Msgr. Vigano szavai (2023): „Nem lehet olyan valakit szeretni, akinek a lényegét tagadjuk meg”
„Krisztus hirdetése a pogány világnak csak úgy lehetséges, ha feltétel nélkül hisznek azokban a természetfeletti igazságokban, melyeket Ő tanított apostolainak”
„Amit ma megélünk, az nem más, mint azon sok kis lépés kikerülhetetlen eredménye, melyek közül mindegyik megakadályozható lett volna, ha kritikai ítélőképességünknek legalább a minimumát megőriztük volna”
Azok az ú. n. tradicionalisták, akik Bergogliot (és közvetlen elődeit) minden eretneksége ellenére pápának ismerik el, ennek okául elsősorban Urunk Jézus Krisztusnak eme ígéretét hozzák fel (Mt 16,18): „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta [m. m. az Egyházon].” – Urunk e kijelentésén alapul az Egyház következő dogmája: „Jézus Krisztus úgy rendelkezett, hogy Szent Péternek mindig legyen utóda a világ végezetéig.” (I. Vatikáni Zsinat) Ebben benne foglaltatik a következő tétel is: „Az Egyház Urunk újraeljöveteléig fennmarad.”
Mindazonáltal az Egyháznak más dogmái is vannak, például ezek: „Jézus Krisztus az ő Egyházára bízta a legfőbb tanítói tisztét, vagyis az Egyházat a Kinyilatkoztatás hivatalos, hiteles és tekintély-jellegű tanítójává tette.” (I. Vatikáni Zsinat)
Vagy ez: „Jézus Krisztus Egyháza egy és az üdvösséghez szükséges.” (Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség) „Egy pedig a hívek egyetemes Egyháza, amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül.” (IV. Lateráni Zsinat, 1215. november. (DH 802))
Nos, már első olvasatra is kitűnik, hogy az elsőnek idézett dogma, amennyiben azt az elmúlt 60 év, és kiváltképp benne napjaink legfőbb "egyházi" tanításaira és rendelkezéseire értelmezzük, semmiképpen nem fér össze a másik kettővel: Hiszen azt még a Bergogliot pápának elismerő ú. n. tradicionalisták sem tagadják, sőt ők állítják a leghangosabban, hogy Bergoglio tanítása és rendelkezései egyenesen ellenkeznek „a Kinyilatkoztatás hivatalos, hiteles és tekintély-jellegű tanításával”! Ráadásul hogyan felelhetne meg a Bergoglio-féle zsinati szekta Jézus Krisztus Egyházának, ha legfontosabb feladatát és célját, az „emberek üdvözítését”, nem csak, hogy nem teljesíti, hanem kifejezetten ez ellen dolgozik?!
Msgr. Vigano „Cathedra Sancti Petri Apostoli, qua primum Romae sedit”, vagyis Szent Péter római székfoglalásának ünnepén, 2023. január 18-án, ezen ünnepre utalva, prédikációjának e címet adta: „We must ‘celebrate’ the papacy despite the ‘heretical tyrant’ on the throne of St. Peter”, azaz „A Szent Péter trónján ülő 'eretnek zsarnok' ellenére, nekünk 'ünnepelnünk' kell a pápaságot.”
E védőirat legfontosabb megállapításai a következők:
A modern eretnekek, ellentétben a régiekkel, hogy végre sikert érhessenek el, az Egyházon belül akarták kifejteni romboló munkájukat. Ezért, hogy formális eretnekséggel ne vádolhassák őket, legelőször az Egyháznak azon „immunvédelmi” elemeit igyekeztek megsemmisíteni, melyekkel az Egyház az évszázadok során felruházta magát. Kétértelmű, homályos kijelentéseikkel és tetteikkel káoszt okoztak a hit, a tan, a fegyelem és erkölcs területén. … A modern tévtanítók, mivel ők maguk már nem hisznek, képtelenek felfogni, hogy Krisztus hirdetése a pogány világnak csak úgy lehetséges, ha feltétel nélkül hisznek azokban a természetfeletti igazságokban, melyeket Ő tanított apostolainak. A katolikus doktrína felhígítása, elhallgattatása és elárulása a kor mentalitásának kedvéért, nem a Hit műve, mert ez az erény Istenen alapszik, aki a Legfelsőbb Igazság; nem a Remény műve, mert nem reménykedhetünk megváltásban vagy segítségben olyan Istentől, akinek kinyilatkoztató tekintélyét és üdvözítő szeretetét elutasítjuk; és nem a szeretet műve, mert nem lehet olyan valakit szeretni, akinek a lényegét tagadjuk meg. – Látván az ily módon elkövetett borzalmas pusztulást, a mennyből kérjük a fényt, ami lehetővé teszi számunkra, hogy megértsük, hogyan lehet az eretnekségek és botrányok azon folyamát, melyek a római egyházból árasztják el a világot, Urunk „Non pravalebunt” [a pokol erői nem vesznek erőt rajta] ígéretével összeegyeztetni?
Vigano atya egy korábbi, 2022. december 31-én közzétett cikkében – „In te Domine speravi – Uram, tebenned remélek, ne hagyd, hogy megszégyenüljek” – többek között ezeket írta:
»Amit ma megélünk, az nem más, mint azon sok kis lépés kikerülhetetlen eredménye, melyek közül mindegyik megakadályozható lett volna, ha kritikai ítélőképességünknek legalább a minimumát megőriztük volna. …. „Mindenki szabadon teheti, amit akar, ha nekem is megengedik, hogy latin misére járhassak”, ezt azok mondják, akiket a liberális gondolkodás már megfertőzött. Pedig pont ez a „tenni, amit akarok” tette a tömegek manipulálóinak lehetővé, hogy megváltoztassák a társadalmat, miközben bennünket saját hazánkban, legyen ez nemzetünk vagy egyházunk idegenekké tettek. … Pedig jól tudtuk, hogy a szabadkőműves liberalizmus terve ellen, amitől a pápák ismételten óvtak, és amit többször elítéltek, a katolikusoknak harcolniuk kellett volna. .. Azt is nagyon jól tudtuk, hogy az Isten elleni lázadás mind evilági, mind szellemi dolgokban csak diktatúrához vagy anarchiához vezethet.«
Napjainkban azonban nem csak Vigano atya, hanem cikkek sokasága feszegeti azt a kikerülhetetlen kérdést, melyre e honlapon évek óta tanulmányok tucatja próbálja megtalálni a választ, és amit Dr. Rudolf Graber püspök 1973-ban megjelent híressé vált könyvében tömören így foglalt össze: „Téved, aki azt hiszi, hogy ezek csak egy különc [Roca ex-kanonok (1830-1898)] gondolatai: Mind ezeket rokonlelkű személyek egész sora megszámlálhatatlanul sok írásban – melyek legalábbis akkoriban, az egész világ nyilvánossága számára hozzáférhetőek voltak – megfogalmazta és leírta. És ezért kell feltenni a kérdést: Miért nem vett az Egyház tudomást ezekről a dolgokról? X. Pius biztosan tett ellene, de ez volt minden.”
Graber püspök írását érdemes újra és újra elolvasni, különösen olyankor, amikor Rómából megint valami hihetetlennek tűnő hír érkezik, amire első pillanatban mindenki azt mondja, hogy ez lehetetlen, ilyesmi sohase volt, ilyesmi nem történhet meg – és akkor ebből az 1973-as írásból [és sok más forrásból] kiderül, hogy dehogynem: mindez már csaknem 150 éve folyamatosan megtörténik.
Mielőtt e cikkbe belekezdtem, összeszedtem a honlapnak e témában már megjelent írásai közül a legfontosabbakat. Elsőnek azokat a cikkeket, melyek leírják magát az alaptörténetet, bennük a szabadkőművesek terveit:
– A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni
– Az újkori kultúra története
– A pápai állam külső elfoglalása a katolikus Egyház belső elfoglalásának előképe volt
– A kereszténység humánus, de nem humanista – A humanizmus Isten tagadása
Másodikként azokat, melyek magára a kérdésre: Miért nem tett az Egyház semmit e terv ellen, próbálta megkeresni a választ:
– Ami az Egyházban történik, az nem összefüggéstelen jelenségek sora, hanem egy terv része
– Sátán harci szövetsége
– „Ha nem lesztek, mint a kisdedek, nem mentek be a mennyek országába”
– „A római kúria a püspöki konferenciák kiszolgálója lesz”
– Isten megköveteli akaratunk közreműködését
Harmadikként azokat, melyek szubjektív módon foglalkoztak e problémával:
– Dr. Morhard plébános 1999 márciusában írott búcsúlevele a híveihez
– Karácsonyi gondolatok – 2021.
Az itt felsorolt írások többsége elsősorban az ellenség terveit, másodsorban az egyház vezetőinek tétlenségét vette sorba, de az alsópapság és vallási írók ezen idő alatti ténykedésével, e sátáni tervvel szembeni viselkedésével nemigen foglalkozott. Nos, az elmúlt hónapokban bemutatott évtizedekkel, tehát jóval az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előtt írt, kiadott könyvek lehetővé teszik, hogy az alsópapság és az egyházi írók működését is megismerhessük, és ezzel a „miért vált újpogánnyá a világ” kérdésre netán választ is találjunk.
Mindenekelőtt azonban ki kell jelentenem, hogy a lentebb példaként bemutatandó írásrészletek nem azt jelentik, hogy szerzőiket és írásaikat nem becsülöm, vagy bírálni merészelem. Ellenkezőleg, tisztelem, becsülöm őket, és hálás vagyok nekik, mert műveikből rengeteget tanultam. Ugyanakkor lehetetlen nem észrevenni, hogy már e könyvek mindegyikében előfordul olyan vélemény, tanítás, mely a katolikus Egyház kétezer éves tanításával nem egyeztethető össze, és ezért minimum zavart okoznak, ha nem ennél súlyosabb következménnyel járnak a hívek vallási életére, hitére.
E tévedések, de legalábbis csúsztatások legtöbbször az evolúció, a vágykeresztség, a liturgia, a technikai "haladás" és a homoszexualitás témákban fordulnak elő.
1. Tan 1.
Vigano atya 2023. január 18-i írásában ezt a kijelentést tette: „Nem lehet olyan valakit szeretni, akinek a lényegét tagadjuk meg.”
Az evolúció-elmélet viszont alapjaiban támadja meg Isten lényegét, sőt létét is. Ezzel a témával a honlapon egy egész fióknyi cikk foglalkozik. – A Bibliából, azaz Isten szavaiból tudjuk, hogy Isten hét nap alatt teremtette a világot. Ugyan a mindenható Isten egyetlen pillanat alatt is megteremtethette volna a világot a semmiből, ha úgy akarta volna, de Ő hat napot szánt erre, a hetediken pedig megpihent.
Aki tehát elfogadja, akár csak lehetőségként is az evolúciót, az nemcsak Isten, a Biblia szavahihetőségét kérdőjelezi meg, de még ennél is borzalmasabbat csinál: Isten mindenhatóságát tagadja! Mert az evolúcióban való hit nem más, mint Isten mindenhatóságának, abszolút hatalmának, erejének nemcsak a kétségbevonása, de kifejezett tagadása is! Miért lett volna Istennek millió, vagy akár csak ezer évekre szüksége, amit egy gondolatvillanásával megtehet?! Micsoda abszurd felfogás ez Isten hatalmáról?
Az a tény, hogy az evolúciót egyetlen pápa sem ítélte el, elsősorban persze IX. Pius, aki alatt Darwin e förtelmet könyv alakban kiadta, alapjaiban rengette meg az egész keresztény vallást, az Istenben való hitet. Az elítélés elmulasztása iszonyú nagy károkat idézett elő, melyek egészen a mai napig meghatározzák a tömegek gondolkodás- és életmódját. Ha a tudományos világ időközben már nem is fogadja el egyöntetűen az evolúciót, a társadalom minden más fórumán megkérdőjelezhetetlen igazságként beszélnek róla: a médiában, az iskolákban, a kultúrában, egyszóval mindenütt. Ennek óriási szerepe van abban, hogy a tömegek a vallást egy elmaradott, a tudomány által már rég megcáfolt tévhitnek tartják. Hogy ez bekövetkezhetett, abban nagy szerepet játszott a katolikus alsópapság, melynek tagjai úgy gondolták, hogy a teremtésnek a Bibliában olvasható leírását már nem illik se képviselni, sem hirdetni.
1./1. „A keresztény Egyház története” című többkötetes mű első kötete (kiadás éve 1937) – amit két jezsuita pap, Bangha Béla S. J. és Borbély István S. J. írt – második fejezetében ez áll:
»Mióta él az emberiség a földön? Hány ezer évnyi pogányság előzte meg Krisztus jövetelét? Nem tudjuk. Még ha az ószövetségi iratok adataitól eltekintünk is, a puszta történelmi emlékek és megfontolások sem vezetnek vissza messzebb, mint 8-10 ezer esztendős múltba Krisztus előtt. A paleontológia (őslénytan) egyes képviselői (a paptudós Obermaier is) hajlandók ugyan sokkal régebbről keltezni az emberi nem fellépését a földön (100.000 év?), de biztos adat ezt a feltevésüket nem támogatja. Valószínű, hogy az emberiség kb. 10-20.000 esztendős [megj.: vigyázat, a szerző nem a föld, nem a teremtett világ koráról beszél, hanem csak az első ember megjelenéséről!, vagyis feltételezi, hogy a föld már sokkal korábban létezett, mint az ember]. Az ószövetségi nemzetségtáblák ennél sokkal kevesebbet sejtetnek, mindössze kb. 4000 évet Krisztus előtt, de kétséget kizáró számításra ezek sem nyújtanak biztos és egyértelmű alapot. A darwinisták egykori álma, hogy az emberiségnek az állatvilágból való lassú fejlődését igazolhassák, nem teljesült; a paleontológia szerint az ősember, bármily primitív formák közt, mégis átmenet nélkül, egyszerre, készen, mint szerszámot alkotó, művészeti törekvésű, értelmes lény lép fel a föld színpadján.«
Ez a magyarázat körülbelül olyan, mintha egy tanár a tanulóinak azt mondaná, hogy nem tudhatjuk, hogy mennyi kettő meg kettő, hiszen sokféle vélemény létezik erről a világban. És a hatása is ugyanolyan: Innentől kezdve az olvasónak – lényegét tekintve – se a Bibliát, se Istent nem kell komolyan vennie, hiszen szabad a találgatás: se a papoknak, se a katolikus írónak, tehát az Egyháznak sincs egyértelmű válasza e kérdésre. Azaz, Istent ők mind nem tartják már mindentudónak, mindenhatónak, igazmondónak, jónak, a Legjobbnak, a Legnagyobbnak, tehát akkor miért kellene az egyszerű embereknek Őt komolyan venni? Persze így is sok mindent el lehet hinni még Istenről, csak azt nem, ami a lényege: Természetfölöttiségét, MINDENEKFÖLÖTTISÉGÉT!!!!
1./2. Egy 1928-ban kiadott német házi- és iskolai Biblia (Katholische Haus- und Schulbibel 1928.) reprint kiadása első fejezetének a címe: „Isten megteremti a világot”. Ebben olvasható a teremtés bibliai története: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. … És este lőn, és reggel lett – első nap..” – És a végén jön az ezen bibliai szakaszhoz fűzött magyarázat: „Tag heißt hier langer Zeitraum”, azaz „a nap ehelyütt hosszú időtartamot jelent”.
1./3. Arról, hogy XII. Pius mit tett az evolúció-elmélet "diadalmenetéért" az Egyházban, a honlap több cikke beszámolt már, például a következő: „Amint a csorda a kötelező oltásba beletörődik, a játszmának vége!”. – Az e cikkben olvasható információkhoz tartoznak még a következő adatok: Azon felül, hogy XII. Pius a Humani generis enciklikájában, 1950, (DH 3896) megengedte az evolúciós elmélet oktatását, a Vatikánba hívta a belga Georges Lemaitre (1894-1966) pap és asztrofizikust. Lemaitre Pius halála után Roncalli és Montini alatt a Tudományok Pápai Akadémiájának elnöke lett. Lemaitre azzal érdemelte ki e pápák „rajongását”, hogy ő volt az ősbumm-teória atyja. XII. Pius a sajtó előtt maga mutatta be Lemaitre ezen elgondolását.
Végezetül egy ELLENPÉLDA az egyszerű nép köréből: A honlapra nemrég került fel egy Vízkereszti népének 1674-ből. Ennek második versszaka így szól: „Ült a földön keserű homály, Négyezer évig volt úr a halál. Új esztendőben mi vigadjunk, Vízkereszt napján hálát adjunk.”
A nép e sorokban egyrészt megvallotta feltétel nélküli hitét Istenben és az Ő igazmondásában, másfelől e szilárd hitből további erőt gyűjtött annak megőrzésére. Vajon a mai fontoskodó, "modern", a média által terjesztett "tudás" alapján fabrikált "vallásos" szövegek hogyan lennének képesek megszerezni, megtartani, továbbadni az igaz hitet?
2. Tan 2.
A Biblia, azaz Isten és Urunk Jézus Krisztus egyértelmű szavainak kényre-kedvre történő meghamisításának másik kedvenc, és az evolúció-elmélet propagálásánál is sokkal korábban keletkezett teóriája az Egyház „Extra ecclesiam nulla salus – Az egyházon kívül nincs üdvösség” 1215-ban, a IV. Lateráni Zsinaton kihirdetett dogmáját érinti: Ez az ú. n. "vágykeresztség" kérdése. E témával az előbb ajánlott cikken kívül a következő írás: „Ne hidd, ne mondd és ne tanítsd, ha katolikus akarsz lenni, hogy azok, akiket az Úr a keresztségre rendelt, meghalhatnak, mielőtt megvalósul az, amit a Mindenható előre elhatározott” is nagyon részletesen foglalkozott. E helyütt a vágykeresztség-tévtannak a hitet nagymértékben befolyásoló hatásáról lesz szó.
2./1. A legfájdalmasabb adat, amit e dogma semmibevételével kapcsolatban találtam, a kiváló pap-író W. Hünermann atyától származik. Mivel Toursi Szent Mártonról 1962-ben kiadott életrajzi kötetében olyan történetet mesél el, mely kifejezetten ellentmond a vágykeresztség létezésének [és egyúttal saját korább leírt vélekedésével, csak remélni lehet, hogy az 1937-ben megírt másik könyvében lentebb idézett mondatait időközben revideálta (talán az egyre jobban terjedő hitetlenség hatására ő is belátta, hogy az Egyház ősrégi tanításának felhígítása mekkora kárt okoz).
Részlet
Wilhelm Hünermann
(1900-1975) „A száműzöttek apostola” (Damian de Veuster hittérítő (1840-1889))
című művéből
A kanak üvöltve tárta feléje a gennyes, rothadó csonkokat. Damján letérdelt a piszkos, foltokkal tarkított gyékénye elé, és oly gyöngéden pólyázta be sebeit, mint egy anya újszülött gyermekét. A munka emberfölötti volt. Az undor és iszonyat csaknem megfojtotta a hittérítőt.
– Az Úr kendője… Veronika kendője, amely mögött ő rejtőzik…
Végre elkészült. A poklos elégedetten morgott. Az atya minden kínja ellenére nevetett egyet:
– Úgy, Lázár, most jól becsomagoltalak! Útra készen vagy. Készen a mennyország számára!
– Még pogány – súgta oda Joane a misszionáriusnak. – Nem jut a mennyországba!
Joane – szólt az atya fölindultan –, de hisz Jézus arcvonásait viseli!
A történetben szereplő bélpoklos e párbeszéd előtt leírt viselkedése, majd a segítségre adott reakciója nem utalt se szelídségre, se türelemre, se hálára, egyszóval semmilyen "jóhiszeműségre". Így e történet valójában minden súlyosan beteg, sérült, eltorzított arcú emberre vonatkozhat – és sok mai "jóember" szerint vonatkozik is –, akik – szerintük – egyedül szerencsétlenségük vagy betegségük miatt megérdemlik az üdvösséget.
A részletben említett Joane Damian atya bennszülött segítője volt. Csakúgy, mint Lefebvre esetében, itt is a pogányságból megtért bennszülött ismerte jobban Isten parancsát, és vette komolyabban Urunk szavait, mint a felvilágosodott Európából érkezett pap.
2./2. Legalább annyira fájdalmas, mint a Hünermann-megjegyzés, az a mondat, ami Louis de Wohl (1903-1961), magyar-német-brit író egyik könyvében olvasható. Louis de Wohl, aki már számos sikeres könyv szerzője volt, amikor XII. Pius fogadta, e látogatás után kezdte el írni szentekről szóló életrajzait. Könyvei ugyanolyan kedveltek és elterjedtek, és nem utolsósorban hitet támogató, hasznos művek voltak, mint Hünermann könyvei. És mégis! Egyik könyvében (de sajnos már nem tudom, hogy melyik szent életrajzában) főhőse szájába ezt a mondatot adta: Talán tényleg igaz az az állítás, hogy a pokol üres. – Először azt hittem, hogy a fordítás rossz, de utánanéztem, az eredetileg angol nyelven írt könyvnek mind a német-, mind a magyar-nyelvű fordításában ez állt. Úgy látszik, hogy K. Rahner és Hans Urs von Balthasar mindenki meg van váltva tana ekkor már javában folytatta romboló munkáját – ami nem is csoda, ha elolvassuk a következő történetet ...
2./3. A harmadik idézet még szomorúbb: Szuszai Antal 1911-ben „Apologetika, vagyis a katholikus hit alapjainak rendszeres védelme” címmel második, bővített kiadásban megjelent könyve Függelékének első fejezete „Az Egyházon kívül nincs üdvösség” címet viseli (459. oldal).
E fejezet negyedik pontja így kezdődik [szószerinti idézet]: „Aki legalább lelkiképpen nem tartozik az Egyházhoz, az nem üdvözülhet; a) A zsidó, a pogány, ki a természettörvényt megtartja, s ehhez még jóhiszemű is, vagyis: elfogadná és fölvenné a keresztséget, mihelyt meggyőződnék annak a szükséges voltáról – az ilyen vágy-keresztségben részesül, lelkiképp az Egyházhoz tartozik és az üdvösség útján jár. A pogány üdvösségére nézve, kiváló teológusok szerint [!], csak az a szükséges föltétel, hogy örök Bíróban higgyen s a természetes-törvényt kövesse. … A protestánsok és a szkizmatikusok megkeresztelt gyermekei akkor szakadnak el az Egyház testétől, mikor a felekezet hitvallását magukévá teszik. De ha jóhiszeműek, lelkileg még mindig az Egyházhoz tartoznak.”
Könyve előszavában pedig ezt írja Szuszai atya: „Ez a könyv az örök élet fő elveit adja eléd, az örök élet tana akar lenni… Az örök életet veszélyeztető akadékokat akarja eltávolítani utadból.”
Miután alaposan végigolvastam az atya KALAUZ A KRISZTUSI ÉLETRE című művét egy pillanatig nem kételkedem az ő jóhiszeműségében, őszinte hitében, de…. miként Vigano atya mondta: „Krisztus hirdetése a pogány világnak csak úgy lehetséges, ha feltétel nélkül hisznek azokban a természetfeletti igazságokban, melyeket Ő tanított apostolainak. … Nem lehet olyan valakit szeretni [olyannak hinni], akinek a lényegét tagadjuk meg.”
Szuszai atya maga írja előszavában, hogy könyve „a katolikus intelligencia nevelésének eszköze akart lenni”. Erre azért volt szükség, mert a "katolikus" intelligencia – ekkor szerencsére az egyszerű nép még nem – ebben az időben már közelebb állt a pogánysághoz, mint a kereszténységhez. Annak ellenére, hogy ebben az időben és innentől egészen a II. világháborúig hatalmas irodalma volt a katolikus vallásnak. Magyarországon nemcsak Szuszai Antal, de Tóth Tihamér, Bangha Béla, Prohászka Ottokár és sokan, sokan mások tucatszám adták ki hitvédő műveiket – És mi volt az eredmény?
Gyümölcseiről ismeritek meg a fát, mondta Urunk Jézus Krisztus. Ha a háború utáni, de pláne a mai világot nézzük, akkor csak azt látjuk, hogy ezek a fák nem teremtek, meddők voltak és maradtak. És ha a mai teljes hitehagyás okait kutatjuk, és közben tudjuk, hogy Isten mindenkinek az üdvösségét akarja, és senkitől nem vonja meg a megtéréshez, a kitartáshoz szükséges kegyelmet, akkor e hitehagyás okait csakis az emberi mulasztásokban, elsősorban a pásztorok mulasztásaiban kell keresnünk: köztük az itt bemutatott és ezekhez hasonló lelkiségű művekben található félrevezetésekben.
Mert mit jelent a „mihelyt meggyőződnék” feltétel az üdvösségre, ahogy Szuszai atya írja? Még csak nem is azt írja, hogy "mihelyt megismernék" a keresztény tanítást! Nem, ő még ennél is többet enged meg nekik az üdvösséghez: nem egyedül már a megismerés kötelezi őket a megtérésre, hanem előbb meg is kell róla győződniük! Különösen érdekes ez a szemlélet, ha meggondoljuk, hogy ezek a – egy plébános tollából származó – szavak Urunk kereszthalála után ezerkilencszáz évvel később íródtak! Vagy az atya soha nem hallott még a Szentlélek elleni bűnökről, köztük „a megismert igazság elleni tusakodás” bűnéről? És nem ismeri az ember rosszra hajló természetét?
Ez az egész okoskodás egy a rádióban mintegy 20 évvel ezelőtt Nagycsütörtökön elhangzott beszélgetésre emlékeztet, amiben a riporter kérdésére, hogy a közös mise után mit ebédelnek, a riportalany, egy püspök azt válaszolta, hogy ők már nem olyan ósdiak, mint a régiek, böjtben is nyugodtan esznek húst, úgyhogy a nagycsütörtöki ebédkor is azt fognak enni. Ez a világnak való mindenáron való megfelelés vágya, az elmaradottság vádja elleni "dühödt" védekezés – nos, úgy tűnik, hogy ez az elmúlt két évszázadban a lelkek üdve ellen elkövetett legsúlyosabb és legnagyobb károkat okozó bűn.
Szuszai atya szavai másfelől azt is bizonyítják, hogy nem Rahner, Balthasar és mind az összes többi sztár-teológus találta ki a modern eretnekségeket, köztük "a mindenki meg van váltva tant", mert azt már szinte készen kapták őskatolikus paptestvéreiktől, rájuk már csak a finomítás és a még szélesebb körű elterjesztés feladata várt.
Szent Ignác lelkigyakorlatában olvasható a következő állítás: a pogány tiszteli istenét, de nem szereti – a katolikus tiszteli Istent ÉS szereti. – Ehhez hozzá lehet tenni, hogy a pogány nemcsak tiszteli hamis istenét, bármi legyen is az, de fél is tőle.
„Az Úr félelme a bölcsesség kezdete, igen okos mindenki, aki úgy cselekszik. Boldog az az ember, ki az Urat féli, és parancsaiban nagy tetszését leli!” (Zsolt 110.10; 111,1), mondja a zsoltáros. Ugyanakkor a keresztény számára „Isten félelme” nem az Istentől való rettegést jelenti, amit a pogányok éreznek hamis isteneikkel szemben, hanem az elképzelhető legnagyobb tiszteletet, engedelmességet, az isteni törvények betartását, Isten szavának abszolút komolyan vételét. A pogánynak semmi oka, hogy szeresse bálványait, de arról tökéletesen meg van győződve, hogy sorsa isteneinek önkényétől függ: ezért végtelenül tiszteli őket. Ez az istenek iránti tisztelet az, ami megkönnyítette, sőt egyáltalán lehetővé tette a pogány népek megtérítését, mind a kezdetekkor, mind a későbbi korokban. Ugyanis ahogy az apostoloknak, a hittérítőknek sikerült a pogányok bálványainak "szobrát ledönteni", és ezek helyére az igaz, keresztény Istent helyezni, már szabad volt az út megtérésük előtt. Amikor a pogányok elfogadták a keresztények Istenét, Őt is ugyanúgy fenntartás nélkül kezdték tisztelni, ahogy korábban bálványaikat tisztelték. Ezért akarta Lefebvre néger katekumene, és Hünermann kanaka szolgája gondolkodás nélkül betartani Jézus parancsait, szemben lelkipásztorukkal. Mert az ő tiszteletüket még nem fertőzte meg az új világ tudományossága, a közvéleménynek való megfelelés vágya, a fehér emberek álságos ember-szeretete és -félelme.
A katolikus ember Isten-szeretete semmit nem ér, ha egyúttal nem tiszteli és féli Istent. És ebbe a tiszteletbe szigorúan beletartozik Isten szavának komolyan vétele. Amikor már az alsópapság is átvette a modern tévtanításokat, a teológusok és divatcsinálók kételkedéseit, a felvilágosultak, a tudományosak kétértelmű okoskodásait, és ezt adta át a népnek, a rájuk bízott híveknek – nos, akkor "vált teljessé Krisztus ellenségeinek a műve", ami a mai szinte teljes körű újpogánysághoz vezetett.
3. Erkölcs
R. Graber püspök fentebb már említett könyvében írta a következőket: »Korunknak még egy fenoménját kell megvizsgálnunk, a szexuális erkölcstelenséget és romlást. Már egy 1819-ből származó titkos utasításban, mely valóban luciferi szellemet lehel, ez áll: „Hízelegj minden szenvedélynek, a legrosszabbnak ugyanúgy, mint a legnemesebb lelkületűnek.” Egy 1839. augusztus 9-én kelt levélben ezeket a szavakat olvassuk: „Ne csináljunk hát mártírokat, hanem tegyük népszerűvé a bűnt a tömegek körében. Akármire is törekedjenek öt érzékszervükkel, annak kielégülést kell találnia. Teremtsetek szíveket tele bűnnel, és nem lesz több katolikus emberetek. Ez a korrupció, amibe mi belekezdtünk, vagyis a nép korrupciója a klérus által, a klérusé miáltalunk, ez a nagy korrupció, mely minket oda vezet, hogy az Egyháznak megássuk a sírját.”«
A szabadkőművesek tervének egy másik fontos utasítása úgy szólt, hogy tagjaik ne az öregeket próbálják megdolgozni, hanem menjenek el az iskolákba, az egyetemekre, a szemináriumokba, és a fiatalokat rontsák meg. Nos, mára már mindenki láthatja, hogy ez a stratégia nem csak a katolikus Egyház, de az egész emberiség elpusztításában óriási, mindent eldöntő sikert aratott.
3./1. Az Egyház a bűnöket súlyosságuk szerint csoportosítja. E csoportok: a hét főbűn, a kilenc idegen bűn; a négy égbekiáltó bűn, és a Szentlélek ellen való hat bűn (és a bocsánatos bűnök). Az égbekiáltó bűn „egyenesen Istenhez kiált büntetéséért”. További definíciói: „E bűnök gonoszsága mintegy bosszúért kiált az égbe”, „ezeknek szörnyűsége a Szentírás kifejezése szerint Istentől kér büntetést”.
A négy égbekiáltó bűn a következő: 1. Szándékos gyilkosság. 2. Természetelleni testi bűn. 3. A szegények, özvegyek és árvák nyomorgatása. 4. A szolgák és munkások bérének letartása vagy megrövidítése.
Az 1911-es katekizmusban, az 1912-es Révai Lexikonban, az 1920-as Officium Divinum-ban mind e négy bűn a fentebb felsorolt sorrendben szerepel. Az 1931-es Katolikus Lexikonban ugyan még megtalálható „a természetellenes fajtalanság bűne”, de már csak a negyedik, azaz utolsó helyen!! És ez a "lefokozás" mindazok után történt, hogy a leírásban ez a szöveg áll: „Ezek [m. m. az égbekiáltó bűnök] annyira sértik az erkölcsi rendet, hogy mintegy Istenhez kiáltanak büntetéséért”! – E hátrasorolással kezdődött … Az ezt követő 17 évből nincsenek forrásaim.
A következő adat ezért már 1948-ból való: A „Hozsanna népénekeskönyv” 1948-as kiadásában (imprimatur 1948, előszó Werner Alajos), az égbekiáltó bűnök között már nyoma sincs a szodómiának!!! Már csak három égbekiáltó bűn létezik, és ez a helyzet a mai napig így maradt!
A Tízparancsolat 6. parancsolata – „ne paráználkodjál” – ellen elkövetett bűn, a természetes, azaz a heteroszexuálisok között tiltott kapcsolatokra vonatkozik, mely bűnöket minden papnál meg lehet gyónni, és melyekért feloldozást lehet a papnál kapni. De a természetelleni bűn nem ide tartozik! Az alól egy egyszerű pap nem oldozhat fel, az „Istenhez kiált büntetéséért!” (lásd a Katolikus Lexikont)
Dehát ha ilyen súlyos a helyzet, akkor fel kell tenni a kérdést: Vajon mi történt 1921/1931 és legkésőbb 1948 között eltelt rövid időben az Úristennel? Netán új Bibliát adott ki, vagy valami különös kinyilatkoztatásban közölte helytartójával, hogy minden egyéb bűn érvényben marad, csak a természetellenes testi bűn nem bűn többé, nem kiált Hozzá az égbe, és nem követel direkt Tőle büntetést?!
Már csak azért is elképesztő ez a helyzet, mert a világ még 1986-ban is (például az „Igazságügy” orvostudományi egyetemi tankönyvben) büntetendő cselekedetnek, bűnténynek bélyegezte a homoszexualitást!
Ha valami, akkor ez az, ami a mai hivatalos katolikusságról lerántja a leplet. És ami világosan bebizonyítja, hogy előbb a katolikusságnak kellett megromlania ahhoz, hogy a világ ennyire romlottá válhasson! Mindenesetre érdemes lenne egy oknyomozónak utána járnia, hogy miért és ki változtatta meg a Biblia egyértelmű tanítását? Kinek nem tetszett, kit zavart és főleg miért, hogy a szodómia benne van az égbekiáltó bűnök között? És ebből a történetből is kiderül, hogy a bajok nem Bergoglio-val kezdődtek, sőt még csak nem is az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal!
4. Liturgia
A honlap egyik cikkének végén, mely Szent Józsefről, illetve az ő nevével visszaélő liturgikus változtatásokról szól, a cikk szerzőjének ez a megjegyzése olvasható: „IX. Pius pápa környezetének nyomatékos kérése ellenére azért nem volt hajlandó Szent Józsefet bevenni a kánonba, mert az Egyház tévedhetetlensége elválaszthatatlanul összefügg a kánon érinthetetlenségével. Ezért járt együtt az érinthetetlenség megsértése a tévedhetetlenség megszűnésével, azaz a kánon újjá alakítása a II. Vatikáni Zsinat egyházromboló újításaival.”
A liturgiában történt jóvátehetetlen változásokról szóló honlapon található írások címeinek felsorolása több oldalt tenni ki. De itt most nem is e változtatásokról, hanem e változásoknak az alsópapság és a katolikus írók köréből kiváltott reakciójáról lesz szó.
4./1. Dr. Tóth Tihamér, a Központi Papnevelő Intézet tanulmányi felügyelője, számtalan sikerkönyv szerzője 1923-ban, saját kiadásában megjelentetett „A felnőttek lelki gondozása” című könyve „Híveink részvétele a liturgiában” című fejezetében (164. oldal) lándzsát tör a híveknek a misében való tevékeny részvétele mellett. Majd a következő, a „Külföldi liturgikus mozgalmak” címet viselő fejezetben (170. oldal) már a merészebb liturgikus újításokat bevezető közösségeket, köztük a Maria Laach-i bencés kolostort állítja a magyarok elé követendő példaként.
A híveknek a mise alatti tevékeny részvételével kapcsolatos törekvésekkel szintén sok cikk foglalkozik a honlapon. A legrészletesebben ez a két írás:
– „Tevékeny részvétel”
– A liturgikusan tevékeny tradicionalista
Az elsőből való ez az idézet: »XI. Pius már 1922-ben és 1925-ben személyesen celebrált ú. n. „párbeszédes misét” [ami az FSSPX-nél a szokásos misézési forma volt, és amit a „tradicionalisták” szorgalmasan terjesztenek azóta is, holott ez a misézési forma eladdig, azaz csaknem kétezer évig ismeretlen volt az Egyházban], és minden más módon is bátorította a „liturgikus mozgalmat”. Ez különböző centrumaiban, mint például Maria Laach bencés apátságban, már a késő 1920-as években olyan újításokkal kísérletezett, mint a „versus populum”, azaz a nép felé forduló celebrálás, a népnyelv bevezetése a misébe, „adományokat előkészítő” körmenetek, kézfogások és hasonlók a liturgia „demokratizálása” érdekében.«
A Maria Laach-i bencés apátság tevékenységéről, benne Odo Casel (†1947) misztérium-teóriájáról, mely Ratzinger szerint a 20. század „talán leggyümölcsözőbb teológiai ideája volt”, számol be a következő cikkrészlet is:
A szentmiseáldozat
A Maria Laach-i apátság ténykedése sokak szerint egyike volt a Montini-féle új mise előkészítőinek. – És Tóth Tihamér őket állítja követendő példaként a magyarok elé!
Ami a híveknek a mise alatti tevékeny részvételét illeti, nos ez nagyon hasonlít azok újításaihoz, akik a színházat akarták/akarják megreformálni. Ők úgy gondolják, hogy a nézőknek nem messziről kellene nézniük az előadást, hanem abban tevékenyen részt kell vállalniuk. Legalább azzal, hogy felülnek a színpadra, mert a régi "kukucska" színház már nem felel meg a kor igényeinek. Vagy beleszólásokkal, kérdésekkel vesznek részt a játékban.
Ezek az újítások általában akkor jelentek meg, amikor már eltűntek azok a színészek, akikért érdemes volt bemenni egy színházba. És eltűntek azok a rendezők, akik nem saját magukat akarták megvalósítani, hanem a szerző darabját akarták a lehető leghívebben érvényre juttatni a színpadon.
A hívek tevékeny részvétele szintén nem más, mint a szentmiseáldozathoz nem tartozó, annak fenségét, misztikumát károsan befolyásoló szereplés. Mint ahogy a modern színházban a tevékeny részvétellel megfosztják a nézőket a katarzistól, úgy fosztja meg magát a tevékenyen részvevő hívő a szentmiseáldozat csodájának alázatos, teljes szívvel való befogadásától.
X. Pius ezen újításával szabaddá vált az út a NOM-hoz. XII. Pius „Mediator Dei et hominum” kezdetű enciklikájának egyik szakasza már a „tevékenyebb részvétel előmozdítására szolgáló eszközökről” szól.
„A tevékeny részvétel gondolata központi helyet kapott a szent liturgiáról szóló zsinati [az ú. n. II. Vatikáni zsinati] konstitúcióban, a Sacrosanctum Conciliumban. … A 14-es cikkely a hívek tevékeny részvételét követeli a laikusok általános papságára hivatkozva.” Ez utóbbi árulkodó kijelentés ebben a cikkben olvasható, míg az előző ebben az írásban. – X. Pius ártatlannak tűnő tevékeny részvételétől így vezetett az út a laikusok általános papságán át az általános aposztáziáig.
Tóth Tihamér atyának a tevékeny részvételt és a liturgikus újításokat követelő lelkes és hosszú értekezését olvasva, már nem meglepő, hogy más imakönyvekben is ilyesmit találunk.
4./2. Egy 1928-ban nők számára kiadott magyar nyelvű „Misekönyv a katholikus magyarság használatára”, mely a miseszövegeket részben két nyelven, részben csak magyar nyelven közli, az előszóban ez az utasítás áll: „Mindenképpen a misézőpappal együtt imádkozzuk a szentmise szövegét.” – Ezek után miért is lenne meglepő, hogy ….
4./3. … egy 1947-ben felszentelt pap élete legáldásosabb tevékenységének a NOM-os újítások végrehajtását tartotta.
4./4. Végezetül egy személyes tapasztalat: Ismertem egy papot, aki a kommunizmus rendíthetetlen ellensége volt egész életében, és mint ilyen nagyon sok évet töltött börtönben, de azt, hogy mi az a szentmiseáldozat egyáltalán nem tudta; legalábbis abból, ahogy azt "celebrálta", és ahogy erről beszélt, és ahogy hívei ezen részt vettek, csak erre lehet következtetni. Talán éppen azért, mert ez a pap is az 1930-as években járt szemináriumba….
Feltéve: 2023. február 20.
5. Tudomány, technikai "haladás"
Látva ma a liturgikus reform egyenes következményeként a katolikus liturgia teljes szétesését és azt a tömérdek szentségtörést, amit ma a hivatalos egyházban elkövetnek, nagyon nehéz megérteni, hogyan voltak képesek a katolikus papok a liturgikus újítások híveivé válni.
Ennek megértéséhez a következő téma, az ú. n. tudományos "haladás" és technikai "fejlődés" végiggondolása nyújt segítséget, hiszen e kettőnek: úgy, mint liturgikus újítás és technikai "fejlődés", valójában ugyanaz a mozgatórugója: a világnak való megfelelés vágya, a mindig újat akarás, vagyis a progresszív beállítottság. És mint tudjuk, ez nem más, mint a modernizmus legfőbb jellemzője.
A tevékeny részvétel elfogadását és elterjedését a hívek körében nyilván az tette lehetővé, hogy az embereket már nem nyűgözték le az oltárnál zajló történések. Ezt nem csak a hívők, hanem valószínűleg az oltárnál szolgálók hitének megrendülése előzte meg. Megint a színpad hasonlatot felhasználva: Ha a színpadon nem történik már csoda – „nem jött el Isten”, ahogy a színészek mondják –, mert hiányzik a színészekből az ehhez szükséges szellemi erő: az egyéniség, a tehetség, a tudás, akkor azt megpróbálják valamivel pótolni: Hogy az üresség, a hazugság, ne derülhessen ki teljes szörnyűségével, szükség van valamilyen pótcselekvésre, ami a nézők figyelmét eltereli, a műveletlenebbeknek esetleg még tetszik is. Ezek lehetnek a színészek akrobata mutatványai, vagy különféle technikai megoldások, például süllyesztők, fényeffektusok stb.. Természetesen azok, akik abban bíznak, hogy a csodát külsőségekkel helyettesíteni lehet, ezzel csak azt bizonyítják, hogy ők már nem is hisznek a csodában, és ezért nem is tartják lehetségesnek, hogy a csoda létrejöjjön.
Nos, ugyanez a folyamat zajlott le az Egyházban is. A vallás-ellenes ideológiák betörése az Egyházba megrengette a papok hitét a természetfelettiben, a katolikus vallás igazságaiban. Az így keletkezett lelki "üresség" leplezésére elkezdődtek a liturgikus újítások, a hívek tevékeny részvételét sürgető felhívások, az "akciózások". És természetes, hogy ezeket azok követelték a leghangosabban, akik maguk már nem, vagy alig hittek a szentmiseáldozat csodájában és hatásában. Majd e folyamat részeként belőlük lettek azok is, akiket egyre jobban elámított az új világ, a tudomány ú. n, "haladása", az egyre újabb technikai "csodák" (a Biblia valószínűleg ezeket nevezi a Sátán álcsodáinak: lásd Jel 13,13/19,20).
5./1. Ezek után nem meglepő, hogy a liturgikus újítások nagy rajongója, Dr. Tóth Tihamér is azok közé tartozott, akik fenntartás nélkül lelkesedtek a technikai haladásért.
A „Hiszek egy Istenben” című könyvében, melyben az 1929.-30. tanévben a Pázmány Egyetem templomában mondott prédikációit gyűjtötte össze, ilyeneket mondott/írt: „Hófödte hegycsúcsok merednek az égnek olyan évezredek óta, amelyekben élő lény még nem is volt a földön.” – Egyetlen picike kis mondat, és mégis benne van a Biblia teremtéstörténetének, más szóval Isten szavának tagadása! Vajon mit gondolhattak ekkor már ő és kortársai a földi élet értelméről? Mire vannak a hegyek, pláne többezer évig, ha nem élnek emberek a földön? Isten nem az emberekért, hanem a hegyekért, a folyókért stb. teremtette volna a földet?
Msgr. Lefebvre egyik kiváló hasonlata szerint, ha valaki meg akar mérgezni valakit, akkor nem egy bűzös, romlott ételt tesz eléje, hanem a legfinomabbat, és abba annyi mérget szór, amennyit nem lehet észrevenni, de azért hat, mégha lassan is. Nos, az ilyen mondatok, amik egyre gyakrabban és egyre több pap szájából hangzottak el, ilyenfajta mérgek voltak: a lelket, a hitet ölték, lassan, de biztosan.
Tóth atya ugyanezen könyvének „A teremtő Isten” című fejezetében így magasztalja a "haladást": »Majdnem 3000 évvel ezelőtt a zsidó nép ihletett költője egyik zsoltárában így kiáltott föl: „Uram, mi Urunk! Széles e világon minő csodálatos a te neved!” (Zsolt 8,1) Pedig akkor az emberek még alig valamit ismertek ebből a csodás nagy világból! Nem ismerték még a régi földkorszakok titokzatos fosszil maradványait, nem ismerték a világtestek szédületes birodalmát, sem a gőzgépet, sem az elektromosságoz, sem a rádiót … A mi szemünk előtt azóta óriási módon megnőtt a világ, ugyanily módon kell nőnie istenfogalmunknak is. … minden lázas, lüktető munkánk, technikai bravúrjaink, a föld körülrepülése, vízalattjáró hajóink, rádióink, bacillusok legyőzése, minden gépünk, apparátusunk, górcsövünk, messzelátónk … mind az isteni parancsnak betöltése. [!?] Mikor az ember a Teremtő által a természetbe rejtett erőket befogja a saját céljai elővitelére [milyen célok ezek?], isteni megbízatás alapján jár el. Ki nem látná, hogy a leglüktetőbb tudományos s technikai munkának is mily megbecsülését jelenti ez a felfogás?!«
Egyszerűen hihetetlen, hogy abban az időben, a teljes lelki, szellemi, társadalmi összeomlás közepette egy katolikus pap ilyeneket tud leírni, ezekért az álcsodákért képes ennyire ujjongani?
De az atya már korábban, az 1923-ban „A felnőttek lelki gondozása” című könyvében is fenntartás nélkül lelkendezett a „technika egyik legújabb nagyszerű felfedezéséről, a drótnélküli telefonról.” És ezt kívánta: „Bár csak mi sem maradnánk le ennek a beláthatatlan pasztorális jelentőségű felfedezésnek értékesítéséről…”
Ezek az idézetek csak piciny töredékei az atya azon beszédeinek, melyekben a tudományos "haladást" dicsőíti. És teszi ezt oldalakon keresztül annak ellenére, hogy utolsónak idézett mondatát így fejezte be: „…és ne akkor kapkodnánk majd utána, amikor az emberi észnek éppen legszebb találmányait az ellentábor már régen használja az emberi lélek nemesebb törekvései ellen.” – E mondatával elárulta, hogy ő sem tartja kizártnak, hogy az „ellentábor” mindezeket a kütyüket „az emberi lélek nemesebb törekvései ellen” használja majd fel!
Ugyanakkor valószínű, hogy Tóth Tihamér nem gondolt arra, hogy ilyesfajta kijelentéseivel Isten szavát kérdőjelezi meg és az Egyház tekintélyét rombolja le. „A felnőttek lelki gondozása” című könyvének előszavában maga is ilyeneket írt: „Mennyi mulasztásnak kellett történnie, hogy az emberek farkasokká lettek! És mennyit mulasztottunk mi [papok] a farkasokkal szemben, hogy ők még most is azok! – Csak a föltétlen ragaszkodással vallott vallási tételek adhatnak erőt a vallás védelmére is.”
És mégis, e mondatai ellenére, az előszót követően egyik fejezetének, melynek ezt a címet adta: „Intelligenciánk vallástalanságának okai”, minden külső tényezőt felsorolt okként, csak a lelkipásztorok egyre súlyosbodó hiteltelenségéről, a világhoz való dörgölődzéséről és növekvő alkalmatlanságáról nem beszélt. Ami azt mutatja, hogy nem volt tisztában azzal, hogy a papok hitbeli kételyei milyen romboló hatással vannak az emberekre!
Nem vette számításba, hogy egyetlen téglát sem lehet következmények nélkül kihúzni egy nagy épület falából. Egyfelől azért nem, mert az ilyen kihúzott tégla helyére rögtön valami káros anyag nyomul be, másfelől azért, mert Isten csak "egészet" fogad el, Ő a részletekből nem kér. És harmadszor azért, mert aki egy téglával kezdi a rombolást, az soha nem hagyja itt abba, hanem darabról darabra az egészet lebontja.
Isten féltékeny Isten, ezt Ő maga mondta. Vagy mindent elhiszünk Neki, és semmiben nem kételkedünk, amit Ő mondott, vagy végül mindent megkérdőjelezünk, ami Vele kapcsolatos. Isten maga mondta: „Ismerem cselekedeteidet, hogy sem hideg nem vagy, sem meleg; Bár hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, és sem hideg, sem meleg, kezdelek téged kivetni számból.” (Jel 3,15-16)
Ha "normális" viszonyok között is kötelező a teljes hithűség, mennyivel inkább akkor, ha a hitet olyan borzasztó veszélyek fenyegetik, mint a sátánizmus, a szabadkőművesség, az evolúció, és számos más ember- és világ-rohasztó mozgalom, mint amilyenek az első világháború előtt, alatt és után árasztották el a világot. Minél nagyobb lett a veszély, a pásztoroknak annál inkább kellett volna ragaszkodniuk a csorbítatlan Jézusi tanításhoz, ehelyett futottak ők is az árral – hogy megalkuvásból vagy meggyőződésből, vagy már hitük gyengeségéből – nos, ez a súlyos következményeket tekintve, nem játszik szerepet. Az eredmény így is, úgy is ugyanaz: szavaik elvesztették hitelüket, mert már „nem hittek feltétel nélkül azokban a természetfeletti igazságokban, melyeket Jézus tanított apostolainak”.
Miközben nem ismertek olyan egyháziak, akik felismerték volna a veszélyt, melyet az evolúció és a technikai újítások az emberek, a társadalmak életére jelentenek, szép számmal akadtak laikusok, akik a tudományos "haladásban" világosan meglátták a veszélyt, és erre fel is hívták a figyelmet. Ilyen volt például Chesterton (1874-1936), aki az 1900-as évek elején „Eretnekek” című könyvében ezt írta: „Nem volt még korszak, mióta világ a világ, mely kevesebb joggal használhatta volna a "haladás" szót, mint a mienk.” Vagy Somogyváry Gyula, aki minden regényében bemutatta, és elítélte mindazon bajt, amit a technikai újítások, még az elsőre teljesen ártatlannak tűnő újítások is, az emberek, a közösségek, a társadalmak életében – mégpedig jóvátehetetlenül – előidéztek. Joachim Fernau ugyan kicsit később írt, de a világháború idejében élt hőseivel ugyanígy elítéltette a technikai "csodákat", és rámutatott e találmányoknak az emberek életében okozott súlyos káraira.
De nem csak ők, hanem a náluk "egyszerűbb" emberek is megérezték a tudományos "haladásnak" ezt a veszélyét: Az 1990-es években Kepes András Apropó című műsorában bemutatott egy házaspárt, akik két lányukkal együtt kivonultak a civilizációból, egy sátorban éltek úgy, mintha a világ mintegy kétszáz évvel ezelőtt megállt volna körülöttük. A feleség a riporter azon kérdésére, hogy szeretne-e valamit a civilizációból, azt felelte, hogy csak egyet szeretne, egy mosógépet. A férj azt válaszolta erre, hogy azért nem vesz neki, mert ha vesz egyet, akkor később egy nagyobb kell, aztán megint egy nagyobb és így tovább, és onnantól már nincs megállás… Ezzel tökéletesen leírta a "gépi lét" természetét és lényegét! A nagyipari termelésnek, a technikai forradalomnak az a legfontosabb jellegzetessége, hogy soha nem áll meg, mert terjesztői mindig több hasznot akarnak, ez a cél vezeti őket, tehát mindig újabbat és újabbat és egyre silányabbat dobnak piacra, mert soha nem az emberek javát akarják szolgálni, hanem mindig csak a tulajdonosok gazdagodását – erre korunk szolgál megdönthetetlen és szomorú bizonyítékként!
A technika, az ipar "fejlődését" üdvözlő katolikus papok viselkedésében az a legelképesztőbb, hogy azt sem gondolták végig, hogy az emberiség évezredeken keresztül ezek nélkül élt, ami bizonyítja, hogy az Isten rendelte emberi életbe ezek nem tartoznak bele, hogy az emberiségnek ezekre nincs szükségük ahhoz, hogy fő céljukat, azaz üdvösségüket elérjék! Hogy ezek a "vívmányok" az emberek lelki, szellemi életére sokkal inkább kárt, mint előnyt jelentenek. És szinte kizárólag csak az emberek kényelmesebb életét szolgálják! Miért nem bíztak tehát a katolikus Egyház papjai a hagyományos életformában? Miért kellett olyasvalamit üdvözölniük, ami a feje tetejére állította a világ rendjét?
S. Maessen 2019. áprilisában tartott előadásában ezeket mondta:
»Az első világháborúig „a lakosságot mindig az isteni törvények szerint kormányozták, a civilizációk ezekre a törvényekre épültek fel”. Az emberi együttélés ezen életformái, a forma vivendi, az élet felépítése, a mód, ahogy éltek, mióta ember él a földön mindig ugyanazok maradtak! Nem csak elvekben, hanem a külsőségekben, például a divatban is! A régi Palesztinában és az I. világháború előtti Európában – lényegtelen eltérésektől eltekintve – az asszonyok ugyanúgy öltözködtek. Ez történeti, konkrét folytonosság volt. Akármilyen messze megyünk vissza a történelembe, az emberek az I. világháborúig évezredeken keresztül lényegében ugyanúgy éltek, gondolkoztak, közlekedtek, illendően öltözködtek. Ahhoz képest, amit az I. és II. világháború óta megélünk, a régi változások minimálisak voltak! Ezt a tényt nagyon fontos tudatosítanunk magunkban, és akkor könnyebben belátjuk, hogy az, amit mi ma átélünk nem egy egyszerű szakítás a múlttal, hanem radikális szakítás az egész emberi tradícióval, ami olyan idős, mint maga az emberiség!«
A honlap egy másik cikkében – „A fejlődés vallása és a tudományhit szereptévesztése” – egy laikus ír erről a mély igazságról:
»Csak azt mondom, hogy e dolgok [a technikai újítások] kikerülhetetlensége kizárólag egy öngerjesztő, illetve valakik által tudatosan gerjesztett helyzet eredményeként váltak nélkülözhetetlenné, amely jelenlegi helyzet nemhogy nem emelte és emeli az embert rendeltetésének megfelelően, hanem éppen attól távolítja el. Ráadásul önmagukban ezek a dolgok semmiféle emberi értéket sem generálnak vagy teljesítenek ki a legkisebb mértékben sem. Sőt, attól radikálisan távolítanak, mert egyrészt az embert nem összeszedetté, hanem szétszóródottá teszik, másrészt a befelé fordulás helyett a kifelé fordulás irányultságát fejlesztik ki benne.«
Még egyszer kérdezem tehát: hogyan lehet, hogy az Egyház ezeket az egyszerű igazságokat nem vette észre? És nem emelte fel szavát az újítások ellen? Vagy hogy legalább az övéit nem világosította fel ezek veszélyéről?
A hithű katolikus elfogadja a világot olyannak, amilyennek Isten teremtette. Számol az emberi természettel, tisztában van vele, hogy az embernek az ősbűn következtében rosszra hajlik a természete, s ezért állandó kontrollra van szüksége. Tudja, hogy az ókor, a középkor tudósai nem azért nem hoztak létre a maihoz hasonló technikai "csodákat", mert ehhez nem volt elég tudásuk és tehetségük, hanem azért, mert őket nem ezek érdekelték, ők kutatásaikkal és alkotásaikkal a természetfelettihez akartak közelebb kerülni! És korábban az Egyház is tudta, hogy ezek a "vívmányok" nem az emberek javát szolgálják, hanem arra valók, hogy az embereket egy kisebbség korlátlanul kizsákmányolhassa, és végül rabszolgaságba hajthassa – pontosan úgy, ahogy ez ma történik!!! Ma már, az új világrend küszöbén, nyugodtan kimondható, hogy a technika nem más, mint a Sátán eszköze a tömegek megrontására, Istentől való elszakítására!! Gonosz, mindig több hatalomra, gazdagságra vágyó emberek minden korban szép számmal éltek, mégis: az ő tetteik még jelentősen korlátozva voltak. A technika, a tudomány "újításai" tették a történelemben először lehetővé, hogy az emberi hatalomra vágyás előtt minden fizikai korlát megszűnjön. Mostani életünk, és az, ami ránk vár a közeljövőben, a tökéletes bizonyítéka ennek az állításnak!
A világ és az Egyház történelme bizonyítja, hogy az emberek nagyobbik része minden korban gonosz volt, és a hatalmon levők többsége minden korban még több hatalmat akart, és ennek elérésére semmilyen gaztettől nem riadt vissza. Hogy mégis csak a mi korunk jutott el az önmegsemmisítésig, attól a világot nem csak a korábban élt zsarnokok kevesebb lehetősége, hanem sokkal nagyobb mértékben a katolikus Egyház léte és működése óvta meg. Az Egyháznak ez a védő szerepe külsőleg az első világháborúval, szellemileg azonban már ennél korábban, a 19. század közepén szűnt meg. Véleményem szerint a fordulópontot az evolúció el nem ítélése, sőt, hallgatólagos elfogadása jelentette.
Ercole Consalvi bíboros, VII. Pius pápa államtitkára Napóleonnak, amikor az azzal fenyegetőzött, hogy örökre elpusztítja az Egyházat, így válaszolt: „Tisztában van felség azzal, hogy ez még nekünk papoknak sem sikerült tizennyolc század alatt?” – Ez a történet (vagy anekdota), világosan kifejezi, hogy korábban sem az Egyház mint intézmény tartóztatta fel a Gonosz korlátlan működését, hanem az Egyházon keresztül működő Úristen (ez persze magától értetődő, de sokan hajlamosak megfeledkezni róla, még az Egyházon belül is.)
Az Egyház tagjai, vezetői hibáztak, hibázhattak, de Urunk soha nem hagyta el Egyházát, és mindig gondoskodott arról, hogy az Egyház a Tőle kapott feladatát: az emberek üdvének szolgálatát elvégezhesse.
Ez a helyzet azonban a 19. század közepétől radikálisan megváltozott. IX. Pius ezidőben írta egy levelében e sorokat: „Abból a tényből, hogy az eddigi kisebb és kevésbé veszélyes harcokban Isten az Egyháznak hatalmas segítségét hol a fejedelmek fegyverei, hol szent férfiak csodálatos hatékonysága és ereje által adta meg, most ezekben a még súlyosabb harcokban azonban ilyen segítséget nem vesz igénybe, az következik, hogy az ellenségei feletti győzelmet a maga számára tartja fenn.” – E kijelentés nem más, mint annak elismerése, hogy Isten a hivatalos egyháznak, illetve azon keresztül nem ad már több segítséget a világnak!
Pedig Isten még ezt követően is, végső próbálkozásként a hivatalos egyház és az emberek figyelmeztetésére megkönyörült rajtunk, és elküldte Szűz Anyját, de az egyház és az emberek még e csodás jelenéseket sem vették elég komolyan. Amit pedig a hivatalos egyház a Fatimai jelenések körül produkál, az már annyira elképesztő, hogy egyedül ezért megérdemli a legsúlyosabb büntetést: azaz Urunk kivonulását Rómából!
A hivatalos egyház ezen kiüresedését Anna Katharina Emmerich 1820-ban ebben képben látta és írta le: „Egy furcsa, torz templomot láttam épülni. … Angyalokat nem láttam az építkezésnél; de a bolygókról különféle szellemek legindulatosabb fajtái mindenfélét a boltozatba cipeltek, és onnan egyházi köpenyecskékbe öltözött emberek mindent felhordtak. Felülről semmi nem jött ebbe a templomba. Minden a földről jött és a sötétből és a bolygók szellemei beültették ezeket. … De minden sötét volt, torz és élettelen, és csupasz bomlás és szétesés. … Mások a kürtökön fújtak és hangoskodtak, hogy a szemük kidülledt, de minden a földön maradt és a földbe ment, és minden halott volt és csinált és emberalkotás.”
A hithű katolikusok napjainkban ugyanazt a rettenetet élik át, mint amit az apostolok Jézus halálakor átéltek: Az, akit az apostolok a "legnagyobbnak" tartottak, a szemük láttára halt kínhalált. A katolikusok számára a római Anyaszentegyház a "legnagyobb" dolog, a legbiztosabb kikötő a világon. És most ez a sziklaszilárdnak hitt isteni alapítás omlik össze a szemük láttára, válik eretnekek prédájává. Ahogy az apostolok nem értették a történteket, ugyanolyan kevéssé értjük mi a hivatalos egyház táján már hosszú évtizedek óta zajló történéseket.
Ugyancsak Anna Katharina Emmerich látomására hivatkozik a következő tanulmány írója: „Amikor az Istenember kereszthalála után a sírban feküdt, sokan azt gondolták, barátok és ellenségek, hogy vége van. De a harmadik napon feltámadt sírjából, és ez volt az Ő tökéletes győzelme a Sátán, a bűn és a halál fölött. Az Egyház is diadalmasan fel fog támadni Isten erejéből ezen legmélyebb megaláztatásából, és a pokol kapui nem fognak erőt venni rajta. Az Üdvözítő egyszer azt mondta Emmerich Boldog Katalinnak, hogy Ő az Egyházat még akkor is fényesen fel fogja tudni állítani, amikor már csak egyetlen egy katolikus maradt meg. Ameddig tehát az Egyház bármilyen csekély maradékból a benne levő isteni erő által ismét feltámasztható, addig az Egyház nem szűnt meg létezni, és a pokol kapui nem győzték le.”
De nem csak e cikk szedesvakantista írójának, hanem Pie bíborosnak is ez volt a véleménye, már mintegy 150 évvel ezelőtt! A bíboros szavait a honlapon már több cikkben is idéztem, de ide is bemásolom: „Az biztos, hogy minél közelebb kerülünk a világ végéhez, annál jobban fognak az alávaló és csaló emberek felülkerekedni. A földön már alig lehet majd hitet találni – ez azt jelenti, hogy minden földi intézményből szinte teljesen eltűnik. … Az államok Istentől való leválása, elszakadása és elkülönülése, amit Szent Pál a végidő jelének tart, napról napra növekedni fog. Az Egyház, akkor is, ha mindig megmarad látható közösségnek, egyre erősebben egyes személyekre és otthonokra fog redukálódni.”
Hasonló ez a helyzet az első ember helyzetéhez. Ádám nem csak privát személy volt, hanem az egész emberiséget képviselte, ő maga volt az emberiség. Egy hívő katolikus, mint katolikus, nem magánszemély, hanem az Egyház tagja és így Isten gyermeke. Hite nem egy szubjektív hiedelem, hanem az Egyház hite, vallása nem szubjektív elmélet, hanem az Egyház vallása: azaz az Egyháztól nyeri katolikusságát, azaz kizárólag az Egyház kegyelme és tanai teszik őt katolikussá.
Jézus ígérete, miszerint a pokol kapui nem vesznek erőt Egyházán, addig vonatkozott a római testületre, amíg az hű maradt Jézushoz, és teljesítette kötelességét. Ahogy ez az ígéret a szakadár és eretnek közösségekre sem vonatkozhat, ugyanúgy nem vonatkozhat a mai hivatalos zsinati szektára sem. Miután Róma elpártolt az igazságtól, ez az ígéret azokra szállt át, akiket az Egyház kétezer éves tanítása és szentsége tett katolikussá. És amíg ezt a tanítást csorbítatlanul őrzi valaki, amíg egy ilyen ember marad, addig Jézus nem hagyja el őt. És akkor ez a hívő az Egyházat képviseli, ahogy Ádám az emberiséget képviselte. Vagyis az Egyház mindaddig fennmarad, amíg egy katolikus él a földön, olyan katolikus, aki Urunk megbízatása szerint él.
Jogos azonban a kérdés, hogy mi maradt meg mára az Egyház láthatóságából? Erre a honlap következő írása próbált felelet találni:
»Az Egyház „látható emberi eleme a háromszoros hivatal hordozói, valamint ezek szolgálata és a hívek az ő földi életükben és működésükben”. Ebben rejlik a rettenetes titok, ami az Egyház helyzetét ma annyira hallatlanná teszi, és olyan sok ember számára elképzelhetetlenné és felfoghatatlanná, nevezetesen hogy „a háromszoros hivatal hordozói” messzemenőig kiestek. Ez nyilvánvalóan a kereszténység nagy hitehagyásáért, az emberiségnek Isten és Felkentje elleni lázadásáért kapott büntetés. Az emberek visszautasították Istent és tekintélyét, és ezért Isten megvonja tőlük azt a jótéteményét, hogy helyettest és pásztorokat adjon számukra. De elrabolja ez az Egyháztól a láthatóságot? Nyilvánvalóan nem, vagy legalábbis csak részben. Hiszen mégiscsak vannak még „hívek az ő földi életükben és működésükben”, és még van néhány felszentelt személy is, legalább az Egyház papi hivatalának hordozójaként – Istennek legyen hála! Természetesen be kell vallani, hogy az Egyház határozottan sokat vesztett láthatóságából, mindazonáltal teljesen nem vesztette el. „Elsötétült”, de nem tűnt el, ahogy a Szűzanya La Salette-ben olyan találóan kifejezte, és ez is éppen elég szörnyű. De ne felejtsük, hogy maga az Üdvözítő is beszél erről titokzatosan apokaliptikus beszédében, amikor azt mondja, hogy „a Nap elhomályosul és a Hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világmindenséget összetartó erők megrendülnek”. (Mt 24,29) Szent Ágoston ezeket a mondatokat az Egyházra vonatkoztatja, ami az antikrisztus idejében nem ad többé fényt, tehát nem mutatkozik többé, és a lehulló csillagok azokat jelentik, akik elhagyják hitüket, különösen az Egyház hierarchiájának tagjai.«
Urunk Jézus Krisztus több példabeszédben is pásztornak nevezte magát, aki juhait őrzi. A juhok őrzése azonban nem csak a juhokról való gondoskodást jelenti, hanem a juhoknak a farkasoktól való megvédését is; a farkasoktól való távoltartást, ami megkövetelheti azok elpusztítását is. A romlás akkor kezdődött el, amikor az Egyház a világtól való félelmében és megalkuvásból nem gondoskodott többé a juhoknak a külső veszélyek ellen való védelméről, nem viselkedett többé jó pásztorként.
Milyen megoldás marad tehát ma egy hithű katolikus számára?
Következzen elsőnek egy nem szedesvakantista válasza: Martin Mosebach német író a Traditionis custodes címmel megjelent körlevélre, melyben Bergoglio az ú. n. tridenti rítus (valójában már ennek Bugnini által korrigált 1962-es változatának) jelentős korlátozását rendelte el, egy 2021. október 5-én megjelent írással reagált – ebből valók a következő mondatok (Martin Mosebach „Häresie der Formlosigkeit, a római liturgia és ellensége” = „A formátlanság eretneksége, a római liturgia és ellensége” címmel 2002-ben kiadott védiratával lett a régi rítus híveinek apostola):
»Az engedelmesség, az auktoritás és a hagyomány viszonyával kapcsolatban a mai helyzet súlyos kihívásai közepette sem lehet és kell a tekintélyről lemondani. A tradíció egész materiális és eszmei hitvilága, a katedrálisok építésétől a korálon és a polifónián át az egyházatyákig, az igaz auktoritás „tanúságának felhőjét” képezi. „Minden pápa csak olyan mértékben gyakorolhatja legfelsőbb tekintélyét, ameddig a hagyománynak úgy ékesszóló, mint hallgatag tanúival nem kerül ellentétbe. Kétezer évnyi egyháztörténet után ki lehet jelenteni: Auktoritás pápa nélkül is létezik – és talán ez a be nem vallott félelem az, ami a mostani régenst annyira dühíti.”«
Ez a vélemény szintén arra utal, amiről fentebb már szó volt: nevezetesen, hogy a katolikus hívő katolikus létét csakis az Egyháztól szerezte és birtokolja.
Ugyanakkor tévedések kizárása végett fontos itt közbevetni, hogy maga M. Mosebach is lényegesen eltér a katolikus tanítástól, amit pedig védeni akar. Abban ugyanis egyértelműen le van fektetve, hogy egy pápa soha „nem kerülhet ellentétbe a katolikus hagyománnyal” - ez ugyanis ellentmondana a pápai tévedhetetlenségnek, amivel Urunk a pápát felruházta. Ha a Vatikánban egy fehér reverendás úr ellentétbe kerül az Egyház hagyományával, akkor az nem lehet pápa. Sőt, soha nem is volt pápa, hiszen pápaként nem eshet tévedésbe. Vagyis, már színleges megválasztása előtt eretneknek kellett lennie, ezért megválasztása érvénytelen (azaz csupán színleges volt).
A második választ olyan valaki írta, aki Bergogliot nem tartja pápának. Hogy közvetlen elődeit elismeri-e pápáknak vagy sem, azt nem lehet bizonyosan tudni. Ő Carlo Maria Vigano, aki minden írását úgy fejezi be, hogy abból kitűnjön, hogy nem a Bugnini-Lefebvre-féle 1962-es misét ismeri el az Egyház miserítusának, hanem csakis az 1955. előttit. És az is tudható róla, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot is teljes egészében elítéli. Nos, az ő 2022. december 31-én megjelent "intelmeiben" ezek a mondatok olvashatók:
»Az Úr a mi Atyánk, és Atyaként büntet bennünket, ha ez szükséges ahhoz, hogy hibáinkat belássuk, vezekeljünk és életünket megváltoztassuk. … Jóbként dicsőítjük az Urat, leginkább a csapások idején, mert e megpróbáltatásokban, még a legsúlyosabb és legfájdalmasabbakban is, a Gondviselés beavatkozását kell lássuk, Isten szerető kezét, aki nem hagy magunkra abban a nagy bajban, amibe kerültünk, és ami sokkal súlyosabb, mint a disznók őrzése, ami a tékozló fiú sorsa volt. … Irgalmazz nekünk Urunk, akik se a transzhumanizmussal megalapítandó földi pokolba, se a "békehittan"-elv szerinti ökumenizmus nem kevésbé pokoli hitehagyásába nem akarunk beletörődni.«
Msgr. Vigano egy másik írását, de több másikat is, ezzel a felszólítással fejezte be: „Imádkozzunk, hogy az Úr méltóképpen adjon nekünk szent pápát és szent uralkodókat.”
Nos, a Biblia szerint a mostani szörnyű helyzet megoldása nem evilági természetű lesz, ezért egy ilyen imádságnak nincsen semmi értelme. Igaz ugyan, hogy Isten a sziklából is tud magának fiakat támasztani, de ez már nem evilági, hanem isteni megoldás. Miután mára az érvényesen felszentelt papok, püspökök száma elenyészően kicsiny, és ez a kicsi szám is napról napra csökken, egyszerűen nincs kinek, és nincs kit pápának megválasztani. Szent uralkodókról már nem is beszélve. Már csak azért is, mert Bergoglio és társai rendőrkutya módjára szaglásszák ki mindazon helyeket és embereket, ahol még a katolikusságnak halvány nyoma megvan, hogy ezeket is tönkretegyék, örökre eltüntessék.
A másik ok arra, hogy evilági menekvés már nem létezhet számunkra, az, hogy az új világrend kitalálói nemcsak az új rend bevezetésén dolgoznak megállás nélkül, hanem azon is, hogy minden régit, legyen az bármilyen kicsi és jelentéktelen, örökre elpusztítsanak. Mert a történelemből megtanulták, hogy végső győzelmet csak úgy lehet aratni, ha a múltat felégetik maguk után. Ez arra szolgál, hogy senki sehova ne tudjon elmenekülni, és hogy rendszerük esetleges sikertelensége esetén se legyen senkinek visszaútja többé – ez is olyan dolog, ami a mai helyzet és várható jövőnk iszonyatosságát az elviselhetetlenségig növeli. Ahogy a korona-őrület elől sem lehetett hova elmenekülni, mert az egész világon Új-Zélandtól Grönlandig mindenütt ugyanolyan diktatúrát vezettek be, ugyanígy az új világrend elől sem lesz majd hova menekülni – ezt tudnunk kell.
Ezért nem adhat kivitelezhető választ Molnár Tamás „Az ellenforradalom” című könyvében. Válasza még pár évtizeddel ezelőtt segíthetett volna, ma már azonban nem: „A feladat nem a régi struktúrák visszaállítása, hanem a visszatérés az alapelvekhez, azaz a hierarchiához, a kiválasztáshoz, a mérlegelés alapján döntéshez, szemben a liberális anarchiával és a marxista diktatúrával.”
Így aztán nem marad más hátra, mint olyasmi megoldás, amit S. Maeßen (aki nem szedesvakantista) fentebb már említett előadásában elmondott:
»A történelemben vannak olyan pillanatok, amikor kompromisszumokkal már nem lehet megoldani semmit, amikor már csak a kiindulópontra való visszatérés segít, amikor már az EGÉSZET, egész teljességében, megalkuvások nélkül kell visszaállítani. – Tehát nekünk azokba az időkbe kell visszamennünk, ha meg akarunk menekülni, ha ki akarunk jutni a mostani feneketlen szakadékból, ahova az emberiség belavírozta önmagát.– Mi az emberi történelem legostobább korszakában élünk. – Akik Jézus birodalmához tartoznak, még akkor is, ha kifejezhetetlenül kevés ma a számuk, valójában mégis többségben vannak. Krisztussal, a szentek közösségében mi vagyunk többségben. Mert aki Krisztussal van, az egyúttal minden angyallal és minden szenttel is közösségben van. – Ezt az időt csak akkor éljük túl, ha a folyóban maradunk, mert minden emberi és Isten-ellenes mű eltűnik. Ezért mondom én mindig, hogy reményünket ne emberekbe, ne valamilyen pártba, ne püspökökbe, ne pápákba, ne papokba, hanem egyedül magába az Úristenbe vessük! Isten hűsége soha nem csal meg, a régi Izraelben nem, az Egyház történelmében nem, és most sem. Minden, amit az emberek Isten ellen létrehoztak maradéktalanul elpusztul. De Isten hűségében az igaz soha nem csalatkozik.«
A „kiindulópontra való visszatérés” nem azt jelenti, hogy bármelyikünknek is lehetősége lenne egy ilyen visszatérést, akár csak egy kis közösség szintjén megvalósítani. Hanem azt, hogy MI térjünk vissza a kiindulópontra, MI ne menjünk bele kompromisszumokba, MI keressük meg az egészet a teljességében, és MI éljünk ezek szerint megalkuvások nélkül. És aki ezt megteszi, azt Isten meg fogja menteni. Hogy hogyan azt nem tudjuk: Kimenthet valakit az új világrendből úgy is, hogy ennek megvalósulása előtt kiveszi őt ebből a világból. De úgy is, ahogy két évezred óta, sőt már az ószövetségi próféták óta emberek milliói remélik és várják: Jézus Krisztus újraeljövetelével, úgy ahogy azt Szent János apostol Patmosz szigetén látomásaiban átélte.
Feltéve: 2023. március 9.
|