A pápa hatalma elválaszthatatlanul kapcsolódik össze egyedüliségével

Bevezetés:
A következő cikket még Karácsony előtt kezdtem el lefordítani, és mára – Ratzinger halála után – úgy tűnik, mintha a folytatás már el is vesztette volna értelmét. Pedig pont ellenkezőleg! Csak mától kezdődően lett igazán érdekes e téma, mégha az eredeti cikk címét alkotó kérdést aktualizálni is kell. – Elsőnek következzen tehát a korábban elkezdett fordítás – nem felejtve el, hogy ez még napokkal ezelőtt készült, és csak ezt követően az aktuális helyzetről szóló elmélkedés.


Ratzinger és Bergoglio: Ki [volt] a pápa?
(forrás: www.katholisches.info – 2022. december 16.)

[Megjegyzés: minden erkölcsi és vallási érzésem tiltakozik az ellen, hogy a pápai szék bitorlóit a világban elfogadott nevükön hívjam – ezért bár az eredeti cikkben természetesen e nevükön szerepelnek, én a fordításban valódi nevüket használom. Ha volt valaha tanulmány, ami megvilágította azt a tényt, hogy a római szekta évtizedek óta nem lehet Krisztus Egyháza, és a római fehérruhás alakok nem Krisztus helytartói, akkor ez a tanulmány az. Egy katolikus (mai nevén szedesvakantista) számára már maga a kérdés is abszurd, hiszen Krisztus Egyházában, a katolikus Egyházban ilyen még viccből sem vetődhet fel. – Egy ismerősöm mesélte, hogy 1933-ban egy magyar újságban két pápa volt látható egy fotón ezzel az aláírással: "az abszolút lehetetlen".]

Az Egyháznak egyidőben csak egy pápája lehet. Ki tehát ma a [hivatalosnak tartott] Egyház pápája: Ratzinger vagy Bergoglio?

Kísérlet a Ratzinger lemondásával keletkezett kérdések megválaszolására – a Corrispondenza Romana fejtegetései

Ratzinger 2013. február 11-én bejelentett lemondásakor kijelentette, hogy a pontifikátus hivataláról mond csak le, de a péteri hivatalról (petrinische munus) nem. Ezt követően "nyugalmazott pápának" hívatta magát, továbbra is fehér ruhát viselt/visel, ami a pápa státuszának ismertetőjele, sőt apostoli áldásokat osztogatott/osztogat [lásd pl. ezt a cikket Kifejező képek].
     De mivel a katolikus Egyháznak egyidőben csak egy és nem két jogszerinti pápája lehet, felmerül a kérdés, hogy vajon nem azoknak van-e igazuk, akik azt állítják, hogy még mindig Ratzinger a jogszerinti pápa és nem Bergoglio?

A probléma mindenekelőtt Ratzinger lemondásának anomáliájából, és súlyos teológiai tévedéséből származik. Gianfranco Ghirlanda jezsuita kánonjogász, a Gregoriana Pápai Egyetem egykori rektora, jelenleg az Immaculata Ferencesek biztosa [e közösséggel kapcsolatban lásd a honlap temérdek cikke közül ezt: Nincs többé „régi” mise az Immaculata ferenceseinél] 2013. március 2-án, 10 nappal Bergoglio megválasztása előtt a La Civilta Cattolica római jezsuita újságban megjelent hosszú és érvekkel teli esszéjében megcáfolta egy „nyugalmazott pápa” ratzingeri figurájának még a lehetőségét is, és kijelentette, hogy „az, aki nem halál által válik ki a pápai hivatalból, bár nyilvánvalóan püspök marad, de megszűnik pápa lenni, mert elveszti minden primatiale hatalmát (a pápa legmagasabb és univerzális hatalma, melyet Péter az apostolok között a Krisztus által alapított primátus jogai révén élvez), mert ezt nem a püspökszentelés által, hanem a jogszerinti megválasztása elfogadásával közvetlenül Krisztustól nyerte el”.

