hogy min botránkoztak meg.
Mi tehát a természetes? Ha a protestáns magyarázat igaz volna, ha csak olyan hasonlatot mondott volna mint ez: én vagyok az út – bizonyára megmagyarázta volna: Ne botránkozzatok meg, hiszen félreértettetek engem. Nem az az értelme a szavaimnak, amit ti mondotok, hanem más, én csak képletesen beszélek hozzátok. Így tett? Dehogy! Megismételte és még jobban megmagyarázta előbbi szavait: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete vagyon és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az énbennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya és én élek az Atyáért, úgy, aki engem eszik, az élni fog én érettem. Aki ezt a kenyeret eszi, annak örök élete leszen.”
Így beszélt Jézus. A zsidók otthagyták. Látta, hogy szavai miatt hogyan pártoltak el tőle, azonban nem vont vissza egy szót sem, hanem az apostolokhoz fordult: „Ti is el akartok hagyni?” Péter felelé: „Hova menjünk Uram Jézus, az örök élet igéi Nálad vannak.”
És végül: mi történt az utolsó vacsorán? Krisztus 'ünnepélyesen búcsúzik tanítványaitól. Tudja, hogy másnap megfeszítik és emberi alakban ma utoljára van itt lenn a földön. Minden szava fontos. Isten fia nem beszélhet a levegőbe. Az evangélisták is a legnagyobb ünnepélyesség színezetével rajzolták meg a felséges jelenetet: „Kezébe veszi a kenyeret, megáldja, megtöri, odaadja a tanítványoknak és mondja: Ez az én testem. A borra: Ez az én vérem. Vegyétek és egyétek, és ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
A tanítványok visszaemlékeznek a pusztai csodára: amint az 5 kenyér és 2 hal elég lett 5000 embernek, úgy most a bor és kenyér engedelmeskedik újra az Úr szavának és átváltozik az ő misztikus testévé. Külsőleg kenyér, a szem, száj, tapintás kenyérnek érzi, azonban a lényeg nem az: átváltozik Krisztus valóságos testévé.
Lehet-e ezt hinni? Aki tud hinni a feltámadásban, az el tudja hinni ezt is. Aki el tudja hinni, hogy a búzamagból, földből, napsugárból, nedvességből búzaszár, aranykalász és sok-sok búzamag lesz; a búzaszemből liszt, csont, vér, velő, izom lesz; a szőlővesszőből, napsugárból aranyszínű bor válik, abból lüktető vér, vidám jókedv lesz, az azt is elhiheti, amit Krisztus mondott: Ez az én testem, ez az én vérem.
Ha mást akart volna, akkor nem mondja legalább húszféleképpen ugyanazt, hanem megmagyarázza akaratát, főleg, amikor azt látja, hogy a gyenge emberi értelem fönn akad rajta.
Egyébként minden a hiten fordul meg. Azon a hiten, amelyhez közelebb van a vágyakozó szív, mint az okoskodó ész. Ha el tudom hinni a tenger színén járást, a kenyér szaporítást, Lázár feltámasztását, a szélvihar lecsillapodását, a halottakból való feltámadást, akkor azt is el tudom hinni, hogy az a Jézus, aki ott hagyta a mennyországot azért, hogy 33 évi szenvedése által az embereket egy magasabb világba emelje, hogy a bűnös ember előtt a mennyország ajtaját megnyissa, az a Jézus kitalálhatta azt a csodálatos módot is, amellyel állandóan, örökre az emberek közt maradhat. Ha tudta őket annyira szeretni, hogy otthagyta isteni fönségét és az emberi szenvedést választotta, megteheti azt is, hogy a szenvedő, de a magasságok felé, az istenség felé vágyódó embert fölemeli és részesévé teszi az ő istenségének. Táplálja az ő testével és vérével, hogy megnemesítse, az istenség osztályosává tegye.
Annyi bizonyos, hogy az Oltáriszentségben minden szent hitt. És mennél szentebb volt, annál magasztosabb, lángolóbb lett a hite, közel érezte magát a mennyországhoz, és már itt a földön érezte a végtelenbe induló boldogságot. S a katolikus embernek legnagyobb boldogsága ma is az, hogy akkor, amikor a szentgyónásban megtisztította a lelkét, amikor a lelke kiemelkedett a hétköznapiságból, akkor részese lesz Isten testének és megkapja az őrök élet zálogát.
