„Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat”
Mit jelent a pápa személye egy katolikus számára?


[Előszó:
Jaroslav atya pár nappal Prevost megválasztása után azt mondta, hogy nem lepődne meg, ha olyan korszak jönne, amelyben vissza fogjuk sírni Bergogliot. És lám, így történt. Az ú. n. tradicionalisták nemhogy okultak volna az újabb választásból, de még mélyebbre süllyedtek, eddig megmaradt kis katolikusságukat is elvesztették. Az történt velük, amire Isten a Szentírásban figyelmeztet: aki következetesen és sokadszorra is elutasítja a helyes utat, attól Isten egy idő után elveszi a képességet annak megtalálására.

Ezek az ú. n. tradicionalisták és ú. n. konzervatívok, akik még Bergoglio alatt sem értették meg, hogy a zsinati szekta, a mai római intézmény nem lehet Krisztus igaz Egyháza, Krisztus szeplőtelen menyasszonya, és a Szent Péter trónján ülő férfiak nem lehetnek valódi pápák, most, ahelyett, hogy végre belátnák tévedésüket, azt találták ki, és hirdetik óriási hangerővel, hogy a pápa léte, személye teljesen közömbös egy katolikus számára! Például a katholisches.info oldal, mely eddig a „legértelmesebb” volt a német nyelvű ú. n. tradicionalista oldalak között, Prevost színrelépése óta szünet nélkül hoz olyan írásokat, melyek e tételt vallják, hirdetik és védelmezik.

A most következő összeállításban elsőnek egy német "pap" írását közlöm, aki így foglalta össze ezt az eretnek, a magukat tradicionalista katolikusnak nevező oldalakról érkező nézetet: „A Péter-hivatal a lényeg, de nem a férfi, aki ma vagy holnap az ő cipőjében jár.” – E cikk után a szedesvakantista, magyarul katolikus, M. Lenz cikke következik, aki szintén ehhez a témához szól hozzá, nyilván válaszul a hasonló tévtanokat valló egyre több "tanulmányra".
     Harmadikként Roberto de Mattei Szent VII. Gergely pápáról írt két tanulmányából közlök részleteket. A professzor VII. Gergely Dictatus Papae címmel kiadott pápai iratát „a középkor egyik legdicsőbb pillanatának” nevezi. – Ez a pápa és a világi hatalom közötti viszonyt tisztázó irat teljes terjedelmében is felkerül a honlapra.
     A mindenkori pápa személyével kapcsolatos helyes katolikus tan bemutatása befejezésül egy másik pápai kiadvánnyal, VIII. Bonifác pápa 1302-ben kiadott bullájával zárul.]



1.
Mit jelent a pápa a mi számunkra?
Írta: J. Heimerl
(forrás: www.summorum-pontificum.de – 2025. május 23.)

Mindenekelőtt leszögezem, hogy bizonyos fokig én is megkönnyebbültem ettől a pápaválasztástól. Mint sokan mások, én is óvatosan optimista vagyok, és szimpátiát is érzek Prevost iránt.
     Mindazonáltal e szavak úgy hangzanak, mint amiket egy „de” kell kövesse. Ugyanakkor e „de”-nek nem Prevost-hoz, hanem ahhoz a "pontifikátushoz" van köze, ami nemrég ért véget, és ami sötét árnyként borul ránk.

Bergoglio alatt azt vettem észre, hogy mi, "katolikusok" hajlunk arra, hogy a pápából fétist csináljunk. (?!) Megdöbbentő módon (?!) mind a "konzervatívok", mind a progresszívek ő felé kacsintgatnak, és szinte úgy tesznek, mintha ő lenne a hit ura (?!), és azt tehetne vele, ami neki tetszik.
     Prevost esetében ez olyan messzire megy, hogy minden mozdulatát az egyik vagy a másik irányba interpretálnak. Sokan, végre, egy újra pápás pápát látnak benne, vagyis olyan valakit, aki a korrekt pápai öltözéket hordja, és aki aláveti magát a pápai hivatal külsöségeinek. Mindezt azonban más pápák is megtették. Mégsem voltak megóvva attól, hogy helytelen döntéseket hozzanak, az Egyház hitét elferdítsék, vagy – enyhébben kifejezve – megsebezzék. (?!) Vagy nem viselte Montini is a piros mozettát, vagy nem nézett ki ő is pápai pápának? És mégis az ő pontifikátusa hozta létre azokat a törésvonalakat, melyek ugyan később őt magát is megrémítették, de amiket ő maga idézett elő.
     Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, tény, hogy Montini után az "egyház" más lett, mint amilyen előtte volt. A törésvonalak, melyek az ő pontifikátusa alatt keletkeztek, legkésőbb Bergoglio alatt szélesre tárultak.

Ezen Prevost alatt sem fog semmi változni – ellenkezőleg. Prevostnak legfeljebb az sikerülhet, hogy a sötét árnyékok kissé világosabbá váljanak, de a mély repedéseket, szakadékokat meggyógyítani biztosan nem tudja. [És azóta már kiderült, hogy nem is akarja, mert az ő számára semmi sem rossz, amit elődje tett.]

Számunkra az a fontos, hogy mindez mit jelent a mi pápához és pápasághoz fűződő kapcsolatunkra nézve. Ami engem illet, én Bergoglio alatt megtanultam függetleníteni magamat, vagy másképp kifejezve: Én az Egyházban és nem a jelenkori pápákban való hitemet erősítettem meg. (?!)
     Katolikusként ragaszkodhatok ahhoz, hogy csak az katolikus, ami mindig katolikus volt, és ami engem minden idők katolikusaival összeköt. A katolikuslét ezen esszenciája a Credo-nál kezdődik, és a hagyományos szentmisénél fejeződik be. Katolikusként semmi másra nem vagyok kötelezve, semmilyen teológiai divat és pláne nem egy vagy több pontifikátus esetleges tévedéseinek elfogadására sem.

Ami a pápát illeti, kimondhatom: A pápai hivatal szentségét ma jobban látom, mint annak jelentőségét, hogy e hivatalt éppen ki és hogyan viseli; A Péter-hivatal a lényeg, de nem a férfi, aki ma vagy holnap az ő cipőjében jár. (?!)
     Persze itt is van egy „de”, mégpedig az, amiből katolikusként alig tudjuk magunkat kivonni: természetesen én is kívánom, hogy Prevost jó "pápaként" vonuljon be az "egyház" történetébe, legalábbis jobbként, mint elődje. De ha másképp történik, engem az sem bánt, mert ez a katolikuslét esszenciáján és azon, ami a pápaságot kiteszi, semmit sem tud változtatni.



2.
Kinek van szüksége pápára?
(forrás: www.antimodernist.org – 2025. július 9.)

„Akinek megvan a régi miséje, annak nincs szüksége semmilyen pápára”, – így foglalta össze egy kommentáló egy bulvár "tradi" fórumon a modern tradicionalisták véleményét.

Pontosan ez a nézőpont az, ami minket, katolikusokat megkülönböztet a "tradicionalistáktól". Mert, nekünk, katolikusoknak nagyon is szükségünk van egy pápára, akit még egy nagyon "régi" mise sem tud helyettesíteni. Nekünk azért van rá szükségünk, mert az Egyháznak szüksége van rá, és mi az Egyház tagjai vagyunk. „Az Egyház legerősebb támasza a feje”, áll Spirago katekizmusában. „Te Péter vagy, és erre a kősziklára fogom építeni egyházamat.” (Mt 16,18) – Mit használ nekünk egy "régi mise", ha a szikla, melyen az Egyház nyugszik, nincs ott?