Az Egyház egyetemes tanítása mindig különbséget tett a papi hatalom és a törvényhozó hatalom (melybe a tanítói hatalom is beletartozik) között. Az első a szentségek által nyerhető el, a második a pápa esetében isteni küldetés, a püspökök és papok esetében kánoni megbízatás által. A pápaság nem egyfajta "szuper-szentség", hanem az Egyház legfelsőbb joghatósága, ami a törvénykezés hatalmán alapszik. „Szent Péter és utóda joghatósági főséget kapott (mellyel a teljes kormányzó, vagyis törvényhozó, ítélkező és végrehajtó hatalom együtt jár) egyenest és közvetlenül Jézus Krisztustól.” (Schütz Antal: Dogmatika)
     „Ezért Péter utóda először pápa és csak ezután Róma püspöke. Pápaként válik Róma püspökévé, és nem Róma püspökeként pápává.” (prof. Roberto de Mattei) – Ezért lehetséges „egy laikust megválasztani pápának, aki megválasztása után nyomban gyakorolhatná a tanító és kormányzói hatalmat, a papit (püspökit) azonban csak akkor, amikor már föl van szentelve”. (Schütz Antal: Dogmatika) [Erre egyébként az egyháztörténelemből már számtalan példa volt.]

Roberto de Mattei 2020. január 15-én megjelent cikkében – A tulajdonképpeni káosz a két „pápa” közösködése – „Az Egyháznak egyidőben csak egy pápája lehet” – ezeket írta:
     »Ratzinger nyugalmazott püspökként a pápai cím megtartásával, úgy tűnik, hogy azt hiszi, hogy a pápává választás a megválasztottnak kitörölhetetlen jegyet kölcsönöz, ugyanolyat, mint amit valaki pappá szentelésekor kap. Holott a papságnak valójában csak három szentségi szentelési fokozata van: a szerpapság, az áldozópapság és a püspökség. A pápai hivatal az Egyház egy másik hierarchiájához tartozik, mégpedig a joghatósági és kormányzói hataloméhoz, melynek csúcsát képezi. Megválasztásakor a pápa megkapja a legfőbb joghatósági hatalmat, de ezzel nem jár semmilyen kitörölhetetlen jegy. A papság a halállal sem veszik el, mert ez „in aternum”, azaz örökké megmarad. Ezzel szemben egy pontifikátus nem csak a halállal veszhet el, hanem saját akaratból történő lemondás, vagy nyilvánvaló és notórius eretnekség által. Ha egy pápa lemond pápai hivataláról, akkor megszűnik pápa lenni: ezért nincs joga, hogy fehér öltözéket hordjon, vagy apostoli áldást osztogasson. Az egyház törvényei szerint már nem is bíboros, hanem csak egyszerű püspök lesz belőle.«

Msgr. Walter Brandmüller „Renuntiatio papae – Néhány történelmi-kánonjogi megfontolás” című 2016-ban megjelent tanulmányában aláhúzta, hogy egy és csakis egy ember lehet a pápa, és hogy a pápa hatalma elválaszthatatlanul kapcsolódik össze egyedüliségével: „A pápaság szubsztanciáját a Szentírás és a hiteles tradíció olyannyira világosan határozza meg, hogy egyetlen pápa sincs feljogosítva arra, hogy hivatalát újra definiálja.”

