Részletek az antimodernist.org weboldal következő két cikkéből:      1. Tudja-e egy modernista a Rózsafüzért imádkozni? (2022. október 23.)      2. Tradi-ökumenizmus – Modernista eskü (2022. november 15.) 1. rész Ez a kérdés: Tudja-e egy modernista a Rózsafüzért imádkozni?, bizonyára sokak számára provokatívnak tűnik, hiszen miért ne tudná egy modernista a Rózsafüzért imádkozni. Ráadásul sok modernista van, aki nemcsak olykor-olykor, hanem rendszeresen imádkozza a Rózsafűzért. A válasz mégsem olyan egyszerű, mint sokan gondolnák, különösen akkor nem, ha a kérdést így helyesbítjük: Tudja-e egy modernista helyesen imádkozni a Rózsafüzért?      A modern embernek azért nehéz elmagyarázni, hogy egy ima helytelen is lehet, mert ő meg van róla győződve [ezt nap mint nap bárki megtapasztalhatja], hogy minden ima jó, mert minden ima értékes, hiszen a vallási érzés meglétéről tanúskodik. Ez a vélekedés azonban nem helyénvaló, mert magában hordozza a modern tévtannak egyik alapelvét, nevezetesen azt, hogy a szubjektív hit elég ok arra, hogy egy imát jónak nevezzenek.      A modernista ugyanis nem gondolja, nem tudja, hogy a katolikus imának objektív feltételei vannak. Az ökumenikus mozgalmak sokfajta rendezvénye által már évtizedek óta megszokottá vált, hogy a keresztények közösen imádkoznak valahol valamiért, annak ellenére, hogy még a résztvevők között is szép számmal akadnak, akik tudják, hogy a tanokat illetően számos ellentét választja el a az imádkozókat egymástól. És ők mégis meg vannak győződve, hogy a tanbeli különbözőségeket a spirituális egység legyőzi.      Mindenki érezte már, mennyire jóleső érzés közösen, pláne nagy közösségben együtt imádkozni. Ilyenkor lehet igazán érezni Isten hatalmát és erejét. Ilyenkor Isten mindenki számára megtapasztalható valósággá válik. És pont ez a tapasztalat az, ami a közös imádkozáshoz, majd az egység elmélyítéséhez egyre közelebb visz, hiszen a közös imádkozás már megélt egység, miként erről a szabadkőműves Wojtyla is meg volt győződve.      Másképp fogalmazva: a közös imádkozásban napvilágra kerül a mögötte megbúvó perfid szólam, nevezetesen, hogy a közös imádkozás már maga a megélt szeretet. Ez ugyan már a legtisztább, egészen kendőzetlen modernizmus, de hát kit zavar ez? Senkit! – De miért nem zavar ez ma már senkit?      Pedig még alig 60 évvel ezelőtt (1961-ben), közvetlenül az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt. Mörsdorf az Egyház álláspontját ezzel kapcsolatban így foglalja össze: „Mivel az istentiszteleti közösség előfeltételezi a hitben való közösséget, az ú. n. közösségi-istentiszteletek más keresztény felekezetek tagjaival tilos.” Az imént feltett kérdésre: „De miért nem zavar ez ma már senkit?”, a választ az elmúlt csaknem kétszáz év [úgy is mondhatnánk, hogy a szabadkőművesség megalakulásától kezdődő évek] eseményei adják meg. Íme néhány esemény ezen időből, melyek a katolikus Egyház és vallás lezüllesztését és az egy világvallás bevezetését tűzték ki célul:      A francia Marennes város spiritiszta társaságának elnöke a 'Revue Spirité' újság 1864. januári számában ezt írta: „Ennek a perfid szólamnak köszönhetően el kell tűnnie a vallási ellentéteknek; A zsidók, katolikusok, protestánsok, muzulmánok kezet nyújtanak egymásnak, és mindegyik a maga módján, közösen imádja az irgalmasság és a béke egyetlen istenét, aki mindenki számára ugyanaz.”      Msgr. Gaume 'Traité du Saint Esprit' [Traktát a Szentlélekről] című könyvének második kötetében leírta ennek a tervnek a lényegét: „Az új vallás jelszava, mely egyúttal a spiritisztáké is, így szól: 'Nincs üdvösség a szereteten kívül.' E hazug szlogennek köszönhetően dől le jelenleg az összes erkölcsi korlát a szabadkőműves tolerancia nevében.”      [Amerika élen járt a világvallás megteremtéséhez vezető úton: az 1893-as Chicagóban megrendezett "vallások parlamentje" nevet viselő rendezvényről részletesen a honlap ezen cikke számol be: Az amerikanizmus – a modernizmus előkészítője. Idézet e cikkből:      „Mindezek az események logikusan vezettek Róma egyre gyorsabb ütemű hitehagyásához, ami az 1986-os Assisi-ben rendezett első "pápa" szervezte és vezette istenkáromló összejövetelben, majd az ezt követő összes többi ilyen találkozóban csúcsosodott ki.”      A honlapnak az Assisi-ben lezajlott ú. n. béketalálkozóról szóló írásai közül elsősorban Basilea Schlink anya könyvecskéjét – BÉKE MINDEN ÁRON?ajánlott elolvasásra.] Az irgalmasság és a béke istene? Szegény Szent Ferenc és Szent Klára bizonyára nagyon csodálkoztak volna, ha megtudták volna, hogy egy fehérruhás férfi Rómából éppen őket fogja a világ-szabadkőművesség univerzális testvériségének kocsija elé befogni. Mert az 1986-ban Wojtyla által megrendezett Assisi-i "vallások közötti találkozó" valójában azt valósította meg, amit 40 évvel korábban a Brüsszeli Spiritualista Világkongresszus meghirdetett: „A különböző vallások felett egy univerzális egyház áll, ami az összes dogmatikailag kötetlen hívőből tevődik össze: Ezek mind osztják azt a nézetet, hogy létezik egy legmagasabb lény, egy eljövendő élet, a lélek halhatatlansága, valamint az emberek iránti szeretet, melyet a vallások és egyházak a legfőbb parancsnak ismernek el.” – Ez az az univerzális vallás, amit Assisi-ben gyakoroltak, és melynek szellemiségéről Karol Wojtyla azt kívánta, hogy "soha ne aludjon ki". Dr. Johannes Dörmann, a vallás- és a misszióstudományok professzora a „Theologisches” újságban megjelent tanulmányában egészen más véleményen van, amikor ezeket írta:      »A vallásközi békeima problémája biblikusan fogalmazva így hangzik: Mit jelent az, ha a pápa nem-keresztény vallásoknak pogány kultuszok számára katolikus templomokat bocsát rendelkezésre? A zsidók és a muzulmánok visszautasították, hogy kultuszukat keresztény templomban gyakorolják, amivel kifejezték vallásos érzületüket a pápai ajánlattal szemben, és egyúttal saját vallásuk iránti igaz hűségüket is megmutatták. Mekkába tilos belépniük a nem-muzulmánoknak. A zsidóknál a pogányok belépését a jeruzsálemi templom belső udvaraiba halállal büntették.      A keresztények pedig a Bibliából ismerték ezt a problémát. Szent Lukács számol be arról az esetről, amikor Pálnak életéért kellett aggódnia, mert a zsidók azt hitték, hogy egy pogányt hozott a templomba: „Még pogányokat is hozott a templomba, és megfertőzte ezt a szent helyet.” (ApCsel 21,28) Törvényeivel a katolikus Egyház a legnagyobb gondossággal őrködött Istennek felszentelt templomainak szentsége felett, és ennek mindennemű megsértését szentségtörésként vagy mint communicatio in sacris súlyosan megbüntette. Ez nem más, mint a szigorú monoteizmusból fakadó kényszerítő következmény.« [Az 1931-es Katolikus Lexikon a communicatio in sacris kifejezés alatt részletesen leírja, hogy „a másvallásúakkal való együttműködés vallási dolgokban”, ami a latin szó magyar megfelelője miért tilos a katolikusok számára. A rubrikát e mondatokkal fejezi be: „Az az újabban sűrűn felhangzó követelés a felekezetek részéről, hogy a katolikusok ne tekintsék őket eretnekeknek, s ismerjék el az ő vallásukat s felekezetüket is éppoly törvényesnek, mint a katolikust, csak újabb bizonyítéka annak, hogy a communicatio in sacris tilalmára égető szükség van, mert hiszen az említett követelés nem tartalmaz kevesebbet, mint azt, hogy a katolikusok szűnjenek meg a katolikus vallást egyedül törvényesnek és igaznak tartani.” – Ezen idézetek arra is kiválóan alkalmasak, hogy kendőzetlenül megmutassa, hogy honnan hová degenerálódott a hivatalos "katolikus" vallás és gyakorlat.] Még egyszer konkrétan kérdezve: Mit jelent, ha egy katolikus elismeri, hogy bármely vallás imádsága képes békét kikönyörögni. Válasz: azt jelenti, hogy úgy hiszi, hogy kultuszában minden vallás ugyanahhoz az istenhez fordul, ugyanazt az istenséget imádja. Nem kétséges, hogy Assisi-ban Isten első, legfőbb parancsának – Ne legyen más istened! – semmibevételéről, sőt megtagadásáról volt szó.      