|
Az elmúlt napokban tettem fel a honlapra a zelozelavi.wordpress.com weboldalról a „Krisztus Egyháza és Assisi egyháza” című többrészes tanulmány első részét, ami Krisztus Egyházának legfőbb jegyeit sorolta fel. Időközben az Assisi egyházát bemutató második rész is megjelent már németül, sőt a harmadik rész első fele is, mely e kettő összehasonlításával foglalkozik. Most rendbontó módon nem a sorrendben következő, azaz az Assisi egyházát bemutató részt kezdem el fordítani, hanem az utóbbit; egyfelől, mert a zsinati egyházról már sok anyag található a honlapon, másfelől, mert a harmadik rész nem csak felvilágosít, hanem válaszokat is ad kérdéseinkre. A zelozelavi.wordpress.com-n március 10-én megjelent harmadik rész eleje egy FSSPX-es „ügynök” írásával foglalkozik: ezt itt kihagyva – így folytatódik a cikk (az eredeti számozással):
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2016. március 10.) A nem Krisztus-hívő „katolikusok” számára nem az igazság, nem a valóság és ezért nem Krisztus, aki „az út, az igazság és az élet”, a fontos, hanem az ideák. És az ideológusok gondolkodásmódját az jellemzi, hogy nem tudják elképzelni, hogy valaki egyedül az igazságért választ egy bizonyos utat, és azért lesz szedesvakantista, mert egészen egyszerűen felismerte, hogy ez az igazság, hanem szerintük ilyesmit csak valamilyen befolyásolás, valamilyen ideológia hatására lehet megtenni. Az ideológusok számára az igazság követése nem lehet más, mint valami vagy valaki általi „elcsábítás”. A zsinati egyház tagjai többek között azért vetik el a szedesvakantizmust, mert az szerintük ilyen kérdéseket hagy megválaszolatlanul: „Ki fogja az igaz egyházat újra helyreállítani? Valójában ki vezeti ma az igaz egyházat? A bíborosi kollégium, bár modernisták által elfoglalva, része-e az igaz egyháznak? Vagy ha nem, választhat-e pápát?”
4. Elsőnek azt kell leszögezni, hogy a katolikus Egyház és a zsinati egyház, mint szellemi valóságok, két egymással kibékíthetetlen, egymásnak ellentmondó ellentétek. A katolikus Egyház, Krisztus Egyháza – miként ezt e tanulmány első részében láttuk –, teljesen természetfeletti. Következésképpen egészen az ember és az emberiség természetfeletti üdvét tartja szem előtt. Ezzel szemben a zsinati egyház, más néven Assisi-egyháza, minden embert természeténél fogva megváltottnak tekint, ily módon az egész emberiség már maga az egyház, minden ember természetes születése által automatikusan tagja az egyháznak, keresztség és hit nélkül, akkor is, ha ezt nem tudja. [lásd Bergoglio beszédeit, videóüzeneteit, a zsinati egyház vezető teológusának, Karl Rahnernek anonim kereszténység néven elhíresült tanítását stb.] Ezért minden vallás az isteni kinyilatkoztatás kiömlése és az „üdv útjai” [lásd Wojtyla és Ratzinger Assisi-találkozóit, vagy a zsidókról kiadott legújabb tanulmányt].
A kérdés tehát így hangzik: E kettő közül melyikkel van dolgunk Bergoglio úr konkrét, reálisan létező „egyházánál”? Annak megállapításához, hogy egy állam katolikus vagy liberális, elsőnek az alkotmányát és kormányzatát kell megvizsgálnunk. Bergoglio úr „egyházát” mind alkotmányából, mely nem más, mint az ú. n. II. Vatikáni Zsinat tanai, melyek tanításának, erkölcsének és fegyelmének alapjait képezik, mind kormányzatából egyértelműen be tudjuk azonosítani. Csak meg kell nézni Bergoglio januári videóüzenetét, ami tisztán és mintaszerűen tárja szemünk elé Assisi-üzenetét, azaz az Assisi-egyház tanítását. Bergoglio „egyháza” tehát kétségen kívül azonos a zsinati egyházzal, Assisi-egyházával, és ily módon semmi esetre sem lehet a katolikus Egyház, azaz Krisztus Egyháza. De hogyan viszonyul e két „egyház” egymáshoz? A „régi” Egyházat leváltotta az új egyház vagy a „régi” nem létezik többé? Vagy a „régi” az új mellett, vagy netalán magában az újban létezik tovább?
Az Egyház, miként ezt az első részben láttuk, Krisztus misztikus Teste, egy lényegét tekintve természetfeletti valóság, elévülhetetlen, változtathatatlan és elpusztíthatatlan. Az Egyházat nem lehet megváltoztatni, transzformálni és egy „újat” a „régi” helyére helyezni. Legfeljebb úgy lehet tenni, mint ha…. Valójában azonban Krisztus Egyháza megmarad, akkor is, ha ellenségei ügyeskedése által sötétségbe és lesállásba szorítottá, akkor is, ha „elsötétültté” vált.
5. Munkánk első részében megkülönböztettük egymástól az egyházi tagság különböző fajtáit. A keresztséggel történik az Egyházba való betagozódás, a keresztség szerzi meg a konstitucionális tagságot, amit nem lehet elveszíteni. Egyúttal azonban megadja a tevékeny tagságot is, ami a maga részéről aktív és passzív lehet, vagyis kötelességekből és jogokból álló. Mármost az utóbbi, az aktív tevékeny tagság, korlátozott vagy egészen megszűntté válhat, mégpedig vagy kizárás, vagy büntetés által. Különösen az igaz hit megvallása elengedhetetlen az aktív tagsághoz, hiszen „aki az igaz hitet nem vallja meg, csak passzív tagja az Egyháznak”. Ezen kívül még azt is meg kell különböztetni, hogy valaki a külső vagy a belső területen van kizárva az aktív tagságból. Az üdv szempontjából a belső terület a döntő.
Egy egyházi hivatal átvétele és gyakorlása kétségtelenül a tevékeny aktív külső tagság jogaihoz tartozik. De az, aki „az igaz hitet nem vallja”, mindenképpen „csak passzív tagja” az Egyháznak, így semmilyen egyházi hivatalt nem vehet át és nem gyakorolhat. Roncalli, mint „XXIII. János” ellenpápa az első zsinati pápa, 1963. április 11-én megjelent „Pacem in terris” kezdetű az „emberi jogokról” szóló „enciklikájában”, ezt írta: „Ha azonban az emberi személy méltóságát az Istentől kinyilatkoztatott igazságok alapján vizsgáljuk meg, akkor nem kerülhetjük el, hogy ezt ne értékeljük még magasabbra; hiszen az emberek Jézus Krisztus vére által meg vannak váltva, a fentről jövő kegyelem által Isten fiai és barátai lettek, és az örök dicsőség örököseivé tétettek.” (DH 3957) – E mondat szerint a megváltás korlátlanul érvényes „az emberekre”. Az egész emberiség objektív és szubjektív meg van váltva, minden ember „a fentről jövő kegyelem által Isten fia és barátja lett, és „az örök dicsőség örökösévé tétetett”. Vagyis az egész emberiség az egyház. Ez nem más, mint a zsinat tanítása, ahogy azt Wojtyla elénk tárta és a gyakorlatba átültette [és ahogy Bergoglio a januári videóüzenetében megerősítette].
6. Roncalli volt tehát az első „pápa”, aki kvázi hivatalosan tévtanokat és eretnekségeket tanított. Mint tévtanító, aki „az igaz hitet nem vallja”, pusztán passzív tagja volt az Egyháznak, és ezért nem lehetett ennek pápája. De nem túl kemény ez az ítélet? Ezen és talán még pár tévedés mellett, amik hasonló módon mintegy „kicsúsztak” a szájából, nem mondott és tanított sok szépet, igazat, katolikust is? Nem volt akkor talán mégis sok mindenben katolikus? – Ehhez elsőként azt kell megjegyezni, hogy nincs, nem volt soha olyan tévtanító, aki kizárólag csak tévtanokat hirdetett. Albert Maria Weiß írja Luther-pszichológia című könyvében: „Puszta rombolás ugyanolyan kevéssé létezik, mint puszta tévedés vagy valami abszolút hamis vagy abszolút gonosz. Minden gonosz valami jón alapszik, minden hamis valami igazon. Ha ez nem így lenne, akkor a gonoszat az erkölcsi rendben levő vákuumnak, a tévedést a logikus és ontológiai élet érvénytelenítésének kellene tekintenünk. A tévedés csak azáltal létezhet, hogy az igazságon függ és eltorzítja azt. Pont ebben rejlik megtévesztő ereje és elpusztíthatatlan tartóssága.” – A tévtan olyan, mint a lyuk, ami önmagában szintén nem létezhet, hanem mindig csak valamin vagy valamiben: a zokniban, a sajtban, a falban, az utcán.
Ezzel szemben áll a tévedhetetlen katolikus tanítás, ami „magában zárt, élő egész, amit belülről, egy belső életelv, az isteni Kinyilatkoztatás éltet. A kereszténység nem azért igaz, mert egyes tanai igazak, hanem minden egyes tana igaznak bizonyul, amint bebizonyosodik, hogy a kereszténység isteni Kinyilatkoztatás. Emberi részekből az anatómiában össze lehet állítani egy teljes testet, de egy élő embert nem. Először van az élő ember, és csak utána a részei, nem pedig fordítva. Ez az egyetlen helyes felfogás a keresztény igazságról”, írja Albert Maria Weiß. Ebből látszik a konzervatívok e kedvelt jeligéjének abszurditása: „The more catholic, the better.” – Minél katolikusabb, annál jobb. Bármilyen sok emberi rész sem tesz ki együtt egy élő embert. Bármilyen sok „katolikus igazság” együtt sem teszi ki a katolikus igazságot. Ilyen fajta hit volt Roncalli és utódainak a hite, és ilyen a zsinati egyház és követőinek hite. Ez naturalista hit és nem természetfeletti. Ezt is elfelejti sok katolikus, amikor hallja, hogy egy zsinati „pápa” vagy „püspök” katolikusan hangzó dolgokat ad ki magából. – Mivel különösen Roncalli még sok katolikus maradékot őrzött magában, bizonyára jóval többet, mint amennyit ma egy konzervatív zsinati „katolikus” őriz, és azonkívül az ő idejében még elenyészően kevesen tudták elképzelni, hogy egy pápa eretnek tanokat hirdethet, a tény messzemenően rejtve maradt, hogy személyében már nem egy katolikusról van szó, és ezért nem is pápáról, hanem egy ál- vagy ellenpápáról. Ez tette egyáltalán lehetővé, hogy a zsinati egyház elkezdhesse működését. Ha az eretnek Roncallit időben felfedték volna, akkor az Egyház ellenségeinek játéka hamar kudarcba fulladt volna. Ehelyett az eretnek Roncalli rögtön megválasztása után sietett bejelenteni a zsinat összehívását. Ez lett aztán az „új advent egyháza” születésének órája, azon „új pünkösdé”, amiről Wojtyla áradozott.
7. Amint Roncalli segítségével sikerült a világ összes katolikus püspökét egybegyűjteni, és velük a zsinat tanítását az Egyház tanításaként elfogadtatni, gyakorlatilag az Egyház összes püspökét egy csapással rábírták, hogy Krisztus Egyházától való elszakadásukat és az új zsinati egyházhoz való csatlakozásukat kinyilvánítsák. Ehhez nem kellett mást tenniük, mint a zsinat össze dokumentumát aláírniuk, vagy legalábbis hallgatólagosan elfogadniuk, azáltal, hogy nyilvánosan nem tiltakoztak, vagy határozottan nem tartották távol magukat tőle. De valóban „megváltozott” vagy megszűnt ezzel Krisztus Egyháza létezni?
Még egyszer: Krisztus Egyháza Krisztus misztikus Teste, a továbbélő Krisztus maga. „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” (ApCsel 9,4), kérdezte Krisztus a népek jövendő apostolától, amikor ez még az Egyház üldözője volt. Az Egyház Krisztus. Ezért ugyanannyira nem változtatható meg vagy pusztítható el, mint maga az Istenember. Mi történt akkor vele? Eltűnt? Tanulmányunk első részében idéztük Wetzer és Welte egyházlexikonjából az Egyház definícióját: „Az Egyház a hívek Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított látható közössége, mely a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje.”
De mi van ezen Egyház láthatóságával? Az első részben idéztük Algermissen-t, aki azt írta, hogy az Egyház „látható emberi eleme a háromszoros hivatal hordozói, valamint ezek szolgálata és a hívek az ő földi életükben és működésükben”. Ebben rejlik a rettenetes titok, ami az Egyház helyzetét ma annyira hallatlanná teszi, és olyan sok ember számára elképzelhetetlenné és felfoghatatlanná, nevezetesen hogy „a háromszoros hivatal hordozói” messzemenőig kiestek. Ez nyilvánvalóan a kereszténység nagy hitehagyásáért, az emberiségnek Isten és Felkentje elleni lázadásáért kapott büntetés. Az emberek visszautasították Istent és tekintélyét, és ezért Isten megvonja tőlük azt a jótéteményét, hogy helyettest és pásztorokat adjon számukra. De ne felejtsük, hogy maga az Üdvözítő is beszél erről titokzatosan apokaliptikus beszédében, amikor azt mondja, hogy „a Nap elhomályosul és a Hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világmindenséget összetartó erők megrendülnek”. (Mt 24,29) Szent Ágoston ezeket a mondatokat az Egyházra vonatkoztatja, ami az antikrisztus idejében nem ad többé fényt, tehát nem mutatkozik többé, és a lehulló csillagok azokat jelentik, akik elhagyják hitüket, különösen az Egyház hierarchiájának tagjai (vö. Catena Aurea). Szent János Jelenések könyve szerint a sárkány farkával az ég csillagainak harmadrészét lesöpörte (Jel 12,4). Feltéve: 2016. március 15.
(forrás: http://zelozelavi.wordpress.com/ – 2016. március 17.) 8. Ehelyütt egy nagy misztérium előtt állunk, hiszen kétségtelen, hogy az Egyház láthatóságának jelentős részét elvesztette. Ugyanakkor egyfelől nem lett teljesen láthatatlan, másfelől elvileg sem vesztette el láthatóságát. Hiszen a hierarchia feléleszthető és fel is fog éledni, és akkor az Egyház láthatóságának és kisugárzásának teljes ragyogásában újra helyreáll. Ezzel azonban máris azt a második súlyos nehézséget érintjük, amit az Egyház mai helyzete állít elénk: nevezetesen az apostoliság, azaz az apostoli szukcesszió kérdését.
Tanulmányunk első részében idéztük Algermissent, aki erről így írt: „Hogy Krisztus Egyháza apostoli, az ezt jelenti: a Krisztus alapította Egyház lényéhez hozzátartozik az apostolokkal való élő kapcsolat. Ez az élő kapcsolat … háromszoros: az eredethez való kapcsolat, a tanhoz való kapcsolat, az utódláshoz való kapcsolat. Más szóval: Krisztus Egyháza apostoli ratione originis, vagyis eredetét tekintve, ratione doctrinae, azaz tanítását tekintve, ratione successionis, azaz elöljárói utódlását tekintve.” – Nos, azt nem különösen nehéz megállapítani, hogy a zsinati egyház se eredetét, se tanát tekintve nem apostoli. Mint tudjuk az ú. n. II. Vatikáni Zsinat „új pünkösd” volt, és ezzel egy új egyház kezdete. Wojtyla szerint ezen a zsinaton a „Szentlélek személyesen szólt a zsinati atyákhoz, és új kinyilatkoztatást adott számukra”. De hogy néz ki „elöljárói utódlását tekintve”? „Az Egyház elöljárói nem csak az apostolok helyettesei, hanem valódi hivatali utódai”, írja Algermissen. Ezért „nem csak egy megszakítatlan sorban kell az apostolokkal összekapcsolódniuk, hanem a lelki hatalmakat és az isteni küldetést, amit az apostolok az Egyház vezetésére Krisztustól megkaptak, úgy kell birtokolják, ahogy ezeket az apostolok egyik igazi utódától megkapták, aki ezt maga is birtokolta, és akinek megvolt a hatalma ezt továbbadni, és valóban érvényes, vagyis a Krisztus által előírt és az apostoloktól begyakorolt módon adta tovább. Más szóval: Csak az az egyház Krisztus igazi Egyháza, melynek elöljárói lelki hatalmukat érvényes szentelés és küldetés által birtokolják.”
Ehelyütt két kérdésre kell választ adnunk: Nem voltak az ú. n. II. Vatikáni Zsinat atyái az apostolok igazi utódai, és nem birtokolták ily módon az apostoli szukcessziót? És tovább: Hol van vagy lenne ma ez az apostoli szukcesszió, ha a katolikus hierarchia de facto eltűnne, és hogyan lehetne ezt valaha is újra feléleszteni?
Mivel a katolikus püspökök az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton egységesen az „új advent egyházához” csatlakoztak, ugyanúgy szkizmába estek, mint az ortodox keleti egyházak. Ennek következtében elvesztették legitim szukcessziójukat, és csupán a materiális szukcessziójuk maradt meg, ami illegitim és semmilyen autoritást nem kölcsönöz nekik. Ugyanez érvényes a zsinati „pápákra” is Roncallitól kezdődően. A zsinati egyház elöljáróinak csupán materiális szukcessziója van, ezért nem legitim utódai Krisztus apostolainak.
9. Pont ez az a pont, melyen a szellemek évtizedek óta szétválnak. Az egyik oldal azt mondja, hogy ezen bukik meg a szedesvakantisták teóriája, hiszen, ha igazuk lenne, odalenne az apostoli szukcesszió. Ez az egyházat – Lefebvre érsek szerint – „kibogozhatatlan helyzetbe” hozná. „Ki mondaná meg nekünk, hogy hol a következő pápa? Hogyan lehetne megválasztani, ha bíborosok sem lennének többé? – A láthatóság túl szükséges az Egyház fennmaradására, semhogy Isten megengedhetné, hogy évtizedekig kiessen” – jelentette ki az a prelátus, aki eszerint pontosan tudta, hogy Isten mit engedhet meg és mit nem. Ezért, hangzik Lefebvre érsek végkövetkeztetése, a zsinati egyház elöljárói kétségen kívül az egyházi hierarchia tagjai, az apostolok és névszerint Szent Péter legitim és formális utódai. Mivel Lefevbre szerint Isten ugyan azt nem engedheti meg, hogy az Egyház láthatósága „évtizedekig kiessen”, de azt igen, hogy farkasok (és még csak nem is báránybőrben!) évtizedekig, mint legitim (!) pásztorok, sőt főpásztorok az Ő juhait megrontsák, ad hoc szükség lett egy különc „egyházi” tanra, nevezetesen arra, ami megengedi az Egyház legitim pásztoraival, sőt Krisztus földi helytartójával, a Szentatyával szembeni engedetlenséget minden olyan kérdésben, „ami a hitet érinti” – és azt, hogy mi „érinti a hitet”, praktikus módon mindenki maga dönti el.
Felismerve ennek a tannak a tarthatatlanságát, mások rafináltabb új tant találtak ki maguknak. Bár az Egyház láthatósága szerintük is évtizedekre elveszett a hierarchia totális kiesése következtében és ezzel az apostoli szukcesszió, de azért ők olyan messzire mégsem akarnak menni, hogy a farkasokat legitim pásztoroknak ismerjék el. Ezért ők azt mondják, hogy a zsinati egyház elöljárói bár formálisan nem, de materiálisan utódai az apostoloknak – itt azonban egy új köztes dolgot vezetnek be, hogy az apostoli szukcessziót és az Egyház láthatóságát megmentsék: Ezért egészen szubtilis módon különbséget tesznek „legitim materiális” és „illegitim materiális” szukcesszió között. E szerint a zsinati egyház elöljárói „legitim materiális” utódai az apostoloknak, tehát mégiscsak „legitimek”, aminek az az előnye, hogy belőlük viszonylag könnyen, nevezetesen szimpla megtérés által az apostolok legitim formális utódai lehetnek. Ha az „obex” [akadály], azaz itt az eretnekség megszűnik, akkor a hivatal autoritása „feléled”. [Ez az ú. n. Cassiciacum tézis, aminek többek között Sanborn püspök és követői az elszánt hívei és terjesztői. Ez az a különc tan, amiről a honlap számos cikke szól, például ezek: A Cassiciacum-tézis analízise vagy A PÜSPÖKI LÁTOGATÁS KAPCSÁN] Vagyis megállapíthatjuk: Az apostolok utódai vagy legitimek, azaz formálisak, és akkor Péter és az apostolok igazi utódaival van dolgunk, akik autoritásuk korlátlan birtokában vannak, és akikkel szemben a hit dolgaiban semmilyen jogunk nincs az engedetlenségre, vagy illegitimek, azaz materiálisak, és akkor csak látszat-utódok, akiknek semmilyen autoritásuk nincs.
10. Ezzel megint visszajutottunk problémánkhoz, amire a szedesvakantisták, és közöttük is elsősorban a „totalisták” [mint például e honlap] állítólag nem tudnak megoldást adni: Hogyan juthat az Egyház a legitim hierarchia évtizedes kiesése után megint egy ilyenhez, és hogyan lehet ilyen körülmények között még apostoli szukcesszióról beszélni? Algermissen írja: „Krisztus Egyházát Péterre mint ennek fundamentumára alapította. Mivel az Egyháznak az idők végezetéig fenn kell állnia, a fundamentumnak is ugyanilyen sokáig kell léteznie. Mint fizikai személy Péter apostol meghalt, mint erkölcsi személy azonban utódaiban tovább él hivatalában és primátusi teljhatalmában.”
A kérdés persze az, miként lehet „emberi választás és rendelkezés” által egy legitim személyt Péter utódának kijelölni, mikor az erre illetékes bíborosi kollégium nem létezik. E kérdés megválaszolásához segít az egyháztörténelem. [Ehelyütt a szerző két német teológiai és egyházi lexikonból idéz, én inkább a magyar 1932-es Katolikus Lexikon idevonatkozó adatait közlöm.]
Legkésőbb tehát a középkortól csak bíborosoknak volt joguk pápát választani – De ki, illetve mi egy bíboros valójában? A Katolikus Lexikon írja:
Az egyháztörténelemből tehát kiderül, hogy a kezdetekkor a római klérus és a szomszédos püspökök választották meg a pápát. Még ha az évszázadok során ideiglenesen többé-kevésbé komoly eltérések és visszaélések is történtek, az Egyház legkésőbb akkor, amikor rögzítette a választói jogot, megmutatta, hogy Krisztus akarata szerint ez az ő akarata is. Ha tehát a bíborosi kollégium kiesik, a római klérusnak van meg a joga, hogy pápát válasszon. De egy jövőbeli pápa megválasztása más módon is elgondolható. Miként a pápaválasztás története mutatja, olyan pápákat is törvényesnek ismertek el, akiket nem a szabályos úton választottak meg. Annak kérdése, hogy kinek van joga pápát választani – akkor is, ha véleményünk szerint ez isteni jog – pozitív jogi meghatározás, és ezért – miként a történelem is mutatja – megengedi a kivételeket. Szemben azzal, hogy egy eretnek pápa lehet-e; ez ugyanis az isteni törvény alapján a pápai hivatal természetéből adódóan ki van zárva, és ezért nem pozitív szabályozás, amit meg lehet változtatni, vagy ami alól kivételek is előfordulhatnak. Akárhogyan is történne maga a választás, a döntő az lenne, hogy a katolikus klérus és hívek a megválasztottat vagy kiszemeltet egyhangúlag elismerjék az Egyház pápájának. Ebben a pillanatban ennek a lehetősége sem áll fenn, de ami lehetetlen az embernél, lehetséges Istennél. Mi mindenesetre úgy gondoljuk, hogy feladatunkat elvégeztük azzal, hogy felmutattuk, hogyan gondolható el vagy hogyan lehetséges, hogy az egyházi hierarchia évtizedes kiesése után az Egyház teljes láthatóságában és legitim apostoli szukcessziójában fennmaradjon. Nyilvánvaló, hogy Isten különös beavatkozása nélkül ez nem történhet meg, és aki ezt másképp gondolja, annak komoly téveszméi vannak a mostani tényleges helyzetről. Az Egyház mostani helyzete mélységesen drámai, ráadásul olyan módon, ami korábban még soha nem fordult elő. Ezt nem lehet szépíteni. Ezt a helyzetet leginkább Krisztus halálával a kereszten lehet összehasonlítani. Azon sem lehetett semmit szépíteni. Krisztus meghalt és eltemették. A harmadik napon mégis újra feltámadt! Ugyanígy fog történni az Egyházzal is, és ez ugyanúgy csakis az isteni erő és csoda által lesz lehetséges. 10. Már csak a Krisztus Egyháza és Assisi egyháza közötti speciális viszony vizsgálata maradt hátra. Assisi egyháza, más néven a zsinati egyház, Krisztus Egyházának helyére telepedett és azt állítja, hogy ő Krisztus Egyháza – és éppen ez adja meg neki specifikus antikrisztusi jellegét. A zsinati egyház nemcsak nem az Egyház folytatása, hanem kifejezetten anti-egyház. Van mégis két körülmény, ami sokak számára megnehezíti, hogy ezt felismerjék vagy elismerjék. Egyfelől itt van a materiális kontinuitás, ami ugyan tisztán külsődleges és csak látszólagos, de ahogy a közmondásban áll: „A látszat sokszor csal.” Azáltal, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal sikerült gyakorlatilag a katolikus Egyház összes püspökét egységesen az „új advent egyházába” átvezetni, az a látszat alakult ki, hogy e „zsinatból” kialakult új egyház nem más, mint a régi. Megtartotta személyzetét, püspökeit, plébánosait, káplánjait stb., intézményeit, egyházmegyéit, plébániáit, szerzetesrendjeit stb., épületeit, templomait, kolostorait, iskoláit stb. Ily módon az átlag-katolikus vasárnaponként továbbra is elment a plébániatemplomába „misére”, és nem is vette észre, hogy ezzel katolikusból „új adventista” lett. Már egyszer használtuk azt a hasonlatot, melyben egy céget átvesz egy másik cég. Akkor is, ha az új vezetés megtartja a régi cég munkatársait, épületeit, berendezési tárgyait, új cég lett a régiből, új vezetőkkel, új szellemiséggel, új „filozófiával”. A zsinat egyháza ugyanígy nem Krisztus Egyháza többé. Ő is új vezetést kapott, és nem Krisztus és a Szentlélek, hanem a zsinat a szelleme, melyet nem nehéz az antikrisztusok szellemeként felismerni. E zsinati egyház szellemi irányzata és filozófiája a naturalizmus és a szabadkőművesség irányzata és filozófiája.
A második körülmény az, amire fentebb már utaltunk: a zsinati egyház nem a keresztény igazságon, hanem tévedésen, a „mindenki meg van váltva” és a naturalizmus tévtanán nyugszik. Az igazság mindig megfogható, felismerhető, definiálható, de a tévedés nem. A tévedésnek nincs saját léte, a tévedés mindig csak az igazságon élősködő defektusként létezhet. Ebből következik, hogy mindig van benne valami megfoghatatlan, határozatlan, többszínűség. És ezért tudja a tévedés a kevésbé kritikus vagy kevéssé képzett embereket olyan könnyen megtéveszteni. Az igazság álcája alatt rejtőzik és mindig kicsinosítja magát az igazság néhány szeletével. És mégis lényegében különbözik az igazságtól, hiszen pont annak negációja. Ugyanis az igazságra mindenekelőtt éppen az jellemző, hogy nincs benne semmiféle defektus, hogy semmi nem hiányzik belőle, aminek hozzá kell tartoznia. Még egyszer a falban levő lyukkal összehasonlítva: Az igazság a lyuk nélküli fal, és pont az teszi ki az igazságot, hogy nincs lyuka; a tévedés a lyuk a falban és ezért keletkezik a lyukas fal, és az teszi hamissá, hogy lyuk van benne. A lyukat mint ilyet egymagában se nem lehet látni, se nem lehet leírni, csakis a körülötte levő fallal együtt. És a lyuk integritásában mégis az egész falat tagadja, azáltal, hogy megsérti. Feltéve: 2016. március 24.
Egyedül ez a két körülmény elegendő lenne arra, hogy a katolikusok nagy számát tévedésbe ejtsék. De ezekhez még hozzájön az a „korszellem”, az az évszázadok óta elszórt és egyre jobban elterjedő méreg, ami az emberek szellemét egyre nagyobb mértékben meggyengítette, és a naturalizmus, a racionalizmus és a liberalizmus tévedéseivel megfertőzte és megrontotta, és ami természetesen a katolikusok agyába is behatolt, és már a 19. században járványszerűen olyan széles körben elterjedt, hogy a pápák ellenük vezetett harcai egyre kilátástalanabbak lettek, és mindössze bizonyos korlátokat voltak képesek ideig-óráig felállítani, melyeket azonban a 20. század első felében már mind elsodort az egyre terjedő és erősödő hitehagyás. Mi tűnhetett a liberális ideáktól átitatott és liberális környezetben élő katolikusok számára természetesebbnek, mint hogy végül az ő egyházuk is követte ezt a korszellemet? Így történt aztán, hogy a nagy tömegek gondolkodás és akarat nélkül egyszerűen követték vezetőiket. 11. Mindezek után erre a kérdésre is választ kell adnunk: Hogyan viszonyuljunk mi azokhoz, akik a zsinati egyházhoz tartoznak? Közülük senki nem katolikus többé? És ki tartozik voltaképpen a zsinati egyházhoz? Ez utóbbira válaszolunk elsőnek, mert erre a legkönnyebb megfelelni, és ez adja meg az alapját a további kérdéseknek. – Az tartozik a zsinati egyházhoz, aki magát katolikusnak nevezi, de egyúttal a zsinati egyház elöljáróját, nevezetesen annak „pápáját” a katolikus Egyház egyházi tekintélyének ismeri el. Ebben nem játszik semmilyen szerepet, hogy ez az elismerés tisztán külsőséges marad-e vagy a gyakorlatban is kifejeződik. Az illető személy ezzel elismeri, hogy számára a zsinati egyház az a katolikus egyház, amihez, mindegy milyen módon, ő is tartozik. Természetesen előfordulhat, hogy bűntelenül téved, és ez az általunk felsorolt okokból nyilván elég sokszor így is van, ennek ellenére objektíven az ilyen személyt a zsinati egyházhoz tartozónak kell tekinteni. A spektrum természetesen nagyon tág, hiszen a zsinati egyház fedele alá majdnem minden, a közömböstől az elkötelezettig, a „baltól” a „jobbig”, belefér. Csak egy nem illik semmiképpen bele: a katolikus.
A második kérdés így hangzik: Ezek a személyek, akiket most éppen a zsinati egyházhoz tartozónak soroltunk be, katolikusok-e vagy sem, Krisztus Egyházához tartoznak még vagy sem? A konstitucionális tagságuk, amennyiben érvényesen vannak megkeresztelve – ami a zsinati egyházban egyáltalán nem magától értetődő már [lásd a honlap következő cikkét: Az új keresztelési rítus teológiája] – vitán felül áll [csakúgy, mint egy megkeresztelt, de hitehagyott személynél].
A valóságban azonban nem nehéz megállapítani, hogy a zsinati egyház legtöbb tagja semmilyen módon nem katolikus már. Akik közülük vasárnaponként nem járnak templomba, már eleve kiesnek a katolikusok közül. Többségük se az egyházi törvényeket, se Isten tízparancsolatát és ezzel az egész egyházi erkölcsi tanítást nem tisztelik. Elég az ú. n. világifjúsági találkozók résztvevőire tekinteni, hogy lássuk, hogyan értelmezik ezek az emberek a katolikusságot. A zsinati egyház „katolikusai” hitüket még annyira sem becsülik, mint az egyházi törvényeket. Legtöbbjük maga tákolja össze „hitét”, és ha egyáltalán gyakorolja, az puszta érzelmi lelkület karizmatikus és ezoterikus elemekkel – ez utóbbiakkal az ú. n. „konzervatív” vagy „tradicionalista” „katolikusoknál” is sűrűn lehet találkozni. Katolikusok még az ilyenek? Még a leg-„konzervatívabbaknál” is megszokott dolog bizonyos hagyományos tanokat kritikával fogadni, a vallásszabadságban hinni, a protestáns úrvacsorának bizonyos üdvértéket tulajdonítani, és a liberális „emberi jogokat” a természetjoggal és a liberális „emberi méltóságot” Isten gyermekei méltóságával összetéveszteni. Pont ebből látszik, hogy ők valójában az Assisi-egyház hűséges tanítványai, mégha egy részük ezt tagadja is. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy nem bírjuk a szívekbe/lelkekbe-látás tudományát és nem akarjuk és nem tudjuk a forum internum-t megítélni. És objektív ítéletünknél nem tudunk minden egyes ember szubjektív helyzetére tekintettel lenni. Pont a mai helyzetben a tekintélyek és ezzel az objektív iránymutatás kiesése miatt a személyes és szubjektív elemek nagyobb súllyal esnek latba, mint normális időkben. A zavaros helyzet miatt a jóhiszeműséget is sokkal gyakrabban kell feltételezni, mint normális körülmények között. Egy protestáns tudja, hogy ő nem katolikus, a zsinati katolikus ezt többnyire nem tudja. Objektív és kívülről nézve azonban mind ezek a személyek a zsinati egyházban vannak, és ezért elhagyták Krisztus Egyházát. 12. De akkor hol vannak ma még katolikusok? Még egyszer a lexikon definíciója: „Az Egyház a hívek Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított látható közössége, mely a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje.” Tehát a katolikusok ott találhatók, ahol a „Krisztus által Péter sziklájára, és az apostolok és próféták alapjára alapított” Egyházhoz ragaszkodnak, és ezért az új egyházat, az új advent egyházát, Assisi-egyházát, a zsinati egyházat visszautasítják egész tanával és minden intézményével; ahol tehát a hívek, az összes kellemetlenség ellenére, kitartanak a Krisztus által lefektetett fundamentumon, „a keresztség újraszületése által a Fővel, Krisztussal egy testbe összekapcsolva, ugyanazt a hitet vallja, ugyanazon kegyelmi eszközöket használja és ugyanazon törvényeket követi, hogy ily módon a Szentlélek vezetése alatt a földön Isten országát képviselje és az örök életet kiérdemelje”. – Ez volt, van és marad Krisztus Egyháza, akkor is, ha ma Krisztus Egyháza „diaszpórában levő egyház”.
[Megjegyzés: Én pedig ezt teszem hozzá, különösen ehhez a mondathoz: „Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár”, aki mindazok után, amit az elmúlt években, hónapokban, hetekben, napokban történtek – és például az interneten keresztül megtudott – még mindig azt hiszi, hogy a Rómában pogányok, eretnekek előtt csúszó-mászó fehér és fekete ruhás alakok Krisztushoz tartoznak, nos, azoknál igencsak kétséges „jóhiszeműségre” hivatkozni. A „minden, ami katolikus kigúnyolásához” adalékként szolgáljon egy mai hír, ami ITT olvasható. Vége
|
vissza