Ha Ratzinger azt gondolná, hogy ő tényleg pápa, mégpedig Bergoglioval egyidőben, ezzel azt a dogmát tagadná, mely kimondja, hogy egyidőben Krisztusnak csak egyetlen helytartója lehet, és ezért Ratzingert eretneknek vagy eretnekgyanúsnak kellene tekinteni.
     Prof. Enrico Maria Radaelli „Al cuore di Ratzinger – Ratzinger szívében” című könyvében úgy érvel, hogy Ratzinger lemondása érvénytelen és semmis, mert lemondása egy eretnek hegeli tan alapján lett megfogalmazva. De Mattei erre a tézisre 2020. júliusában így válaszolt:
     »Ha bebizonyosodna, hogy Ratzingernek tényleg az volt a szándéka, hogy a pontifikátust megossza, és ezzel megváltoztassa az Egyház felépítését, akkor eretnekké válna. És mivel a pápaságról alkotott ezen eretnek elképzelésének természetesen már megválasztása előtt meg kellett volna lennie [mert hogy egy pápa tévedhetetlen, tehát pápasága alatt nem válhat eretnekké], ezért már megválasztását is érvénytelennek kellene tartani ugyanazon okból, amiért lemondása is érvénytelen lenne. Akkor semmilyen esetben nem lehetne pápa. Ezek azonban absztrakt diskurzusok, hiszen egyedül Isten ítéli meg a szándékokat, miközben az egyházjog csak a megkereszteltek külső viselkedésének a megítélésére korlátozódik.
     Ezenkívül: Ha Ratzinger az érvényes pápa, akkor mi történne, ha meghal, vagy ha Bergoglio ő előtte hal meg? Mivel a mostani bíborosok közül sokat Bergoglio kreált, és a pápa-választók között senki nem tekinti őt ellen-pápának, megszakadna az apostoli szukcesszió, ami csorbát ejtene az Egyház láthatóságán. A paradoxon az, hogy a jogászi szofisztika azon fáradozik, hogy Ratzinger lemondásának érvénytelenségét bebizonyítsa, így viszont kánonjogon kívüli megoldásokhoz kellene folyamodnia, hogy Ratzinger vagy Bergoglio utódlásának problémáját meg tudja oldani. Akkor nem logikusabb azt elfogadni, hogy a konklávéban résztvevő bíborosokat, akik Bergoglio halála vagy lemondása után az új pápa megválasztására összegyűlnek, a Szentlélek fogja támogatni. [Ezeket az embereket, mindazon eretnekségek, hitehagyás után, amit eddig elkövettek!?] Az ugyan igaz, hogy a bíborosok visszautasíthatják az isteni befolyást, és egy még rosszabb pápát választanak, mint Bergoglio volt. De ugyanennyire igaz az is, hogy a Gondviselés váratlan meglepetéseket is hozhat.«
     [De Mattei tehát ebben az írásában sem tagadta meg magát, és ugyanannyi badarságot hordott össze, mint máskor is – lásd ezzel kapcsolatban a következő cikket: Ki a nagyobb eretnek: Bergoglio vagy a „konzervatív” de Mattei?. Ugyan itt is leírja, hogy Ratzinger mindazon ismertetőjegyeket viseli és használja, melyek egy pápát a világ számára felismerhetővé teszik, de mindezek után mégis arról fabulál, hogy egyedül Isten ítéli meg a szándékokat, miközben az egyházjog csak a megkereszteltek külső viselkedésének a megítélésére korlátozódik., azaz kívülről nem állapítható meg Ratzinger szándéka! Hát akkor szerinte mire szolgálnak a világon a külső jelek? Ebből a megfontolásból egyetlen bűnöst sem lehetne a világon elítélni, hiszen a bíró még a leggonoszabb tömeggyilkos szívébe sem lát bele! Igaz, hogy vannak hullák, mint külső jelek, de hát ez mégsem az elkövető lelke, lehetne mondani Mattei logikája szerint.]

A Corrispondenza Romana mostani összegzése: A pápaság lényege nem a munus-ban rejlik, mint a püspököknél, hanem a kormányzás gyakorlásában, vagyis a minisztériumban, ami nem kitörölhetetlen szentség, hanem törvénykezési hatalom, ami elveszhet (a pápa halála esetén), vagy amiről le lehet mondani. A pápaság nem lelki vagy szentségi állapot, hanem „hivatal”, vagy jobban kifejezve, intézmény. Aki a kormányzásról lemond, az egyúttal a pápaságról is lemond. És ezt Ratzinger is tudta, hiszen 2013. február 13-án kelt deklarációjában egyértelműen megállapította: „[Declaro] conclave ad eligendum novum Summum Pontificem (…) convocandum esse“ = „Kijelentem, hogy össze kell hívni egy konklávét egy új pápa megválasztására”.
     Ratzingernek tehát nem az volt a szándéka, hogy a pápai státuszt a maga számára megtartsa, és a kormányzást egy hivatalban levő pápára bízza, hanem hivatalosan elindította a sede vacante (a pápai szék megüresedésének) időszakát, és elrendelte egy új pápa megválasztását. Ez az ember Bergoglio lett, akit a világegyház pápaként ismert el. Akár tetszik, akár nem, ő a jog szerinti pápa.
     Mindazonáltal, ha Ratzinger továbbra is pápának adja ki magát, fehéret visel és apostoli áldást osztogat, akkor hibát követ el, amivel a hívek között súlyos zavart okoz, ugyanakkor biztos, hogy nem támaszt igényt a pápai legitimitásra [akkor miért vesz részt a bíborosok kreálásában], amiről 2013. február 13-i deklarációjában lemondott. Azokat, akik valami mást állítanak, személyes érzelmek vagy gyűlölködések vezetnek, de nem támaszkodhatnak teológiai vagy egyházjogi okokra, az egyetlenekre, melyek válságos időkben, mint amilyenek a mostaniak, számításba jöhetnek.


