Mit ünnepelünk Karácsonykor?
Veni Domine, et noli tardare! – Jöjj, Uram, és ne késs!
(E cikk mintegy a folytatása a 2015. december 22-én
ugyanezen címmel megjelent írásnak)
|
Karácsonykor nem csupán Urunk kétezer évvel ezelőtti megtestesülésére emlékezünk, hanem újraeljöveteléért is esedezünk.
„Mind, ami előre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketűrés és vigasztalás által” (Róm 15,4, v.ö. 1 Kor 10,11) Taylor R.Marshall konzervatív amerikai publicista, közismert média-szereplő 2019-ben kiadott „Összeesküvés az Egyház szétzúzására” című, érdekes könyvében a mostani egyházi állapotokat szinte kizárólag a szabadkőművesek, vagyis az ellenség művének állítja be. De nem csak ő, hanem sokan mások is részletesen leírták már ezeket a terveket. – Annak kérdésével azonban kevesen foglalkoznak, hogy vajon mitől vált az ellenséges támadás ennyire sikeressé? Vagyis kevés szó esik arról, hogy az Egyház elleni támadás kizárólag azért lehetett eredményes, mert a rombolás belülről pont ebben az időben különösen felerősödött – ez az írás e rombolás menetét próbálja bemutatni.
H. Weinzierl írta az Antimodernist nevű újság 2017 júliusi számában: „A történelmi tanulmányok segítenek abban, hogy a szellemtörténeti történéseket, változásokat megtanuljuk megérteni. E tanulmányok elvégzése közben sok olyasmit találhatunk, ami segíthet abban, hogy zűrzavaros jelenünket jobban kibogozhassuk és megérthessük. Számunkra, katolikusok számára természetesen ez azt jelenti, hogy a zűrzavarokat az Isten által kinyilatkoztatott hit alapján tekintsük át, és az isteni Gondviselés rejtett útjait megpróbáljuk egy kissé megvilágosítani, hogy azokon jobban eligazodjunk.”
E honlapnak már évek óta számos cikke igyekszik az okokra és a miértekre megkeresni a választ, hogy valamiféle ésszel elfogadható feleletet találjon a katolikus Egyház soha el nem képzelt mostani reménytelen helyzetére. Most, e cikk írása közben is megszámlálhatatlanul sok írásra bukkantam, melyek már sok-sok évvel ezelőtt is e témát taglalták. Most ezek közül a legfontosabbaknak megadom a linkjét, mert érdemes őket újra és újra átelmélkedni:
A kérdés tehát az, hogy Isten mikor és miért szüntette be választottjainak a megsegítését?
Francesco Agnoli nemrég feltett cikkében megnevezi a zsidó nép árulásának okait: „A zsidó nép körében egyre nőtt egy politikai Messiás, egy katonai vezető fellépésének reménye.” – Mindazonáltal ez a politikai Messiás-várás a következménye és nem az oka volt annak a hitehagyásnak, mely a zsidók, köztük elsősorban a papok, farizeusok, írástudók, azaz a nép szellemi vezetőinél – Salamon trónralépésével kezdődően lassan, de aztán a Kr. e. 300. évtől kezdődően egyre nagyobb mértékben elindult. [lásd ezzel kapcsolatban ezt a tanulmányt] Az előbb említett tanulmányban olvasható a következő elképesztő leírás is: „A Talmud a farizeusi zsidóság által egy több száz esztendőn át (kb. i.e. 300 - i.sz. 400 között) összeállított mű, ami tanúskodik arról, hogy a farizeusok kisajátították a prófétaság szolgálatát. A farizeusok szerint Jehova ugyanúgy nyilatkoztatja meg Önmagát általuk, mint egykor a próféták által tette, így nem csupán az ősi szövegek által üzen, hanem az emberek szívéből, lelkiismeretéből hallatja hangját, azokéból, akik érzik kezének vezetését, amikor "minden igazságra elvezeti őket."” – Az utolsó mondat azért olyan elképesztő, mert kísértetiesen hasonlít a zsinati, modernista, karizmatikus, lágy-katolikus szólamokhoz; ami bizonyítja, hogy a hitehagyás, a szellemi-lelki romlás minden korban, minden népnél ugyanazon modell szerint zajlik le; Ami nem csoda, hiszen irányítója, sugalmazója mindig ugyanaz, maga a Sátán. Egy népet, mely hűségesen kitart Isten és az Ő parancsai mellett, kívülről nem lehet megrontani, ez csak a belső cinkosok segítségével sikerülhet. Sátán ezt pontosan tudja, ezért használja minden korban a belülről való rohasztás stratégiáját.
