Jöjj el, Uram Jézus! – MARANA THA! – Veni, Domine Iesu!

Mit ünnepelünk Karácsonykor?

Veni Domine, et noli tardare! – Jöjj, Uram, és ne késs!
(E cikk mintegy a folytatása a 2015. december 22-én
ugyanezen címmel megjelent írásnak)


Karácsonykor nem csupán Urunk kétezer évvel ezelőtti megtestesülésére emlékezünk, hanem újraeljöveteléért is esedezünk.

„Mind, ami előre megíratott, okulásunkra íratott meg, hogy reménységünk legyen az Írásokból merített béketűrés és vigasztalás által” (Róm 15,4, v.ö. 1 Kor 10,11)
„Először is azt értsétek meg, hogy az Írásnak egyetlenegy jövendölése sem származik önkényes értelmezésből. Hisz sohasem keletkezett jövendölés emberi akaratból, hanem mindig csak a Szentlélektől sugalmazva beszéltek – Isten megbízottaiként – a szent emberek.” (2 Pét 1,20-21)

Taylor R.Marshall konzervatív amerikai publicista, közismert média-szereplő 2019-ben kiadott „Összeesküvés az Egyház szétzúzására” című, érdekes könyvében a mostani egyházi állapotokat szinte kizárólag a szabadkőművesek, vagyis az ellenség művének állítja be. De nem csak ő, hanem sokan mások is részletesen leírták már ezeket a terveket. – Annak kérdésével azonban kevesen foglalkoznak, hogy vajon mitől vált az ellenséges támadás ennyire sikeressé? Vagyis kevés szó esik arról, hogy az Egyház elleni támadás kizárólag azért lehetett eredményes, mert a rombolás belülről pont ebben az időben különösen felerősödött – ez az írás e rombolás menetét próbálja bemutatni.


Krisztus ember alakban akkor jött el első ízben a földre, amikor a zsidóság teljes mértékben és véglegesen alkalmatlanná vált üdvtörténeti szerepének betöltésére. És mivel mára a zsinati szekta is ugyanerre a szellemi, erkölcsi, visszafordíthatatlan mélypontra jutott el – emberi szemmel nézve – logikus lenne, ha Urunk most jönne el újra, ahogy megígérte.

H. Weinzierl írta az Antimodernist nevű újság 2017 júliusi számában: „A történelmi tanulmányok segítenek abban, hogy a szellemtörténeti történéseket, változásokat megtanuljuk megérteni. E tanulmányok elvégzése közben sok olyasmit találhatunk, ami segíthet abban, hogy zűrzavaros jelenünket jobban kibogozhassuk és megérthessük. Számunkra, katolikusok számára természetesen ez azt jelenti, hogy a zűrzavarokat az Isten által kinyilatkoztatott hit alapján tekintsük át, és az isteni Gondviselés rejtett útjait megpróbáljuk egy kissé megvilágosítani, hogy azokon jobban eligazodjunk.”
     H. Weinzierl egy más helyen azt is leírta, hogy a hithű katolikusok sokkal jobban szenvednek korunk hazugságai, zűrzavarai miatt, mint mások, mert többet értenek a világból, az emberi élet értelméből és céljából. De amellett, hogy alázattal elfogadják Isten rendeléseit, megengedett; hogy magyarázatokat keressenek és találjanak a miértekre, amik segítenek emberi ésszel megérteni a körülöttünk zajló történéseket. – Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a dolgok megértésére való törekvés nem csak megengedett, de kívánatos, szükségszerű, sőt kifejezetten olyan, amit egy katolikusnak meg kell tennie!

E honlapnak már évek óta számos cikke igyekszik az okokra és a miértekre megkeresni a választ, hogy valamiféle ésszel elfogadható feleletet találjon a katolikus Egyház soha el nem képzelt mostani reménytelen helyzetére. Most, e cikk írása közben is megszámlálhatatlanul sok írásra bukkantam, melyek már sok-sok évvel ezelőtt is e témát taglalták. Most ezek közül a legfontosabbaknak megadom a linkjét, mert érdemes őket újra és újra átelmélkedni:
     – „Lesújtok a pásztorra, és szétszélednek a juhok”;
     – „Az ember valamilyen elvont fogalomtól nem kérhet segítséget”;
     – „Ami az Egyházban történik, az nem összefüggéstelen jelenségek sora, hanem egy terv része”;
     – Isten lényege a mindenhatósága és szavahihetősége;
     – „A Szentírás minden könyve a mi okulásunkra szolgál”;
     – Mária, a Sátán leghatékonyabb ellenfele;
     – „Ha nem lesztek mint a kisdedek….”;
     – A Jelenések könyve – A kereszténység vigasz-könyve;
     – Ha egy intézmény nem végzi el azt a feladatát, amiért létrehozták, megszűnik létezni;
     – Krisztus Egyháza és Assisi egyháza – III./1. rész;
     – „A templom kárpitja kettéhasadt fölétől aljáig” (Mt 27,51);
     – A római Kolosszeumban felállítottak egy Moloch-szobrot;
     – A pápaság megszűnik; ….


Az nyilvánvaló, hogy a világ csak azért kerülhetett mostani reménytelen állapotába, mert a hivatalos "katolikus" egyház nem végezte el az Alapítójától, Jézus Krisztustól rábízott feladatát. Amíg a katolikusok – de legalább vezetőik – rendületlenül hűségesek maradtak Urunkhoz, Isten minden veszélyből kimentette őket. Az Egyház csaknem kétezer éves története ugyanis nem más, mint sorozatos csodák története. Azon csodáké, amiket Isten mind az ó-, mind az újszövetségi "választott népe" megmaradásának érdekében folyamatosan, még a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekben is szünet nélkül végbevitt. Mert minél többet ismer meg valaki az emberiség történelméből, annál világosabban felismerheti, hogy Isten csodái nélkül se a zsidó nép, se a katolikus Egyház nem maradhatott volna fenn csaknem kétezer évig! – E csodák megszűntét IX. Pius 1873-ban, tehát több mint 150 évvel ezelőtt megállapította – lásd a honlap következő cikkét.

A kérdés tehát az, hogy Isten mikor és miért szüntette be választottjainak a megsegítését?
A válasz teljesen világos: Amikor azok jóvátehetetlenül hűtlenek lettek Urunkhoz, Istenünkhöz, amikor hitehagyásuk sorozatos árulásaik következtében már visszafordíthatatlanná vált, így Isten már nem tudott nekik többet megbocsátani – mint tette ezt addig már számtalanszor.

Francesco Agnoli nemrég feltett cikkében megnevezi a zsidó nép árulásának okait: „A zsidó nép körében egyre nőtt egy politikai Messiás, egy katonai vezető fellépésének reménye.” – Mindazonáltal ez a politikai Messiás-várás a következménye és nem az oka volt annak a hitehagyásnak, mely a zsidók, köztük elsősorban a papok, farizeusok, írástudók, azaz a nép szellemi vezetőinél – Salamon trónralépésével kezdődően lassan, de aztán a Kr. e. 300. évtől kezdődően egyre nagyobb mértékben elindult. [lásd ezzel kapcsolatban ezt a tanulmányt]
     A legnyilvánvalóbb és legbiztosabb bizonyítékot a zsidók hitehagyásra Jézus szavai adnak: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be.” (Mt 23,13-17) – „Mert mondom nektek: hogyha nem fogja felülmúlni a ti igazságtok az írástudókét és a farizeusokét, be nem mentek a mennyek országába.” (Mt 5,20) – „Miért nem ismertek rá az én beszédemre? Mert nem tudjátok hallgatni az igémet. Ti az ördögatyától vagytok, és atyátok kívánságait akarjátok cselekedni.” (Jn 8,43)

Az előbb említett tanulmányban olvasható a következő elképesztő leírás is: „A Talmud a farizeusi zsidóság által egy több száz esztendőn át (kb. i.e. 300 - i.sz. 400 között) összeállított mű, ami tanúskodik arról, hogy a farizeusok kisajátították a prófétaság szolgálatát. A farizeusok szerint Jehova ugyanúgy nyilatkoztatja meg Önmagát általuk, mint egykor a próféták által tette, így nem csupán az ősi szövegek által üzen, hanem az emberek szívéből, lelkiismeretéből hallatja hangját, azokéból, akik érzik kezének vezetését, amikor "minden igazságra elvezeti őket."” – Az utolsó mondat azért olyan elképesztő, mert kísértetiesen hasonlít a zsinati, modernista, karizmatikus, lágy-katolikus szólamokhoz; ami bizonyítja, hogy a hitehagyás, a szellemi-lelki romlás minden korban, minden népnél ugyanazon modell szerint zajlik le; Ami nem csoda, hiszen irányítója, sugalmazója mindig ugyanaz, maga a Sátán. Egy népet, mely hűségesen kitart Isten és az Ő parancsai mellett, kívülről nem lehet megrontani, ez csak a belső cinkosok segítségével sikerülhet. Sátán ezt pontosan tudja, ezért használja minden korban a belülről való rohasztás stratégiáját.