A katolikus ember megérti, hogy miként lehetséges a konnersreuthi szegény parasztleány esete, aki évek óta nem képes se enni, se inni, mert az orvosok szerint torokszűkülete van s ezért képtelen az evésre és ivásra – de emellett évek óta hetenkint 1/4-1/2 liter vért veszít és nem táplálkozik mással, mint naponta a parányi szent ostyával, Krisztus testével és vérével. És megérti és elhiszi, hogy ilyen esetek más időkben is többször előfordultak. (Lateau Lujza hasonló esete, aki 1850-től 1883-ig élt és szintén éveken át egyes-egyedül az Oltáriszentséggel táplálkozott.) Megérti, mert tudja, hogy az Oltáriszentség az ő életében is titokzatos, isteni erő, amelyet nem lehet emberi okoskodással magyarázni.
Mit tesznek a protestánsok?
Kertelnek, tagadnak. Nekik mindenük a biblia. A hagyományokat, a szentatyák írásait. Az Egyház 1900 éves történetét nem veszik figyelembe, elvetik, mert nekik csak egyesegyedül a biblia szavai szentek. De beszél-e a biblia arról, amiről a protestánsok beszélnek, hogy az Oltáriszentség csak hasonlat, hasonlóság, emlék, szimbólum, jelkép? Mondja-e egyetlenegy helyen? Nem, nem mondja sehol egy szóval sem. És a protestánsok a biblia ellenére mégis belemagyarázzák. És mikor felszólalunk: „Testvérek! hát a biblia szavai nektek semmik?” Akkor előjönnek a lutheri szótár vastag durvaságaival: a pápisták a babona áldozatai, bálványimádók.
Másutt, mikor a hitről és a jócselekedetekről volt szó, belekapaszkodtak a biblia következő szavaiba: „Az igaz a hitből él.” Ezt mondta a biblia, tehát igaz. Hiába mondjuk mi, hogy a biblia másutt ugyanolyan erővel hangsúlyozza a jócselekedetek szükségességét, a parancsok betartását, tehát: szükséges a hit is, szükségesek a jócselekedetek is. Nem veszik figyelembe. Sőt Luther azt mondta, hogy naponta ezer paráznaság és ezer gyilkosság is semmi, ha az embernek hite van. Vagyis: fontos a biblia szava, ha az embernek jól esik. Így jött létre az a könnyű vallás, amely az ember hajlandósága után igazodik.
Csodálhatjátok-e aztán, ha a katolikusok mennek a maguk 1900 éves útjukon és mikor 1500 év után jöttek emberek, akik a régi hitet kiforgatták, azt mondták rájuk: Ó, ti szegény emberek! akik emberi dolgot csináltatok az isteni tanításból!
A szentmise
Mikor a nap első sugarai munkára ébresztik az emberiséget, megkondulnak a katolikus templomok harangjai és hívják a hivőket az Isten házába.
Az oltár fölött ott ég, lobog a piros színű lámpácska, az örökégő. Kinek hódol piros fényével? Az élő Krisztusnak, aki az Oltáriszentség arany edényében a hittel élők lelkének táplálására jelen van. Az emberek leborulnak és csendben imádják az ő édes Istenüket. Körülöttük arany, márvány, virágok, kedves, szép képek, 1900 esztendő Krisztust imádó szentjei, akik munkájukat, vérüket, életüket adták Krisztusért, akit a katolikus ember ott az oltáron imád.
Megszólal a csengő ezüstszava, aranyos, ezüstös drága selyemruhában megjelenik a pap a fényben úszó oltárnál, megkezdi a szentmisét.
A protestánsok elvesztették a szentmisét
Mi a szentmise? A szentmise áldozat, ajándék Istennek. Miért? Mert az ember Isten adósának érzi magát. Isten nagy, az ember pedig kicsiny és hozzá sokszor megbántja Istent. Ezért iparkodik kiengesztelni. Ezért imádja, ezért könyörög neki, ezért ad neki ajándékot. Káin és Ábel a föld gyümölcsét adta ajándékul. Hogyan? Oltárt épített és azon elégette az ajándékot. Nem az enyém többé, hanem Istené. Ábrahám, Mózes, Dávid, Salamon bárányt, tulkot áldoztak fel, az ősmagyarok a legszebb fehér lovat vagy fekete mént ölték meg és égettek el a Hadúrnak. Az indián a falu legszebb leányát áldozta a Nagy Szellemnek, a kínai most is drága pénzen vett aranypapírt dobál az oltáron lobogó tűzbe.
