|
Írta: Lorenzo Scupoli 1589. (Megjelent a Szent Margit Lap 2008 és 2009 évi számaiban)
VISSZA AZ ELSŐ 11 FEJEZETHEZ
A lelki-áldozásról
Jóllehet az Oltáriszentséget napjában egyszernél többször nem szabad magunkhoz vennünk, de lélek szerint áldozni, áldozhatunk napjában akárhányszor, s ebben nem akadályozhat meg minket semmi a világon, kivéve hanyagságunkat vagy más vétkünket, s e lelki-áldozás néha oly kedves Isten előtt, hogy néha több szentségbeli áldozás (az illetők személyes vétke miatt) nem ér vele fel. Ha nevezetesen valamely vétkes indulatodon erőt venni s magadat valamely erényben gyakorolni akarod, tanácsos mindent, amit evégre foganatba találsz venni, azon szándékkal végezned, hogy szívedet az Úrnak elkészítsed, ki azt untalan kéri tőled. Ezután fordulj hozzá bizodalommal, s buzgó vággyal hidd meg, hogy jöjjön, szent malasztjával jöjjön segítségedre s oltalmadra, szabadítson meg ellenségeidtől, hogy egyedül ő legyen ura szívednek, vagy emlékezzél előbbi áldozásaidra, és szíves vággyal mondjad: »Mikor, édes Üdvözítőm, mikor veszlek megint magamhoz? Mikor méltatod megint látogatásodra árva lelkemet? Mikor?« Vagy indítsd fel magadban a hit, remény és szeretet indulatját, egy-egy fohásszal, egy-egy szívbeli gerjedelemmel ajánld meg s áldozd fel szívedet az ő szívének.
Tanácsos néha tüzetesebb készülettel végezni e lelki-áldozást. Evégre előtte való este állapítsd meg ebbeli szándékodat, és ami alkalmad akad önmegtagadásra s egyéb jóságos cselekedetre, úgyszintén rendes ájtatosságaidat irányozd a szándékba vett szent-áldozásra. Másnap reggel elmélkedjél e legméltóságosabb szentség áldásairól, arról, hogy mily boldog, ki az Oltáriszentségben méltóképpen részesül (amennyiben megfogyatkozott erényei felélednek, a léleknek megjön első szépsége, az Úr kínszenvedésének érdemei és malasztjai rája ruháztatnak), arról, hogy az Úr maga mennyire óhajtja, hogy őt magunkhoz vegyük és áldásaiban részesüljünk.
A hálaadásról Minthogy minden jó, amink van, s amit cselekszünk, Istentől és Isten által van, azért hálával tartozunk Istennek minden erény gyakorlatainkért és győzedelmeinkért, és minden kegyelmekért, a különösekért szintúgy, mint a közönségesekért, melyekben az ő jóvoltából részesültünk. Hogy ebbeli tartozásunknak kellőképpen megfeleljünk, szemügyre kell vennünk a célt, mely végett az Úr kegyelmeit adja, mert ebből látni, hogy miképp akarja Isten, hogy neki hálát adjunk. Minthogy pedig Isten minden jótéteményeinél főleg önnön dicsőségére (maga dicső voltára) tekint, avégre, hogy minket (mivolta tekintetéből) maga tiszteletére, szeretetére és szolgálatára bírjon, vedd fontolóra mindenekelőtt, hogy ő szent felsége mily hatalommal, mily bölcsességgel és kegyességgel éreztette veled maga jó voltát, maga szeretetét és kegyelmét.
Továbbá annak láttára, hogy benned (magadtól, magad érdeméből) nincs miért, nincs olyan, ami jótéteményre érdemes és méltó volna, de van bezzeg méltatlanság és háládatlanság akármennyi, mély alázatossággal imígy szólj az Úrhoz: »Honnan van, Uram, mi bírt téged arra, hogy ily méltatlan teremtést tekintetedre méltatnál, s engem annyi jótéteményben, annyi kegyelemben részesítenél? Áldott legyen a te neved örökön-örökké!«
A feláldozásról Hogy szíved, hogy magad teljes feláldozása ő szent felségének minden tekintetben kedves legyen, kettő kell hozzá. Egy az, hogy egyességben történjék azon áldozatokkal, melyeket Krisztus Urunk mennyei Atyjának hozott. Másik kellék, hogy akaratod szabad legyen minden ragaszkodástól a teremtményekhez.