A katolikus Egyház helyzete, ami a csorbítatlan hit megőrzését illeti, már a kezdetektől sokkal nehezebb volt, mint a zsidó népé. Az utóbbi ugyanis sokáig, a hellenizmus megjelenéséig, betartotta Istennek az elkülönülésükre adott szigorú parancsát. A zsidók a népek között, de nem velük közösködve éltek és gyakorolták vallásukat. – Krisztus parancsa látszólag ennek az ellentéte volt: Menjetek és tegyetek tanítványommá minden népet! A szeretetnek, a gondoskodásnak ez a követelménye megkívánta az evilággal való közösködést. De mivel így a feladat nagyobb és veszélyesebb lett, Isten is több segítséget adott újszövetségi népének: Elsősorban a pápaságot, ami tanításával, fegyelmével, erkölcsi előírásaival, sőt, hosszú ideig a fizikai védelmével is mind híveinek megmaradását, mind hithűségét biztosította. De Isten emellett még rengeteg csodát is tett, hogy ezekkel Egyházát a Sátánnal szövetkezett evilág túlerejével szemben megvédje.
     De mint kiderült, még ez sem volt elég arra, hogy a katolikusok megőrizzék hitüket! Ahogyan a zsidóknál, úgy köztük is az "írástudók" voltak az elsők, akik elkezdték a szellemi bomlasztást. És ahogy a zsidóknál, úgy köztük is saját embereik közül kerültek ki ezek az "írástudók" – a legtöbb eretnekséget katolikus papok, katolikus teológusok találták ki, és terjesztették el, a kezdetektől egészen napjainkig!

A hitehagyásnak mind a zsidóknál, mind pedig a katolikusoknál végzetes következményei lettek. Az ószövetségi választott nép életében a „vizsga”, a döntő esemény Jézus keresztrefeszítése volt. Vagyis az a pillanat, amikor a zsidó papság egésze és a nép túlnyomó többsége nem volt hajlandó Jézust a megígért Krisztusnak, a Messiásnak elismerni, és nem csak visszautasította, de a legkegyetlenebb, és legszégyenletesebb halállal ki is végeztette.
     Isten válasza teljesen egyértelmű volt: Krisztus kínhalálakor a jeruzsálemi templom szentélyének kárpitja fölülről lefelé – tehát nem emberkéz által okozva – kettéhasadt, ami a zsidó áldozat érvényességének megszűntét, az Ószövetség végét jelezte. Isten tehát látható módon vetette el a hűtlenné vált zsidó népet.

A következő sorsdöntő kérdés az, hogy hányan vették ezt észre a zsidó nép köréből? Elenyészően kevesen, a vallási vezetők közül pedig senki. A zsidók e megrendítő esemény után is úgy éltek, hittek tovább, ahogy előtte. Sziklaszilárdan hitték továbbra is, hogy ők Isten választott népe, akit Jehova nem hagy el soha (ami minden másnál nyomosabban bizonyítja, hogy ekkor már fogalmuk sem volt arról, hogy mik „választott nép létük” legfontosabb ismérvei: Isten iránti hűség, Vele szembeni engedelmesség, Benne való feltétel nélküli bizalom).
     Kiválasztottságukban való hitük annyira elvakította őket, hogy vakmerően szembeszálltak koruk legnagyobb katonai erejével, a római hatalommal, ami válaszul porig rombolta templomukat és városukat. De a zsidók még ekkor sem hitték el, hogy Isten már elfordult tőlük, és így nem védi meg őket: Ezért még templomuk porráégése után is abban bízva menekültek Dávid fellegvárába, hogy az utolsó pillanatban Isten közbelép, hiszen "ők Isten választott népe!" – Sőt, még Jeruzsálem elpusztítása sem térítette őket észre, és még jó néhányszor megpróbálták felépíteni a templomot, és elzavarni a felettük uralkodó rómaiakat. – lásd a következő cikket. És ez a mai napig így van: Az ortodox zsidók ma sem hiszik el, hogy már nem ők a választott nép, és továbbra is várják az általuk elképzelt messiást, és továbbra is újra akarják építeni Jeruzsálemben a templomukat!

Feltéve: 2025. december 26.

Isten tehát akkor vetette el ószövetségi népét, amikor annak vezetői nem ismerték el Jézust Megváltójuknak. Ezzel a zsidók nem csak az ember-Jézust utasították vissza, hanem Jézus Isten- és Messiás-voltát sem fogadták el. – De mi volt az a súlyos, mindent eldöntő árulás, amit Isten újszövetségi népe, a katolikus Egyház, illetve annak vezetői követtek el Isten ellen?
     E kérdés megválaszolásakor emlékeztetni kell arra, hogy Isten a vezérükön keresztül ítélkezik egy közösség felett: »Isten előtt a népeket a vezetőik képviselik, ez hozzátartozik a bibliai rendhez. ... Mózes is egy emberként reprezentálta a zsidó népet. … És Mózesnek e szerepében több ízben sikerült is elfordítani Isten haragját a zsidó néptől. …Ugyanakkor ez a rend nem csak pozitív, hanem negatív értelemben is érvényes.«

Azok a katolikusok, akik csak a Bergoglio-éra alatt vették észre, hogy valami nem stimmel az "egyházban", de nem csak ők, hanem az ú. n, katolikus tradicionalisták között is sokan azt hiszik, hogy az Egyházban minden rossz csak az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal kezdődött. Pedig ez óriási tévedés! A romlás már évszázadokkal ezelőtt elkezdődött (a humanizmussal), és azóta kisebb nagyobb sebességgel, de egyfolytában folytatódott.
     Az újszövetségi választott nép számára a tragédia, a vizsga, a "döntő esemény", a 19. század közepén következett be. A folyamatos romlás mellett e tragédia bekövetkeztét az is nagy mértékben elősegítette, hogy pont akkor, amikor az ellenség az Egyház lerombolására kidolgozott legrafináltabb tervének végrehajtásába belekezdett, az Egyház vezetői egy liberális bíborost ültettek a pápai trónra.