A legtökéletesebb vallás, a keresztény vallás Krisztust adja minden szentmiseáldozatban ajándékul Istennek. Mondjátok: van-e, lehet-e tökéletesebb, fölségesebb ajándék, mintha Isten fiát adjuk ajándékul az örök Atyának?
Hogyan? A módját maga az Isten mutatta meg. Nagypénteken Krisztus a keresztfán meghalt az emberiségért. Ez volt a véres áldozat azért, hogy kiengesztelje értünk, emberekért a megbántott Istenséget. Azonban a nagypénteket megelőző estén kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megszegte, tanítványainak adta e szavakkal: Ez az én testem. Hasonlóképp a kehelyben levő bort: Ez az én vérem. És hozzátette: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Tehát a kenyeret és bort az ő szent testévé és vérévé változtatta, ugyanazon testté és vérré, amely másnap, nagypénteken a keresztfán függve, végtelen értékű elégtétel lett az emberiségért.
Lássátok: így kapcsolódik össze az utolsó vacsora a nagypénteki áldozattal. Mivel pedig megparancsolta, hogy ugyanazt cselekedjék, tehát az őt követő kereszténység folyton ismétli azt, amit Krisztus először cselekedett.
Az első mise Nagycsütörtökön este volt
A második mise Emmauszban, amikor a két tanítvánnyal leült az asztalhoz, kezébe vette a kenyeret, azután a bort, megáldotta: Ez az én testem … Ez az én vérem ... vegyétek és egyétek. Azután eltűnt előlük. A tanítványok pedig azt mondották: Megismertük öt a kenyérszegésben, a második misében.
Ez a szentmise lényege: a kenyérszegés. Egy asztal, kenyér, bor s a pap elmondja Krisztus átváltoztató szavait.
Azonban a kereszténység nem elégszik meg csupán ennyivel, hanem a kenyérszegés előtt és után gyönyörű imákat mond és mély értelmű szertartásokat végez.
Nézzétek meg az oltárt
Az oltár, vagy legalább a rajta levő ereklyetartó kőből van. Miért? Mert az első századok miséit a sírokban, a holtak kősírboltjai fölött tartották. Ha elmentek Rómába és lementek a katakombákba, az első keresztények sírjaihoz, megtaláljátok fölöttük az ősi oltárokat. Lényegükben olyanok, mint a mostaniak. Sőt, a mostani oltárokon is megtalálhatjátok a szentek, vértanúk csontjait is. A gyertyák, amelyek ma is lobognak az oltár fölött, ezek is a katakombai oltárt juttatják eszünkbe, amikor a sötét kripták mélyén, a sírok folyosóin az oltár fölött lobogó gyertyák sugározták szét a fényt az üldözött keresztényekre. A pap miseruhája ma is olyan alakú, mint amilyeneket a katakombák falain lerajzolva, lefestve találunk. Csupa 1700-1800 éves emlék.
Tehát, protestáns testvéreink! Ne mondjátok, hogy a katolikusok Krisztus után 8-9 száz év múlva hozták be a szentmisét. Megvoltak azok már az első századokban, akkor, amikor az apostolok és azoknak közvetlen utódaik végezték a föld alatt a szentmiséket. Csak jöjjetek Rómába és meglátjátok. A tagadás nem ér itt semmit. A tények beszélnek.
A szentmise szertartásai főbb vonásokban a következők:
A pap az ősi 1900 éves szabás szerinti ruhában kezdi a misét. Elhelyezi az oltáron a kelyhet, rajta az ostyával, a borral. Aztán lejön az oltárlépcső aljára és elmondja az áldozatot bemutatni készülő Dávid zsoltárát. Azután meggyónik. Gyarló, gyenge, bűnös ember kéri Istent és a szentek közbenjárását bűnei bocsánatáért.
Fölmegy az oltár lépcsőin és megcsókolja annak kőlapját. Ott vannak elrejtve valamelyik szentnek csontjai, ereklyéi (úgy, mint az ősi katakombákban).
Azután mondja: Kyrie eleison, Christe eleison. Görög szavak, 1900 éves emlékek: Uram! irgalmazz nekünk! Krisztus kegyelmezz nekünk! Esedezik az irgalomért és csak ezután meri elénekelni azt az éneket, amelyet az angyalok a kis Jézus bölcsője fölött énekeltek: Gloria! Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek.
Ezután könyörgést mond, összefoglalja a hívek kérelmét és kéri Istent annak kegyes megadására. Most lecke, vagyis az apostolok valamelyik levelének keresztény életre figyelmeztető része következik, úgy ahogyan az őskeresztények valamikor az apostolok leveleit felolvasták. Ezután az evangéliumot olvassa fel ünnepi hangon. Evangélium, örömhír, a szentírás egy része, amely az Úr Jézus egy csodáját, egy örvendetes történetet mond el.
Az áldozat fölajánlása előtt a pap elmondja a Credo t, a Hiszekegyet, 1900 év óta ugyanazt, mert a Szentháromság egy Istenben gyökerező hit örök és változhatatlan. Ezután a pap aranytányérra teszi a bemutatandó áldozatot, a hófehér, színbúzalisztből készült kenyérkét, az ostyát, amely az életet jelenti. Magasra emeli és imádkozik, hogy az Úr fogadja kegyesen a pap és hívei nevében az élőkért és holtakért hozott ajándékot. Azután az aranykehelybe színbort önt s azt is imák közt ajánlja fel az Úrnak. Jézus is a kenyeret és a bort választotta ki az utolsó vacsorán s az emmauszi vacsorán. A pappal együtt imádkozik a nép és csatlakozik a pap imádságához, amikor egészségért, a nyomorúság enyhüléséért, a lelkekért, a megholtakért könyörög.
Egy gyönyörű ének, a prefáció, a mise legfontosabb részét megelőző ének következik. Hódolati ének, amelyben a pap és a hívek egyesülnek az angyalok, kerubok, szeráfok énekével és dicsőítik Istent, akit a menny lakói Szent János könyve szerint „Szent, szent, szent a seregek ura, Istene” köszöntéssel üdvözölnek. Megcsendül az ezüstcsengő, hirdeti az örömet és jelzi, hogy most következik a mise legfontosabb része. A pap a hívek és a hozzájuk kapcsolódó szentek, apostolok nevében is kéri Istent, hogy a szent áldozatot fogadja kegyesen, főleg az élőkért és azokért, akikért a hívek a szentmisét bemutatják. Mély hódolattal kezébe veszi a hófehér kenyeret, föléje hajol és elmondja azokat a titokzatos erejű szavakat, amelyekkel Krisztus a kenyeret az ő testévé változtatta. Megcsendül a csengő szava, elnémul az orgona, mindenki térdre borul … csend, szent, alázatos csend. Csak a hit beszél. A pap mondja: „Ez az én testem.” A csengő szól, hirdeti, hogy az Úr leszállt, elfoglalta helyét az oltáron. Szemünk a fehér ostyát látja, azonban az nem kenyér többé, hanem Krisztus titokzatos teste, úgy ahogyan az utolsó vacsorán az volt, ahogyan a Kálvária keresztjén értünk adatott s ahogyan húsvét hajnalán feltámadott.
Azután ismét lehajol és a kehelyben levő bor fölött mondja el a titokzatos erejű, isteni szavakat: „Ez az én vérem.” Abban a pillanatban megtörténik az átváltozás. Nem bor többé, amit látunk, hanem Krisztus vére, amely a Golgota keresztfájáról lecsorgott, hogy lemossa a világ bűneit. A csengő szavára a hívek ismét térdreborulva imádják az Úr Jézus vérét.
A pap imádkozik a holtakért, akiknek lelkei már egy másik világ titokzatos régióin az örök Istenhez igyekeznek minél közelebb jutni. Akik a templomban vannak, könyörögnek, hogy az Úr szabadítsa meg őket az elszakítottság homályából és nyissa föl előttük a fényesség és üdvösség birodalmát.