„A fő elsősorban az egység megmaradását garantálja”, olvasható tovább a katekizmusban. „A fő létezése megakadályozza a szakadás lehetőségét”, mondta Szent Jeromos. Nem azt tapasztaljuk ma olyannyira kézzel foghatóan, hogy mi történik, ha nincs pápánk? Aranyszájú Szent János mondta: „Ahogy egy kormányos nélküli hajó süllyedni kezdene, egy hadsereg hadvezér nélkül ki lenne szolgáltatva az ellenségnek, úgy esne szét az Egyház is, ha benne a fő, az egység középpontja hiányozna.” – Nem pontosan ez a helyzet, amit ma átélünk? – Szent Ciprián ezt mondta: „Krisztus Egyházának ellenségei azért üldözik a fejét, hogy kormányosának eltávolításával az Egyház hajótörést szenvedjen.”
     Oh, igen, nekünk, igaz katolikusooknak szükségünk van egy pápára! Az Egyház ellenségei ezt sokkal jobban tudják, mint az ú. n. tradicionalisták. Ezért próbálják mindenkinek bebeszélni, hogy pápára nincs is szükség, nélküle is megvan az "egyház".

Kik azok, akiknek valóban nincs szükségük pápára? Nos, a szakadárok, az eretnekek, a pogányok, a hitetlenek: Ők azok, akiknek valóban nincs szükségük pápára. Csakhogy a Krisztustól elrendelt Legfelsőbb Pásztor, Krisztus földi Helytartója, a Szentatya nélkül, akinek Ő a mennyország kulcsát átadta, ezek mind eltévednek. Netán mi is őutánuk akarunk rohanni? Vagy nem inkább Krisztus Egyházához, ami a földön Isten birodalma, akarunk hűségesek maradni?

Kinek van tehát szüksége pápára? Nekünk, katolikusoknak. És kinek nincs szüksége pápára? Az összes többinek, akiket nem érdekel a mennyország, és a földön Isten birodalma, vagy akik számára más fontosabb – legyen ez akár a "régi mise".


[Utószó M. Lenz írásához:
Az FSSPX és csatlósai, Magyarországon is, feltűnően hallgatnak Prevostról: se "megválasztásáról", se egész múltbeli és mostani tevékenységéről nem ejtenek ki egyetlen szót sem. A német disztrikt honlapján eddig (= 25. július 30.) mindössze egyetlen cikk található, amiben szerepel a neve, mégpedig egy 2025. június 26-án megjelent írásban, mely így kezdődik:
„Alig lépett hivatalba, Prevost [a cikk persze művésznevét használja] egy kényes és robbanékony kérdéssel találta magát szembe. Mit tegyen azokkal a megszorításokkal, melyeket elődje a hagyományos mise egyházmegyékben történő bemutatásával kapcsolatban elrendelt?” – Majd e költői kérdést a lehetőségek felsorolása követi. – Ennyi. Nem több. Egyetlen szó sem Prevost nézeteiről, múltjáról, kezdeti tevékenységéről stb. stb.
     Mindez M. Lenz-t és mindazokat igazolja, akik már régóta megmondták, hogy a magukat olyan nagyon katolikusnak tartó "tradicionalisták" számára egyedül a saját "miséjük" (az 1962-es, már Bugnini által kozmetikázott mise), és saját kis gittegyletük élete a fontos. Ebben is követik protestáns elődeiket és testvéreiket.]



3.
A középkor egyik legdicsőbb pillanata
Szent VII. Gergely pápa: Dictatus Papae

Írta: Roberto de Mattei
(forrás: www.katholisches.info – 2025. július 31.)

A Dictatus Papae, amivel az 1073 és 1085 között uralkodó VII. Gergely pápa a lelki és evilági hatalom viszonyát definiálta, a középkor egyik fénypontját jelentette. A 27 tételből álló pápai irat meghatározta a pápa előjogait, és a világi hatalomhoz való viszonyát. Az irat kiemelte a pápa hitbeli és erkölcsi kérdésekben való elsőbbségét az evilági, azaz a császári hatalommal szemben, valamint a pápaságnak a legmagasabb és legfontosabb hatalmát e földön. A mű valószínűleg 1075 és 1078 között keletkezett, a német király, IV. Henrikkel folyó legélesebb konfliktus alatt. IV. Henrik, aki ekkor még nem volt német-római császárrá koronázva, uralkodása alatt folyt a legélesebben az Egyház ellen az invesztitúra harc.

Részletek VII. Gergely tételeiből: „A római pápát joggal nevezik egyetemesnek” (Nr. 2); „az egész világon egyedül őt illeti meg a pápa cím” (Nr. 11); „egyetlen ember sem vonhatja vissza az ő döntéseit, miközben ő minden más döntést hatályon kívül helyezhet” (Nr. 18); „senki nem ítélkezhet felette” (Nr. 19); „a római Egyház még soha nem tévedett, és a Szentírás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz” (Nr. 22); továbbá a pápa „leteheti a császárt” (Nr. 12); és „az alattvalókat felmentheti méltánytalan uralkodójukkal szembeni hűségesküjük alól” (Nr. 27).
     A pápai irat tanítása Krisztus Szent Péternek adott ígéreteire – „… neked adom a mennyek országa kulcsait, amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Mt 16,18-19) –, valamint Nagy Szent Gergely pápa és más egyházatyák tanítására támaszkodik,
     Gergely nem értette, hogyan állíthatja valaki komolyan azt, hogy az az ember, aki a menny felett dönthet, az evilági ügyek felett nem jogosult ítélkezni? Krisztus Pétert a föld birodalmai fölé helyezte; Isten a világ összes hatalmasát és fejedelemségét ő alá rendelte, és hatalmat adott neki, hogy úgy a mennyben, mint a földön köthessen és oldhasson. Tehát a királyok és császárok nem állnak az isteni és természeti törvény felett, aminek minden ember alá van vetve, és melynek őrzője az Egyház.
     VII. Gergely e tanok alapján tette le és közösítette ki IV. Henrik királyt az 1076. februári szinóduson. Henrik trónfosztását és kiközösítését az 1080-as római szinódus megismételte.

Amikor Guido von Burgund, Vienne érseke 1119-ben II. Callixtus néven (1119-1124) pápa lett, döntéseiben VII. Gergely tanaira támaszkodott. Az ugyanezen év október 29-30. napjain Reims-ben tartott nagy zsinat, melyen több mint 400 püspök vett részt, ismét kiközösített egy császárt, ezúttal IV. Henrik fiát, V. Henriket. Abban a pillanatban, amikor a pápa kimondta az exkommunikációt, a jelenlevő püspökök összetörték a kezükben tartott gyertyákat.
     Három évvel később, 1122-ben az invesztitúra harcot véget vető wormsi konkordátum – mely a német királyt kibékítette az Egyházzal – elismerte az Egyház univerzális szellemi felsőbbségét, valamint a világi dolgokban gyakorolt közvetett hatalmát. II. Callixtus pápa 1123. márciusában egybehívta a Lateránban a IX. Ökumenikus Zsinatot, a latin Egyház első általános zsinatát (az I. Lateráni Zsinatot), melyen az Egyház és a birodalom közötti viszonyt – egy időre – sikerült ünnepélyesen megerősíteni.

A Dictatus Papae 8. tétele, mely szerint „csak a pápa használhat birodalmi (császári) jelvényeket”, különleges figyelmet érdemel. Ugyanis ez a mondat az egész középkori politikai teológiát megmagyarázza. Az Egyház nem csak a legmagasabb szellemi tekintély, hanem a császári hatalomnak is ő a forrása. Két kényszerítő eszköze van: a szellemi, lelki – egyházi büntetések formájában –, és a világi, vagyis a fegyveres erőszakhoz való jog (vis armata), ami a kereszteshadjáratok kánonjogi alapját képezte, és amit ezért a pápai tekintély nevében kiáltottak ki.
     Többek között Szent Bernát is ezt a tézist fogalmazta meg III. Jenő pápához írt De Consideratione kezdetű értekezésében, melyben a pápát arra emlékeztette, hogy mindkét kard – a szellemi és a világi is – a pápa és az Egyház tulajdonában van.
     Ebből a tanításból ered a pápáknak királyok kiközösítését és leváltását lehetővé tevő joga, amit utoljára Szent V. Pius gyakorolt, amikor I. Erzsébet angol királynőt 1570. február 25-én eretnekként elítélte, kiközösítette, és alkalmatlannak nyilvánította az uralkodásra. Alattvalóit feloldotta hűségesküjük alól, és kiközösítés terhe mellett megtiltotta nekik az Erzsébet iránti engedelmességet. 35 évvel korábban III. Pál Erzsébet atyját, VIII. Henriket tette le, és közösítette ki.

Szent Bellarmin Róbert bíboros De Romano Pontifice című művének 5. kötetében fejtette ki, hogy a pápa isteni jog alapján közvetlen világi hatalmat ugyan nem gyakorol, de kiterjedt közvetett joghatósággal mégis ő rendelkezik – ez a tan is VII. Gergely Dictatus Papae tételein alapszik. Ezt a tanítást az Egyház évszázadokig a sajátjának tartotta, és ennek alapján képezte ki papok generációit.
     A méltatlan fejedelmek letételének és kiközösítésének joga szintén az Egyház plenitudo potestatis – a hatalom teljességén – nyugszik, ami viszont a kötés és oldás isteni jogára támaszkodik.

VII. Gergely Dictatus Papae irata ezzel – más jelentős dokumentumok mellett, mint például VIII. Bonifác Unam Sanctam, vagy IV. Pál Cum ex apostolatus officio kezdetű bullája, vagy IX. Pius a tévtanokat elítélő Syllabus errorum elnevezésű gyűjteménye – kulcsfontosságú szöveget ad a szellemi és világi rend viszonyát meghatározó egyházi tan megértéséhez.
     A középkori nagy egyházi reformot Szent VII. Gergely pápáról nevezték el. Ez az igen mélyreható szellemi, lelki és erkölcsi megújulás szintén a plenitudo potestatis, azaz Krisztus Helytartója hatalmának teljességén alapszik. VII. Gergely reformját a hitetlenek elleni keresztes hadjárat kihirdetésével kívánta teljessé tenni – de ezt a feladatot utódja, II. Orbán pápa, egykori Cluny-i bencés szerzetes volt hivatva elvégezni. A Gregorián és Cluny-i reformok szellemiségéből indult ki – a Deus lo vult (vagy: Deus vult), „Isten akarja” csatakiáltás alatt – a 11. és 13. század között a kereszteshadjáratok hősies eposza, az egyháztörténelem egyik legfénylőbb korszaka.


Befejezésül néhány nagyon fontos megállapítás Roberto de Mattei a fentinél egy héttel korábban megjelent cikkéből

Szent VII. Gergely – egy küzdő pápa
(forrás: www.katholisches.info – 2025. július 24.)

940 évvel ezelőtt, 1085 májusában hunyt el VII. Gergely pápa – aki Hildebrand von Soana (kb. 1020-1085) néven született –, és aki korának legnagyobb reformere és a történelem egyik legnagyobb pápája volt.

Hildebrand, akit 1073. április 29-én akarata ellenére választották pápává, e szavakkal kezdte pápaságát:
     »Szeretném, ha ti, kedves testvéreim, tudnátok, hogy azért lettünk mi erre a helyre kijelölve, hogy – akár akarjuk, akár nem – minden népnek, különösen a keresztény népeknek az igazságot és az igazságosságot hirdessük. Mert az Úr mondta: „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona, és hirdesd népemnek az ő vétkeit.” (Iz 58,1)«

VII. Gergely élete sok tanulsággal szolgál korunkra is. A sokból most ezt az egyet szeretném kiemelni: A pápa, mint Jézus Krisztus helytartója, mindig az ellentmondás (a tiltakozás) jele, mind az Egyházon belül, mind az Egyházon kívül.
     Ezen igazság következtében VII. Gergely élete is folyamatos harc volt.

Manapság egyre többen úgy gondolják, hogy a középkorban vagy más korszakokban a keresztények úgy élhettek, hogy ne érdekelje őket, hogy a pápa mit mondott vagy tett. Csakhogy ez nem igaz. A középkorban és minden más történelmi korszakban minden keresztény, még a legegyszerűbbek is, arra voltak felszólítva, hogy ismerjék az Egyház küzdelmeit, és egy pápa és egy ellenpápa, egy pápa és egy császár között döntsenek, miközben döntésükért ők maguk viselték a felelősséget Isten előtt. A keresztények élete, csakúgy mint az Egyházé, szüntelen harc, és e harcból senki sem húzhatja ki magát azzal, hogy csak az Egyház tanait és rítusait követi, anélkül, hogy ne vegyen részt abban a harcban, amit az Egyháznak belső és külső ellenségei ellen nap mint nap meg kell vívnia.



4.
Részletek
VIII. Bonifác pápa: UNAM SANCTAM
kezdetű 1302. november 18-i bullájából

A vízözön idején Noénak egyetlen bárkája létezett csak, amely előképe az egy Egyháznak, és ennek a bárkának, mely utolsó könyökéig tökéletes volt, csak egyetlen kormányosa és vezére volt, ti. Noé, és azt olvassuk, hogy ezen a bárkán kívül minden, ami a földön létezett, elpusztult.

Ezért az egy és egyetlen Egyháznak csak egy teste és egy feje van, nem pedig két feje, mint egy szörnynek; ez pedig Krisztus és Krisztus helyettese, Péter, ill. Péter utódjai, mivel az Úr, amikor Péterhez szólt, maga mondta: „Legeltesd juhaimat” (Jn 21,17), és a juhok általánosságára gondolt, nem bizonyos csoportjára, amiből is megértjük, hogy mindet őrá (Péterre) bízta.

Mindkettő, tehát az Egyház hatalmában van, vagyis a lelki és az evilági kard, de míg az elsőt az Egyházért, a másodikat az Egyház által kell használni. Az elsőt a papok keze által, a másodikat a királyok és katonák keze által, de a papok akarata és engedélye szerint.
     Akárhogy is, az egyik kardot alá kell vetni a másiknak, az evilági tekintélyt a lelki hatalomnak. …
     Ennélfogva világosan fel kell ismernünk, hogy a lelki hatalom méltóságban és nemességben felülmúl bármilyen világi hatalmat, ahogy a lelki dolgok felülmúlják a világi dolgokat. … a lelki hatalomra tartozik, hogy létrehozza a földi hatalmat, és ítélkezzen fölötte, ha az nem volt jó. …

Ez a hatalom viszont, bár embereknek adatott, és emberek gyakorolják azt, nem emberi, hanem inkább isteni, amelyet az isteni szó adott Péternek és erősített meg, neki és utódainak,

Mózes tanúsága szerint Isten nem a kezdetekben, hanem a kezdetben teremtette az eget és a földet (Ter 1,1).

Továbbá kijelentjük, kihirdetjük és definiáljuk, hogy az üdvösséghez teljességgel szükséges, hogy minden emberi teremtmény alávesse magát a Római Pápának.


(a fotón a Dictatus papae vatikáni archívumban található kéziratának néhány sora látható)


Feltéve: 2025. augusztus 5.
Havas Boldogasszony ünnepén


VISSZA


vissza

a KÖNYVTÁR oldalra                              a KEZDŐLAPRA