IX. Pius megválasztásának évében – 1946-ban – került nyilvánosságra a szabadkőművesek ú. n. Alta Vendita terve, melyben a szerzők aprólékosan leírták tervüket a pápaság megszüntetésére. – Dr. Rudolf Graber regensburgi püspök, az ú. n. II: Vatikáni Zsinat egyik résztvevője első ízben 1973-ban kiadott „Athanasius és korunk Egyháza” című kis művében egyfelől azt a véleményét írta meg, hogy „a pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni”, másfelől feltette azt a súlyos kérdést, hogy az Egyház vajon miért nem vett tudomást ezekről a dolgokról? – A honlap egy másik cikkében: Ami az Egyházban történik, az nem összefüggéstelen jelenségek sora, hanem egy terv része szintén elhangzik ez a súlyos kérdés: „Ezen iromány tartalmának ismeretében az elmúlt 175 év egyházi vezetői vajon miért nem tettek semmit e terv meghiúsításának az érdekében?”
     Nos, e kérdésekre nagyon nehéz elfogadható választ találni. Különösen akkor, ha tudjuk, hogy szép számmal akadtak jóakaratú laikusok, köztük nem katolikusok is, akik időben figyelmeztettek e szabadkőműves terv egyik legveszélyesebb részére. Egy 2019-ben feltett cikk beszámol róla, hogy C. S. Lewis 1943-ban (!) kiadott „Az ember likvidálása” című művében pontosan felvázolta a helyzet komolyságát: „A tanítók az embereket mindezidáig nem a saját maguk választotta minta alapján képezték, hanem mindig azt adták tovább, amit ők is kaptak. A jövőben ez gyökerestül megváltozik. A kondicionálók, vagyis a tanítók működésének eredménye az elkorcsosult, indítékától, értelmétől megfosztott értékrend. Jó és rossz, e régi fogalmak mostantól fogva nem érvényesek rájuk, hiszen ezek tartalmát mostantól ők maguk akarják meghatározni. Nem rossz emberek, hanem egyáltalán nem emberek többé: ahogy elhagyták a régi rendet, ürességbe kerültek. A tőlük függő emberek sem szükségesen boldogtalanok. Egyáltalán nem emberek többé, hanem művi produktumok. Az ember végső meghódítása az ember likvidálásához vezetett.”
     Ugyanebben a cikkben olvasható Possenti Szent Gábor bátyjának tragikus esete is: Lorenzo Possenti IX. Pius alatt „a pápai hadseregben szolgált, és azért lett öngyilkos, mert tiszttársai nem engedték, hogy kilépjen a szabadkőműves páholyból, ahova mélyen hívő katolikus családból való származása ellenére ő is belépett, csakúgy, mint a pápai hadsereg legtöbb katonatisztje!”

Aki beleolvas az Alta Vendita utasításaiba, az a mai helyzetet is jobban megérti: Ott ugyanis ez áll: „Menjetek egyenesen a fiatalsághoz, és ahol lehetséges, még a gyerekekhez is. Ha már a jó híretek a kollégiumokban, a gimnáziumokban, az egyetemeken és a szemináriumokban megtelepedett, és már megnyertétek a professzorok és a hallgatók bizalmát, úgy gondoskodjatok arról, hogy elsősorban azok, akik a klerikális szolgálatra kötelezték magukat, szívesen jöjjenek az összejöveteleitekre. Néhány év múlva ez a fiatal klérus a körülmények hatalmánál fogva minden funkciót átvesz. Ő fog kormányozni, igazgatni, ítélkezni, a szuverén pápa tanácsadói testületét alkotni, ő lesz arra hívatva, hogy a pápát megválassza, és ez a pápa – csakúgy, mint kortársainak legnagyobb része – szükségszerűen többé, kevésbé át lesz itatva azokkal a humanista elvekkel, melyeket mi fogunk elterjeszteni.”
     Ezt a tervet nem csak a szemináriumokban, hanem – miként ezt Lewis fent említett írása is bizonyítja – kivétel nélkül minden nevelő és oktatási intézmény az egész világon átvette: ennek logikus következménye, hogy ma a világon már mindenütt, minden területen, minden intézményben ugyanaz „az elkorcsosult, indítékától, értelmétől megfosztott értékrend uralkodik”. És ez a folyamat visszafordíthatatlan, mert a "múltat örökre eltörölték", nincs már senki, aki értékeit visszahozhatná. (lásd Stefano Fontana legújabb írását!)

Miközben a szabadkőművesek eltökélten és mesteri módon hozzáláttak tervük végrehajtásához, a katolikus Egyház semmit nem tett e terv ellen. Sőt inkább szövetséget kötött a világgal, és mind életvitelében, mind gondolkodásmódjában elkezdett a világhoz alkalmazkodni. Isten ekkor az utolsó mentőövhöz nyúlt: Ha se szentjeire, se Fiára nem hallgattak, akkor talán Édesanyjára hallgatni fognak: és három alkalommal elküldte a Boldogságos Szűz Máriát. – De tudjuk, hogy az Egyház vezetői Mária intelmeire sem hallgattak már, az ő kéréseit sem teljesítették!

IX. Pius minderre akkor tette fel a koronát, amikor 1859-ben nem ítélte el az evolúció elméletet, ami nem más, mint Isten megtagadása.

A súlyos következménnyel járó események időrendben így zajlottak le:
     – 1846: Mária-jelenés La Salette-ben;
     – 1854: a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának kihirdetése;
     – 1858. Mária-jelenés Lourdes-ban;
     – 1859: Darwin „A fajok eredete” című könyvének megjelenése;
     – 1863: IX. Pius a Mária-ünnep címét, a korábbi „Conceptio B. M. V. immaculata” címről „Immaculata Conceptio”-ra változtatja, és a miseszövegeket átíratja;
     – 1870: Az I. Vatikáni Zsinat;
     – 1870: A pápai állam megdöntése – kerek 1800 évvel Jeruzsálem és a zsidó templom elpusztítása után;
     – 1914: Az I. világháború kitörése;
     – 1917: Mária-jelenés Fatimában;
     – 1917: A szovjet bolsevista forradalom győzelme;
     – 1919: A kommunizmus elterjedése Európában.

Michel Mottet írta „Et regnabunt cum Christo mille annis” című tanulmányában, hogy IX. Pius „tudatosan másította meg a Szeplőtelen Fogantatás dogmájának szövegét, ami az egyetlen út volt arra, hogy a hivatalos aposztázia ideje kezdetét vehesse”. – Hogy ezen állításával a szerző mire célzott, azt eddig még sikerült megállapítanom, az viszont tény, hogy IX. Pius miután dogmának hirdette ki a már régóta biztosnak tartott tant arról, hogy Mária mentes az áteredő bűntől, az 1708-ban már általánosan előírt Szeplőtelen Fogantatás ünnepének címét és szövegét is megváltoztatta. A dogma kihirdetése 1854-ben volt, a Lourdes-i jelenés 1858-ban.
     És a Lourdes jelenést követő évben, 1859-ben Darwin kiadta „A fajok eredete” című művét, IX. Pius ezt követően, 1863-ban rendelt el új zsolozsmát és új misét e napra, és a Mária-ünnep addigi címét: «Conceptio B. M. V. immaculata», amit 1622-ben XV. Gergely adott neki, «Immaculata Conceptio»-ra változtatta. – Az eredeti «Conceptio B. M. V. immaculata» cím, azaz az ünnep eredeti neve ez: „A szeplőtelen Boldogságos Szűz Mária fogantatása” (ami azt jelenti, hogy Mária Isten terveiben már a kezdetektől fogva, tehát Isten gondolataiban is öröktől örökké szeplőtelen), míg a IX. Pius adta új címben nem Mária szeplőtelen, hanem „csak” a fogantatása: «Immaculata Conceptio», «szeplőtelen fogantatás».
     Mottet fent idézett állításából továbbá egészen biztosan helytálló, hogy az általános aposztázia az 1850-es években lódult meg annyira, hogy mára – ezt ki lehet jelenteni – az egész emberiséget elérte. Azok száma, akiket még katolikus hívőnek lehet nevezni, mára olyan csekéllyé vált, hogy számokban már szinte kifejezhetetlen. És az is vitathatatlan, hogy ugyanezen években emelkedett az evolúció tana tudományos rangra. És mivel egyfelől IX. Pius nem ítélte el az evolúciót, és terjedésének semmilyen gátat nem vetett, másfelől véletlenek nincsenek, jogosan feltételezhető, hogy a fent említett dátumoknak, illetve eseményeknek súlyos következményekkel járó közük van egymáshoz.

Az evolúció legnagyobb és örökre helyrehozhatatlan bűne az, hogy Istent „tudományosan” megfosztotta minden isteni tulajdonságától. Elvette tőle természetfelettiségét, és azt állította, hogy „tudományosan bizonyított tény”, hogy a világ nem Isten akaratából és az Ő puszta szavára jött/jön létre és létezik, hanem a véletlen és az ember működésének eredményeképpen.
     Az evolúcióval megfertőzött ember – és 1859 óta kivétel nélkül minden ember meg van ettől fertőzve – már nagyon nehezen, de többnyire egyáltalán nem tudja úgy nézni a világot, és úgy tekinteni Istenre, mint Teremtőjére, a mindenség Urára, ahogy az teremtmény voltához nélkülözhetetlenül szükséges lenne.