A katolikus Egyház helyzete, ami a csorbítatlan hit megőrzését illeti, már a kezdetektől sokkal nehezebb volt, mint a zsidó népé. Az utóbbi ugyanis sokáig, a hellenizmus megjelenéséig, betartotta Istennek az elkülönülésükre adott szigorú parancsát. A zsidók a népek között, de nem velük közösködve éltek és gyakorolták vallásukat. – Krisztus parancsa látszólag ennek az ellentéte volt: Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet! A szeretetnek, a gondoskodásnak ez a követelménye megkívánta az evilággal való közösködést. De mivel így a feladat nagyobb és veszélyesebb lett, Isten is több segítséget adott újszövetségi népének: Elsősorban a pápaságot, ami tanításával, fegyelmével, erkölcsi előírásaival, sőt, hosszú ideig a fizikai védelmével is mind híveinek megmaradását, mind hithűségét biztosította. De Isten emellett még rengeteg csodát is tett, hogy ezekkel Egyházát a Sátánnal szövetkezett evilág túlerejével szemben megvédje.
A hitehagyásnak mind a zsidóknál, mind pedig a katolikusoknál végzetes következményei lettek. Az ószövetségi választott nép életében a „vizsga”, a döntő esemény Jézus keresztrefeszítése volt. Vagyis az a pillanat, amikor a zsidó papság egésze és a nép túlnyomó többsége nem volt hajlandó Jézust a megígért Krisztusnak, a Messiásnak elismerni, és nem csak visszautasította, de a legkegyetlenebb, és legszégyenletesebb halállal ki is végeztette.
A következő sorsdöntő kérdés az, hogy hányan vették ezt észre a zsidó nép köréből? Elenyészően kevesen, a vallási vezetők közül pedig senki. A zsidók e megrendítő esemény után is úgy éltek, hittek tovább, ahogy előtte. Sziklaszilárdan hitték továbbra is, hogy ők Isten választott népe, akit Jehova nem hagy el soha (ami minden másnál nyomosabban bizonyítja, hogy ekkor már fogalmuk sem volt arról, hogy mik „választott nép létük” legfontosabb ismérvei: Isten iránti hűség, Vele szembeni engedelmesség, Benne való feltétel nélküli bizalom). Feltéve: 2025. december 26.
Isten tehát akkor vetette el ószövetségi népét, amikor annak vezetői nem ismerték el Jézust Megváltójuknak. Ezzel a zsidók nem csak az ember-Jézust utasították vissza, hanem Jézus Isten- és Messiás-voltát sem fogadták el. – De mi volt az a súlyos, mindent eldöntő árulás, amit Isten újszövetségi népe, a katolikus Egyház, illetve annak vezetői követtek el Isten ellen?
Azok a katolikusok, akik csak a Bergoglio-éra alatt vették észre, hogy valami nem stimmel az "egyházban", de nem csak ők, hanem az ú. n, katolikus tradicionalisták között is sokan azt hiszik, hogy az Egyházban minden rossz csak az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal kezdődött. Pedig ez óriási tévedés! A romlás már évszázadokkal ezelőtt elkezdődött (a humanizmussal), és azóta kisebb nagyobb sebességgel, de egyfolytában folytatódott.
IX. Pius megválasztásának évében – 1946-ban – került nyilvánosságra a szabadkőművesek ú. n. Alta Vendita terve, melyben a szerzők aprólékosan leírták tervüket a pápaság megszüntetésére. – Dr. Rudolf Graber regensburgi püspök, az ú. n. II: Vatikáni Zsinat egyik résztvevője első ízben 1973-ban kiadott „Athanasius és korunk Egyháza” című kis művében egyfelől azt a véleményét írta meg, hogy „a pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni”, másfelől feltette azt a súlyos kérdést, hogy az Egyház vajon miért nem vett tudomást ezekről a dolgokról? – A honlap egy másik cikkében: Ami az Egyházban történik, az nem összefüggéstelen jelenségek sora, hanem egy terv része szintén elhangzik ez a súlyos kérdés: „Ezen iromány tartalmának ismeretében az elmúlt 175 év egyházi vezetői vajon miért nem tettek semmit e terv meghiúsításának az érdekében?”
Aki beleolvas az Alta Vendita utasításaiba, az a mai helyzetet is jobban megérti: Ott ugyanis ez áll: „Menjetek egyenesen a fiatalsághoz, és ahol lehetséges, még a gyerekekhez is. Ha már a jó híretek a kollégiumokban, a gimnáziumokban, az egyetemeken és a szemináriumokban megtelepedett, és már megnyertétek a professzorok és a hallgatók bizalmát, úgy gondoskodjatok arról, hogy elsősorban azok, akik a klerikális szolgálatra kötelezték magukat, szívesen jöjjenek az összejöveteleitekre. Néhány év múlva ez a fiatal klérus a körülmények hatalmánál fogva minden funkciót átvesz. Ő fog kormányozni, igazgatni, ítélkezni, a szuverén pápa tanácsadói testületét alkotni, ő lesz arra hívatva, hogy a pápát megválassza, és ez a pápa – csakúgy, mint kortársainak legnagyobb része – szükségszerűen többé, kevésbé át lesz itatva azokkal a humanista elvekkel, melyeket mi fogunk elterjeszteni.” Miközben a szabadkőművesek eltökélten és mesteri módon hozzáláttak tervük végrehajtásához, a katolikus Egyház semmit nem tett e terv ellen. Sőt inkább szövetséget kötött a világgal, és mind életvitelében, mind gondolkodásmódjában elkezdett a világhoz alkalmazkodni. Isten ekkor az utolsó mentőövhöz nyúlt: Ha se szentjeire, se Fiára nem hallgattak, akkor talán Édesanyjára hallgatni fognak: és három alkalommal elküldte a Boldogságos Szűz Máriát. – De tudjuk, hogy az Egyház vezetői Mária intelmeire sem hallgattak már, az ő kéréseit sem teljesítették! IX. Pius minderre akkor tette fel a koronát, amikor 1859-ben nem ítélte el az evolúció elméletet, ami nem más, mint Isten megtagadása.
A súlyos következménnyel járó események időrendben így zajlottak le:
Michel Mottet írta „Et regnabunt cum Christo mille annis” című tanulmányában, hogy IX. Pius „tudatosan másította meg a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának szövegét, ami az egyetlen út volt arra, hogy a hivatalos aposztázia ideje kezdetét vehesse”. – Hogy ezen állításával a szerző mire célzott, azt eddig még sikerült megállapítanom, az viszont tény, hogy IX. Pius miután dogmának hirdette ki a már régóta biztosnak tartott tant arról, hogy Mária mentes az áteredő bűntől, az 1708-ban már általánosan előírt Szeplőtelen Fogantatás ünnepének címét és szövegét is megváltoztatta. A dogma kihirdetése 1854-ben volt, a Lourdes-i jelenés 1858-ban.
Az evolúció legnagyobb és örökre helyrehozhatatlan bűne az, hogy Istent „tudományosan” megfosztotta minden isteni tulajdonságától. Elvette tőle természetfelettiségét, és azt állította, hogy „tudományosan bizonyított tény”, hogy a világ nem Isten akaratából és az Ő puszta szavára jött/jön létre és létezik, hanem a véletlen és az ember működésének eredményeképpen.
Hogy IX. Pius tette se nem véletlen, se nem egyszeri "baleset" volt, azt azonos nevű utódai bizonyítják, akik közül a második az ősbumm-elmélet megalkotóját, a belga Georges Lemaitre (1894-1966) pap és asztrofizikust a Pápai Tudományos Akadémia tagjává tette, a harmadik pedig ennek 1931-ben kidolgozott elméletét e rangos helyen 1951. november 22-én tartott beszédében maga jelentette be a sajtónak. [„A kozmológiában az ősrobbanás (más néven „nagy bumm”, angolul „The Big Bang”) egy olyan tudományos elmélet, mely szerint a világegyetem egy rendkívül sűrű, forró állapotból fejlődött ki nagyjából 13,8 milliárd évvel ezelőtt.”] „Az evolúció-elmélet nemcsak Isten, a Biblia szavahihetőségét kérdőjelezi meg, de Isten mindenhatóságát, sőt létezését is tagadja! Az a tény, hogy az evolúciót egyetlen pápa sem ítélte el, elsősorban persze IX. Pius, aki alatt Darwin e förtelmet könyv alakban kiadta, alapjaiban rengette meg az egész keresztény vallást, az Istenben való hitet. Az elítélés elmulasztása iszonyú nagy károkat idézett elő, melyek egészen a mai napig meghatározzák a tömegek, benne a katolikusok gondolkodás- és életmódját” (részletek a következő cikkből).
Feltéve: 2026. január 5. De IX. Pius alatt még más is történt, ami a katolikusnak maradni akaró hívek helyzetét ma még jobban megnehezíti. Ez a valami a volt FSSPX-es "papokból" lett szedisvakantisták által agyondicsért 1870-ben megtartott Vatikáni Zsinat volt. Ezen a zsinaton, sok püspök tanácsa, sőt tiltakozása ellenére, IX. Pius dogmaként hirdette ki azt az igazságot, amit addig is minden katolikus hitt: a pápa tévedhetetlenségét. (Pastor aeternus constitutio, [DH 3074]) – Mint tudjuk a dogma olyan igazság, amit Isten nyilatkoztatott ki, amit ezért minden katolikusnak kötelező hinnie. Hogy abban az évben, amikor az olasz csapatok már minden oldalról körbevették Rómát, miért kellett mindenáron egy zsinatot összehívni, és azon egy minden katolikus által öröktől fogva elfogadott hitigazságból ünnepélyes dogmát csinálni, nos, ez nem igazán érthető. Az viszont tény, hogy a Pápai Állam megbuktatása előtt IX. Piusnak még éppen volt annyi ideje, hogy ezt a dogmát ünnepélyesen kihirdesse, majd félbeszakítsa a zsinatot, mielőtt bezárkózik a Vatikánba.
Amit egy pápa tanít, azt minden idők minden katolikusa magától értetődődően elfogadta és hitte. Nos, ez a zsinat csakúgy, mint a Szeplőtelen Szűz-dogma esetében, olyan ködösen fogalmazta át ezt az ősi hitigazságot, hogy az könnyen félremagyarázható lett, és ily módon sokak számára különböző értelmezésekre adott lehetőséget.
Amikor a már felfüggesztett M. Lefebvre az 1976-os híres Lille-i betiltott miséje után médiasztár lett, és naponta adta a tévé-interjúkat, ezekben újra és újra arról faggatták, hogy miért nem engedelmeskedik a "pápának", Lefebvre azt hajtogatta, hogy Montini-nek nincs joga megtiltani neki a régi mise celebrálását és a papszentelést. Végül a riporterek utolsóként azt kérdezték tőle, hogyha Montini dogmaként jelentené ki a régi mise beszüntetését, akkor mit tenne? Lefebvre rávágta: akkor természetesen engedelmeskednék neki (aztán gyorsan hozzátette, hogy a Szentlélek ezt nem fogja engedni megtörténni).
Hermann Weinzierl egy 2013. augusztusában megjelent tanulmányában pontosan kielemezte ezt a képtelen helyzetet. „A hit távoli (közvetett) és legközelebbi (közvetlen) normájának ezen felcserélése azt vonja maga után, hogy a tanítóhivatalhoz való hozzáállás alapvetően megváltozik. … Mindegy, hogy modernisták, fél-konzervatívok vagy tradicionalisták, mostanra mind megszokták már, hogy a rendes tanítóhivatal összes aktusát megkérdőjelezzék, kritizálják, majd elfogadják vagy visszautasítsák, ahogy nekik tetszik. A tradicionalisták ehhez a szembenálláshoz csak annyit fűznek hozzá: kivéve, ha a rendkívüli tanítóhivatal aktusáról van szó [azaz, ha az általuk legitimnek tartott „pápák” dogmát hirdetnek ki ünnepélyesen].” Az 1870-es zsinaton azonban egy másik dogmát is kihirdettek, ami még nehezebbé teszi a mai katolikusok dolgát. H. Weinzierl egy későbbi cikkében erről az újabb fogalmazási problémáról így írt: »A zsinati pápák legitimitásának védelmezőinek következő érve így hangzik: Az 1870-es Vatikáni Zsinat tévedhetetlen tanként kihirdette, hogy „ha valaki azt mondja, hogy nem magának Krisztus Urunknak az intézkedéseiből eredően, vagyis isteni jog alapján vannak Szent Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusa folytonosságában mindig utódai, vagy azt mondja, hogy a római püspök Szent Péternek ugyanabban a primátusban nem utódja, legyen kiközösítve.” (DH 3058) – Ha tehát csaknem 60 éve már nincs Péternek igazi utóda, nem kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával? …. Elismerjük, hogy nem mindig egyszerű a tanítóhivatali szövegeket helyesen értelmezni, különösen akkor nem, ha előre kialakított véleménnyel olvassuk őket. Pedig egy szöveg helyes értelmezéséhez feltétlenül szükségeltetik a kijelentő szándékának az ismerete. A Vatikáni Zsinat e tévedhetetlen tanítása azon protestáns, illetve modernista tévtan ellen irányul, mely szerint Szent Péternek Krisztus akarata szerint egyáltalán nem kellett volna utódainak lennie. E protestáns tévtan ellen erősítette meg a zsinat, hogy Krisztus azt akarta, hogy Szent Péternek ne csupán egy vagy néhány, hanem örökké legyen utóda. (lásd még DH 3056, 3057) Ugyanakkor a Péter szék üresedésének lehetőségéről, módjáról és időtartamáról a zsinat e helyen semmilyen kijelentést nem akart tenni. … Minden józanul gondolkodó embernek könnyű felfogni, hogy az említett zsinati dokumentumban a „folytonosság” nem jelenthet „mindig”-et, azaz megszakítások nélküli folytonosságot.«
Nos, ez a magyarázat nem meggyőző, elsősorban azért nem, mert a zsinat ilyesmiket is kimondott: »Amit pedig az Úr Krisztus, Péterben az Egyház folyton tartó üdvösségére és örök javára intézményesített, annak ugyancsak az ő indítására abban az Egyházban, amely sziklára alapozva egészen az idők végezetéig szilárdan fog állni, szükségszerűen fenn kell maradnia.« – Ez a tanítás lett dogmaként definiálva: lásd fentebb a pontos szöveget. [DH 3056 és 3058] – Másodsorban azért sem meggyőző, mert nehéz elfogadni, hogy 1870-ben, 353 évvel Luther fellépése után és a Pápai Állam meglétének utolsó napjaiban nincs fontosabb dolga a pápának, mint hogy egy protestáns tévtan ellen bármit is megerősítsen. Egyébként is, egy protestánst semmiről nem lehet meggyőzni, és ha magától, azaz Isten kegyelméből nem tér meg, akkor ezt más sem tudja elérni nála. – Harmadszor, én józanul gondolkodó embernek tartom magam, mégsem fogom fel, hogy a „folytonosság” miért nem jelentheti azt, hogy mindig, és nagyobb megszakítások nélkül. Amikor H. Weinzierl cikke íródott (2015) már minimum 57 éve nem volt az Egyháznak pápája, ma pedig már minimum 67 éve nincs. Ezt már semmiképpen nem lehet a rendszeresen visszatérő pápaválasztások előtti szedisvakantizmussal megmagyarázni, és normálisnak elfogadtatni, mint ahogy ezt a volt Piuszos szedisvakantista "papok" teszik! Azok az ú. n. tradicionalisták, akik az új "egyház" "pápáit" minden eretnekségük dacára érvényes pápáknak ismerik el, az 1870-es zsinat határozatai mellett (amelynek, mint fentebb láttuk, egyes részeit nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek) Urunk Jézus Krisztusnak eme ígéreteit is a maguk igazára hozzák fel érvként: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta [m. m. az Egyházon].” (Mt 16,18) – „És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20)
Kezdjük a válaszokat a szakasz végén: 1) Az idézett mondatot, ami a Máté Evangélium utolsó mondata, Jézus nem csak Péternek, hanem „a tizenegy tanítványnak” (Mt 28,16) mondta, akiket miután megparancsolta nekik, hogy menjenek el, és tegyék tanítványává mind a népeket, ezzel az ígérettel erősített meg. Ha e szavak csak Péterre és az ő utódaira vonatkoznának, akkor Urunk ezt akkor mondta volna, amikor Pétert megtette Egyháza sziklájává: Mt 16,18: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat”. – Urunknak ez az ígérete tehát nem csak Péterre és utódaira, hanem minden olyan katolikus szolgájára – elsősorban a papokra – vonatkozik, aki a katolikus vallást csorbítatlanul őrzi, és szóval vagy tettel hirdeti.
3) Akármilyen okból is hirdette ki a zsinat, hogy Szent Péternek mindig, az idők végezetéig, vagy „folytonosságában” lesznek utódai, attól ez a mondat mégis ott áll, és azt jelenti, hogy itt olyan problémával állunk szemben, amit nem tudunk megoldani. A katolikus lét egyik alapja az Egyház Tanítóhivatalában, annak mind a rendkívüli, azaz a dogmákban, mind a rendes formájában való szilárd hit.
E „türelmi idő” azonban, csakúgy, mint a zsidó népnél, sajnos az újszövetségi választott nép esetében sem termett jó gyümölcsöt. Hiába állapította meg IX. Pius utóda, XIII. Leó is, hogy „a szabadkőművesek nem rejtegetik többé terveiket, hanem a legnagyobb vakmerőséggel maga Isten ellen bujtogatnak. Az Anyaszentegyház szétzúzását tervezik, azzal a kimondott céllal, hogy a keresztény népeket végképpen megfosszák azon javaktól és jótéteményektől, melyeket a Megváltó Jézus Krisztus szerzett nekünk” (Humanum Genus kezdetű enciklikájában), és hiába adta ki X. Pius a Pascendi enciklikát a modernizmus ellen, igazán hatékony módon, a gyakorlatban senki nem tett semmit e fenyegetés ellen. Feltéve: 2026. január 20.
XII. Pius második legkatasztrofálisabb intézkedése az Egyház számára az ősbumm-elmélet elfogadása és propagálása mellett valószínűleg a „Szent József oltalma” ünnep eltörlése volt: XII. Pius 1955-ben törölte el a „Szent József oltalma” ünnepet, és helyette bevezette „munkás Szent József” ünnepét május 1-re, a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepére! – Az interneten található katolikus lexikon ezt írja erről: „Szent József oltalma a sarutlan kármelitáktól (Avilai Nagy Szent Teréz) eredő ünnep 1680-tól. 1956-ig húsvét utáni második hét szerdáján ünnepelték. 1956-ban beolvasztották a március 19-i József ünnepbe.” „Valahányszor az Egyház a történelem folyamán abba a tévedésbe esett, hogy nincs szüksége a József-hivatalra, … Isten mindig megbüntette az Egyházat…” – Nos, csakúgy, ahogy a Fatimai Szűz kérésének nem-teljesítése is büntetést von maga után, úgy ennek az ünnepnek az eltörlése sem maradhatott súlyos büntetés nélkül, hiszen mind a két esetben Urunk akaratának és szavainak a semmibevevéséről volt/van szó. – Még egyszer összefoglalva az elmúlt kb. 170 év történéseit megállapítható, hogy az Egyház ellenségeinek terve teljes egészében, és jóformán minden ellenállás nélkül megvalósult, nem utolsósorban azért, mert az egyházi vezetők Isten mindennemű segítségét visszautasították, semmibe vették, sőt, lábbal tiporták!
Mára már csak az utolsó jelenet maradt hátra, vagyis az a pillanat, ami az ószövetségi választott nép történetében a jeruzsálemi templom elpusztulásának, s vele a mindennapi áldozat megszűnésének felel meg. Prevost kijelentései és cselekedetei láttán úgy tűnik, hogy ez a pillanat már közel van. Valószínűleg akkor fog bekövetkezni, amikor Prevost bejelenti, hogy a pápaság megszűnt, helyette laikusokból, nőkből, férfiakból és klerikusokból álló vegyes csapat, a szinódus fogja vezetni a zsinati szektát. Tervei szerint ez 2028-ban, az általános szinóduson fog megtörténni, melynek egybehívására már megkezdődtek a hivatalos előkészületek.
Ebben az a legmegdöbbentőbb, hogy ahogy a zsidók nem tértek észre a templom kárpitjának kettéhasadására és a többi csodára, ami Jézus halálakor történt, ugyanúgy most az ú. n. katolikusok sem vesznek észre semmit. Nem csak a zsinati szekta tagjai, de a magukat tradicionalista, konzervatív katolikusnak nevezők is úgy viselkednek, mintha az Egyház tönkretételére készült tervek nem valósultak volna már régen meg! Ha a mai ú. n. katolikus tradicionalisták mindezt csupán abban a hiszemben teszik, hogy Isten megígérte, hogy nem hagyja el Egyházát, tehát csak ki kell tartani, és akkor majd megint minden rendben lesz, ez akkor sem menti őket, hiszen ez nem más, mint a saját fontosságukban való meggyőződés, azaz egész egyszerűen gőg. Ugyanúgy viselkednek, mint a zsidók, akik még templomuk porráégése után is abban bízva menekültek Dávid fellegvárába, hogy az utolsó pillanatban Isten megmenti őket, hiszen ők Isten választott népe! Pedig minél tovább vonakodnak a katolikusok elismerni azt a tényt, hogy hűtlenségükkel, a zsidókhoz hasonlóan, ők is elvesztették Isten szövetségét, annál kilátástalanabb lesz a helyzetük. Ez a csökönyös vakság, amit ezek az emberek tanúsítanak, nem eredhet egyedül egy vak és alaptalan bizalomból, ez valójában már a hitehagyás egyértelmű jele. Olyan sokáig érintkeztek a gonosszal, olyan sokáig próbáltak kiegyezni vele, hogy már nem tudnak különbséget tenni igaz és hamis között. Ahogy P. Guérard des Lauriers írta Lefebvre-nek nyílt levelében, amikor az FSSPX vezetője Rómával egyezkedett: „Pilátus különböző kiutakat keresett, hogy megmentse Jézust. De nem sikerült neki. Háromszor is hajótörést szenvedett, hogy így gondviselésszerűen megvilágosítsa, hogy csak az igazsággal való abszolút megegyezéssel lehet az igazságról tanúbizonyságot tenni. Isten az Egyház megalapításával minden lehetőséget megadott az embereknek, hogy azok Jézus érdemeiből részesülhessenek, és ily módon egykor a mennyország lakói lehessenek. Az elmúlt kétezer év történései azonban megmutatták, hogy az Egyház sem tudja megvédeni a gonosztól azokat, akik az igazságot bármilyen kifogással a hazugsággal vegyítik. Ezért elkerülhetetlen lett, hogy az Egyházat is komoly csapások érjék, melyek ugyanolyan tragikus véget vetítettek elő számára, mint amilyenek ószövetségi előképeit érték. E veszély komolyan vételét, pláne egy tragikus vég bekövetkeztének lehetőségét azonban még az ébereknél és aggódóknál is megakadályozták, és most is megakadályozzák Jézus eme szavai: Az Egyházon „a pokol kapui nem vesznek erőt” (Mt 16,18), ami minden másnál jobban bizonyítja, hogy ma már fogalmuk sincs a „választott nép lét”, a „Krisztus Egyházához való tartozás” legfontosabb ismérveiről: a mindenek feletti hűség Isten iránt, a Vele szembeni abszolút engedelmesség, a Benne való feltétel nélküli bizalom, a Neki és nem a világnak való tetszés vágya és igyekezete.
A ma magukat katolikusnak nevezőket három részre lehet osztani. Első, legnagyobb létszámú részük engedelmesen megy vak vezetőik után, azaz gondolkodás nélkül, sőt készségesen halad az anti-katolikus zsinati szekta által előírt kényelmes úton. Ők egy intézményhez akarnak tartozni; azaz számukra az Egyház sokkal inkább egy intézményt, mint a Krisztushoz való tartozást jelenti. Ezért mindig azt teszik, amit mondanak nekik: a keresztény középkorban katolikusok voltak, a kommunizmus alatt kommunisták, és a mai hipermodern korban modernek, szellemi és lelki robotok. Az e felosztásban első helyen szereplő, „vakok vezette világtalanokról” nem érdemes szót ejteni, ők azok közé tartoznak, akiket soha nem érdekelt annyira se Isten, se a vallásuk, hogy utánanéztek volna hitük alapigazságainak. A második helyen szereplők viselkedése azonban kísértetiesen hasonlít a Jézus korában élő zsidókéra. Valójában őket ismerve lehet a legjobban megérteni, hogy a zsidók miért utasították vissza Jézust, miért nem ismerték el Őt a Róla szóló próféciák ellenére sem Messiásuknak. És ők azok, akik viselkedésén a legkönnyebb megérteni a mára előállt reménytelen helyzetet, hiszen a történelmet soha nem az engedelmes tömegek, hanem a szellemi elit vezette és határozta meg. Amikor Jakob Tscharntke pásztor 2021. február 21-i prédikációjában arról beszélt, hogy a Jelenések könyvének első soraiban olvasható szöveg (Jel 1,1-3): »Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten neki adott, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie (quae oportet fieri cito), helytelenül adja vissza a görög eredetit, és ezért nem azt fejezi ki, amit a görög eredeti mond. Az ugyanis e helyen az elkövetkezendő események nagyon gyors lefolyásáról beszél. A Biblia itt valójában arról tudósít, hogy az események lélegzetelállító sebességgel fogják követni egymást. A Jelenések könyve tehát szó szerint azt mondja, amit legkésőbb 2015. óta mi átélünk: Ebből is látszik, hogy János apostol könyve mennyire égetően aktuális könyv. Eddigi világunkat őrületes sebességgel rombolják most szét, és rendezik át. És aki még mindig azt hiszi, hogy mindez csak valami váratlan szerencsétlenségből, vagy tudatlanságból történik, az semmit nem fog fel abból, hogy valójában mire is megy ki ez az egész, mi ennek a teljes pusztításnak a valódi célja. Az nem veszi, vagy nem hajlandó észrevenni, hogy mindez a sátáni rombolás abszolút szándékosan történik«
Ezek a 2021-ben elhangzott mondatok napjainkra még sokkal jobban illenek: A rombolás olyan szuperszonikus sebességgel folyik, amilyet szinte már követni sem lehet. És mégse szabad, hogy ez az erő magával ragadjon bennünket, minden erőnkkel ellent kell állnunk neki, legalább a legszűkebb környezetünkben, vagy akár csak a saját magányos életünkben. Ne felejtsük, hogy korunkat a Sátán uralja, aki nem más, mint Isten rendjének a szétrombolója, a zűrzavar, a rendetlenség, az összevisszaság előidézője.
Mindazonáltal a Bibliában számtalan utalás történik az egykor kiválasztottak hitehagyására, és ennek következményeire. Néhány ezek közül:
Végezetül arra kell választ találnunk, hogy mi a megoldás a mi számunkra.
A. Pitsch arról panaszkodott, hogy a hívek nem elégszenek meg az ilyesfajta válaszokkal. Ez érthető. Ugyanakkor van egy olyan kérdés, ami egyértelműen eldöntheti a problémát. Ez a kérdés, amit mindenki feltehet magának, így hangzik: El tudja-e fogadni ezt a világot normálisnak, vagy sem? Ha igen, akkor nem kell csinálnia semmit, akkor az sem kell zavarja, hogy a világ mellett Róma is pogánnyá lett. Több mint 10 évvel ezelőtt ezt a kérdést tettem fel S. Maessen-nek: Meddig lehet ezt az „őrületet” kibírni, ami ma az Egyházban és a világban uralkodik? – Ő ezt válaszolta: Isten addig tartja fenn ezt az őrületet, amíg erőt ad annak elviselésére. Amikor már elfogy az erőnk, illetve nem ad több erőt annak elviseléséhez, akkor szűnteti majd meg az „őrületet”. Hogy bírjuk erővel, ahhoz elengedhetetlen, hogy e világból a lehető legkevesebbet engedjük közel magunkhoz, és mindig Istenre szegezzük tekintetünket. Az is a mostani helyzet sátáni eredetét bizonyítja, hogy szinte teljesen megszűnt a lehetőség e világ teljes kizárására, mert a rendszer szétszakíthatatlan hálóval vett körül bennünket. Ha tehát nem is tudunk úgy élni, mint azok a régiek, akik életüket Istennek szentelve hátat fordítottak a világnak, azért meg kell próbálnunk a körülöttünk zajló történésekből csak a legszükségesebbet, és a kifejezetten minket érintő dolgokat tudomásul venni.
Vége
|
vissza