Az elsőre nézve tudnod kell, hogy az Úr e siralomvölgyében élte fogytáig nemcsak magát és maga cselekedeteit, hanem egyetemben minket is és minden cselekedeteinket a mennyei Atyának feláldozta. Mire nézve (hogy szolgálatunk Isten előtt kedves és az örök életre érvényes és érdemes legyen) hozzá csatlakoznunk s magunk áldozatát az övével egyesítve, áldozatunkat az ő érzelmeivel s az ő érdemei által kell bemutatnunk.
Ne tapadjon tehát áldozatodhoz mellékes érdek. Tégy le minden önakaratról, minden önzelemről; ne nézz se földi, se mennyei javakra, hanem tisztán csak Isten akaratjára és a gondviselésre, melynek magadat tökéletesen alája vetvén, s minden mulandót feledve, imígy kell szólnod: »Íme, én Uram és Teremtőm, én mindenestül s akaratom teljes feláldozásával a te szent akaratod és gondviselésedre bocsátom magamat; tégy velem, amit akarsz, s ahogy jónak látod életemben, halálomban és halálom után, síron innen és síron túl.« Valahányszor valamely jóságos cselekedetet Istennek feláldozni szándékozol, hamikor például böjtöléssel, imádsággal, béketűréssel, munkával, más-más jóságos cselekedettel áldozatot akarsz hozni Istennek: fordítsd elsőbben elmédet azon áldozatra, melyet Krisztus Urunk böjtölésével, imádságával, béketűrésével, fáradalmaival s más-más cselekedeteivel mennyei Atyjának hozott vala. Szíved szándekával és érzelmével csatlakozzál az ö szíve szándékához és érzelméhez – tekintettel az ö áldozatának becsességére és erejére, bizodalommal az ö érdemeiben, áldozd fel, amivel magad részéről kedveskedni akarsz ö szent felségének.
Hogyha Krisztus Urunk cselekedeteit vétkeidért akarod feláldozni a mennyei Atyának, ezt következő módon teheted. Vess futó tekintetet bűneidre általában, néha fordítsd szemedet egy-egy vétkedre nevezet szerint. S annak láttára, hogy lehetetlen magad érdeméből Isten haragját megengesztelned s Isten igazságának eleget tenned, folyamodjál Ő-egy-fiának életéhez, kínszenvedéséhez és halálához. És egyik-másik cselekedetéről, például hogy ö böjtölt, imádkozott, virrasztott, szenvedett, vérét ontotta, magadban elmélkedve, azt fogod látni, hogy ő noha nem volt kénytelen vele, de megtette, meghozta az áldozatot, azért, hogy mennyei Atyját megengesztelje és tartozásaidat lerója. Érted böjtölt, érted imádkozott, érted szenvedett, érted ontotta vérét, érted áldozta fel magát, magát érted közbevetve és érted közbenjárva. Mintha mondaná: Örök atyám, íme szent akaratod szerint bőséges elégtételt szolgáltatok eme lélek vétkei és tartozásaiért. Rája ruházom érdemeimet, s ezekre kérlek, tessék szent felségednek neki megengedni s őt választottaid számába fogadni. Eme feláldozást gyakorolhatod más-más szempontból, Urunk szentséges életének és halálának más-más szakára, más-más titkára nézve, cselekményről cselekményre, állomásról állomásra menve; gyakorolhatod nemcsak magadért, hanem másokért is, élőkért és holtakért – nagy áldással.
A lelki aszályról A lelki élet néha derűre, néha borura fordul, hideg. meleg napok váltakoznak; van úgy, hogy szinte érezzük gerjedezni magunkban a buzgóságot, lelkünk édes vigasztalásokban áradoz s boldognak érzi magát égedelmében, mintha csak Tábor-hegyének mennyei fény lepte ormán mulatoznék; van úgy, hogy borul az ég, nap nap után semmi fény, semmi harmat, a lelki élet kopár sivatagnak tetszik, az imádság maga száraz, oly száraz, hogy szinte terhünkre esik, szolgálatunkban semmi öröm, semmi vigasztalás, a lélek mintha az Olajfák hegyén sötét árnyak, rideg sziklák közt járna. Más-más lelki hangulat, az egyik bővelkedik, a másik szűkölködik lelki vigasztalásokban; amazt érzetbeli buzgóságnak, emezt lelki aszálynak mondják. Az érzetbeli buzgóság majd a természettől, majd a gonosz lélektől ered, majd meg az isteni malasztnak munkája bennünk; gyümölcséről ismerhetsz a fajára. Ha nem jár erkölcsi javulással, attól tarthatsz, hogy buzgalmasságod a gonosz lélektől való vagy a természettől, s annál gyanúsabb, minél több élvezettel és gyönyörködéssel talál járni, minél inkább ragaszkodol hozzá, kivált ha elbizakodás is járul hozzá és nagyra vagy vele. Hogyha tehát úgy érzed, hogy elméd-szíved lelki élvezetekben dúslakodik, ne sokat keresd, hogy honnan fú a szél; ne sokat építs rajuk, ne hadd magadat megtántorítani semmiséged érzetében, hanem annál gondosabban őrizkedjél a csalódásoktól s minden akaratosság és ragaszkodástól még a lelki dolgokban is, s csak Istent s az ő kedves szent akaratát tartsd szemmel. Ha így jársz el, a bennök lelt édesség, akár a természettől, akár a gonosz lélektől eredett legyen, elveszti kábító izét és az isteni malaszt forrásából fakadt vigasztalásra fordul.
A lelki aszály szintén a mondott három okból eredhet. A gonosz lélektől, hogy a szellemet lankassza s a lelki élet gyakorlataiból a világ szórakozásaira és gyönyöreire csalogassa. Magunktól, magunk vétkéből, ragaszkodásunkból a mulandó dolgokhoz és hanyagságunkból. Végül Istentől buzdításunkra, hogy jobban igyekezzünk felhagyni minden ragaszkodással és foglalkozással, mely nem Istenre vall. Vagy okulásunkra, hogy magunk kárán tanuljuk megbecsülni, jövőre jobban megbecsülni az ő ajándékait, s hogy alázatosabbak és szemesebbek legyünk azoknak megőrzésében. Vagy azért, hogy tanuljunk végképp lemondani magunkról, még a lelki vigasztalásokat illetőleg is, s nem az adományokon, hanem az adományozón csüngve szívünk-lelkünk egész szerelmével, tanuljunk nem zsoldosok módjára, hanem nemes leventék szerint tisztán szeretetből szolgálni urunk-királyunkat. Hogy teljes öröme teljék bennünk, midőn látja, hogy tűzön-vízen keresztül követjük az ő zászlóját, a kereszt zászlóját, s az ő malasztjának oltalma alatt minden erőnkből harcoljuk az ő harcait. Hogyha aszály közben nap és hold elsötétednének, s oly ürü köd szállna lelkedre, hogy nem tudnál hova lenni, merre fordulni, kár volna elcsüggedned; lelked árvaságában maradj csöndesen a kereszt tövénél, távol minden földi vigasztalástól, mellyel a világ vagy a teremtmény meg találnának kínálni. Ne panaszkodjál, ne beszéld gyötrődésedet senki fiának, megválva lelki-igazgatódtól, ennek is ne a nyerendő könnyebbség kedvéért, hanem utasítása végett, hogy győzzed türelemmel – Isten kedves szent akaratja szerint. A szentáldozásokat, imádságaidat s egyéb lelkigyakorlataidat folytasd, nem azért, hogy leszállj a keresztről, hanem hogy erősödjél és győzzed felmagasztalni e keresztedet a Megfeszítettnek nagyobb dicsőségére. És ha belzavarodásodtól nem tudsz megszokott módon elmélkedni és imádkozni, elmélkedjél és imádkozzál úgy, ahogy telik tőled; ha nem győződ gondolkodással, némi erőltetéssel győzheted akarattal és szóval, hol magadat, hol az Urat szólítva; meglásd ily beszélgetésnek mily csodálatos foganatja lesz, szíved fel fog bátorodni és erőre kapni.