Hogy IX. Pius tette se nem véletlen, se nem egyszeri "baleset" volt, azt azonos nevű utódai bizonyítják, akik közül a második az ősbumm-elmélet megalkotóját, a belga Georges Lemaitre (1894-1966) pap és asztrofizikust a Pápai Tudományos Akadémia tagjává tette, a harmadik pedig ennek 1931-ben kidolgozott elméletét e rangos helyen 1951. november 22-én tartott beszédében maga jelentette be a sajtónak. [„A kozmológiában az ősrobbanás (más néven „nagy bumm”, angolul „The Big Bang”) egy olyan tudományos elmélet, mely szerint a világegyetem egy rendkívül sűrű, forró állapotból fejlődött ki nagyjából 13,8 milliárd évvel ezelőtt.”]
     XII. Pius ezt azok után tette, hogy az egy évvel korábban kiadott és a tradicionalisták által agyondicsért Humani generis enciklikájában, 1950-ben (DH 3896) megengedte az evolúciós elmélet oktatását. [XII. Pius-szal kapcsolatban érdemes elolvasni Taylor B. Marshall „Infiltriert – Összeesküvés a katolikus Egyház szétzúzására” című könyvéből róla szóló, különösen utolsó, tehát 1950. utáni éveiről szóló beszámolót.]

„Az evolúció-elmélet nemcsak Isten, a Biblia szavahihetőségét kérdőjelezi meg, de Isten mindenhatóságát, sőt létezését is tagadja! Az a tény, hogy az evolúciót egyetlen pápa sem ítélte el, elsősorban persze IX. Pius, aki alatt Darwin e förtelmet könyv alakban kiadta, alapjaiban rengette meg az egész keresztény vallást, az Istenben való hitet. Az elítélés elmulasztása iszonyú nagy károkat idézett elő, melyek egészen a mai napig meghatározzák a tömegek, benne a katolikusok gondolkodás- és életmódját” (részletek a következő cikkből).


Az evolúció elmélet elfogadásával, de legalábbis tolerálásával az Újszövetség „választott népe”, a katolikus Egyház, illetve nevében ennek vezetője már nem csak a Legszentebb Szentháromság második, emberré lett személyét tagadta meg, hanem magát a Háromszemélyű egy Istent, hiszen megfosztotta Őt minden isteni tulajdonságától! Miként a zsidó nép nem fogadta el Jézust a Messiásnak, úgy fosztotta meg a katolikus "egyház" vezére a hallgatásával az Igét Isten-i, Teremtő-i, Mindenek fölött álló és uralkodó voltától!
– Ez volt az újszövetségi választott nép jóvátehetetlen árulása!

Feltéve: 2026. január 5.

De IX. Pius alatt még más is történt, ami a katolikusnak maradni akaró hívek helyzetét ma még jobban megnehezíti. Ez a valami a volt FSSPX-es "papokból" lett szedisvakantisták által agyondicsért 1870-ben megtartott Vatikáni Zsinat volt. Ezen a zsinaton, sok püspök tanácsa, sőt tiltakozása ellenére, IX. Pius dogmaként hirdette ki azt az igazságot, amit addig is minden katolikus hitt: a pápa tévedhetetlenségét. (Pastor aeternus constitutio, [DH 3074]) – Mint tudjuk a dogma olyan igazság, amit Isten nyilatkoztatott ki, amit ezért minden katolikusnak kötelező hinnie. Hogy abban az évben, amikor az olasz csapatok már minden oldalról körbevették Rómát, miért kellett mindenáron egy zsinatot összehívni, és azon egy minden katolikus által öröktől fogva elfogadott hitigazságból ünnepélyes dogmát csinálni, nos, ez nem igazán érthető. Az viszont tény, hogy a Pápai Állam megbuktatása előtt IX. Piusnak még éppen volt annyi ideje, hogy ezt a dogmát ünnepélyesen kihirdesse, majd félbeszakítsa a zsinatot, mielőtt bezárkózik a Vatikánba.

Amit egy pápa tanít, azt minden idők minden katolikusa magától értetődődően elfogadta és hitte. Nos, ez a zsinat csakúgy, mint a Szeplőtelen Szűz-dogma esetében, olyan ködösen fogalmazta át ezt az ősi hitigazságot, hogy az könnyen félremagyarázható lett, és ily módon sokak számára különböző értelmezésekre adott lehetőséget.
     Aki ezt nem hiszi, annak el kell olvasnia a zsinat pontos szövegét, hogy meggyőződjön róla, valóban le van ott írva, amire a lefebvrista ideológiához: „elismerni és ellenállni” – „recognize & resist” ragaszkodók egyre nagyobb számú csoportjainak tagjai hivatkoznak: nevezetesen, hogy a pápa csak akkor tévedhetetlen, ha ünnepélyesen jelent ki valamit dogmának, ami, mint tudjuk, százévente kb. egyszer fordul elő. Sőt, kimondható, hogy ez az ideológia ennek a homályos megszövegezésnek az egyenes terméke! E nélkül és persze Lefebvre nélkül, ez az eretnek és ostoba idea talán senkinek nem jutott volna eszébe!

Amikor a már felfüggesztett M. Lefebvre az 1976-os híres Lille-i betiltott miséje után médiasztár lett, és naponta adta a tévé-interjúkat, ezekben újra és újra arról faggatták, hogy miért nem engedelmeskedik a "pápának", Lefebvre azt hajtogatta, hogy Montini-nek nincs joga megtiltani neki a régi mise celebrálását és a papszentelést. Végül a riporterek utolsóként azt kérdezték tőle, hogyha Montini dogmaként jelentené ki a régi mise beszüntetését, akkor mit tenne? Lefebvre rávágta: akkor természetesen engedelmeskednék neki (aztán gyorsan hozzátette, hogy a Szentlélek ezt nem fogja engedni megtörténni).
     Lefebvre óta ugyanígy érvel az egész ú. n. katolikus tradíció, annak minden csoportja, minden tagja, bennük a Pius-ellenállás korábbi főnöke, Richard Williamson is. Ő is azt hajtogatta haláláig, hogy a zsinati "pápák"-nak az 1870-es Vatikáni Zsinat határozatai szerint csak akkor kötelező engedelmeskedni, ha valamit dogmaként hirdetnek ki.

Hermann Weinzierl egy 2013. augusztusában megjelent tanulmányában pontosan kielemezte ezt a képtelen helyzetet. „A hit távoli (közvetett) és legközelebbi (közvetlen) normájának ezen felcserélése azt vonja maga után, hogy a tanítóhivatalhoz való hozzáállás alapvetően megváltozik. … Mindegy, hogy modernisták, fél-konzervatívok vagy tradicionalisták, mostanra mind megszokták már, hogy a rendes tanítóhivatal összes aktusát megkérdőjelezzék, kritizálják, majd elfogadják vagy visszautasítsák, ahogy nekik tetszik. A tradicionalisták ehhez a szembenálláshoz csak annyit fűznek hozzá: kivéve, ha a rendkívüli tanítóhivatal aktusáról van szó [azaz, ha az általuk legitimnek tartott „pápák” dogmát hirdetnek ki ünnepélyesen].”
     H. Weinzierl ehhez azt is hozzáteszi, hogy „a tévedhetetlenségnek a tanítóhivatal rendkívüli aktusaira való korlátozása a X. Pius idejében élt modernistákra volt jellemző.” – Ha tényleg igaz, hogy csak 35 évvel és nem azonnal a zsinat után kezdett el ez a vélekedés elterjedni, ennek oka és gyökere akkor is az 1870-es zsinaton elfogadott megfogalmazásban rejlik!

Az 1870-es zsinaton azonban egy másik dogmát is kihirdettek, ami még nehezebbé teszi a mai katolikusok dolgát. H. Weinzierl egy későbbi cikkében erről az újabb fogalmazási problémáról így írt: »A zsinati pápák legitimitásának védelmezőinek következő érve így hangzik: Az 1870-es Vatikáni Zsinat tévedhetetlen tanként kihirdette, hogy „ha valaki azt mondja, hogy nem magának Krisztus Urunknak az intézkedéseiből eredően, vagyis isteni jog alapján vannak Szent Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusa folytonosságában mindig utódai, vagy azt mondja, hogy a római püspök Szent Péternek ugyanabban a primátusban nem utódja, legyen kiközösítve.” (DH 3058) – Ha tehát csaknem 60 éve már nincs Péternek igazi utóda, nem kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával? …. Elismerjük, hogy nem mindig egyszerű a tanítóhivatali szövegeket helyesen értelmezni, különösen akkor nem, ha előre kialakított véleménnyel olvassuk őket. Pedig egy szöveg helyes értelmezéséhez feltétlenül szükségeltetik a kijelentő szándékának az ismerete. A Vatikáni Zsinat e tévedhetetlen tanítása azon protestáns, illetve modernista tévtan ellen irányul, mely szerint Szent Péternek Krisztus akarata szerint egyáltalán nem kellett volna utódainak lennie. E protestáns tévtan ellen erősítette meg a zsinat, hogy Krisztus azt akarta, hogy Szent Péternek ne csupán egy vagy néhány, hanem örökké legyen utóda. (lásd még DH 3056, 3057) Ugyanakkor a Péter szék üresedésének lehetőségéről, módjáról és időtartamáról a zsinat e helyen semmilyen kijelentést nem akart tenni. … Minden józanul gondolkodó embernek könnyű felfogni, hogy az említett zsinati dokumentumban a „folytonosság” nem jelenthet „mindig”-et, azaz megszakítások nélküli folytonosságot.«

Nos, ez a magyarázat nem meggyőző, elsősorban azért nem, mert a zsinat ilyesmiket is kimondott: »Amit pedig az Úr Krisztus, Péterben az Egyház folyton tartó üdvösségére és örök javára intézményesített, annak ugyancsak az ő indítására abban az Egyházban, amely sziklára alapozva egészen az idők végezetéig szilárdan fog állni, szükségszerűen fenn kell maradnia.« – Ez a tanítás lett dogmaként definiálva: lásd fentebb a pontos szöveget. [DH 3056 és 3058] – Másodsorban azért sem meggyőző, mert nehéz elfogadni, hogy 1870-ben, 353 évvel Luther fellépése után és a Pápai Állam meglétének utolsó napjaiban nincs fontosabb dolga a pápának, mint hogy egy protestáns tévtan ellen bármit is megerősítsen. Egyébként is, egy protestánst semmiről nem lehet meggyőzni, és ha magától, azaz Isten kegyelméből nem tér meg, akkor ezt más sem tudja elérni nála. – Harmadszor, én józanul gondolkodó embernek tartom magam, mégsem fogom fel, hogy a „folytonosság” miért nem jelentheti azt, hogy mindig, és nagyobb megszakítások nélkül. Amikor H. Weinzierl cikke íródott (2015) már minimum 57 éve nem volt az Egyháznak pápája, ma pedig már minimum 67 éve nincs. Ezt már semmiképpen nem lehet a rendszeresen visszatérő pápaválasztások előtti szedisvakantizmussal megmagyarázni, és normálisnak elfogadtatni, mint ahogy ezt a volt Piuszos szedisvakantista "papok" teszik!
     Más fordításban és a gyakorlatra lefordítva a zsinat határozatai így hangzanak: „Jézus Krisztus úgy rendelkezett, hogy Szent Péternek mindig legyen utóda a világ végezetéig.” És ebben benne foglaltatik a következő tétel is: „Az Egyház Urunk újraeljöveteléig fennmarad.”

Azok az ú. n. tradicionalisták, akik az új "egyház" "pápáit" minden eretnekségük dacára érvényes pápáknak ismerik el, az 1870-es zsinat határozatai mellett (amelynek, mint fentebb láttuk, egyes részeit nem tartják maguk számára kötelező érvényűnek) Urunk Jézus Krisztusnak eme ígéreteit is a maguk igazára hozzák fel érvként: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta [m. m. az Egyházon].” (Mt 16,18) – „És íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

Kezdjük a válaszokat a szakasz végén: 1) Az idézett mondatot, ami a Máté Evangélium utolsó mondata, Jézus nem csak Péternek, hanem „a tizenegy tanítványnak” (Mt 28,16) mondta, akiket miután megparancsolta nekik, hogy menjenek el, és tegyék tanítványává mind a népeket, ezzel az ígérettel erősített meg. Ha e szavak csak Péterre és az ő utódaira vonatkoznának, akkor Urunk ezt akkor mondta volna, amikor Pétert megtette Egyháza sziklájává: Mt 16,18: „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat”. – Urunknak ez az ígérete tehát nem csak Péterre és utódaira, hanem minden olyan katolikus szolgájára – elsősorban a papokra – vonatkozik, aki a katolikus vallást csorbítatlanul őrzi, és szóval vagy tettel hirdeti.
     2) Visszafelé a második ígéret: „a pokol kapui nem vesznek erőt az Egyházon”, addig vonatkozott a római testületre, amíg az hű maradt Alapítójához, Urunk Jézushoz, és teljesítette kötelességét. Ahogy ez az ígéret a szakadár és eretnek, magukat mégis kereszténynek mondó közösségekre sem vonatkozhat, ugyanúgy nem vonatkozhat a mai hivatalos – hitehagyott – zsinati szektára sem.
     Már csak azért sem vonatkozhat a zsinati szektára ez az ígéret, mert ennek eretneksége, majd teljes hitehagyása pont azt mutatja, hogy a pokol kapui igenis erőt vettek rajta, azaz a zsinati szektán. Ez viszont, ha a zsinati szekta lenne Jézus Egyháza – ó, mely szentségtörés! – azt jelentené, hogy Urunk szavai nem váltak be, ami viszont teljességgel lehetetlen!
     Persze jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor kinek adta Urunk ezt az ígéretet: Egy elfogadható válasz, hogy azoknak, akik az Egyház kétezer éves tanítását csorbítatlanul őrzik. És amíg egy ilyen ember van, addig fennáll az Egyház, és Jézus nem hagyja el őt. Mert akkor ez a hívő képviseli az Egyházat, ahogy Ádám is egyedül képviselte az emberiséget. Vagyis az Egyház mindaddig fennmarad, amíg egy katolikus él a földön, olyan katolikus, aki Urunk megbízatása szerint él és hisz.

3) Akármilyen okból is hirdette ki a zsinat, hogy Szent Péternek mindig, az idők végezetéig, vagy „folytonosságában” lesznek utódai, attól ez a mondat mégis ott áll, és azt jelenti, hogy itt olyan problémával állunk szemben, amit nem tudunk megoldani. A katolikus lét egyik alapja az Egyház Tanítóhivatalában, annak mind a rendkívüli, azaz a dogmákban, mind a rendes formájában való szilárd hit.
     Az ilyen válaszutaknál a jó döntés meghozatalában egy „ellenpróba” sokat segíthet: Ebben az esetben ez így hangzik: Elképzelhető-e az, hogy a Vatikánban legkésőbb Roncalli óta székelő társaság valóban Krisztus Szeplőtelen Menyasszonya? Hogy ez a társaság az Egyház kétezer éves tanítását, erkölcsét, fegyelmét őrzi, képviseli, oktatja? – De erre a kérdésre csak egyetlen válasz adható: Az egészen biztos, hogy ez a társaság nem lehet Krisztus Egyháza, azaz a katolikus Egyház.
     Ezért a mostani, több évtizede tartó pápa-nélküliség rejtélyének a megfejtése számunkra nem lehetséges, mert ami ma Rómában és a világ ú. n. katolikus egyházmegyéiben történik, azt eddig még soha, senki, egyetlen szent, egyetlen hittudós sem tudta elképzelni, következésképpen megmagyarázni sem – tehát ez nyilván hittitok. Ezért a katolikusnak megmaradni akarók számára nem marad más, mint Istenhez és örökérvényű tanításához hűnek maradni, az igazságot őrizni, rendületlenül kitartani, bízni, hinni, imádkozni, és Istennek szüntelenül hálát adni azért, hogy ehhez erőt ad.


Visszatérve Isten ó- és újszövetségi választott népe sorsának összehasonlításához, elmondható, hogy a 19. század mintegy közepétől a 20. század közepéig, vagyis az "új egyház" látható formában való megjelenéséig tartó évtizedek annak az időszaknak felelnek meg, mely Jézus keresztrefeszítése és a jeruzsálemi templom elpusztulása között telt el: Ez az idő akkor is, most is egyfajta türelmi időnek tekinthető, amit Isten azért engedett meg, hogy a jószándékúak rájöhessenek, hol az igazság – ahogy ez például Pál apostollal történt.
     A keresztrefeszítés után még 40 évig állt a jeruzsálemi templom, ahol a zsidó főpapok továbbra is áldozatot mutattak be, sőt, ahova eleinte még Jézus tanítványai is rendszeresen eljártak. Ehhez hasonlóan zajlott ebben a mindegy száz évben a katolikus Egyház élete is: Ugyan még érvényesek voltak a szentségek, még érvényes szentmiséket mutattak be, de ahogy maga IX. Pius, 1873-ban leírta: „Isten se fejedelmek fegyverei, se szent férfiak által nem küldött többé segítséget, nem segítette többé csodákkal Egyházát.” Ez pedig Nagy Szent Gergely pápa szerint azt jelenti, hogy közel a vég. „Íme eljőnek a napok, úgymond az Úr, és éhséget bocsátok a földre; nem a kenyér éhségét, sem a víz szomjúságát, hanem az Úr igéje hallásáét.” (Ámos 8,11) „Az Egyház, mielőtt a Sátán átkozott emberén (az Antikrisztuson) keresztül megjelenik, minden csodajeltől meg lesz fosztva.”

E „türelmi idő” azonban, csakúgy, mint a zsidó népnél, sajnos az újszövetségi választott nép esetében sem termett jó gyümölcsöt. Hiába állapította meg IX. Pius utóda, XIII. Leó is, hogy „a szabadkőművesek nem rejtegetik többé terveiket, hanem a legnagyobb vakmerőséggel maga Isten ellen bujtogatnak. Az Anyaszentegyház szétzúzását tervezik, azzal a kimondott céllal, hogy a keresztény népeket végképpen megfosszák azon javaktól és jótéteményektől, melyeket a Megváltó Jézus Krisztus szerzett nekünk” (Humanum Genus kezdetű enciklikájában), és hiába adta ki X. Pius a Pascendi enciklikát a modernizmus ellen, igazán hatékony módon, a gyakorlatban senki nem tett semmit e fenyegetés ellen.
     Ellenkezőleg, minden pápa hozzátett valamit a romboláshoz: XIII. Leó elfogadta a köztársaságot, mint társadalmi rendet, és legközvetlenebb munkatársának olyan embert választott (Rampolla), akiről a világon csak ő nem tudta, hogy magas rangú szabadkőműves. A jámbor, mélyen hívő X. Pius elindította a liturgikus mozgalmat, és a híveket a mise alatti tevékeny részvételre szólította fel. XV. Benedek minden X. Pius által meghozott óvintézkedést eltörölt, XI. Pius pedig mind a francia, mind a mexikói, mind a spanyol katolikusat cserbenhagyta. XII. Pius hitellenes intézkedéseinek lajstroma több oldalt tesz ki. Lásd ezzel kapcsolatban például a következő cikket. Egy svájci szedisvakantista kiadó tulajdonosa, A. Pitsch több tucat oldalon keresztül sorolja XII. Pius hitellenes intézkedéseit, illetve mulasztásait. T. B, Marshall fent említett könyvében pedig megrázó beszámolót ad XII. Pius haláláról és felravatalozásáról. Olyan megrázót, aminek olvastán az embernek önkéntelenül is Heródes halála jut az eszébe.

Feltéve: 2026. január 20.

XII. Pius második legkatasztrofálisabb intézkedése az Egyház számára az ősbumm-elmélet elfogadása és propagálása mellett valószínűleg a „Szent József oltalma” ünnep eltörlése volt: XII. Pius 1955-ben törölte el a „Szent József oltalma” ünnepet, és helyette bevezette „munkás Szent József” ünnepét május 1-re, a nemzetközi munkásmozgalom nagy ünnepére! – Az interneten található katolikus lexikon ezt írja erről: „Szent József oltalma a sarutlan kármelitáktól (Avilai Nagy Szent Teréz) eredő ünnep 1680-tól. 1956-ig húsvét utáni második hét szerdáján ünnepelték. 1956-ban beolvasztották a március 19-i József ünnepbe.”
     Bár ezt az ünnepet az egész egyházra kötelező érvénnyel csak 1870-ben írta elő az Egyház, de a József-hivatalt maga Jézus rendelte el, amikor édesanyját tanítványára bízta. S. Maessen ezt a tényt Szent Józsefről, illetve a József-hivatalról tartott előadásában így magyarázta el:
     »Szent József nem csak egy szent a sok szent között, hanem „hivatal” az Isten akarta rendben, egy hivatalnak „személybe tömörítése”. Jézus földi életében nemcsak Péternek adott hivatalt, hanem végrendeletében a keresztről a József-hivatalt is örök időkre megerősítette és elrendelte. …. A József-hivatalnak az üdvtörténetben eltörölhetetlen szerepe van, ha ez nem így lenne, ha Jézus nem akart volna Egyházát világi oltalom alá rendelni, akkor József, illetve József védő-oltalmazó funkciója nem is szerepelt volna a Bibliában.
     Valahányszor az Egyház a történelem folyamán abba a tévedésbe esett, hogy nincs szüksége a József-hivatalra, azaz a világi pártfogóra, Isten mindig megbüntette az Egyházat, hogy ráébredjen saját tehetetlenségére, és ezáltal felismerje a József-hivatal rá nézve elengedhetetlen szükségességét. Mikor Máriát férjhez akarták adni, a főpap imában kapott utasítást arra, hogy ahhoz a férfihoz adja, akinek botja az éjszaka alatt kivirágzik. A sok férfi közül, akikkel a főpap próbát tett, József botja virágzott ki reggelre. József tehát Isten rendelésére lett Szűz Mária jegyese, a szent család védelmezője. Szent József így vált egy hivatal személyi megtestesítőjévé« – az „Egyház védőszentjévé”.

„Valahányszor az Egyház a történelem folyamán abba a tévedésbe esett, hogy nincs szüksége a József-hivatalra, … Isten mindig megbüntette az Egyházat…” – Nos, csakúgy, ahogy a Fatimai Szűz kérésének nem-teljesítése is büntetést von maga után, úgy ennek az ünnepnek az eltörlése sem maradhatott súlyos büntetés nélkül, hiszen mind a két esetben Urunk akaratának és szavainak a semmibevevéséről volt/van szó. – Még egyszer összefoglalva az elmúlt kb. 170 év történéseit megállapítható, hogy az Egyház ellenségeinek terve teljes egészében, és jóformán minden ellenállás nélkül megvalósult, nem utolsósorban azért, mert az egyházi vezetők Isten mindennemű segítségét visszautasították, semmibe vették, sőt, lábbal tiporták!

Mára már csak az utolsó jelenet maradt hátra, vagyis az a pillanat, ami az ószövetségi választott nép történetében a jeruzsálemi templom elpusztulásának, s vele a mindennapi áldozat megszűnésének felel meg. Prevost kijelentései és cselekedetei láttán úgy tűnik, hogy ez a pillanat már közel van. Valószínűleg akkor fog bekövetkezni, amikor Prevost bejelenti, hogy a pápaság megszűnt, helyette laikusokból, nőkből, férfiakból és klerikusokból álló vegyes csapat, a szinódus fogja vezetni a zsinati szektát. Tervei szerint ez 2028-ban, az általános szinóduson fog megtörténni, melynek egybehívására már megkezdődtek a hivatalos előkészületek.
     Ugyan Bergolio és zsinati elődei is folyamatosan rombolták az egyházat, de a romok még a régi helyükön láthatóan megvoltak. Prevost, akinek már a leghalványabb sejtelme sincs arról, hogy mi az, hogy katolicizmus, mi az, hogy Egyház, akkurátusan, mérnöki precizitással, tisztán, nyomokat nem hagyva bontja le a falakat, és helyüket sóval hinti be, hogy még nyomuk se maradjon. Például, amikor eltörli a latint, mint hivatalos nyelvet, nőt nevez ki a Vatikáni állam élére, női tanácsadókat nevez ki a kúriai hivatalokba, és ennek lehetőségét a jövőre nézve törvénnyel is megerősíti, stb. stb. stb. Szinte minden nap kiszed és eltávolít egy falat az egyház szellemi és lelki, sőt valóságos épületéből is.

Ebben az a legmegdöbbentőbb, hogy ahogy a zsidók nem tértek észre a templom kárpitjának kettéhasadására és a többi csodára, ami Jézus halálakor történt, ugyanúgy most az ú. n. katolikusok sem vesznek észre semmit. Nem csak a zsinati szekta tagjai, de a magukat tradicionalista, konzervatív katolikusnak nevezők is úgy viselkednek, mintha az Egyház tönkretételére készült tervek nem valósultak volna már régen meg!
     Teológusok, történészek és magukat papoknak nevező megmondó emberek tucatjai jelentetnek meg naponta írásokat, melyekben azt a véleményüket hangoztatják, hogy a Prevost által aláírt és foganatosított intézkedések mind a csúnya Bergoglio-tábor tagjaitól származnak, és szegény Prevost nem tehet róluk – még akkor sem, amikor saját kezű gratulációt küld a szabadkőműves, kifejezetten „Olaszország keresztény gyökereinek a szisztematikus szétzúzására” létrejött napilap, a La Repubblica megalakulásának 50. évfordulójára [lásd R. de Mattei, 2026.január 22-i cikkét.].

Ha a mai ú. n. katolikus tradicionalisták mindezt csupán abban a hiszemben teszik, hogy Isten megígérte, hogy nem hagyja el Egyházát, tehát csak ki kell tartani, és akkor majd megint minden rendben lesz, ez akkor sem menti őket, hiszen ez nem más, mint a saját fontosságukban való meggyőződés, azaz egész egyszerűen gőg. Ugyanúgy viselkednek, mint a zsidók, akik még templomuk porráégése után is abban bízva menekültek Dávid fellegvárába, hogy az utolsó pillanatban Isten megmenti őket, hiszen ők Isten választott népe! Pedig minél tovább vonakodnak a katolikusok elismerni azt a tényt, hogy hűtlenségükkel, a zsidókhoz hasonlóan, ők is elvesztették Isten szövetségét, annál kilátástalanabb lesz a helyzetük. Ez a csökönyös vakság, amit ezek az emberek tanúsítanak, nem eredhet egyedül egy vak és alaptalan bizalomból, ez valójában már a hitehagyás egyértelmű jele. Olyan sokáig érintkeztek a gonosszal, olyan sokáig próbáltak kiegyezni vele, hogy már nem tudnak különbséget tenni igaz és hamis között. Ahogy P. Guérard des Lauriers írta Lefebvre-nek nyílt levelében, amikor az FSSPX vezetője Rómával egyezkedett: „Pilátus különböző kiutakat keresett, hogy megmentse Jézust. De nem sikerült neki. Háromszor is hajótörést szenvedett, hogy így gondviselésszerűen megvilágosítsa, hogy csak az igazsággal való abszolút megegyezéssel lehet az igazságról tanúbizonyságot tenni.

Isten az Egyház megalapításával minden lehetőséget megadott az embereknek, hogy azok Jézus érdemeiből részesülhessenek, és ily módon egykor a mennyország lakói lehessenek. Az elmúlt kétezer év történései azonban megmutatták, hogy az Egyház sem tudja megvédeni a gonosztól azokat, akik az igazságot bármilyen kifogással a hazugsággal vegyítik. Ezért elkerülhetetlen lett, hogy az Egyházat is komoly csapások érjék, melyek ugyanolyan tragikus véget vetítettek elő számára, mint amilyenek ószövetségi előképeit érték. E veszély komolyan vételét, pláne egy tragikus vég bekövetkeztének lehetőségét azonban még az ébereknél és aggódóknál is megakadályozták, és most is megakadályozzák Jézus eme szavai: Az Egyházon „a pokol kapui nem vesznek erőt” (Mt 16,18), ami minden másnál jobban bizonyítja, hogy ma már fogalmuk sincs a „választott nép lét”, a „Krisztus Egyházához való tartozás” legfontosabb ismérveiről: a mindenek feletti hűség Isten iránt, a Vele szembeni abszolút engedelmesség, a Benne való feltétel nélküli bizalom, a Neki és nem a világnak való tetszés vágya és igyekezete.

A ma magukat katolikusnak nevezőket három részre lehet osztani. Első, legnagyobb létszámú részük engedelmesen megy vak vezetőik után, azaz gondolkodás nélkül, sőt készségesen halad az anti-katolikus zsinati szekta által előírt kényelmes úton. Ők egy intézményhez akarnak tartozni; azaz számukra az Egyház sokkal inkább egy intézményt, mint a Krisztushoz való tartozást jelenti. Ezért mindig azt teszik, amit mondanak nekik: a keresztény középkorban katolikusok voltak, a kommunizmus alatt kommunisták, és a mai hipermodern korban modernek, szellemi és lelki robotok.
     A második, jóval kisebb, de még mindig számottevő rész, a Lefebvre által konstruált „elismerni és ellenállni” ideológiát követő egyre szaporodó eretnek szekták egyikéhez tartozik. Ők tudatosan választják a hazugságot, mert „valakik akarnak lenni”, és el is hiszik maguknak, hogy azok.
     Végül a katolikus hitet változatlan formában megtartó, képviselő, gyakorló, de számokkal kifejezhetetlen kicsiny rész – mely, amíg Lefebvre és csapata nem jelent meg a színen, és nem rabolt el tőlük mindent, sokkal nagyobb létszámú volt – mára már aprónál is apróbb csoportocskákra oszlott, melyek igyekeznek katolikusok maradni, annak ellenére, hogy folyamatosan, szünet nélkül ki vannak téve a Gonosz támadásainak. Ráadásul köztük a legnagyobb a lemorzsolódás, mind az elhalálozások magas száma (hiszen ők azok, akik a legkorábban reagáltak a zsinat utáni hitehagyásra), mind az újonnan csatlakozók megfutamodása miatt.
     És mégis ők az egyetlenek, akiket ma valóban katolikusnak lehet nevezni: akik a katolikus hitet, vallást teljes egészében, kompromisszumok, elhajlások nélkül élik. Már olyan kevesen vannak, hogy illik rájuk Jézus Urunk szomorú kérdése: „Mikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)

Az e felosztásban első helyen szereplő, „vakok vezette világtalanokról” nem érdemes szót ejteni, ők azok közé tartoznak, akiket soha nem érdekelt annyira se Isten, se a vallásuk, hogy utánanéztek volna hitük alapigazságainak. A második helyen szereplők viselkedése azonban kísértetiesen hasonlít a Jézus korában élő zsidókéra. Valójában őket ismerve lehet a legjobban megérteni, hogy a zsidók miért utasították vissza Jézust, miért nem ismerték el Őt a Róla szóló próféciák ellenére sem Messiásuknak. És ők azok, akik viselkedésén a legkönnyebb megérteni a mára előállt reménytelen helyzetet, hiszen a történelmet soha nem az engedelmes tömegek, hanem a szellemi elit vezette és határozta meg.

Amikor Jakob Tscharntke pásztor 2021. február 21-i prédikációjában arról beszélt, hogy a Jelenések könyvének első soraiban olvasható szöveg (Jel 1,1-3): »Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, melyet Isten neki adott, hogy szolgáinak megmutassa mindazt, aminek csakhamar meg kell történnie (quae oportet fieri cito), helytelenül adja vissza a görög eredetit, és ezért nem azt fejezi ki, amit a görög eredeti mond. Az ugyanis e helyen az elkövetkezendő események nagyon gyors lefolyásáról beszél. A Biblia itt valójában arról tudósít, hogy az események lélegzetelállító sebességgel fogják követni egymást. A Jelenések könyve tehát szó szerint azt mondja, amit legkésőbb 2015. óta mi átélünk: Ebből is látszik, hogy János apostol könyve mennyire égetően aktuális könyv. Eddigi világunkat őrületes sebességgel rombolják most szét, és rendezik át. És aki még mindig azt hiszi, hogy mindez csak valami váratlan szerencsétlenségből, vagy tudatlanságból történik, az semmit nem fog fel abból, hogy valójában mire is megy ki ez az egész, mi ennek a teljes pusztításnak a valódi célja. Az nem veszi, vagy nem hajlandó észrevenni, hogy mindez a sátáni rombolás abszolút szándékosan történik«

Ezek a 2021-ben elhangzott mondatok napjainkra még sokkal jobban illenek: A rombolás olyan szuperszonikus sebességgel folyik, amilyet szinte már követni sem lehet. És mégse szabad, hogy ez az erő magával ragadjon bennünket, minden erőnkkel ellent kell állnunk neki, legalább a legszűkebb környezetünkben, vagy akár csak a saját magányos életünkben. Ne felejtsük, hogy korunkat a Sátán uralja, aki nem más, mint Isten rendjének a szétrombolója, a zűrzavar, a rendetlenség, az összevisszaság előidézője.
     Werner Gitt 1985-ben kiadott könyvében már leírta, hogy »korunkban a legmegdöbbentőbb, és ami a legélesebben tárja fel, hogy a Sátán stratégiája tökéletesen sikerült: megjelent az a generáció, amelyik már egyetlen gondolatot sem veszteget el az élet valóban komoly kérdéseire. Ráadásul, ezeket nem valami emberileg felfogható szórakoztató dolgokra cserélte fel, hanem egy nem létező, azaz virtuális világra, aminek teljesen rabjává vált.« – És ezeket a mondatokat 40 évvel ezelőtt írták! Hol tartunk ma 1985-től?!

Mindazonáltal a Bibliában számtalan utalás történik az egykor kiválasztottak hitehagyására, és ennek következményeire. Néhány ezek közül:
     – Dán 11,31/12,11-12: „Meggyalázzák a szentséges várat, megszüntetik a mindennapi áldozatot, és felállítják a vészt hozó undokságot” ... „Attól az időtől kezdve, amint megszűnik a mindennapi áldozat, és felállítják a vészt hozó undokságot, ezerkétszázkilencven nap lesz. Boldog, aki bízni tud, és megéri az ezerháromszázharmincötödik napot.”
     – Zak 13,8-9: „Ezen az egész földön – mondja az Úr – két rész elpusztul, a harmadik rész megmarad. Ezt a harmadik részt tűzbe vetem, és kiégetem, amint az ezüstöt is kiégetik; megtisztítom őket, amint az aranyat is megtisztítják. S majd segítségül hívja nevemet, én pedig meghallgatom, és azt mondom: "Ez az én népem!" Ő meg azt mondja: "Az Úr az én Istenem!"”
     – Zsid 6,4-6: „Azt ugyanis, aki egyszer már részesült a világosságban, megízlelte az égi ajándékot, megkapta a Szentlelket, felfogta az Isten tanítását, és megtapasztalta az eljövendő élet erőit, aztán mégis elpártol, lehetetlen újra bűnbánatra indítani. Hiszen ha rajta áll, újra keresztre feszíti az Isten Fiát, és csúfot űz belőle.”
     – Zsid 10,26-29: „Ha ugyanis azután, hogy az igazságot felismertük, szándékosan vétkeztünk, nincs többé áldozat a bűnért, hanem rettenetes ítélet és lángoló tűz vár ránk, amely megemészti a lázadókat. Aki Mózes törvényét megszegte, annak két vagy három tanú szavára irgalom nélkül meg kellett halnia. Gondolhatjátok, mennyivel súlyosabb büntetést érdemel az, aki lábbal tiporja az Isten Fiát, semmibe veszi a szövetség vérét, amely megszentelte, és kigúnyolja a kegyelem Lelkét.”

Végezetül arra kell választ találnunk, hogy mi a megoldás a mi számunkra.
B. Zaby egy 2016-ban megjelent cikkében ezeket írta: »Az emberek visszautasították Istent és tekintélyét, és ezért Isten megvonja tőlük azt a jótéteményét, hogy helyettest és pásztorokat adjon számukra. De elrabolja ez az Egyháztól a láthatóságot? Nyilvánvalóan nem, vagy legalábbis csak részben. Hiszen mégiscsak vannak még „hívek az ő földi életükben és működésükben”, és még van néhány felszentelt személy is, legalább az Egyház papi hivatalának hordozójaként – Istennek legyen hála! Természetesen be kell vallani, hogy az Egyház határozottan sokat vesztett láthatóságából, mindazonáltal teljesen nem vesztette el. „Elsötétült”, de nem tűnt el. De ne felejtsük, hogy maga az Üdvözítő is beszél erről titokzatosan apokaliptikus beszédében, amikor azt mondja, hogy „a Nap elhomályosul és a Hold nem áraszt világosságot, a csillagok lehullanak az égről és a világmindenséget összetartó erők megrendülnek”. (Mt 24,29)«

A. Pitsch arról panaszkodott, hogy a hívek nem elégszenek meg az ilyesfajta válaszokkal. Ez érthető. Ugyanakkor van egy olyan kérdés, ami egyértelműen eldöntheti a problémát. Ez a kérdés, amit mindenki feltehet magának, így hangzik: El tudja-e fogadni ezt a világot normálisnak, vagy sem? Ha igen, akkor nem kell csinálnia semmit, akkor az sem kell zavarja, hogy a világ mellett Róma is pogánnyá lett.
     Ha viszont nem, akkor teljes mértékben Istenre kell bíznia magát, és azt tennie, amit S. Maessen ajánlott beszédében: A „kiindulópontra való visszatérés” nem azt jelenti, hogy bármelyikünknek is lehetősége lenne egy ilyen visszatérést, akár csak egy kis közösség szintjén megvalósítani. Hanem azt, hogy MI térjünk vissza a kiindulópontra, MI ne menjünk bele kompromisszumokba, MI keressük meg az egészet a teljességében, és MI éljünk ezek szerint megalkuvások nélkül. És aki ezt megteszi, azt Isten meg fogja menteni. Hogy hogyan azt nem tudjuk: Kimenthet valakit az új világrendből úgy is, hogy ennek megvalósulása előtt kiveszi őt ebből a világból. De úgy is, ahogy két évezred óta, sőt már az ószövetségi próféták óta emberek milliói remélik és várják: Jézus Krisztus újraeljövetelével, úgy ahogy azt Szent János apostol Patmosz szigetén látomásaiban átélte.

Több mint 10 évvel ezelőtt ezt a kérdést tettem fel S. Maessen-nek: Meddig lehet ezt az „őrületet” kibírni, ami ma az Egyházban és a világban uralkodik? – Ő ezt válaszolta: Isten addig tartja fenn ezt az őrületet, amíg erőt ad annak elviselésére. Amikor már elfogy az erőnk, illetve nem ad több erőt annak elviseléséhez, akkor szűnteti majd meg az „őrületet”.

Hogy bírjuk erővel, ahhoz elengedhetetlen, hogy e világból a lehető legkevesebbet engedjük közel magunkhoz, és mindig Istenre szegezzük tekintetünket. Az is a mostani helyzet sátáni eredetét bizonyítja, hogy szinte teljesen megszűnt a lehetőség e világ teljes kizárására, mert a rendszer szétszakíthatatlan hálóval vett körül bennünket. Ha tehát nem is tudunk úgy élni, mint azok a régiek, akik életüket Istennek szentelve hátat fordítottak a világnak, azért meg kell próbálnunk a körülöttünk zajló történésekből csak a legszükségesebbet, és a kifejezetten minket érintő dolgokat tudomásul venni.


Jöjj el, Uram Jézus! – MARANA THA! – Veni, Domine Iesu!

Vége


Feltéve: 2026. január 25.


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA