|
Dr. theol. Klaus Obenauer a bonni egyetem katolikus-teológiai fakultásának magántanára. A cikk eredetije ezen a linken található: http://www.katholisches.info/2012/07/11/jungfraulichkeit-in-der-geburt-zum-konflikt-zwischen-der-fsspx-und-erzbischof-muller [A szöveg egyfelől tudományos, másfelől – szerintem – sok helyen nem világos. Különösen e helyeket szó szerint fordítom, akkor is, ha így sem derül ki egészen egyértelműen, hogy a szerző mit is akar mondani. Egyébként a professzor is tisztában van vele, hogy írása túlságosan nyakatekert, és ezért többször elnézést is kér. Tételezzük fel, hogy nem szándékosan akart ködös lenni, bár ez sem kizárt. Mindazonáltal a lényeg nagyon fontos: ehelyütt egy ma is oktató egyetemi tanár mondja ki, hogy amit Müller püspök leírt, nem hithű. Ennek az írásnak a végén áll az a mondat, amit saját cikkem végén idéztem: „Wäre es nicht Gottes Kirche, würde ich sagen: ich gebe mein Eintrittsbillet zurück!” – „Ha nem Isten Egyháza lenne, azt mondanám, hogy visszaadom a belépőjegyemet!”]
Csak azért, mert különböző helyekről megkértek, szólok hozzá Müller érsek, a Hittani Kongregáció új prefektusa és a Pius Közösség közötti vitához a „virginitas in partu”, Mária szüzessége a szüléskor kérdésében. Ezért már előre is elnézést kérek a visszafogottságomért, mely egyeseket irritálhatja. 1. Az ügy állása és a történelmi hátterek
Már a Pius Közösség világosan megmondta, hogy nem magát Müller érseket nevezi eretneknek, hanem azt nevezi eretnekségnek, amit Dogmatika könyvében a „virginitas in partu” ügyében előad. Egészen világosan kijelentem: Müller érsek azok szerint, amit nekünk kijelentéseiben és viselkedéseiben kinyilvánít, egészen biztosan nem eretnek. …
A dogma értelmezése olyannyira önkényesen meghamisított lehet, hogy annak bizonyítása, hogy feltétlenül hűséges akar maradni valaki a hitszabályhoz, merő üres szólammá degenerálódhat.
E fejtegetésekkel se nem akarok kibújni az egyértelműség kötelezettsége alól, se nem akarom, bármily okból is, Müller érseket kioktatni.
Ez a vita többek között Karl Rahner ismert fejezetében, Virginitas in partu (kinyomtatva: Össze művei 9, 653-678) olvasható, melyre Müller is hivatkozik. Miközben Mitterer azt a tézist képviselte, hogy éppen Mária igazi anyasága érdekében az említett rendkívüliségeket ki kell zárni a szüléskori szüzesség meghatározása alól (szerinte a szüléskori szüzesség nem mond mást, mint a szülésnél a szűzi foganásra való hivatkozás), Rahner az említett fejezetben arra szorítkozik, hogy a dogma biztos tartalmát e rendkívüliségekre való hivatkozás nélkül nevezze meg, anélkül, hogy magában az ügyben Mitterer állítása ellene akarna mondani; miközben nála, ellentétben Mittererrel, a virginitas in partu-nak egy önálló értelmezéséről van szó, mely nem redukálható a szűzi foganásra való hivatkozásra. Mindazonáltal Rahner és nyilván Mitterer aligha számítanak, ami a tradicionalista teológusokat illeti, gyanú nélküli garanciának egy a dogmához hű teológiai vitában. Csakhogy Mitterer tézisei nem csak ellenzőkre, hanem befogadókra, mégha óvatos befogadókra is talált. És ezek között Rahner a nyilván gyanún felett állónak számító Ludwig Ott-t említi meg. 2012. július 22.