Ilyenkor jó hasznát veheted a Szentírásból vett következő fohászoknak. »Mért vagy szomorú, én lelkem, és mért háborgatsz engem? Bízzál Istenben, mert még hálát fogok adni neki; ő orcám szabadítója és én Istenem. Miért távoztál, Uram, messze? elfordulsz tőlem az alkalmas időben, a szorongatásban?«
Ehhez tartva magadat, türelmességed és imádságod magasra fogja lobogtatni szíved áldozatának lángját, magasra Isten színéig, és te (amint mondám) valójában és igazán buzgó leszel. Istenességed csorbát nem fog szenvedni, mert az istenesség voltaképpen akarat dolga, az akaratnak élénk és határozott készsége követni Krisztust, kereszttel vállainkon követni őt, valamerre kedve tartja. Szíves készség Istennek szolgálni minden, de minden áron, Istennek Istenért szolgálni s néha Istent Istenért el is hagyni. Abban is csalódnak, kivált nők, kik midőn félénk gondossággal tartózkodnak a bűnnek minden árnyékától, néha félelmetes, vad és irtózatos gondolatoktól meg fertelmes látomásoktól is ostromoltatnak, egészen megzavarodnak, minden kedvüket vesztik, és azt hiszik, hogy már veszve vannak, hogy Isten egészen elhagyta őket, mert nem képzelhetik, hogy ily gondolatok rajától zaklatott szívben Isten szent malasztja lakozhatnék. Ebbeli lelki gyötrelmükben csakhogy kétségbe nem esnek, s felhagyván minden jó gyakorlataikkal, visszaköltöznek Egyiptomba. Félre értik a kegyelmet, melyre az Úr őket méltatja, kísértésektől hagyván őket zaklattatni, hogy önismeretre hozza őket, s látván, nagy szükségük van az ö oltalmára, hozzá meneküljenek. Oktalanság tőlük panaszokra fakadni és nyughatatlankodni azért, amiért hálával tartoznának véghetetlen kegyességének. Ami téged illet, ily helyzetben azt kell tenned, rendetlen indulatod és szenvedélyed legmélyére kell leszállnod, szíved minden szegét-zugát szemügyre venned, mert Isten úgy akarja, javadra akarja, hogy lássad, mire volnál képes. Mily hajlandó volnál minden mégoly nagy gonoszságra is, s hogy az ő oltalma nélkül magadtól hanyatt-homlok rohannál a végső veszedelembe. Az, hogy figyelmeztet a veszélyre, nyilván nagy szeretetre és különös gondoskodásra mutat Isten részéről. Mutatja, hogy nem hagyott el, nem akar elhagyni, azt akarja, hogy nagyobb buzgósággal ragaszkodjál hozzá s az ő szárnyai alatt menedéket lelj. Mindez nyilvánság nem arra való, hogy kedvedet elejtsed, nem ok elcsüggedésre, hanem igenis arra való, hogy reményt keltsen benned, hogy nagy bizodalmat végy Istenhez, hogy nagy alázatossággal forró hálát adj ő szent felségének, és kettőztetett buzgósággal ragaszkodjál hozzá. Ami pedig ama vad gondolatokat és kísértetes támadásokat illeti, legjobb kurtán bánni, szóba sem állni velök. Kínozni, megkínozhatnak, de nem árthatnak; jobban boldogulsz velök hallgatag béketűréssel és okos megvetéssel, mint töprenkedő erőszakoskodással.
A lelki számvétel Lélekbe járó dolog, hogy erkölcsi állapotára kinek-kinek legyen gondja. A lelkiismeretesség egyik követelménye, hogy magunkkal napról napra számot vessünk. E lelki számvételben háromra kell ügyelni: először a napközben ejtett hibákra, másodszor a hibák okaira, harmadszor az okok megszüntetésére, arra, hogy hogyan kell végökre járni s az ellentétes erényekre szert tenni.
Az elsőre, a vétkekre és fogyatkozásokra nézve, az kell tenned, amit föntebb tanácsoltam megsebesülés esetére. Győzedelmeidet és jóságos cselekedeteidet mindenkor gyanús szemmel vedd. Nem is tanácsos azokkal sokat foglalkozni, mert ez csaknem elkerülhetetlen veszedelemmel jár, s alattomos ingerrel hiú dicsőségre, tetszelgésre és kevélységre. Ami jót tettél, (már úgy, ahogy) bízd Istenre; inkább azt nézd, hogy mi van még hátra. Ami továbbá a napközben vett jókért tartozó hálaadást illeti, ismerd el az Úr színe előtt, hogy ö a szerzője és végrehajtója minden jónak, s adj hálát ö szent felségének, hogy annyi nyílt ellenségtől megoltalmazott, és tudja hány alattomos támadástól megmentett, hogy jó gondolatokat s a jóra alkalmakat szolgáltatott, nemkülönben minden jótéteményekért, melyekről nincsen tudomásod.
Nincs fegyverszünet mindhalálig
Egyebek közt, mik e lelki harchoz megkívántatnak, nevezetszerint szükséges az állhatatosság szemben rendetlen indulatainkkal, melyek körül folyton-folyvást van mit nyesegetnünk és gyomlálgatnunk, mert e rendetlen indulatok nem vesznek ki soha e világéltünkben, ellenben a haszontalan gaz módjára untalan ki-kihajtanak. Továbbá oly ellenségekkel van dolgunk, kik nem szűnnek meg soha gyűlölni minket s vesztünkre törni, kikkel balgaság volna békekötésről vagy fegyverszünetről álmodni, kik annál dühösebben kegyetlenkednek, minél inkább akarna valaki velök barátságra lépni.
Mindamellett kár volna megrettenned akár hatalmaktól, akár sokadalmaktól, mert e harcban csak az vesz el, aki maga akarja vesztét. Ellenségeink minden hatalma azon fővezér kezében van, kinek dicsőségéért harcolni kötelességünk. Ne félj, nem hagy vereséget szenvedni, maga kész fegyvert ragadni melletted, és hatalmasabb lévén minden ellenségeidnél, kezedre bocsátja a győzedelmet, csakhogy vele tarts, emberül harcolj az ő társaságában, nem támaszkodva magadra, hanem az ő erejére és hatalmára. Rajta tehát, kedves lélek, követve fővezéred nyomdokait, ki meggyőzte a világot s önnönmagát halálra adta érted. Nemes szívvel harcold végig ezt a harcot, minden ellenségeid végső megrontásáig; kár volna csak egynek is megkegyelmezned; ebből csak baj, nagy baj lehetne, lenne szálka a szemedben, tőr az oldaladban, mely megakasztana gyors haladásodban győzedelemről győzedelemre.