Ezután a Miatyánk jézusi imádságát mondja el a pap. A hívekkel együtt megszenteli Isten nevét, kéri, hogy jöjjön ide közénk Istennek, a békének, a jóságnak országa. Adja meg az Úr a mindennapi kenyeret ma és mindenkor, amíg élünk. Bocsásd meg a vétkeinket, hiszen azért haltál meg, hogy a bánat könnyeit hullatók lelkéről lemosd gyarlóságaikat. Mi is megbocsátunk minden ellenünk vétőknek és kérünk, hogy szabadíts meg bennünket a gonosztól.
Majd a pap kettétöri a szent ostyát. Ezzel jelképezni akarja Krisztus halálát, amikor a test elvált a lélektől. Ezután három gyönyörű ima következik. Az elsőben a pap békét kér az Egyháznak, hogy zavartalanul teljesíthesse hivatását. A második imádságban a bűneinktől való megszabadulásért könyörög és végül a hívek lelkének kéri azt a békét, amelyet hiába kérünk a világtól, mert csak Isten tudja megadni.
Ezt követően a pap kezébe veszi a szent ostyát és háromszor a mellére üt, ezekkel a szavakkal: „Íme! az Isten báránya, íme, ki elveszi a világ bűneit. Uram! nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondjad, és meggyógyul az én lelkem.” Krisztus az áldozati bárány, ő az, aki meggyógyítja lelkünket.
A pap magához veszi a szentostyát, azután megáldoztatja azokat, akik a Úr testének magukhoz vételére méltóknak tartják magukat. Alázattal térdelnek az oltár elé, fölébresztik magukban a bánat érzelmeit, hogy az megtisztítsa lelküket és magukhoz veszik a szent ostyában levő Úr Jézust, a nemesség, a jóság, a lelki szépség Istenét, örök üdvösségük zálogát.
A pap két szín alatt áldozik, a hívek csak a kenyér színe alatt. Miért? Azért, mert Krisztus teste eleven test, ahol az eleven test van, ott vér is van, s azért aki a testet magához veszi, Krisztus vérét is magához veszi.
A pap még néhány szép könyörgést mond, azután áldást ad: Áldjon meg benneteket a mindenható Isten: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Vigyétek magatokkal Krisztust s maradjon bennetek mindvégig az örök életre. Amen!
A szentmise a katolikus Egyház isteni kincse, az Oltáriszentségnek, a mi napunknak, lelki életünk forrásának nap-nap után adott hódolat. Élet, amely az örök mennyei forrásból, Krisztus testéből, piros véréből a lelkekbe csörgedezik, hogy felfrissítse, hogy a világgal való küzdelemben megerősítse és hogy a hitetlenség sötétségébe bevilágítson.
Mit mond a protestantizmus a szentmiséről?
Tagadja, nem hiszi. A bibliában nem látja még kialakítva, tehát tiltakozik ellene. Mikor mi azt mondjuk: de hiszen a lényeg teljes részletességgel föltárul már a bibliában is: ott az utolsó vacsora asztala, rajta a kenyér, a bor, ott a miséző Krisztus, aki átváltoztatta a kenyeret és a bort az ő testévé és vérévé, ott hangzott el az ő parancsa: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Nem tagadhatjátok, hinnetek kell, hiszen a bibliából ti sem szakíthatjátok ezt ki – akkor a régmúlt idők homályába menekülnek, hogy ott nem volt mise, hanem csak évszázadok múlva hozták divatba.
Erre mi azt mondjuk: jöjjetek a katakombákba, ott a mártírok sírja fölött megtalálhatjátok az első oltárokat, ahol a pap misét mondott, láthatjátok a képeket, amelyek az áldozást ábrázolják. Ne tagadjatok, higgyétek. Hitetlenül a vállukat vonogatják: Nem hisszük, nem tudjuk, nem akarjuk hinni. Átvették Luther szerepét, aki mint fiatal pap, szent félelemmel végezte szentmiséjét, aztán borzadozott Isten fölségétől, szeretett volna megszökni előle, aztán elhagyta a misézést, később megtagadta, végül üldözte: „Ha sikerül. a misét megszüntetni, akkor teljes győzelmet arattam a pápaság felett.” (VIII. Henrikhez írt levele 1522-ben) „Nincs a fajtalanságnak olyan bűne, mint a pápista mise utálatossága.” (Wartburgi prédikációja 1524-ben)
Ma a protestánsok egy része gúnyolódik a mise fölött. Nem lát benne mást, csak a papot, aki kifordul, befordul.
Lehet-e így beszélni komoly, keresztény embernek? Mi még a zsidók szertartása előtt is néma tisztelettel állunk meg. Miért? Mert ők is Istent imádják a maguk módja szerint s ha kigúnyolom az Istent imádó zsidót, megsértem Istent, akit imád, az én Istenemet, a te, az ő Istenét s ezért felelőséggel tartozom. Ne legyetek rosszabbak a Krisztust feszegető zsidónál.
Nem érzik-e a protestánsok, hogy ők felelősséggel tartoznak a lelkek világának lerombolásáért? Destruálni nem szabad a magyar állameszmét sem, annál kevésbé Isten birodalmát, a lelkek nagy épületét, amelyet Isten formált széppé, magasztossá. Nem érzik a protestánsok a felelősséget, ami Luthert oly sokszor háborgatta: „Te fel akarod forgatni az eddigi egyház nagy bölcsességgel fölépített rendjét. Nem tévedhetsz-e te is, ha a misemondókat tévelygőknek mondod?”
Krisztus a szentmisét nemcsak az emberek segítségére, hanem mint a legfölségesebb áldozatot a maga dicsőségére is szerezte, szabad-e ezt megtagadni nemcsak az emberektől, de magától Krisztustól? Kié ezért a felelősség?
Azt mondják: a mise latinul van, a hívek nem értik. Felelet: Ugyan! Ne legyetek olyan kicsinyek. Én miséztem az Atlanti Óceán hajóján, Franciaországban, amerikai, olasz és francia papok segédkezésével. Az egész szertartás az utolsó betűig mindenütt egy és ugyanaz. Krisztus nemcsak a magyarok Istene, hanem az olaszoké, amerikaiaké, franciáké, zulukaffereké, az egész világé. Az oltár előtt megszűnnek a nemzetiségek. A mise nyelve is holt nyelv, az élők utána igazodnak 1900 év óta. Mondjátok, nem fölséges-e: a századok sorai és a nemzetek tömegei alkalmazkodnak az őskereszténység formáihoz!
Egyébként a hívek, ki-ki a maga nyelvén mondatról-mondatra követi a pap szertartását, imádkozza a pap imádságát.
Csodálkoztok-e, ha Angliában, Amerikában a High Church és Németországban a Hochkirche buzgó protestáns papjai ismét miséznek a maguk protestáns templomában! Mit nekik Luther és a többi tagadó? Ők tanulmányozták a kereszténység törtenelmét és az ő lelkiismeretüket ez nyugtatja meg, nem pedig az okvetetlenkedő ellentmondás. Ők nem akarják elveszteni a Krisztus által alapított szentmise áldásait.
6. Elvesztették a bérmálást
Ha a hivő érni kezd, ha öntudata tisztába kezd lenni hitének alapelveivel, nyilvánosan, a világ előtt megvallja hitét, a püspök, mint az apostolok utóda ráteszi fejére a kezét és a kegyelem forrásának folytonossága szerint leesdi rája, átadja neki a Szentlélek Isten megerősítő kegyelmét, hogy hitét állhatatosan vallja és aszerint éljen.
A protestánsoknál van hitvallás, de a püspöki hatalom jogszerinti és tényszerinti folytonosságát szétrombolták – megszűnt. Így a protestáns konfirmáció nem lehet azonos a katolikusok bérmálásával.
7. Elvesztették az utolsó kenetet
Szent Jakab apostol világos szavakkal mondja: „Ha beteg valaki közületek, hivassa el az Egyház papját, aki imádkozik fölötte és megkeni őt olajjal az Úr nevében. Az imádság megszabadítja a beteget, s ha bűnökben van, azok megbocsátatnak neki.” Így az apostol.
Az orvosok szerint a vallása szerint élő katolikus ember hal meg a legnyugodtabban. Ezt ezer és ezer esetben tapasztaljuk.
Az ok a következő: Egy ember befejezte földi élete pályafutását. Gyarló, szegény, mint mi valamennyien. Érzi, hogy nagy út előtt, a túlvilági élet kapuja előtt áll. Tele van aggodalommal, remeg. Az emberektől, orvosi tudománytól nem várhat már semmit. Gyermekei, hozzátartozói könnyes szemekkel állják körül. Megtennének érte mindent, de a halál akkora úr, hogy az előtt a szeretet is csak letört szárnyakkal állhat meg. Itt már csak Isten segíthet. S ekkor megjelenik Isten szolgája s elhozza neki azt, amit Isten fia, az Úr Jézus Krisztus rendelt a betegek vigasztalására és megerősítésére: a szentségeket.
A beteg először meggyónik. Ha van a lelkén teher, amit az örök Bíró elé vinni nem akar, leteszi, meggyónja. A pap segíti a töredelmes bevallásban, az alázatos bánatban, elégtételt ad, megfogadja, hogy ha az Úristen visszaadja az egészségét, igyekszik teljesen Isten törvénye szerint élni. A pap a Jézustól kapott hatalom erejével feloldja őt bűneitől. Úgy, mint mikor a bíró szabadon bocsátja a börtön elítéltjét. Ezután megáldozik. Magához veszi az Úr testét, a legszentebb, legdrágább útravalót, amelyről az Úr mondotta: aki az én testemet eszi, annak örök élete vagyon és én föltámasztom őt az utolsó napon.
De még ez sem elég. Felveszi az utolsó szentséget. A pap megkeni a beteg szemeit, száját, orrát, füleit, kezeit, lábfejét szent olajjal és elmondja az Úr imádságát: Ezen szent kenet és az ő irgalma által bocsássa meg neked az Úr, amit látással, szóval, hallással, kezeiddel, a bűn után járással vétettél. Végül általános feloldozásban részesíti, megvigasztalja és távozik.
Mondjátok: van-e ennél értékesebb segítség. Nem isteni gondolat, nem isteni szeretet-e az, amely ezt kitalálta és az embereknek ajándékozta? Nem a földönjáró Jézust látjuk-e ebben a fölséges jótevésben, aki utána ment az elveszett báránynak, vállára vette és úgy vitte otthonába?
Ezt a beteg is érzi. Alig várta a vallás vigasztalását és mikor megkapta, végtelen hálával eltelve áldja Istent, aki ennyire jóságos hozzá. Megnyugszik, békével várja a mindinkább közeledő utolsó percet, az ajka imádságokat rebeg, Istenben nem szigorú Bírót, hanem jóságos, megbocsátó édes atyát lát. Szent hittel hiszi, hogy most válik valóra az imádság, amelyet a Miatyánk után mindennap szokott mondani: imádkozzál érettünk bűnösökért most és halálunk óráján. Igen, az Úr Jézus édesanyja, a mi édesanyánk könyörög Istennél a hazatérő fiúért, hogy otthonába, a szentek társaságába juthasson.
Minden pap egész sereg példát tud mondani a betegek csodálatosan megváltozott lelki állapotáról, sőt arról a nyugodt bátorságról, amellyel a legrettenetesebb változás, a halál elé mennek.
Higgyétek meg: ha másért nem, ezért az egyért érdemes katolikusnak lenni, hogy az ember megtanulhassa a nyugodt, szép meghalás tudományát, vagy ha úgy tetszik, művészetét.
Nehéz a pap helyzete? A betegszoba, a veszedelmes betegségek közelsége, az éjjeli gyóntatás, a nyomorúság, a szenvedés közvetlen szemlélete? Igaz! De a pap talán sehol sem érzi a maga munkájának értékét, isteni hivatását úgy, mint a betegágynál.
Mit mond minderre a protestantizmus? Azt, hogy mindez fölösleges, a protestáns ember lelke mindig készen áll a halálra, neki nincs szüksége az ilyen segítségre.
Mi azt mondjuk: Szegény testvéreink, sajnálunk, nagyon sajnálunk benneteket. Főleg, mikor annak a szerencsétlen betegnek lelki kifosztottságáért még a felelősséget is vállaljátok.
az OLDAL ELEJÉRE
TOVÁBB AZ V. FEJEZETHEZ
|