Az Assisi-i imatalálkozó ezért nem volt más, mint a többisten-vallás gyakorlati elismerése – tehát a pogányság hivatalos újjáélesztése és elfogadása a "pápa" és az "egyház" által. Hogy a pogányságnak ezt az újraélesztését az ú. n. katolikusok túlnyomó többsége megjegyzés nélkül elfogadta, az nyilvánvalóan a korábbi tömeges hitvesztés eredménye. És ma, mintegy 30 évvel később, Bergoglio a maga találkozóival és Pachamama-kultuszával, valójában csak azt követi, amit Wojtyla hivatalosan elkezdett, Ratzinger a maga kisebb visszhangot kiváltott, de rendszeresen megtartott vallásközi imatalálkozóival folytatott. A vallások és felekezetek közös imájának szükségszerűen egy sor tanbeli előfeltétele van, elsősorban az "egyház" új értelmezése. Ebben a megváltoztatott új egyházban már nem a katolikus, az Istentől kinyilatkoztatott hit az egység alapja, hanem a nyílt spiritualitás, melynek végül egy még teljesebb egységhez kell vezetnie.      Hova kell ezt az új "egyházat" besorolni? A francia nagypáholy „Bulletin du Grand-Orient” lapjának 37. számában ez olvasható: „Ne engedjétek, hogy azt mondják, hogy a szabadkőművesség egy anti-egyház, mert ez csak egy opportunista frázis. A szabadkőművesség lényegét tekintve szuper-egyháznak tekinti magát, annak az egyháznak, ami mindenkit egyesíteni fog.”      Való igaz, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinaton létrehozott ember-csinálta-egyház a szabadkőműves szuper-egyház része, sőt, időközben ennek legjobb húzólovává vált. A szabadkőművesség szuper-egyháza egy dogmák nélküli egyház, egységét a mindent összekötő spiritualitás adja meg, az univerzum nagy építészéhez – amit mindenki a maga személyes hitével tölthet ki – szóló imával.      De valójában az ember-csinálta-egyház is egy dogmák nélküli "egyház", hiszen a gyakorlatban minden tagja – jó modernista szokás szerint – szabadon válogathatja ki és állíthatja össze a maga személyes hitét. Ily módon ebben az új egyházban egyedül a "nem kötelező jelleg" a kötelező. Mivel a modernista számára az igazi, valódi Isten nem felismerhető, imájának nincsen konkrét "címzettje". Ő istenként egy őskezdetű zavaros isten-elképzeléshez imádkozik, amiből – szerinte – az évezredek folyamán az összes vallás kifejlődött, melyek ebben az ősi istensejtelemben még mind azonosak voltak. Ennek következtében a vallásbeli különbözőségek nem mások, mind személyes szubjektív ráadások. A modernizmusról, ami egyébként rendkívül haladottnak képzeli magát, ily módon kiderül, hogy nem más, mint egy irracionális visszatérés az ősrégi pogány többisten-hitbe! És mindez az Isteni Kinyilatkoztatás-hitnek a katolikus Egyházon keresztül csaknem 1900 évig tartott csodálatos kibontakozása után! A modernizmust csak e kirívó ellentét hátteréből lehet jól megérteni. Amit még azzal is ki kell egészíteni, hogy a régi pogányok sokkal többet tudtak Istenről, mint a modernista újpogányok, akik pogányságukat a vallási hit legmodernebb, legfelvilágosultabb formájának tartják.      Még egyszer összefoglalva: a modernizmus nem más, mint újpogány spiritualitás keresztény törmelékekkel.      [Hogy ez mennyire így van, arról bárki meggyőződhet, ha belehallgat egy rádiós vagy tévés beszélgetésbe: ezeken a helyeken csak olyanok szólalnak meg – hogy ez szándékos vagy véletlen kiválasztás-e, nem tudni –, akik hitüket az itt vázoltak alapján írják le.] A zsinati "egyház" tagjai számára ez az újpogány spiritualitás adja imáik alapjáta is: ez a Szent Péter bazilikában és a vatikáni kertekben lezajlott Pachamama-kultusz láttán mindenki számára tökéletesen nyilvánvalóvá vált. Ezért katolikus módon, az igaz Istenhez közülük csak az imádkozhat, aki előbb esküvel megtagadja a modernizmust [ahogy régen a katolikus Egyházba megtérők felvételüket az Anyaszentegyházba hamis vallásuk, világszemléletük esküvel való megtagadása után nyerték csak el].      Erre azért van szükség, mert a Rózsafüzér az Apostoli Hitvallással kezdődik, mert a Credo a helyes imádkozás élő alapja. 2. rész Ez az apokaliptikus idő minden katolikus számára rendkívüli kihívást jelent. Minél nagyobb mértéket ölt a hitehagyás, annál nagyobb lesz annak veszélye, hogy a katolikusnak megmaradni akaró is belekerül ebbe az áramlatba, elsősorban annak eredményeképpen, hogy annak érdekében, hogy ne maradjon teljesen egyedül és kitaszított, hajlandó lesz engedményeket tenni – ami kikerülhetetlenül oda vezet – mint ahogy ezt a megszámlálhatatlanul sok példa igazolja –, hogy lassan maga is modernistává válik. Pontosan ez az ördög taktikája. Ezért a katolikusnak napjainkban jobban, mint bármikor eddig, különösen figyelmesnek kell maradnia, és minden nehézséget vállalva védenie kell természetfeletti hitét, hogy az általános szellemi káoszban nehogy elveszítse.      Még akkor is, ha régebben is voltak ú. n. keresztlevél-katolikusok, az emberek mégis tudták, hogy a katolikus hit mit követel minden katolikustól. De ez ma már nincs így! A tradicionális ellenmozgalom Az elmúlt évtizedekben a különböző tanbeli zűrzavarra válaszul létrejött az ú. n. tradicionalizmus. Ez azt jelenti, hogy a tradicionalista a modernista zűrzavarral szemben a maga számára a tradíciót tekinti irányadónak, mialatt tradíció alatt azt érti, amit az Egyház korábban – a modernizmus térhódítása előtt – tanított.      Ez azonban megköveteli, hogy a tradicionalista előbb meghatározza, hogy ő mely korábbi tanokat fogadja el tradíciónak, hogy aztán annak alapján gyakorolhassa vallását. Ez ugyan, mint ahogy ezt már számtalanszor megmutattuk, tiszta protestantizmus, ami azonban e csoportba tartozókat egyáltalán nem zavarja. Itt még egyszer le kell szögezni, hogy az ú. n. szedesvakantisták nem tartoznak a tradicionalistákhoz, hiszen tanbelileg semmi közös nincs bennük. Ugyanis a kétezer éves katolikus tanítás szerint a mai tradicionalizmus valójában nem más, mint protestantizmus [mert maga válogatja ki a tanok közül, hogy mit fogad el, és mit nem], a mai szedesvakantisták azonban katolikusok [mert az Egyház egész tanítását csorbítatlanul fogadja el]. A tradicionalisták már a kezdetekkor sem alkottak homogén csoportot: Mindazok így nevezték magukat, akik visszautasították – részben vagy teljesen – az ú. n. II. Vatikáni Zsinat óta bevezetett tanbeli, fegyelmi és liturgiai változtatásokat. E sokféleségnek az az oka, hogy a „tradíció” a tradicionalistáknál nem egyértelmű fogalom. Valójában minden tradicionalista maga fabrikálja össze a saját tradícióját. Annak ellenére, hogy közvetlenül a zsinat után sok helyütt és sokan voltak a világon – köztük püspökök, papok, teológusok, filozófusok –, akik azonnal felismerték a helyzetet, és kisebb-nagyobb csoportokat alkotva katolikusok maradtak, vagyis kényszerből, hitük és üdvösségük védelmében szedesvakantisták lettek, a Rómával ellenállók oldalán még sem ők, hanem a Marcel Lefebvre által alapított, és azonnal egységes közösségbe tömörült FSSPX vette át a vezető szerepet. A szedesvakantisták viszont továbbra is nagyobb összefogás nélkül próbálták hitüket megőrizni és ápolni – ez a helyzet náluk máig így maradt. 1988-ban a tradicionalizmus oldalán jelentősen megváltozott a helyzet: Azt követően, hogy Lefebvre pápai engedély nélkül négy "püspököt" "szentelt" közössége számára, Wojtyla egyfelől kiközösítette az e "szentelésben" közreműködőket, másfelől a Szent X. Pius Papi Közösségből (FSSPX) kilépő "papoknak" megadta az engedélyt egy ú. n. régi rítusú közösség, a Szent Péter Papi Közösség (FSSP) megalapítására. Wojtyla ekkor kiadott körlevelében (Motu Proprio „Ecclesia Dei”) többek között ezeket írta: „Ezen szakadár aktusnak [m. m. az engedély nélküli püspökszentelésnek] a gyökere a tradíció hiányos és ellentmondásos értelmezésében rejlik. Hiányos, mert a tradíció élő jellegét nem eléggé veszi figyelembe. … Az a tradíció-fogalom, mely az Egyház egyetemes Tanítóhivatalának, vagyis a mindenkori római püspöknek és a püspökök kollégiumának, ellenszegül, nem helytálló és ellentmondásos. Mert senki sem maradhat hű a tradícióhoz, ha elvágja azt a köteléket, ami azokhoz köti, akikre Péter apostol személyében Krisztus maga bízta Egyházában, az egységért való szolgálatot.”      Wojtyla ezzel pontosan azt mondta, amit a hithű katolikusok évtizedek óta szakadatlanul próbálnak meg az ú. n. tradicionalistáknak elmagyarázni. Nevezetesen, hogy a Tanítóhivatal két, egymástól elválaszthatatlan részből áll: a tradícióból és az élő Tanítóhivatalból, azaz a mindenkori pápa tanításából. [Ennek megértéséhez lásd a honlap ezernyi cikke közül e párat:      Az Egyház és a tradíciója címmel 2014. július 10-én megjelent hosszú tanulmányt, melyből három hosszabb fejezet így szól:      1. »J. B. Heinrich (1816-1891) dogmatika professzor 1882-ben megjelent Dogmatikájának második kötetében az „Isteni tradíció lényegéről” ezt írta: „A traditio divina (= isteni tradíció – magyarul gyakrabban: szenthagyomány) … aktív értelemben az Egyháznak a Krisztustól a Szentlélek által fenntartott egész tanító- és hittevékenysége, mely által az apostoli hitletétemény a kapott módon lesz megőrizve és átadva.” – Vagyis egyáltalán nincs semmilyen tradíció Egyház nélkül, az „apostoli tanítóhivatal autentikus tanúsága és mérvadó, nyilvános és tévedhetetlen tan-kihirdetése nélkül”. Tehát a katolikus csakis az Anyaszentegyház Tanítóhivatala által tudja, tudhatja, hogy mi az a tradíció. Ez egy egészen alapvető feltétel, ami hozzátartozik minden katolikus alaptudásához. Az isteni tradíció mindig az Anyaszentegyházon keresztül jut el a katolikusokhoz. Soha nincs tradíció Egyház nélkül, ÉLŐ Tanítóhivatal nélkül, mivel ezek a katolikus hit legközelebbi normái. És ebből természetesen következik, hogy Egyház sem létezhet szenthagyomány nélkül. … Ebből világosan kiderül, hogy az Egyház tanító- és hittevékenysége nélkül egyáltalán nincs semmilyen biztos tradíció, mert csak ez tudja a szenthagyományt a korokon át hűségesen megőrizni és áthagyományozni. Ezért beszélünk ÉLŐ tradícióról szemben a halott tradícióval, mely a könyvekben található.« 2. Schütz Antal Dogmatika című tankönyvében így ír a katolikus tradícióról: »Hogy mi az igazi hagyomány, azt legkönnyebben és legbiztosabban az Egyháznak mindenkori élő, tekintély jellegű tanításából lehet megállapítani, mely a tévedhetetlenség karizmájánál fogva mindenkor a kinyilatkoztatott igazságot tárja a hívek elé. Tehát a tekintély jellegű egyházi tanítás a hagyomány legbiztosabb kritériuma. Ez egyúttal a közvetlen hitszabály (hitünk legközelebbi normái). – Nem elégséges sem a Szentírás, sem a szenthagyomány, ha elvonatkozunk a tanító Egyház tekintélyétől. Mert hisz mind a Szentírást, mind a Szenthagyományt úgy adta Isten, hogy tartalmuk az Egyház élő és tekintély jellegű tanítása útján jusson el az emberekhez. Az Egyház élő tanítása nélkül nemcsak az Írás, hanem a hagyomány is holt betű, mely csak esetleg tud egy-egy ember számára élő hit keltegetője lenni; elvben és általánosságban azonban nem.« 3. Ezért magától értetődően az Egyháztól levált tradíció nem az Egyház tradíciója többé! – De akkor micsoda? Nos, egy ilyen tradíció lehet Econe tradíciója, az Immaculata Ferencesek tradíciója, a Péteresek tradíciója, Le Barroux tradíciója, újabban az FSSPX „ellenállásának” tradíciója stb.      J. B. Heinrich fentebb említett Dogmatika könyvének „A tradíció viszonya a Tanítóhivatalhoz. Téves vélemények” című fejezetében leszögezi. »A legmélyebb és legsúlyosabb következményekkel járó tévtan ebben az összefüggésben abból áll, ha valaki – mint ahogy a janzenisták és még nagyobb mértékben a legújabb eretnekek (ezalatt az ókatolikusokat érti) tették – ugyan elismeri a tradíciót és ezt kiváltképp a hit forrásának tartja, de az egyházi tanítóhivatalt, mint ezen tradíció tévedhetetlen hordozóját és értelmezőjét gyakorlatilag és elvileg tagadja, mialatt saját magának vagy a "tudománynak" tulajdonítja a jogot, hogy ahhoz ragaszkodjon ebből, amit saját kutatása által a tradícióban megtaláltnak hisz figyelmen kívül hagyva ezzel kapcsolatban az egyházi Tanítóhivatal döntéseit.”«] 1988. óta azonban sok minden megváltozott, és a tradicionalistáknak a modernista Rómával való kapcsolata természetszerűleg meghozta a maga gyümölcseit: A tradicionalizmus egyre nyíltabban a modernizmus egyik válfajának bizonyul. [Lásd ezzel kapcsolatban példaként a következő cikket: Ki a nagyobb eretnek: Bergoglio vagy a „konzervatív” de Mattei?] Ima-ökumenizmus A közös imádkozás a gyakorlatban csak akkor válhat közössé, ha a résztvevők az imákat azonos szöveggel mondják. De mivel a világnak való minden áron való megfelelés kényszere oda vezetett, hogy a katolikus alap-imák szövegét is a modern kor valós vagy vélt igényeihez kellett igazítani. [Én a magam részéről kétlem, hogy e változtatásokat az "egyszerű" hívek kívánták/kívánják, úgy gondolom, hogy ezek is, mint a legtöbb újítás, a klérus oldaláról indul. Ezt így tapasztaltam NOM-os koromban is, amikor az új lajosmizsei plébános erőszakkal, a hívek ellenkezése ellenére vezette be a Miatyánk újított szövegét; Lásd még ezzel kapcsolatban e nemrég feltett cikket: Isten szava minden időre érvényes].      Ezért e közös ima-programokat sok helyen a szövegek egyeztetésével kezdik el. Ebből a "programból" az FSSPX is kivette a részét, és abbéli vágyukban, hogy legalább ezen imákban ökumené-képesek legyenek, a maguk számára is modernizálták a régi szövegeket. Így lett náluk is a Miatyánkban az Übel-ből Böse, az Üdvözlégy Mária-ban a Weibern-ből Frauen, az Absterben-ből Tod. [E szavakat nem érdemes lefordítani, de Piuszos-múltamból igazolhatom, hogy az idősek, a kezdetektől Piuszos-hívek mindig az elsőnek említett szavakkal imádkoztak, a későbbiek tőlük vették át ezeket a kifejezéseket, az újítást pedig a "papok" végezték el. Az imaszövegek modernizálására Magyarországon a malaszt szónak kegyelemmel való felváltása az egyik példa.]      Nyilvánvaló, hogy ezek a kierőszakolt nyelvújítások nem teológiai okokból történnek. Akkor vajon milyen modernista elvek rejlenek e nyelvszabályozások mögött? Úgy tűnik az ok gyakorlati: az a cél vezette az újítókat, hogy a temetéseknél, keresztelőknél, esküvőknél, majd a közös imádkozásoknál, mindenki ugyanazt a szöveget imádkozza. [Véleményem szerint nem csak ez az oka a szövegújításoknak: A régi szöveg mindenütt sokkal veretesebb, mondhatnánk úgy is, költőibb, magasztosabb: szerintem ez az, ami szúrja a modernisták szemét, és ahogy a latint nem "bírja a gyomruk", úgy a régi imák ódon nyelvezete is fáj nekik.] Mindezen előkészületek után a tradi-ökumené következő lépése csak arra várt, hogy végre megtegyék: Ez történt 2022. október 8-án, szombaton a svájci Einsiedeln Mária-kegyhelyen. A programnak, benne a Rózsafüzér-körmenetnek több szervezője is volt, tradicionalisták (Piuszosok) és NOM-os csoportok.      Valóban nagyhatású volt, ahogy a mintegy ezer résztvevő a zuhogó eső ellenére Einsiedeln utcáin a gyógyforrástól a kolostor előtti térig ünnepélyes körmenetben végigvonult. A résztvevők között több "pap", szerzetes, cserkész, Máriás-lovag volt, akiket számos sokgyermekes család követett. Egy nagy plakátot vittek magukkal, melyre a körmenet céljaként e szavakat írták: „Rózsafüzér-körmenet – Isten dicsőségére – Egy keresztény jövőért”. Természetesen együtt imádkozták a Rózsafüzért: Isten dicsőségére és egy keresztény jövőért!      Ez valóban egy tradi-ökumené ünnep volt – a Rózsafüzér-imádságban egyesülve együtt ajánlották fel magukat Mária Szeplőtelen Szívének! Elől a Piuszosok, mögöttük az ember-csinálta-egyház konzervatív Rózsafüzér-imádkozói.      Amikor egy kissé elképedt Piusz-hívő azt a kérdést tette fel "papjának", hogy miért csinálják ezt, a Piuszos "pap" őszintén válaszolt: „Az ökumené miatt.” Mindössze néhány idős svájci hívő kapta fel a fejét erre a vallomásra, olyanok, akik még mindig nem értették meg, hogy ez az ú. n. tradíció a lényegét tekintve mindig is ökumenikus volt, mert mindig a sikert kereste! [Erre a rosszmájúak, mint például én, feltehetnék a kérdést, hogy vajon melyik vallási csoportosulás, akár konzervatív, akár modern, nem keresi a sikert? Nem azzal a szlogennel születnek az újítások, az engedmények mindenütt, hogy meg kell felelni az emberek elvárásainak?] Mert a Mária-tisztelet – úgymond – semleges. Bárki hisz, amit akar, a fő, hogy imádkozza a Rózsafüzért és tiszteli Máriát. Ezeknél a tradi-ökumené programoknál nem a közös katolikus hit az egységet alkotó elv, már nem is a "régi mise", hanem a közös Rózsafüzér-imádság és a Mária-tisztelet. Többre már nincs szükség ahhoz, hogy valaki tradicionalistává, konzervatív "katolikussá" váljon. Monforti Grignon Szent Lajos-Mária „A szent Rózsafüzér” című könyvében az imát bevezető Hitvallásról ezeket írta: A Credo kiválósága      »A Hiszekegy, amit rózsafüzérünk keresztjére imádkozunk, mint a keresztény igazságok szent összefoglalása és megtestesítője nagyon hasznos ima, mert a hit az oka és alapja és akezdete minden keresztény erénynek, minden örök erénynek és minden Istennek tetsző imának. Accedentem ad Deum credere oportet – „Mert az Istenhez járulónak hinnie kell, hogy Ő van.” (Zsid 11,6) Aki Istenhez akar közeledni az imában, annak a hittel kell kezdenie, és minél nagyobb a hite, imájának önmagában annál több ereje és érdeme lesz, és annál jobban fogja Istent dicsőíteni.      Nem fogom most az Apostoli Hitvallás szavait elmagyarázni, de azt kiemelem, hogy az első három szó: „Credo in Deum, hiszek egy Istenben”, melyek a három isteni erényt, a hit, remény és szeretet aktusát foglalják magukban, csodálatos hatékonysággal bír ahhoz, hogy a lelket megszenteljék, és a démonokat legyőzzék. Számos szent e szavakkal gyűrte le a kísértéseket, különösen a hit, a remény és a szeretet ellen támadókat, mind életükben, mind haláluk óráján. Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket Veronai Szent Péter (1205-1252) domonkos szerzetes, amennyire erejéből telt, ujjaival a homokba írt, miután egy eretnek tanító kardjával kettéhasította fejét.      Mivel a hit az egyetlen kulcs, ami lehetővé teszi a bebocsátást Jézus és Mária Rózsafüzérbe zárt titkaihoz, a Szentolvasó imát a Credo figyelmes és áhítatos elimádkozásával kell megkezdeni, és minél élőbb és erősebb a hitünk, annál érdemszerzőbb lesz az imánk is.      Ennek a hitnek élőnek és a szeretettel teltnek kell lennie, vagyis ahhoz, hogy valaki jól tudja imádkozni a Rózsafüzért, a megszentelő kegyelem állapotában kell lennie, vagy legalábbis komolyan kell iparkodnia e kegyelmi állapot megszerzésére!      A hitnek erősnek és állhatatosnak kell lennie, és a Szentolvasó imádkozásakor nem csak az érzékelhető lelki vigaszt kell keresni; Más szóval, nem szabad feladni a Szentolvasó imádkozását azért, mert agyunkban szétszórtságot, lelkünkben megmagyarázhatatlan ellenkezést és nyomasztó kedvetlenséget, testünkben pedig csaknem állanóan jelenlevő álmosságot érzünk. Se az érezhető vigaszok, se a sóhajok, se az érzelmi kitörések, se a könnyek, se a képzelőerő folytonos megerőltetése nem szükséges ahhoz, hogy valaki a Rózsafüzért jól imádkozza. A puszta hit és a jó szándék elegendő. Sola fides sufficit.«      [Monforti Grignon Szent Lajos-Mária Rózsafüzérről szóló másik írása itt található: A szórakozottsággal, szétszórtsággal bátran szembe kell szállni] Monforti Grignon Szent Lajos-Mária világos szavai aláhúzzák azt az igazságot, hogy a Rózsafüzér-ima, de egyáltalán egy katolikus minden imája a szent hittel kezdődik. Ennek oka, hogy a katolikus hívő elsősorban nem lelki szükségletből, hanem katolikus hitéből imádkozik, erre a hitre épül minden gondolata, tette, vágya, reménye. Még egyszer nyomatékosan: nem valamilyen hitről van itt szó, különösen nem a modernista hitről, hanem A katolikus hitről. Az Einsiedeln-ben összejött – és mindenütt máshol összejövő – tradicionalisták közös imájának alapja nem a katolikus hit volt, hanem a Rózsafüzér és a Mária-tisztelet, vagyis spiritualitás, lelkiség. A vezérelv nem a sola fides sufficit = „a hit egyedül elegendő” elv volt, hanem a "Rózsafüzér egyedül elegendő" vagy "Mária egyedül elegendő". Utószó: Krisztus után az első háromszáz évben a rómaiak nem azért üldözték a keresztényeket, mert haragudtak rájuk, hanem mert rendzavarónak tartották őket. Olyan embereknek, akik számukra jelentéktelen apróságokért nem voltak hajlandó beállni a sorba: elkülönültek, érthetetlen elvekért ellenálltak néhány rendeletnek. – Pontosan úgy éreztek a keresztényekkel szemben, ahogy ma egy katolikusra néz a világ: A mai ember nem jut el odáig, hogy ellenezze, amit a katolikus mond, hanem egyszerűen nem érti, hogy mit mondanak, mit akarnak, mit hisznek! Nem érti, miért tart a katolikus eretneknek vagy pogánynak egy más vallásút, miért nem fogadja el a mai világ szellemi normáit. Miért ragaszkodik elvekhez, vallásának szerintük elavult mellékes parancsaihoz stb. Ezért aztán a katolikus menthetetlenül magára marad, amit Isten segítsége nélkül nem is lehet kibírni. – Katolikus alatt persze nem a tradicionalisták vagy a zsinati szekta tagjai értendők. A katolikus elsősorban nem azért imádkozik – akár magában, akár közösségben –, mert az lelki vigaszt nyújt a számára, hanem azért, mert imájával Istent dicsőíteni, Istennek hálát adni, Istenhez könyörögni akar. Ezért imájának jóságát az határozza meg, hogy az Istennek tetsző-e vagy sem. Azt pedig Urunk Jézus Krisztus szavaiból tudjuk, hogy a hívőnek nem szabad közösködnie a hitetlenekkel. Isten a hitetlenekkel való közös imát nem hallgatja meg, sőt kifejezetten elfordul tőle. Végezetül bemutatok egy 2003. május 1-i rádiófelvételt, a Kossuth Rádió éjszakai műsorából egy részletet. A beszélgetős műsornak én voltam a vendége, és két olyan betelefonálót kellett végighallgatnom, akikről a fenti cikk szól. Feltéve: 2022. december 15.