Készület a döntő csatához a halál óráján Jóllehet egész életünk e földön szünetlen harc, de a legfontosabb, a döntő csata majd csak hosszú utunk utolsó állomásán lesz, mert aki itt vereséget szenved, nem épül fel soha többe. Ami téged illet, hogy majdan helyt állj, azt tedd, viaskodjál vitézül, amíg bírod, minthogy aki életében derekasan viselte magát, megszokott helyes módjával halála óráján is győzedelmet szokott aratni. Azonkívül kettőt ajánlok. Először elmélkedjél többször a halálról, hogy ha majd üt az órája, kevesebbet félj tőle, s elméd bátorsággal megállja a végső harcot. A világ fiai efféle gondolatoktól fáznak és félnek, a halál gondolatának árnyékától is szöknek, hogy ez a mulandó dolgokban lelt kedvüknek szárnyát ne találja szegni. Kellemetlen, kínos arra emlékezniük, hogy, amihez annyira ragaszkodnak, attól, akarják ne akarják, meg kell válniuk. Ebbeli rendetlen ragaszkodásuk időjártával nem hogy alábbhagyna, hanem egyre erősebb lesz, miért is megválni ez élettől s az annyira kegyelt dolgoktól – mondhatatlan rettenetes nekik, kivált azoknak, kiknek több módjuk volt örömüket lelni bennük. Másodszor, hogy e fontos készület jobban sikerüljön, tanácsos néha azon helyzetbe gondolnod magadat, mintha egymagad minden segítség nélkül a halál szorongatásai közt vergődnél, és gondolóra venned a következendő dolgokat, melyek majdan aggaszthatnának. S ily helyzetben elmélkedjél az ajánlandó eszközökről, hogy azoknak minél jobb hasznát tudjad venni ama végső ínségedben, mert a kardvágást, melyre csak egyszer kerül sor, jól be kell gyakorolnod, nehogy elhibázzad s oly kárát lássad, melyet lehetetlen többé helyreütni.
Ellenséges támadások halálunk óráján Első támadás a hit ellen Négyféle a fő és legveszedelmesebb támadás, melyet ellenségeink halálunkkor ellenünk intézni szoktak. Első a kísértés a hitre nézve, második a kétségbeesés, harmadik a hiú dicsőség, negyedik a gonosz lelkeknek különféle ármánykodása.
Az első ostromot illetőleg, mihelyt az ellenség ál-okoskodásaival háborgatni kezd, menekedj el legott az értelemtől az akarathoz és mondjad: Távozzál, sátán, hazugság apja, semmi szükségem okoskodásodra, hallani sem akarok róla. Elegendő nekem hinni, mindazt hinni, amit az Anyaszentegyház hisz. Mennyire csak teheted, adj túl minden olyan gondolaton, melyek csak messziről is ellenkeznek a hittel, ha mégoly jámboraknak tetszenének is. Hanem a gonosz lelek orvtámadásának vedd a dolgot, ármánynak, hogy alkalmat kapjon vetekedésre. Mindenekfölött pedig a keresztre feszített Üdvözítődre függesztve szemedet és szívedet, mondjad: »Én Istenem, én teremtőm és megváltóm, siess segítségemre, s ne távozzál tőlem, hogy én se távozzam egy hajszálnyit sem a te Anyaszentegyházad hitétől; adjad kegyelmesen, hogy ebben a szent hitben, melyben a te kegyelmed és irgalmad jóvoltából születtem, halandó életem napjait el is végezzem – a te örök dicsőségedre!«
Második támadása remény ellen A második ostrom, mellyel a gonosz lélek végső vesztünkre tör, a borzadalom, mellyel bűneink emlékezete által rettegtet, hogy a kétségbeesés örvényébe döntsön. Ilyen veszedelemben szolgáljon biztos szabályul, hogy ily gondolatok, melyek bűneidre emlékeztetnek, Istentől s az ő szent malasztjától erednek, ha alázatosságot, töredelmességet és isteni bizodalmat keltenek benned; ha pedig nyugtalanságot okoznak, bizalmatlanságra és csüggetegségre vezetnek, ámbár a dolog valónak, elegendőnek is látszik elhitetni veled, hogy