Én itt Ott híres, „A dogmatika vázlata” (Grundriss der Dogmatik) című könyvének tizenegyedik és utolsó, 2005-ös bonni kiadására utalok, melynek 300. oldalán ez olvasható: „Annak közelebbi meghatározása, hogy a szűzi sértetlenség a szülésben a fiziológiai oldal alapján miből áll, nem tartozik az Egyház hitéhez. … A teológiai magyarázat a szülésnél meglevő testi sértetlenséget a rendetlen testi vágyaktól való mentességgel hozza összefüggésbe. Ez a testi szervek és folyamatok fölötti lelki erők egyedülálló uralmát eredményezte. Ebből az következik, hogy Mária Jézus születésekor tökéletesen aktívan viselkedett, ahogy erre a Szentírás is utal (Lk 2,7). … A testi sértetlenség a szüzesség materiális eleme a szülésben, miközben a szexuális szenvedély hiánya a formális elem.”
Itt félbe kell szakítanom a professzor úr tanulmányát. Elsőként azzal a megjegyzéssel, hogy egy ma is aktív teológiai egyetemi tanár manapság miért idéz egy mű tizenegyedik kiadásából, mely ráadásul már jóval a szerző halála után jelent meg. Ludwig Ott 1985. augusztus 25-én halt meg, az idézett kiadás pedig 2005-ben látott napvilágot. Ilyet szerintem semmikor nem szabadna tenni, de pont most, amikor az egész probléma gyökere a közbeeső idő megváltozott teológiai felfogásában keresendő, ahogy maga a professzor is állítja, ez az eljárás különösen érthetetlen.
Ebben a már átdolgozott kiadásban a Dr. Klaus Obenauer által hozott rész egyáltalán nem található. Ami található, az egyfelől tartalmában is csak nagyjából egyezik a 2005-ös kiadás szövegével, másfelől hangnemében, szóhasználatában eltér attól. Ezért az is elképzelhető, hogy a 2005-ös változat kozmetikázott, vagy egy idős ember megtévelyedése (az Egyházban a zsinat óta számtalan ilyen példa ismert, például Szunyogh Xavér atya esete). Ezek után következzenek Ott 1957-es dogmatika könyvéből azok a mondatok, melyek tartalmukban a leginkább megfelelhetnek a 2005-ös kiadásban álló mondatoknak. Mielőtt ezeket idézném, azt sem mellékes megjegyezni, hogy ezek a részek a könyvben kisbetűvel szedettek (azért nem szerepelnek a honlap megfelelő oldalán), mintegy megkülönböztetésül a többi szövegtől, mely magát a dogmát, és nem annak vitáját tárgyalja. [Itt jegyzem meg, hogy egyszerű laikusként fel nem foghatom, hogy hogyan lehet egy katolikus dogmáról egyáltalán véleményt formálni, ellenérveket róla felhozni stb. Én azt hittem, hogy a katolikus dogma nem csak egy hitigazságot rögzít megkérdőjelezetlenül, de azt is mindörökre kizárja, hogy egy dogma tárgyáról tovább vitázni lehessen. Erről Franz Spirago professzor (1862-1942), aki a k. u. k. idejében volt hittantanár így írt „Antikrisztus” című 1921-ben kiadott könyvében: „A Szentírás nem terjeszt mendemondákat, mert Isten szavát tartalmazza, és ezért egészen komolyan kell venni. De az, amit a Szentírás és a teljes érvényű tradíció mellett csak egyes egyházatyák és a privát-kinyilatkoztatások mondanak az Antikrisztusról, nem képezi a kötelező érvényű hit tárgyát, ezekről mindenki kifejtheti a véleményét, egészen addig, amíg nincs meg a kérdéses tárgyban a katolikus Egyház ítélete.” Ebből az állításból egyértelműen következik ennek ellentéte, vagyis: amennyiben az Egyház már döntött egy kérdésben, az azt is automatikusan magában hordozza, hogy arról már senki sem fejtheti ki többé a saját véleményét.] Ludwig Ott szövege az 1957-es kiadásbóól: „Mária szüzessége magában foglalja a virginitas mentis, vagyis az állandó szűzi érzületet, a virginitas sensus, vagyis a nemi vágyak rendetlen rezdülésétől való mentességet, és a virginitas corporis, vagyis a testi sértetlenséget. Az egyházi dogma először a testi sértetlenségre vonatkozik.
A dogma csak Máriának a szülés aktusa alatti testi szüzessége fennmaradásának tényét jelenti ki, anélkül, hogy közelebbről meghatározná, hogy ezt fiziológiailag hogyan kell megmagyarázni. Az atyák és a skolasztikusok általánosságban a szűzhártya sértetlenségeként fogták fel, és ennek megfelelően azt tanították, hogy Mária csodás módon a méh kinyílása és a szűzhártya sérülése, és következésképpen fájdalom nélkül szült (lásd: S. th. III. 28.2). Mint fentebb már mondtam, Ott ezeket a részeket kisbetűvel hozta, majd rögtön visszatérve a nagybetűre azzal folytatta, hogy a szentatyák ezt az elméletet elutasították, és – ahogy Schütz Antalnál is olvasható – különböző fórumokon lefektették a dogmát Mária örökös, tehát a szülés alatt is megmaradó szüzességéről. Ludwig Ott a fejezet végén kisbetűvel még hozza az érveket is, Izajás, Ezekiel és a többiek ide vonatkozó jövendöléseit, illetve az egyházatyák tanításait.
Ludwig Ott itt fordított szövegének német eredetijét is közlöm: Feltéve: 2012.július 27. A kitérőt befejezve, visszatérve Dr. theol. Klaus Obenauer szövegéhez:
Ismét csak elnézést kell kérjek: Amit én itt előadok, az nem egy tudományos szakdolgozat. Ahhoz gondosabb kutatómunkát kellene végezni. Mégis, az imént bemutatott körülmények a következő következtetéseket engedik meg számomra: Müller megnyilatkozásai a jelenlegi teológia meglehetős széles áramlatába tartoznak, mely azonban [teológia-hűség szempontjából] egyértelműen gyanús személyekig nyúlik vissza.
Ugyanakkor 1960-ban a Szent Officium kiadott egy Monitum = intést, melyben arra szólított fel, hogy a virginitas in partu vitában ne kövessenek olyan utat, mely világosan ellentmond az Egyház hagyományos tanításának vagy sérti a hívek jámbor érzületét. [Ezzel kapcsolatban lásd Gaudron atya válaszát.] Ami a német nyelvterületet illeti: Ahol manapság még egyáltalán igenlő formában foglalkoznak az egyházi hittel Mária szüzességének tárgyában (ahelyett, hogy egyszerűen kikerülnék ezt a témát), ott ezt a legnagyobb mértékben a Mitterer-Rahner vonal alapján teszik. Ezért aligha lehet más ítéletre jutni, mint hogy Müller püspök fel van mentve, mégpedig oly mértékben, mely a személyes jóhiszeműségen, melyet még feltételezni lehet róla, is túlmegy. [Ez most mit jelent?] Úgy gondolom, ezeket a tényeket egyszerűen így kell elfogadni. 2. A hagyományos értelmezés kötelező érvényűségéhez
A figyelmes olvasó észrevehette a nüanszírozásomon: Az a kérdés marad elintézetlen, hogy vajon ez a (dogmatörténetileg nézve) fiatalabb irányzat a virginitas in partu tartalmi jelentőségének meghatározásában, ami mára messzemenőkig elterjedt már, valóban megengedett-e? Ez, bár a tanítóhivatali visszafogottság szélárnyékában mozog, ami azonban magára nézve nem sokat mond, inkább egy zavarodottságot juttat kifejezésre.
Nagyképűség volna tőlem azt várni, hogy Rahner érvei ellen szóló eme rövid megjegyzésekkel éppen e kvalifikáció rovására adekvát módon tudjak Rahnernek válaszolni, egy olyan érvre, mely maga csupán néhány oldalon, és mégis dogmatörténetileg döbbenetes olvasottságban és dogmaértelmezésileg előkelően a fent említett szakaszban tárul ki. [Ez talán azt akarja mondani, hogy Rahner rövid, de előkelőnek tűnő megjegyzései akkora utánzást és hatást váltottak ki, melyekkel ő nem versenyezhet – ez sajnos igaz, hiszen az emberek imádják, ha azt bizonyítja be nekik valaki, hogy ők nem is annyira rosszak, amikor elhagyják a hitüket.]
Egy patrisztikus dokumentációt itt nem tudok felmutatni. Ezért arra az egyszerű tényállásra szorítkozom, hogy a nyugati Egyház vonatkozásában, mely az 1054-es nagy szkizma óta a katolikusság egyedüli örököse lett, a patrisztikus örökség egészen egyértelműen (legalábbis majdnem) exkluzív átvétetett a konkrét testi módon értelmezett virginitas in partu értelmében, tehát az említett rendkívüliségek értelmében. Feltéve: 2012. július 31.
Szent Tamás második és harmadik ellenérve, valamint ezek megoldása még a legcsekélyebb kétséget sem hagyja meg. A második ellenvetés elébe vág a modern kérdésnek: talán a „lezárton” („per clausa”) való belépés mégis egy fantasztikus szülést dokumentál az igazi szülés helyett (melyhez ragaszkodni kell!)? Tamás erre a felvetésre lakonikusan így válaszol: Krisztus, mint az Isten-ember igazságának manifesztációja megköveteli egyfelől egy nőtől való igazi születést (az igazi testre való tekintettel), másfelől a szülés alatt is szűznek maradótól való születést (az istenségre való tekintettel). Végül, mint az újskolasztika képviselőjét az általam igen nagyra becsült Louis Billot atyát választom ki a probléma megválaszolására. Ő a virginitas in partu dogmát röviden és tömören a „De Verbo incarnato” (Róma 1895, 358-361) 41. tézisében tárgyalja. Pont e nagyon éles elméjű és világos gondolkodású dogmatikus tollából megnyerő a következő mondatok lakonikus tömörsége: „És szűz volt ő úgy a szülés előtt, mind az után, mivel férfit nem ismert; szűz a szülés közben is, mert Krisztus teste, aki a zárt ajtókon keresztül lépett be a tanítványokhoz, ugyanezzel a hatalommal tudott a zárt anyaméhen is keresztül lépni.” (Billot átveszi itt Szent Tamásnak a Compendium theologiae 225. fejezetének tömör magyarázatát. De hangsúlyozni kell, hogy „az ugyanazzal a hatalommal” nem azt jelenti, hogy Tamás és Billot azt akarja mondani, hogy Krisztus születése közben a szellemszerű finomságot bírta.) – Tehát röviden és velősen: „Szűz a szülés alatt” és „a zárt anyaméhen keresztül” között egyenlőségjel van.
Ama teljesen magától értetődő tény ismeretében, miszerint a virginitas in partu dogmája évszázadokon át a rendkívüli történés értelmében hagyományozódott át, logikusan vetődik fel a kérdés Rahnernek e Mária-dogma értelmezéséhez kétségtelenül nagyon tudományosan és körmönfontan kidolgozott megfontolásait látva, hogy vajon abban a diskurzusban, mely az 50-es években vette kezdetét, nem egyszerűen arra a – hiábavaló – művészetre adták magukat, hogy a köztudomású dolgok érvényességét hatástalanítsák. Számomra az erőltetettnél is rosszabbnak tűnik Rahner azon állítása, hogy a virginitas in partu említett konkrét értelmezése nem foglalja magában, hogy ezeket a konkrét tartalmi betéteket a maguk részéről éppolyan megegyezésen alapulóként, mint amennyire a hit tárgyaiként tanították, illetve őrizték meg. Egyszerűen semmilyen támpont nincs arra nézve, hogy ez a megkülönböztetés itt pragmatikus értelmet kapna. Hitet tettek a virginitas in partu mellett, és világos volt, hogy ez alatt azt a körülményt értik, miszerint Mária a gyerek Jézust a szokásos anatómiai és fiziológiás sérülések és sebek nélkül hozta világra. Ami Rahnernek az egyes tanbeli előírásokhoz tett megjegyezéseit illeti, utólag ezek is azt a benyomást keltik, hogy itt a felvizezés (hatástalanná tevés) stratégiáját követik értelmezés-irányító érdekekből. Ez különösen a 649-es Lateráni szinódusra érvényes, mely a monotheliták ellen a Maximus Confessor tanító pozíciójának megerősítése alatt került lebonyolításra. Hogy e zsinat harmadik kánonjában (DS 503) a Szűzanyának a születés alatt tanított „inkorruptibilitását” tartalmilag nem rögzítették, számomra érvként nem teszi elfogadhatóvá Rahner tézisét. A tanbeli kijelentést nagyon valószínű értelmezési szabályok szerint egyszerűen kell venni, és ez azt jelenti, hogy „a teljes testi integritás megőrzése mellett”. Ezen egyszerű értelemben kell ezek szerint a szüzesség „feloldatlanságát”, illetve „feloldhatatlanságát” („indis-solubitiler permanente virginitate”) a szülés után érteni. Rahner véleménye, miszerint a pápának ugyanezen a zsinaton való beszéde azt dokumentálja, hogy I. Márton ezt a sértetlenséget éppen az említett anomáliák értelmében fogta fel, a kötelezővé tett tartalom és ennek konkrét töltete közötti megkülönböztetést veszi alapul, mely önmagában mély értelműnek tűnhet, de az adott esetre vonatkozóan nem képzelhető el. Ez a „töltet” minden jel szerint pontosan az volt, amit a „sértetlenség” alatt mindig is értettek. Több mint gyanús, hogy ehelyütt egy „discretio indiscernibilium” (magyarul szőrszálhasogatásra) tett kísérlet történt. És ami e Lateráni Zsinat formális kötelező érvényességét illeti: Ez és nem a hatodik ökumenikus zsinat jelentette a dyotheletikus hitvallás döntő áttörését, mely szerint Krisztus egy személyének a két természetének megfelelően két akarata is van, az isteni és az emberi. Ezzel ez a megállapítás a tan-kibontakozás mérföldköveként aligha relativizálható jelentőséggel bír. Ezen a zsinaton a római Szentszék véglegesen elkötelezte magát, úgy hogy Konstantinápoly ellenkező döntése soha nem kapta volna meg a római beleegyezést! Ezért az arra való hivatkozás (mondhatni utolsó kifogásként), hogy ez a szinódus nem volt ökumenikus (azaz összegyházi zsinat), több mint gyatra.
Tehát: Anélkül, hogy alapos kutatások alapján tett megalapozott ítéletek elébe vágnék: Fenn áll annak gyanúja, hogy az elmúlt század közepétől fogva felismerhető paradigma-váltásnál a virginitas in partu dogma tartalmának meghatározásában, mely mindenekelőtt Mitterer és Rahner nevével van összekapcsolva, egy bizonyos szellemi klíma bábáskodott. Minél inkább találóbbak ezek a megfigyelések és igazabb ez a megítélés, annál inkább kerül veszélybe a virginitas in partu dogma Mitterer, Rahner stb. szerinti értelmezésének legitimitása. Annál inkább meg kell illesse a dogma azon értelmezését, miszerint az említett anatómiai-fiziológiai „anomáliák” a maguk részéről a hithez tartoznak (tehát „de fide” tételek), a de jure vitathatatlanság. [Ez a tanulmány még Maeßen atya szerint is elviselhetetlenül nyakatekert, teljesen fölöslegesen körülményes. De ahogy a cikk elején írtam, mégis le akarom fordítani, mert azon igen kevés megnyilvánulások egyike, melyekben egy hivatalban levő teológus mond véleményt egy kúriai tisztségviselő hithűségéről. Ha az írás egyértelmű lenne, akkor össze lehetne foglalni. Így viszont csak szó szerint lehet fordítani, hiszen a szerző állandóan mentegetéseket sző a mondanivalójába. Ugyan kimondja az igazságot, nevezetesen, hogy amit Müller leírt, az eretnekség, de őt magát azzal próbálja menteni, hogy nem ő, hanem a mai értelmezés, a mai szellemiség a hibás ebben. Úgy tesz, mintha azt mondaná, hogy nem a hazug ember tehet róla, hogy hazudik, hanem maga a hazugság, hogy létezik.] Feltéve: 2012. augusztus 16. folytatása hamarosan következik
|
vissza