Utószó:
1. A fordító december 26-i, azaz Ratzinger halála előtt megfogalmazott utószava:
     A fenti cikkben tárgyalt kérdés lassan 10 éve foglalkoztatja a katolikus világot. Az egyik legjobb példa erre Msgr. Vigano esete, akit az amerikai traditioninaction honlap szerkesztője talán két évvel ezelőtt szólított fel arra, hogy válaszoljon egyértelműen arra a kérdésre, hogy Bergogliot pápának tartja-e vagy sem, azaz szedesvakantista-e vagy sem, mert ha nem válaszol, akkor írásait az ő weboldalán nem hozzák többé nyilvánosságra. Nem tudom, hogy a szerkesztő kapott-e választ vagy sem, de tudtommal azóta nem jelent meg náluk több Vigano-cikk. Ez a felszólítás abban az időben hangzott el, amikor a római bitorlót Msgr. Vigano előadásaiban elkezdte Bergoglionak és nyilvános eretneknek nevezni. Ezzel egyidőben Msgr. Vigano a Montini-Bugnini-féle miséről és az ú. n. II. Vatikáni Zsinatról is elmondta lesújtó véleményét: lásd a következő cikkét: „Az új rítus ereiben az eretnekség mérgezett vére folyik”. Annál egyértelműbben nem lehet se Bergoglioról, se a zsinat és az azt követő időszak romboló törekvéseiről lerántani a leplet, mint ahogy ezt Msgr. Vigano e cikkben megtette. Egy kérdés azonban megválaszolatlanul maradt:
     Miközben Msgr. Vigano e hármat – azaz NOM, zsinat, Bergoglio – a legélesebb hangon ítélte/ítéli el írásaiban, Ratzingert következetesen XVI. Benedeknek hívja. Holott közismert tény, hogy Ratzinger az egyik legliberálisabb német püspök tanácsadójaként maga is részt vett ezen a "rablózsinaton", és az ott elfogadott és Vigano által is bírált szövegek létrejöttében tevékeny szerepet játszott. Arról nem is beszélve, hogy a Summorum Pontificum körlevelében a hiedelmekkel ellentétben egyáltalán nem állította vissza a régi misét a jogaiba, hanem Szent V. Pius miséjét az egyetlen mise "rendkívüli formájának" nevezte el. És intézkedésével egyáltalán nem a hagyományos katolicizmus terjedését célozta meg, hanem a megalkuvások, a tridenti mise hívei közötti torzsalkodások, szakadások létrehozását.