el vagy kárhozva, s hogy lejártak már számodra az üdvösség napjai; bizonyos lehetsz benne, hogy efféle gondolatok az ördögnek kápráztatásai; alázd meg magadat s méltatlanságod érzetében azért is bízzál Istenben! Ezáltal az ellenséget saját fegyverével fogod leteríteni és Istennek kedves dolgot fogsz tenni, az ő tiszteletére és dicsőségére. Igenis, fájlald, hogy Istent megbántottad, valahányszor bűneid eszedbe jutnak; de bánatod forduljon bizodalomra Megvált6d és Üdvözítőd kínszenvedése tekintetéből, könyörgéssel bűneid bocsánatáért. Sőt a mondója vagyok, ha azt gondolnád is, hogy az Úr maga éreztetné veled, hogy nem tartozol az ő juhaihoz, még akkor sem szabad elejtened a bizodalmat hozzá, hanem nagy alázatossággal imígy kell hozzá fordulnod: »Megvallom, Uram, nagy okod van, hogy bűneimért elkárhoztass engem; de én sokkal nagyobb okot találok a te irgalmasságodban, hogy nekem megbocsáss. Minélfogva teljes szívemből esedezem e nyomorult s gonoszságáért igenis kárhozatra méltó, de a te drága szent véred árán megváltott teremtményed üdvösségéért. Szeretnék, én Üdvözítőm, üdvözülni általad s a te dicsőségedre, és bizodalommal a te véghetetlen irgalmasságodban, teljesen a te kezeidre bocsátom magamat. Tégy velem, amit akarsz; ha megölsz is, nem vesztem reményemet tebenned!«
Harmadik támadás a hiú dicsőség ábrándjaival
A harmadik ostromot a hiú dicsőség és elbizakodás támasztja. Soha semmi okkal-móddal ne hadd magadat arra csábíttatni, hogy magadban, magad munkáiban és viselt dolgaidban tetszelegj magadnak, hogy azokkal dicsekedjél, miattuk elbizakodjál; hanem minden örömedet, minden bizalmadat és dicsőségedet helyezd az Úrban, az ő irgalmasságában, az ő életének, kínszenvedésének és halálának munkáiba. Ezen utasítást ha követed, valamennyi ellenséged sem fog ki rajtad; megnyílik előtted az út, melyen örvendetes lélekkel tarthatsz a mennyei Jeruzsálemnek.
Különféle kaparódzások és szemfényvesztések Hogyha engesztelhetetlen ellenségünk, ki sohasem szűnik vesztünkre törni, kápráztatásaival kerülgetne s világosság angyalának öltözve, hamis látomásokkal kísértene: ne hajts rája, ne tágíts és semmiséged érzetében bátran mondd oda neki: Elpusztulj előlem, boldogtalan, eredj sötétségedbe; én nem vagyok méltó mennyei látomásokra, s nem szorulok egyébre, mint én Jézusom irgalmára, a Boldogságos Szűz, Szent József és a többi szentek esedezéseire. S habár csaknem nyilvánságos jelek csakugyan mennyei jelenésekre engednének következtetni, utasítsd azokat vissza, s lehetőleg messze űzd el magadtól. Ne félj tőle, hogy méltatlanságod érzetére épített ellenszegülésed visszatessék az Úrnak, mert ha az ő keze munkás a dologban, talál ő módot a dolog felderítésére, s te nem vesztesz semmit miatta, mert aki az alázatosaknak osztja kegyelmeit, nem fogja irgalmát megvonni oly cselekedetektől, melyeknek alázatosság a rugója. Íme, a közönségesebb fegyverek, melyekkel ama végső állomáson az ellenség reánk szokott törni. Rendesen kinek-kinek a gyöngéjét támadja meg, ama különös hajlandóságának támad, melyre leggyarlóbbnak látja. Mire nézve, mielőtt a nagy ütközet órája elérkeznék, hevesebb szenvedélyeink ellen, kivált azok ellen, melyek leginkább uralkodnak rajtunk, derekasan fel kell fegyverkeznünk és vitézül harcolnunk, hogy az utolsó riadóra jobban győzzük a harcot életre-halálra, midőn készülethez se idő, se alkalom nem lesz többé. »Hadakozzál ellenük teljes elvesztésükig!« (Kir 15,18) Vége
vissza |