Az antimodernist.org honlap 2022. november 15-i cikkében Ratzinger ezen szándékáról a szerző a következőket írta: »Ratzinger Summorum Pontificum körlevele a Wojtyla-féle Ecclesia Dei körlevél kissé módosított változataként nem más, mint egy – sajnos – jól sikerült kísérlet arra, hogy a tradicionalista mozgalmat tridenti miséjével és a hagyományos liturgiájával felszívja a zsinati egyházba. Ratzinger dokumentuma ugyan tartalmaz néhány javítást és könnyítést elődjének körlevelével szemben, de ezek a gyakorlatban csakis a "tradicionalistáknak a panteista egyházba való integrálása alapján" érvényesülhettek. A halálosan megsebzettek eufórikus reakciója a 070707-re – találó dátum a végső győzelemre – máig megfejthetetlen titok marad. [Mint köztudott, Ratzinger 2007. 07. 7-én adta ki a Summorum Pontificum körlevelet.] Nem a "tradicionalisták" győzelmére, hanem a poszt-modernista Rómának felettük aratott győzelmére! És a legyőzöttek ujjongtak, mintha saját vesztükre vágynának és maguk is azt követelnék…
     De miből is állt pontosan ez a győzelem? Először: Ratzinger motu propriojával megint felülkerekedett az ú. n. "régi misén". – Időközben ugyanis a "régi mise"-akció fölötti felügyelet kissé kicsúszott Róma kontrollja alól, mert a tradicionalisták elkezdtek saját utakon járni: ezt az állapotot kellett megszüntetni, és erre kellett a körlevél. Másodszor: a két legnagyobb tradicionalista csoport: az FSSPX (tradíció Róma ellen) mint antitézis, és az Ecclesia-Dei csoportokhoz tartozó FSSP (tradíció Rómával) mint tézis közötti ellentét felpuhult, meggyengült, a dialektika ismét mozgásba jött, és feltartóztatatlanul vezetett a szintézishez, amit Ratzinger, mint rendkívül ügyes dialektikus természetesen előre tudott.
     Így készítette elő Ratzinger körlevele a talajt lépésről lépésre az átfogó tradi-ökumenizmusra: Ezáltal Ratzingernek a körlevelében megfogalmazott vágya: nevezetesen, hogy a mise rendes és rendkívüli formája kölcsönösen megtermékenyítse egymást, valóban végbement. A tradicionalisták túlságosan statikus viselkedése felhígult, új dinamika kezdte éreztetni hatását. Mert a modernizmusnak feltétlenül szüksége van a dinamikára, hogy folyvást előre rohanhasson. Ez az újfajta ökumenikus mozgalmasság természetesen nem maradhatott állva a régi misénél, a következő lépés újabb tettet követelt: Így jött létre az ima-ökumenizmus…«

De nem Msgr. Vigano az egyetlen, aki Ratzingert tartja a jogszerű pápának. Az ú. n. tradicionalistáknak jelentős része is ezt teszi. Az idő azonban sürget: mégha ismert adat, hogy Ratzinger minden felmenője és rokona elélt vagy 100 évig, valamikor neki is meg kell halnia. … És legkésőbb akkor ezeknek a "tradicionalistáknak" végre egyértelmű választ kell adniuk a fenti kérdésre: Ki jelenleg a pápa? Vagy, Msgr. Vigano beszédei után: Egyáltalán van-e ma az Egyháznak pápája? Így vagy úgy, Ratzinger halála komoly fejtörést fog számukra okozni… hiszen nem lesz többé kifogásuk a pápájukkal szembeni engedetlenségükre…


2. A fordító december 31-i, azaz Ratzinger halála napján megfogalmazott utószava:
     A tények: 1) 2022. december 31-én meghalt Joseph Ratzinger. 2) Bergoglio pár hónapja bejelentette, hogy a szinódusi szinódusnak csak 2024. októberében lesz vége. 3) Bergoglio a kúria munkatársai előtt 2022. karácsonyán tartott beszédében ilyeneket mondott:
     »Bergoglio idei karácsonyi üzenetében a "bigott" konzervatívokat és tradicionalistákat vette célba. Azt bírálta bennük, ahogy hitüket élik, miközben hangsúlyozta, hogy katolikusság nem egy csomó, soha nem változó előírás betartását jelenti, hanem sokkal inkább azt a soha véget nem érő folyamatot, hogy Krisztus üzenetét helyesen értsük, ami szakadatlanul kihívás elé állít bennünket. „Az igazi eretnekség nem csak abból áll, hogy egy másik Evangéliumot hirdetünk, ahogy ezt Szent Pál mondja, hanem abból is, ha [Jézus] üzenetét már nem a kor nyelveire és gondolkodásmódjára fordítjuk le.” (forrás: www.katholisches.info / Associated Press – 2022. december 22)«

Emlékeztetőül álljon itt Szent Szilveszter pápa december 31-i ünnepének szentleckéjéből pár sor: „Kérve-kérlek az Istenre és Krisztus Jézusra, aki ítélkezni fog élők és holtak fölött, az Ő eljövetelére és országára: hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan. Érvelj, ints, buzdíts nagy türelemmel és hozzáértéssel. Mert jön idő, amikor az egészséges tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják.” (2 Tim 4,1-4)

Joseph Ratzinger részt vett az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton, ahol a német progresszívek egyik tanácsadója volt. Eleinte modernista, majd később posztmodernista lett. Egész életében ezen ideológiák egyeduralmáért tevékenykedett. Ezen kívül még ariánus eretnek is volt, hiszen írásba is adta, hogy Jézus nem Isten – lásd ezzel kapcsolatban ezt a cikket Ratzinger és a zsinati egyház krisztológiája. „Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvében Ratzinger azt írta, hogy »az Isten-Fiú-idea először a jeruzsálemi őskeresztény közösség tagjai által, akik a 2. zsoltárt a kereszten meghalt Názáreti Jézusra alkalmazták, hogy ezzel az ő másokért való radikális létezését interpretálják, került be az Egyház hitvallásába. Más szóval: Az apostolok – és maga Jézus Krisztus! – természetesen soha nem gondolták, hogy ez a Názáreti Jézus valóban Isten igazi Fia. Ez a hit csak később az őskeresztény közösség élő hite ( = érzett, irracionális élmény-hite) által alakult ki fokozatosan.” Ratzinger számára tehát Jézus nem Isten, mert nem Isten Fia, aki „az Atyától öröktől fogva született, Isten az Istentől, … igaz Isten az igaz Istentől, született, nem alkottatott, ki egylényegű az Atyával”, kinek személye öröktől fogva a végtelen isteni természetet és ezzel a végtelen tökéletességet birtokolja, hanem az az ember, aki eljött, hogy „Istennel egybeessen”, és aki a kereszten „a másokért való létet” megtestesítette, egy „altruista antonomázia által”. Következésképpen tőlünk és a többi embertől csak az emberi fejlődés azon foka különbözteti meg, amit elért, nem pedig az a végtelen távolság, ami Istent az embertől, a Teremtőt a teremtménytől elválasztja.«

Az előbb említett cikk szerzője ezen idézetek közlése után megállapítja: »Ebben az egészben nem az a legszörnyűbb, hogy Ratzinger ezekkel a legdurvább eretnek tézisekkel teológus, szemináriumi tanár, püspök, bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, pápa, végül nyugalmazott pápa lett, hanem az, hogy a magukat különösen jó, hithű katolikusnak tartók még ezek után is messiásként tisztelik. … Holott Ratzinger az ú. n. „új teológia” egyik fő képviselője, és akinek, mint magas hivatalok képviselőjének más feladatai vannak, mint egy teológia-professzornak. A jezsuita Henrici így magyarázza meg a modernisták közötti feladat-megosztást: „Míg a teológiai tanszékeket a Concilium (= a modernizmus haladó szárnya) kollégái kapják meg, addig az utóbbi években csaknem minden püspöknek kinevezett teológus a Communio (= ugyanazon modernizmus mérsékelt szárnya) tagjainak soraiból való … Balthasar, de Lubac és Ratzinger, a Communio alapítói, mind bíborosok lettek.” A „konzervatív” és progresszív modernisták eme dialektikus játékának segítségével sikerült az „új teológiának” ( = a modernizmus tévtana) a különböző fórumokon elindulnia«, és – tegyük hozzá – győzedelmeskednie.

Mindezen tényekből világosan érthető, hogy miért nevezi ez a honlap Ratzingert sokkal veszélyesebbnek a hitre, az Egyházra nézve, mint Bergogliot. Azt sem kellene elfelejteni, hogy a nagy pedofil-botrányok többsége, melyek az utóbbi években megrázták a közvéleményt, mind abban az időben történtek, amikor ő volt a Hittani Kongregáció prefektusa, ezáltal e problémák mind az ő hatáskörébe tartoztak.
     Ratzinger a maga finomkodó modorával egyike volt a mai áldatlan helyzet kidolgozóinak, sőt végrehajtóinak, Bergogliora csak a befejezést, a legpiszkosabb munkát bízták, amikor már minden jól elő lett készítve a számára. Ratzinger a prototípusa a báránybőrbe bújt farkasnak, aki olyan jól előkészítette utódja számára a terepet, hogy annak már báránybőrbe sem kell bújnia: egyértelmű farkas külseje sem téríti már észre az elődei által sikeresen megdolgozott tömegeket.

Malachi Martin ugyan bennfentes és pap volt, és mint ilyen írta meg „Az utolsó pápa” című könyvét, de azért laikusként is meg lehet kísérelni folytatni a gondolatmenetét, különösen akkor, ha abból indulunk ki, hogy mi az ellenség legfőbb célja. Ez nem csak 170 éve, az Alta Vendita leleplezése óta ismert, hanem Urunk megszületése óta: Ez a cél, azaz Sátán célja az Egyház megsemmisítése, amit a pápaság megszüntetésével lehet a legbiztosabban és végérvényesen elérni. Ezért akarta II. Frigyes császártól kezdve Napóleonon át a kommunista rezsimekig mindenki elsőnek a pápát, a pápai hivatalt megszüntetni.
     Erről írt Rudolf Graber (1903-1992) Regensburg püspöke (lásd a következő cikket: „A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni”) 1973-ban megjelent könyvében. Ebben olvasható a következő idézet:
     »G. M. Pachtler 1879-ben egy könyvében megjelentette e titkos utasítás szövegét: „Célunk valójában az, ami Voltaire és a francia forradalom célja volt: vagyis a katolicizmus és maga a keresztény idea tökéletes megsemmisítése. A pápa, akárki is legyen, soha nem fog a titkos szövetséghez jönni; ezért kell a titkos kapcsolatoknak megtenni az első lépést a pápa és az Egyház felé, azzal a szándékkal, hogy mindkettőt béklyóba verjék.”«

Nos, a mozaikokat összeadva a következő kép olvasható ki az elmúlt évtizedek eseményeiből: Ratzingernek miután prefektusként és pápaként elvégezte romboló munkáját, kreálnia kellett egy olyan hivatalt, aminek a gyakorlatban semmi jelentősége nincs, de a tömegek figyelmét eltereli. E terv szerint elsősorban nem azért kellett lemondania, hogy helyet adjon Bergoglionak, hanem sokkal inkább azért, hogy létrehozzon egy ú. n. "péteri hivatalt, a hivatalos pápa munkáját segítő, imádkozó nyugalmazott pápa-hivatalt". És mivel a mai világ egyik vitathatatlanul legerősebb és megtámadhatatlan téveszméje szerint a demokrácia az egyetlen megengedett, jó, mindenre alkalmas, egyedül üdvözítő államforma, utódának már csak az volt a feladata, hogy az egyházból demokratikus intézményt csináljon.
     E célból hozta össze Bergoglio a szinódusi szinódust, melynek állandóan változó tagjai majd az ő lemondása, "imádkozó segítő"-vé válása után, átveszik a tényleges – illetve annak hitt – hatalmat, hiszen az ettől kezdve már nyíltan is az ellenség kezébe berül. Hogy Bergoglio ezt könnyebben megtehesse, abban is a háttérben álló, és az ú. n. tradicionalisták figyelmét magára irányító Ratzinger segédkezett.
     Az is jól illik ebbe a képbe, hogy Bergoglio a szinódus munkáját két évvel meghosszabbította: Egyfelől nem tudta, hogy Ratzinger mikor hal meg, másfelől ő, mint a hatalom megszállottja, egy kis ideig még ténykedni akar, és közben mindent gondosan előkészíteni, nehogy valahol hiba csússzon a számításba. 2024-re aztán minden készen áll majd: Bergoglio lemond, elmegy az imádkozó péteri hivatal őrzőjének (merthogy katolikus dogma, hogy pápának lenni kell, ezzel elaltatja az ú. n. "katolikus híveket"), és minden egyebet a demokratikus szervezetre, a szinódusra bíz. Ami, mint már tudjuk, minden intézkedésében a laikusok óhajait tartja szem előtt. És amelynek tagjai Isten parancsait, Jézus „üzenetét már a kor nyelveire és gondolkodásmódjára fordítják le”. és ezzel e világ fejedelmének, a Sátánnak terveit szolgálják.

No persze, mindez csak egy laikus találgatásai…. De azt tudjuk, hogy maga a terv, a pápaság megszüntetése valóban létezik …

Sokszor megkérdeztem magamtól, hogy mit kívánok Krisztus ellenségeinek: azt hogy súlyosan bűnhődjenek, vagy mit? A válaszom mindig ez volt: Nem azt kívánom, hogy megbűnhődjenek, hanem, hogy végre tisztán lássák az igazságot, hogy végre felismerjék mindannak borzalmát, amit Isten ellen elkövettek. Nos, Ratzinger már látja az igazságot… És ki tudja, talán utolsó leheletével még földi életében is meglátta.... és helyes, saját lelki üdvére kedvező döntést vont le belőle… ..


Feltéve: 2022. december 31.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA