64. A legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök Főpap alapított és szolgái által mindenkor megújít az Egyházban, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja. Midőn most a szent Liturgiának erről a legfontosabb kérdéséről szólunk, helyénvalónak látjuk, Tisztelendő Testvérek, hogy megálljunk egy kissé és figyelmünket erre a mindenek felett álló tárgyra irányítsuk.

65. Az Úr Jézus Krisztus, aki „pap mindörökké Melkizedek rendje szerint”, ki, „midőn szerette övéit, kik e világban valának”, „az utolsó vacsorán, amely éjjel elárultaték, az emberi természetnek megfelelő áldozatot akart adni az ő szeretett jegyesének, a látható Egyháznak; oly áldozatot, mely megújítsa a keresztfán egyszer bemutatott véres áldozatát, megőrizze annak emlékét a világ végezetéig, és alkalmazza reánk annak megváltó erejét naponta elkövetett bűneink bocsánatára. Ezért szent Testét és Vérét a kenyér és bor színe alatt felajánlotta a mennyei Atyának, és ugyanezen színek alatt átadta magát az apostoloknak, kiket az Újszövetség papjaivá tett, hogy őt magukhoz vegyék; úgyszintén parancsot adott nekik és a papi rendben utódjaiknak, hogy ezt az áldozatot bemutassák”.

66. A szentmiseáldozat tehát nem üres és egyszerű megemlékezés Jézus Krisztus szenvedéseiről és haláláról, hanem igazi és valóságos áldozat, amelyben az örök Főpap vérontás nélkül ugyanazt cselekszi, amit a keresztfán tett, feláldozván magát kedves ajándékul a mennyei Atyának. „Ugyanaz az áldozat és ugyanaz a bemutató pap, ki magát egykor a keresztfán feláldozta, csupán a bemutatás módjában van különbség.”

67. A bemutató pap tehát ugyanaz: az Úr Jézus Krisztus, akinek szent személyét a szentmisét végző szolgája képviseli. Képviseli pedig a papszentelés hatalmánál fogva, mely a legfőbb Főpap hatalmában részesítette és felruházta azzal a képességgel, hogy Krisztus erejével és személyében cselekedhessék. Papi tevékenysége tehát mintegy abban áll, hogy „nyelvét kölcsönzi és kezét adja oda Krisztusnak”.

68. A szentmise áldozati tárgya is ugyanaz, mint a keresztáldozaté: vagyis maga az Üdvözítő, emberi természete szerint, valóságos Testével és Vérével. Csupán az áldozat bemutatásának módja más. A kereszten ugyanis teljességgel feláldozta önmagát és szenvedéseit a mennyei Atyának, az áldozati tárgy megsemmisítése pedig az ő szabadakaratból vállalt véres halála által következett be. Ezzel szemben az oltáráldozatban – emberi természetének megdicsőült állapota miatt – „a halál többé nem uralkodik rajta”. Ennélfogva a vérontás többé nem lehetséges. Az isteni bölcsesség azonban úgy intézkedett, hogy Üdvözítőnk feláldoztatása, ennek ellenére is, csodálatos módon bekövetkezzék bizonyos külső jelek által, amelyek az ő halálának jelképei. A kenyér átváltozik az ő testévé, a bor pedig az ő vérévé, olymódon, hogy valóságos teste és vére van jelen, míg a szentségi színek, amelyek alatt jelen van, Testének és Vérének véres különválasztását jelenítik meg. Ilymódon minden szentmiseáldozatban megismétlődik a kálváriahegyi valóságos halál emlékezete, mivel a különböző jelek azt mutatják és bizonyítják, hogy Jézus Krisztus az áldozat állapotában van.

69. A célja is azonos a keresztáldozatnak és a szentmiseáldozatnak. Első ilyen célja a mennyei Atya megdicsőítése. Az Úr Jézust születésétől haláláig az Isten megdicsőítésének vágya emésztette, és a keresztfáról jóillatú áldozatként szállt az ég felé vérének hullása. Hogy ez a dicshimnusz soha meg ne szűnjék, a szentmiseáldozatban a titokzatos Test tagjai kapcsolatba lépnek az isteni Fővel, és ővele, valamint az angyalokkal és arkangyalokkal egyesülve zengik örök dicséretüket az Istennek, megadván minden tiszteletet és dicsőséget a mindenható Atyának.

70. Az áldozat második célja, hogy az Istennek illő hálát mondjon. Egyedül az isteni Üdvözítő, az örök Atyának Fia, kiben neki kedve tellett, és ki ismerte az isteni szeretet kimeríthetetlen mélységét, egyedül ő tudott az Istennek méltó hálaadást nyújtani. Ez volt a célja és ezt akarta az utolsó vacsorán „hálát adván”. Ezt tette, amikor a keresztfán függött; ezt folytatja a magasztos oltáráldozatban, amelyet éppen „Eucharisztiának”, azaz hálaadásnak nevezünk. Mert „valóban méltó és igazságos, illő és üdvösséges”, hogy Istennek hálát adjunk.

71. A harmadik cél a megkövetés, megbékítés, engesztelés. Nyilvánvaló, hogy az emberiség bűneiért senki más nem tudott elégtételt adni a mindenható Istennek, mint egyedül Krisztus. Feláldozta ezért önmagát a keresztfán, mint „engesztelés a mi bűneinkért, éspedig nemcsak a mieinkért, hanem az egész világéiért is”. Az oltáron is nap-nap után föláldozza magát megváltásunkért, hogy az örök kárhozattól megszabadulva. a kiválasztottak nyájához soroztassunk. És ezt az engesztelést nemcsak érettünk mutatja be, kik e földön élünk, hanem „minden Krisztusban elhunyt hivőért, kik előttünk távoztak el a hit jelével és a béke álmát alusszák”, mert akár élünk, akár halunk, „ugyanattól a Krisztustól el nem szakadunk”.

72. Végül a negyedik cél a könyörgés. Az ember, mint tékozló fiú, elvesztegette és szétszórta minden kincsét, amellyel a mennyei Atya felruházta, és ezért a legnagyobb nyomorba és szennybe taszította önmagát. Krisztus azonban a keresztfáról „imáit és könyörgéseit nagy kiáltással és könnyhullatással bemutatván meghallgattatott az ő hódolatáért”. Ugyanezt a közvetítő szerepet folytatja az oltáráldozatban is, hogy elteljünk minden áldással és kegyelemmel.

73. A mondottakból könnyen érthető, miért jelentette ki a trienti zsinat, hogy a kereszt ereje a szentmiseáldozaton keresztül jut el hozzánk, hogy eltörölje mindennap elkövetett bűneinket.

74. A keresztáldozat tökéletességéről és teljességéről szólva, a nemzetek apostola azt mondja, hogy Krisztus egy áldozattal mindörökre tökéletesekké tette azokat, akik meg akarnak szentelődni. Ugyanis a keresztáldozat érdemei végtelenek és határt nem ismernek, minden idők minden emberére és minden helyére kiterjednek, tekintettel arra, hogy a bemutató pap is és az áldozat is az Istenember volt, és így a föláldoztatás és a mennyei Atya akaratának elfogadása tökéletesen megvalósult, hiszen a halált az egész emberiség fejeként vállalta magára: „Lásd, hogyan ment végbe váltságdíjunk kifizetése: Krisztus függ a kereszten. Nézd csak, mily árat fizetett: vérét ontotta, vérével vett meg minket, az ártatlan Bárány vérével, az Isten egyszülött Fiának vérével vett meg minket. Krisztus az, aki fizetett; szent vére a vételár; amit pedig megvett: az az egész földkerekség.”

75. Váltságdíjunk lerovása azonban nem lépett mindjárt teljes egészében érvényre: szükséges, hogy Krisztus, miután önmagának árán megváltotta a világot, valóságosan is birtokába vegyen minden egyes emberi lelket. Éppen ezért ha azt akarta, hogy a megváltás műve eljusson minden egyes emberhez és a későbbi korok minden egyes emberéhez, és így Isten azt elfogadja, feltétlenül szükséges volt, hogy minden egyes ember eleven kapcsolatba jusson a keresztáldozattal, és annak érdemeit magára alkalmazza. Hasonlattal élve azt lehetne mondani, hogy Krisztus a Kálvárián a megtisztulás és üdvösség medencéjét állította föl és megtöltötte azt saját vérével: az egyes emberek azonban csak akkor tisztulhatnak meg és nyerhetik el az üdvösséget, ha megmerülnek habjaiban és lemossák vele bűneiknek foltjait.

76. Hogy tehát a Bárány vérében az egyes bűnös lelkek megtisztuljanak, a híveknek is közre kell működniük. Mert ha Krisztus megfizette is a váltságdíjat véráldozatával a mennyei Atyának az egész emberiségért, azt akarta mégis, hogy főleg a szentségeken és a szentmiseáldozaton keresztül minden egyes ember odalépjen szent keresztfájához, és saját maga szerezze meg onnan azokat a gyümölcsöket, amelyek üdvösségét biztosítják. Az egyeseknek ezzel a tevékeny részvételével egyrészt a tagok kapcsolódnak napról-napra szorosabban az isteni Főhöz, másrészt az isteni Főből áradó üdvösség jut el az egyes tagokhoz, olymódon, hogy mi is megismételhetjük Szent Pál apostol szavait: „Krisztussal a keresztre szegeztettem, élek pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem”. Mint ugyanis más alkalommal már világosan kifejtettük: „Jézus Krisztus, midőn a keresztfán meghalt, úgy adta a megváltás mérhetetlen kincsét az Egyháznak, hogy semmiféle közreműködést nem kívánt tőle; midőn azonban e kincsek szétosztásáról van szó, ezt a szent munkát nemcsak megosztja szeplőtelen jegyesével, hanem azt akarja, hogy ez a munka bizonyos mértékben az ő tevékenységéből is származzék.”

77. A fenséges szentmiseáldozat az az eszköz, amelynek révén a szent keresztfa érdemei eljutnak az egyes hívekhez: „Mert valahányszor ezen áldozatról való megemlékezést ünnepeljük, megváltásunk műve valósul meg.” A szentmiseáldozat nemcsak nem csökkenti a keresztáldozat méltóságát, hanem, mint a trienti szent zsinat mondja, még inkább kiemeli és kinyilvánítja annak szükségességét és magasztosságát. Azáltal, hogy mindennap bemutatják, figyelmeztet bennünket arra, hogy nincs üdvösségünk másban, mint a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjében. Maga Isten kívánja, hogy áldozatának ez a folytatása „napkelettől napnyugatig” bemutattassék, és ezáltal soha meg ne szűnjék a dicsőség és hála himnusza, amellyel az emberiség Istennek tartozik; mert mindenkor rászorulunk az ő segítségére és mindenkor rászorulunk arra, hogy az isteni Megváltó vére eltörölje bűneinket, amelyekkel kihívtuk magunk ellen az isteni igazságosságot.

78. Szükséges dolog, Tisztelendő Testvérek, hogy a keresztény hívek megértsék, mily nagy kötelesség és mily nagy kitüntetés számukra, hogy résztvehetnek az eucharisztikus áldozatban. Nem unottan, hanyagul és szórakozottan kell benne résztvenniök, hanem olyan odaadással és buzgalommal, hogy egybeforrjanak az örök Főpappal, amiként az apostol mondja: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt.” Ővele és őáltala mutassák be az áldozatot, és ővele együtt ajánlják fel saját magukat is.

79. Mert igaz ugyan, hogy maga Jézus Krisztus az áldozatot bemutató pap, de ő nem saját magáért, hanem miérettünk pap, midőn az egész emberiség Isten-dicséretét bemutatja a mennyei Atyának; igaz az is, hogy ő az áldozat, de miérettünk áldozat, midőn az emberiség bűnei helyett saját magát áldozza,fel. Mármost az apostol szavai: „Ugyanazt az érzést ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban is megvolt”, arra intenek minden keresztény hívőt, hogy amennyire emberileg lehetséges, igyekezzünk ugyanazzal az érzéssel eltelni, amely a mi Üdvözítőnkben is megvolt áldozatának bemutatásakor. Töltse el lelkünket az ő mélységes alázatossága, az ő érzéseivel adjuk meg Isten szent Fölségének imádásunkat, tiszteletünket, dicséretünket és hálaadásunkat. Legyünk mi is vele együtt áldozattá olymódon, hogy megtagadjuk magunkat és követjük az evangélium parancsait; önként és készségesen vállalunk magunkra vezeklést; bűnbánatot ébresztünk és engesztelünk a saját bűneink miatt. Egyszóval: arra intenek az apostol szavai, hogy misztikus módon haljunk meg mi is a kereszten, olymódon, hogy mi is elmondhassuk magunkról: „Krisztussal együtt a keresztre szegeztettem.”

80. Abból azonban, hogy a hívek résztvesznek az eucharisztikus áldozatban, még nem következik,

81. hogy papi hatalommal bírnak. Feltétlenül szükséges, hogy ezt világosan megérttessétek a reátok bízottakkal. Vannak ugyanis ma olyanok, Tisztelendő Testvérek, akik visszatérnek rég elítélt tévtanokhoz, és azt tanítják, hogy az Újszövetségben a papi hatalom minden keresztény hívőt megillet; azt is állítják, hogy Jézusnak az utolsó vacsorán adott parancsa az egész Egyházra közvetlenül szállt át, hogy megcselekedjék azt, amit ő cselekedett, és csak később keletkezett a papi hierarchia. Ezért úgy vélekednek, hogy maga a nép bír papi hatalommal, és a pap csak a nép megbízásából cselekszik. Úgy képzelik tehát, hogy a szentmiseáldozat a szó szoros értelmében vett együtt-bemutatás (concelebratio) révén jön létre, és kívánatosabbnak vélik, hogy a pap a hívek seregével együtt „koncelebráljon”, semmint hogy külön mutassa be az áldozatot a nép jelenléte nélkül.

82. Fölösleges bővebben kifejteni, hogy ezek a csalárd tévtanok mennyire ellentmondanak mindazoknak az igazságoknak, amelyeket a korábbiakban már tárgyaltunk, amikor a papoknak a Krisztus titokzatos Testében elfoglalt helyéről volt szó. Csupán azt kívánjuk megismételni, hogy a pap kizárólag azért képviseli a népet, mert Jézus Krisztusnak, mint a tagok Fejének személyét jeleníti meg, ki önmagát áldozza fel érettük. A pap tehát úgy lép az oltár elé, mint Krisztus szolgája, aki kisebb Krisztusnál, de nagyobb a népnél. A nép viszont nem képviseli semmiképpen sem az isteni Megváltó személyét, nem is közvetítő önmaga és Isten között, tehát semminemű papi jogai nincsenek.

83. Mindezek kötelező hitigazságok. Ezzel szemben viszont mégis lehet más szempont szerint azt mondani, hogy a hívek is résztvesznek a szent

84. áldozat bemutatásában. Erről világosan szóltak már többen is Elődeink és az egyháztanítók közül. Halhatatlan emlékű III. Ince pápa ezeket mondja: „Nemcsak a papok mutatják be az áldozatot, hanem a hívek is valamennyien: mert ami kifejezetten végbemegy a papi hatalom parancsára, ugyanahhoz lélekben a hívek is csatlakoznak.” Ide illik Bellarmin Szent Róbert számos mondása közül is az egyik: „Az áldozatot elsősorban Jézus Krisztus személye ajánlja fel. A mi felajánlásunk, melyet az átváltoztatást követően teszünk, annak tanúságtétele, hogy az egész Egyház együtt érez Krisztus felajánlásával és vele egyesül a felajánlásban.”

85. A szentmise szertartásai és imádságai szintén világosan bizonyítják, hogy a hívek is résztvesznek a pappal együtt az áldozat bemutatásában. Így a kenyér és bor felajánlása után a pap a nép felé fordulva jelentőségteljesen mondja: „Imádkozzatok testvérek, hogy az én áldozatom és a tiétek elfogadható legyen a mindenható Atyaisten előtt.” A könyörgések, amelyek a szentmisében előfordulnak, többnyire többesszámban beszélnek, és ezekben nem egyszer kifejezésre jut a gondolat, hogy a nép is résztvesz e fenséges áldozatban, mint annak bemutatója. Így például ezeket a kifejezéseket találjuk: „Akikért neked bemutatjuk, vagy akik neked bemutatják. Szolgáidnak tehát és egyszersmind egész családodnak ezt az áldozatát, kérünk Urunk, fogadd megengesztelődötten . Mi a te szolgáid és egyszersmind a te szent néped is bemutatjuk magasztos Fölségednek saját ajándékaidból és adományaidból ezt a tiszta áldozatot, ezt a szent áldozatot, ezt a szeplőtelen áldozatot.”

86. Nincs is azon semmi csodálnivaló, hogy a keresztények ilyen méltóságban részesülnek. A keresztség révén ugyanis minden keresztény hívő Krisztusnak, a Főpapnak tagja lesz a titokzatos Testben, és eltörölhetetlen szentségi jegyet kap a lelkébe, mely őt az igazi Isten-tiszteletre teszi képessé; a maguk módja szerint tehát a keresztény hívek is részeseivé válnak Krisztus papságának.

87. A hittől megvilágított emberi értelem mindenkor arra törekedett az Egyházban, hogy amennyire lehetséges, az isteni dolgok mélyebb ismeretére jusson. Helyénvaló tehát, hogy a keresztény hívek alázattal azt kutassák: milyen értelemben mondja róluk a szentmise kánonja, hogy ők is résztvesznek a bemutatásban. Hogy e jámbor kérésnek eleget tegyünk, röviden összefoglaljuk itt a választ.

88. Mindenekelőtt van egy távolabbi magyarázata a dolognak: tudniillik, hogy a szent szertartásokon résztvevő hívősereg sok helyütt felváltva mondja imáit a pappal; néhol szokásban van ami régen gyakrabban előfordult –, hogy kenyeret és bort ajánlanak fel a papnak, hogy azt átváltoztassa Krisztus testévé és vérévé; vagy pedig alamizsnáikkal teszik lehetővé, hogy a pap bemutathassa érettük az áldozatot.

89. De van sokkal mélyebb oka is annak, hogy azt mondjuk: a hívek, és főleg a misén jelenlévő hívek, szintén bemutatják a szentmisét.

90. Előbb azonban szükséges, hogy a „bemutatás” szó értelmét pontosabban meghatározzuk, nehogy súlyos tévedésre adhassunk okot. Ugyanis magát azt a vérontás nélküli áldozatot, amelynél Krisztus az átváltoztatás szavai nyomán áldozatként megjelenik az oltáron, kizárólag a pap mutatja be, mégpedig mint Krisztus személyének megtestesítője, nem pedig, mint a nép képviselője. Mármost azonban a pap, amikor az isteni áldozatot az oltárra helyezi, a Szentháromság dicsőségére és az egész Anyaszentegyház javára mutatja azt be a mennyei Atyának. Ebben a szoros értelemben vett „bemutatásban” a hívek kettős módon vesznek részt: a pap keze által és a pappal egyesülve. Ily módon a hívek szentmise-„bemutatása” is belekapcsolódik az istentiszteletbe.

91. A hívek tehát először is a pap keze által mutatják be a szentmiseáldozatot. Ez abból következik, hogy amikor a pap Krisztus személyében jelenik meg, Krisztus, mint az összes tagok Feje mutatja be áldozatát; éppen ezért joggal lehet mondani azt is, hogy Krisztussal együtt az egész Anyaszentegyház bemutatja az áldozatot.
    Másodszor a hívek a pappal egyesülve mutatják be a szentmisét. Nem azért mondjuk ezt, mintha a hívek is ugyanolyan értékű liturgikus ténykedést végeznének, mint a pap, mert ez a ténykedés egyedül a papra tartozik; ellenben azért mondjuk, hogy vele együtt mutatják be a szentmisét, mert egyesítik imádásukat, könyörgésüket, engesztelésüket és hálaadásukat a pap imájával, sőt magának a Főpapnak imájával; azzal a szándékkal, hogy ugyanannak az áldozatbemutatásnak keretében a pap által végzett szertartás nyomán ezek az imák is az Atyaisten trónja elé szálljanak. A külső szertartás mindig a belső, lélekből fakadó istentisztelet megnyilatkozása. Az Újszövetség áldozata ezek szerint azt a lelkületet nyilatkoztatja meg, amellyel Krisztus, ővele és őáltala pedig titokzatos Testének minden egyes tagja dicsőíti és imádja az Istent.

92. Nagy örömünkre szolgált, hogy az újabb időkben, sokaknak beható liturgikus tanulmányai folytán, ez a tanítás elnyerte az őt megillető helyet. Ugyanakkor azonban fájdalommal kell látnunk azokat a túlzásokat és eltévelyedéseket, amelyek az Egyház igaz tanításaival nem egyeznek meg.

93. Némelyek ugyanis elítélőleg nyilatkoznak mindazokról a szentmiseáldozatokról, amelyeket magánosan, a nép részvétele nélkül mutatnak be, és azt mondják, hogy az ilyen szentmise letérést jelent a ősi bemutatási módtól. Vannak, akik azt állítják, hogy nem szabad a templomokban egyidejűleg több oltáron szentmisét bemutatni, mert ez megosztja a hívek közösségét és felbontja egységüket; sőt még olyanok is akadnak, akik továbbmenve azt állítják, hogy az áldozatbemutatásnak csak akkor van ereje és hatása, ha azt a nép is megerősíti és jóváhagyja.

94. Hiába akarnak ezzel kapcsolatban az oltáráldozat közösségi jellegére hivatkozni. Valahányszor ugyanis a pap megújítja azt, amit az utolsóvacsorán az isteni Üdvözítő tett, az áldozat valóságosan bekövetkezik. Ez az áldozat mindig és mindenhol, szükségszerűen és természetéből kifolyólag nyilvános és közösségi jelleggel bír: mivelhogy a bemutató pap Krisztusnak nevében, valamint a Krisztushoz, mint Főhöz tartozó híveknek nevében mutatja be Istennek az egész Anyaszentegyházért, élőkért és holtakért. A szentmisének mindenképpen közösségi jellege van: akár vannak jelen hívek, akár nem. Szívből kívánjuk, hogy bár minél többen lennének jelen és minél buzgóbban vennének részt azon. A szentmise érvényességéhez azonban semmiképpen sincs szükség arra, hogy a nép jóváhagyja azt, amit a pap cselekszik.

95. Habár a mondottakból világosan kitűnik, hogy a szentmisét akkor is Krisztus és az Egyház nevében mutatja be a pap, ha teljesen egyedül, ministráns nélkül misézik, és a közösségi jellegéből sem veszít emiatt semmit sem az áldozat; mégis, éppen e magasztos misztérium méltóságáért mi magunk is akarjuk és sürgetjük annak az egyházi előírásnak betartását, hogy a papok ne lépjenek az oltárhoz, ha nincs ministránsuk, aki nekik segédkezik és felel, a 813-ik kánon rendelkezésének megfelelően.

96. Még valamit kell tenniök a híveknek, ha azt akarják, hogy teljesen résztvegyenek a szentmise bemutatásában, midőn az isteni áldozatot felajánlják a mennyei Atyának: szükséges, hogy önmagukat is felajánlják áldozati ajándék gyanánt.

97. Ez az önfelajánlás nem korlátozódik a szentmise szigorúan vett liturgikus részére. Az apostolfejedelem ugyanis azt kívánja, hogy mint élőkövek, épüljünk fel Krisztusra lelki házzá, „szent papsággá, lelki áldozatok bemutatására, melyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által”. Szent Pál apostol pedig minden idők keresztényeihez fordul ezekkel a szavakkal: „Kérlek tehát benneteket, hogy adjátok testeteket élő, szent és az Istennek tetsző áldozatul – ez legyen a ti ésszerű istentiszteletetek.” Ha a hívek valóban oly ájtatosan és figyelemmel kapcsolódnak a szent szertartásba, hogy el lehet róluk mondani: „Kiknek hitét ismered és kiknek áldozatos lelkét tudod”, akkor csakugyan helyénvaló, hogy hitük buzgóbban megnyilvánuljon a szeretet cselekedetein keresztül, jámborságuk tüze élesztődjék, és mindannyian Isten dicsőségére áldozzák fel életüket, eltelvén a forró vággyal, hogy hasonlókká váljanak a kegyetlen kínokat szenvedő Jézushoz. Ily módon egyesülhetnek az örök Főpappal és őáltala, mint lelki áldozatot mutathatják be önmagukat.

98. Ugyanezt tanuljuk abból az intelemből is, amelyet a püspök mond a papszentelés alkalmával: „Ismerjétek meg azt, amit tesztek, utánozzátok magatokon azt, amivel foglalkoztok; ha az, amit bemutattok, az Úr halálának misztériuma, legyen gondotok arra, hogy a ti tagjaitok is meg haljanak a vétkek és bűnös hajlamok számára.” A liturgikus szent könyvek csaknem ugyanezekkel a szavakkal figyelmeztetik a híveket, kik az oltár körül vannak, hogy vegyenek részt a szent áldozatban: „Mutassák be ezen az oltáron az ártatlanság istentiszteletét, áldozzák fel a büszkeséget, öljék meg a haragot, fojtsák meg az érzékiséget és minden gonosz szenvedélyt; gerlice helyett a tisztaság áldozatát és galambok helyett az ártatlanság áldozatát mutassák be rajta.” Mikor tehát a szentmisén résztveszünk, olyan lelkülettel járuljunk oda, mely legyőz minden gonoszat és életre kelt mindent, ami a természetfeletti életet adja, hogy így, Jézus szeplőtelen áldozatával együtt mi is kedves áldozattá váljunk a mennyei Atya előtt.

99. A szent Liturgia előírásaival az Egyház éppen arra törekszik, hogy az oltáráldozat résztvevőiben, amennyire csak lehetséges, ápolja ezeket a szent érzelmeket. Ezt a célt szolgálják a szentírási olvasmányok, homiliák, szentbeszédek, az egész egyházi év a hittitkok megünneplésével, sőt még az egyházi ruhák és a szertartások külsőségei is, amelyeknek mind az a feladatuk, hogy „figyelmeztessenek bennünket ennek a nagy áldozatnak magasztosságára, és a hívek lelkét a vallás és áhítat e külső jelei által emlékeztessék azoknak az örök igazságoknak a szemléletére, amelyek a szentmiseáldozatban rejlenek”.

100. A liturgia valamennyi eleme tehát arra van hivatva, hogy lelkünkbe a kereszt misztériumán át belevésődjék az isteni Megváltó képe, amiként a nemzetek apostola mondja: „Krisztussal együtt a keresztre szegeztettem, élek pedig már nem én, hanem Krisztus él bennem.” Ezen az úton Krisztussal együtt mi is áldozattá válunk, hogy megdicsőítsük a mennyei Atyát.

101. A szentmiseáldozatot bemutató híveknek tehát elsősorban erre kell törekedniök. Ha ugyanis áll az, amit Szent Ágoston mond, hogy a mi misztériumunk, azaz az Úr Jézus, az Isten asztalára van helyezve, mint Fő és mint jele annak az egységnek, amely által mi is Krisztus teste vagyunk, és az ő testének tagjai, ha áll az, amit Bellarmin Szent Róbert hozzáfűz Szent Ágoston gondolatához, hogy tudniillik az oltáráldozat jelképezi azt az egyetemes áldozatot, amellyel Krisztus, a Főpap, az ő egész titokzatos Testét, vagyis az egész megváltott emberiséget felajánlja Istennek: akkor nem lehet annál szebbet és jobbat elgondolni, minthogy mi is áldozzuk fel magunkat a mennyei Atyának a Fővel együtt, ki érettünk szenvedett. Az oltáráldozat ugyanis – ismét csak Szent Ágoston gondolatával élve – azt bizonyítja az Egyház előtt, hogy ő saját maga is áldozattá lesz a felajánlott áldozati ajándékon keresztül.

102. Vegyék tehát észbe a keresztény hívek, mily nagy méltóságra emelte őket a szent keresztség vize, mely rájuk ömlött. Ne elégedjenek meg azzal, hogy csak általánosságban legyen meg bennük a szándék, úgy résztvenni a szentmisén, ahogyan az Egyház gyermekeihez illik, hanem igyekezzenek a szent Liturgia szellemében önként és szorosan összekapcsolódni az örök Főpappal és földi szolgájával. Különösen az átváltoztatás pillanatában egyesüljenek velük és ajánlják fel áldozatként önmagukat is; majd ismét azoknál az ünnepélyes szavaknál: „Őáltala, ővele és őbenne van neked, mindenható Atyaisten, a Szentlélekkel egyetemben, minden tisztelet és dicsőség mindörökkön örökké.” A nép feleli ezekre a szavakra az Ament. Ne mulasszuk el ekkor felajánlani a keresztre feszített isteni Fővel együtt aggodalmainkat, fájdalmainkat, gondjainkat, szenvedéseinket és szükségeinket.

103. Dicséretet érdemelnek tehát azok, akik a misszálét alkalmas kiadásban a hívek kezébe adják, attól a szándéktól vezérelve, hogy könnyebben és több lelki haszonnal vegyenek részt a szentmisén, és hogy a pappal együtt, az Egyház szavaival és gondolataival kapcsolódjanak a szent áldozatba. Úgyszintén dicséretre méltó az a törekvés, hogy a Liturgia külsőleg is olyan szent cselekménnyé váljék, amelyben az összes jelenlévők tevékenyen résztvesznek. Különféle úton-módon lehet ezt a résztvételt elérni: vagy úgy, hogy a nép a szertartások előírásainak megfelelően maga válaszol a papnak, vagy pedig a szentmise illető részéhez illő énekeket énekel, vagy pedig ezt a két módot egybeköti; lehet oly módon is, hogy az ünnepélyes szentmisében énekelve válaszol a papnak és a többi liturgikus éneket is közösen végzi.

104. A szentmise hallgatásnak ezek a módjai azonban csak akkor dicsérendők és ajánlhatók, ha teljesen összhangban vannak az Egyház és a szent szertartások előírásaival. Az a legfőbb céljuk, hogy növeljék a hívek buzgóságát, és Krisztussal és az ő tisztelendő szolgájával való kapcsolatukat, valamint, hogy fölkeltsék mindenkiben azokat az érzéseket és gerjedelmeket, amelyekkel a lélek az Újszövetség Főpapjához lesz hasonlóbbá. Mindazonáltal – habár külsőleg is jelképezik azt a tényt, hogy az áldozat a maga természetéből kifolyólag Isten és az emberek közti Közvetítőnek a műve, és így Krisztus egész misztikus Testének is a műve – még sincs okvetlenül szükség a hívek résztvételének említett módjára ahhoz, hogy az áldozat nyilvános és egyetemes jellege megvalósuljon. Ezenkívül azt is meg kell jegyeznünk, hogy a szentmisének az a módja, amikor a hívek fölváltva imádkoznak a pappal, semmiképpen sem ér nyomába az ünnepélyes szentmise fölségének, még akkor sem, ha az utóbbin kizárólag a papság van jelen. Az ünnepélyes szentmisének a szertartások magasztossága egészen különleges méltóságot kölcsönöz; amely azonban még fényesebbé és jelentősebbé válik akkor, ha a hívek is sokan és ájtatosan vesznek részt rajta, miként az Egyház látni szeretné.

105. Meg kell itt állapítanunk, hogy eltérnek az igazság és az ésszerűség útjáról azok, akik tévesen úgy képzelik, hogy ezeknek a külső körülményeknek oly nagy jelentőségük van, hogy nélkülük a szent cselekmény nem érheti el rendeltetési célját.

106. Sokan vannak ugyanis a keresztény hívek körében, akik nem képesek a misszálét forgatni, még akkor sem, ha az a saját nyelvükre van lefordítva. Arra sem képes mindenki, hogy helyesen megértse az összes szertartásokat és liturgikus imaformákat. Az emberek felfogóképessége, értelme és hajlamai annyira különbözők, hogy nem mindenkit tudnak ugyanazok az imák, énekek és cselekmények egyformán megindítani. Más és más az egyes emberek szükséglete, lelki igénye és kívánsága, sőt még egy-egy emberben is megváltozik sokszor az idők folyamán. Csak nem mondhatná valaki, az említett téves vélekedéstől vezérelve, hogy a keresztényeknek ez a nagy tömege nem tud résztvenni a szentmiseáldozaton és nem részesülhet annak gyümölcseiben? Nagyonis részt tudnak venni ők is, csak éppen másképpen; oly módon, ami nekik könnyebb: például úgy, hogy az Úr Jézus életéről elmélkednek, vagy pedig más ájtatossági gyakorlatokat végeznek és más imákat mondanak, amelyek külső formájukat tekintve talán különböznek a szent szertartás imáitól, de természetüknél fogva mégis összefüggnek azokkal.

107. Felhívjuk ezért figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, hogy saját egyházmegyétekben, illetve a joghatóságotok alá eső egyházi területen ellenőrizzétek, hogyan történik a nép résztvétele a liturgikus cselekményeken, és rendezzétek ezeket a kérdéseket azoknak a szabályoknak megfelelően, amelyeket a misekönyv megállapít, és amelyeket a Rítuskongregáció és az egyházi törvénykönyv előír. Minden az előírások szerint és méltósággal folyjék, és senkinek, papnak se legyen szabad a templomokat a saját tetszése szerint kísérletezésekre felhasználnia. Éppen ezért az az óhajtásunk, hogy miként minden egyházmegyében van már egyházművészeti és egyházzenei Tanács, ugyanúgy létesüljön egy olyan Tanács, amelynek célja a liturgikus apostolság terjesztése, hogy ilymódon, a ti gondos ellenőrzésetek mellett, minden az apostoli Szentszék előírásainak megfelelően történjék.

108. A szerzetesi közösségek tartsák meg lelkiismeretesen mindazt, amit ezekre a kérdésekre vonatkozóan a saját szabályzatuk előír. Semmiféle új dolgot ne hozzanak szokásba mindaddig, amíg azokat a rendi elöljárók jóvá nem hagyták.

109. A legfontosabb tehát az, hogy ha mások is a formák és a körülmények, amelyekkel a nép résztvesz az oltáráldozatban és a többi liturgikus ténykedésben, mégis minden azt a célt szolgálja, hogy minél szorosabb kötelék fűzze a jelenlevőket az isteni Megváltóhoz, életszentségük napról-napra növekedjék és a mennyei Atya napról-napra jobban megdicsőíttessék.

110. A fenséges oltáráldozat azzal fejeződik be, hogy a mennyei kenyérben részesülünk. Mint azonban mindenki tudja; az áldozat teljességéhez csupán az kell, hogy a pap áldozzék, nem pedig a nép is, habár a legnagyobb mértékben kívánatos, hogy a hívek is szentáldozáshoz járuljanak.

111. Helyénvaló, hogy megismételjük itt azt a magyarázatot, amelyet elődünk, XIV. Benedek fűzött a trienti szent zsinat döntéseihez: „Mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy senkinek sem juthat eszébe azt gondolni, hogy a magánmisék, amelyekben csak a pap áldozik, elveszítik az Úr vérontás nélküli áldozatának teljes és tökéletes jellegét és emiatt meg nem engedettek. Jól tudják a hívek, vagy legalábbis könnyen fel lehet őket világosítani arról, hogy a trienti szent zsinat az Egyház állandó hagyományos tanítása alapján, elítélte Luthernek ezt az új, ellentétes és hamis nézetét.” „Ha valaki azt mondaná, hogy azok a misék, amelyeken csak a pap áldozik, meg nem engedhetők és ezért megszüntetendők, legyen kiközösítve.”

112. Tévednek tehát azok, akik nem akarnak szentmisét bemutatni, csak akkor, ha azon a nép is a szentáldozáshoz járul; és még inkább tévednek azok, akik azt hiszik, hogy feltétlenül szükséges a híveknek a pappal együtt megáldozniuk, és akik azt állítják, hogy a szentmise nemcsak áldozat, hanem áldozat is és a közösség testvéri lakomája is, és ezért a közös szentáldozást úgy tekintik, mint az egész cselekmény csúcspontját.

113. Ezért újra és újra emlékeztetnünk kell arra, hogy a szentmise a saját belső természeténél fogva vérontásnélküli áldozata az isteni Áldozatnak, és ez az áldozat, amelyet ő a mennyei Atyának bemutat, abban áll, hogy misztikus szétválasztás következik be a szent színek alatt. A szentáldozás teljessé teszi az oltáráldozatot és részesít benne, éppen ezért az áldozat-bemutató esetében feltétlenül szükséges, de a híveknek csupán nagyon ajánlható.

114. Az Anyaszentegyház, mint az igazság tanítómestere, mindenképen megvédelmezi a katolikus hit tanításait; ugyanakkor azonban, mint gyermekeinek gondos édesanyja, kifejezetten buzdítja őket, hogy vallásunknak ezt a nagy kincsét gondos előkészülettel és gyakran vegyék magukhoz.

115. Mindenekelőtt azt kívánja az Egyház, hogy a keresztény hívek legalább lelkiáldozást végezzenek olyankor, amikor ténylegesen nem tudnak a szentáldozáshoz járulni; keltsék fel magukban a hit érzelmeit, bízzák rá magukat alázatos lélekkel az isteni Üdvözítő akaratára, és igyekezzenek minél tökéletesebb szeretetben vele egyesülni.

116. Mindez azonban nem elég. Minthogy ugyanis az angyali kenyér vétele által szentségi módon is részeseivé leszünk az áldozatnak, az Anyaszentegyház avégből, hogy „a megváltás gyümölcsét magunkon mindenkor tapasztalhassuk”, megismétli gyermekei előtt az Úr Jézus felszólítását: „Vegyétek és egyétek. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Ez okból a trienti szent zsinat mintegy visszhangozza Jézusnak és az ő ártatlan jegyesének óhaját, amikor azt tanácsolja, „hogy az egyes miséken a jelenlevő hívek ne csak lelkileg, de szentségi módon is megáldozzanak, hogy a szent áldozat gyümölcse bőségesebb legyen számukra”. Sőt halhatatlan emlékű elődünk, XIV. Benedek, attól a szándéktól vezérelve, hogy a keresztény hívek jobban megértsék, hogy résztvesznek az áldozatban akkor, amikor szentáldozáshoz is járulnak, dicsérettel illeti azok jámborságát, akik nemcsak akármilyen módon akarnak áldozni, hanem olyan szentostyát kívánnak, amelyet ugyanabban a szentmisében konszekráltak – bár ő maga is kifejti, hogy azok is igazán és valóságosan részesülnek az áldozatban, akik korábbi misében konszekrált ostyával áldoznak. Így ír ugyanis: „Igaz, hogy ugyanabban az áldozatban részesülnek nemcsak azok, akik az akkor konszekrált ostyát veszik magukhoz, hanem azok is, akik a szentségházban megőrzött ostyákkal áldoznak; az Egyház azonban mégsem tiltotta el soha, és ma sem tiltja, hogy a pap eleget tegyen a misehallgatók jogos és jámbor kívánságának, akik ugyanannak az áldozatnak kenyeréből akarnak részesülni, amelyik áldozaton résztvesznek; sőt ezt az eljárást helyesli az Egyház, és kívánja, hogy folytassák, azt a papot pedig megrója, akinek hibájából vagy hanyagságából a híveknek nem nyílik alkalmuk ily módon részesülni az áldozatban.”

117. Bár adná az Isten, hogy az Egyháznak ezt a szeretettel teljes meghívását mindenki készségesen elfogadja; bár adná Isten, hogy a hívek, ha lehet, mindennap, és nem csak lelkileg, de szentségileg is magukhoz vegyék a szentáldozásban Jézus Krisztus szent testét, amelyet mindnyájunkért felajánl a mennyei Atyának. Keltsétek fel a reátok bízottak lelkében ezt az epedő és szinte telhetetlen éhséget Jézus Krisztus után, Tisztelendő Testvérek; vezessétek az oltár elé tömegesen a gyermekeket és ifjakat, hogy felajánlják az isteni Megváltónak önmagukat, ártatlanságukat, tettrekészségüket; vezessétek az oltárhoz a házastársakat, hogy a szentáldozásból erőt merítsenek, és a reájuk bízott gyermekeket Jézus szellemében és szeretetében nevelhessék; vezessétek az áldoztató oltárhoz a munkásokat, hogy magukhoz vehessék azt a táplálékot, mely megújítja erejüket, és előkészíti munkájuk égi jutalmát; minden rendű és rangú embert hívjatok be és „kényszerítsétek” bejönni, mert ez az élet kenyere, amelyre mindnyájan rászorulunk. Jézus Krisztus Egyházának ez a kenyér az az egyedüli kincse, amellyel ki tudja elégíteni kívánságainkat és vágyainkat, amellyel bennünket egybeforraszt Krisztussal, és amely által „egy testté” leszünk, és testvéri kapcsolat létesül közöttünk, kik ugyanahhoz az asztalhoz járulunk, ugyanabból a kenyérből törünk, és a halhatatlanság orvosságát vesszük magunkhoz.

118. Nagyon helyeselhető, amit egyébként a Liturgia is kíván, hogy a hívek is akkor járuljanak a szentáldozáshoz, amikor a pap megáldozott; úgyszintén, mint írtuk, dicsérendők azok is, akik ugyanannak a szentmisének konszekrált ostyáiból áldoznak, amelyik szentmisén résztvesznek. Így valóban elmondhatjuk, „hogy ahányan csak résztveszünk az oltár áldozatában, és Fiadnak szentséges testét és vérét magunkhoz vesszük, minden mennyei áldással és kegyelemmel elteljünk”.

119. Mégis, igen gyakran vannak olyan okok, amelyek jogosulttá teszik, hogy a szentmise előtt vagy után is lehessen áldozni, és jogosulttá teszik azt is, hogy a pap a szentmisében ne azokkal az ostyákkal áldoztasson, amelyeket akkor konszekrált, hanem a régebbről eltett szentostyákkal. Mint már fentebb hangsúlyoztuk, a nép ebben az esetben is teljes mértékig részesül a szentáldozatban, és így sokszor könnyebben van alkalma a szentáldozáshoz járulni. Ha azonban az Egyház, anyai engedékenységében, ilyen messze megy is gyermekei lelki szükségleteinek kielégítésében, ez senkit se bátorítson fel arra, hogy könnyen túltegye magát a szent Liturgia kívánságain. Ha nincs rá elégséges ok, hogy valaki másként cselekedjék, meg kell tenni mindazt, ami által a titokzatos Test egysége az oltár előtt jobban megnyilvánul.

120. Amikor a szentmise liturgikus része véget ér, az, aki szentáldozáshoz járult, nem mentesül a hálaadás kötelessége alól; sőt nagyon is helyénvaló, hogy aki az Oltáriszentséget magához vette, a szertartások befejeztével összeszedetten és az isteni Mesterrel egyesülve, vele, amennyire a körülmények engedik, édesen és üdvösen elbeszélgessen. Eltérnek tehát az igazság útjától azok, akik inkább a szavakba, mint a lényegbe kapaszkodva azt állítják, hogy a szentmise után nem szükséges már folytatni a hálaadást, mégpedig azért nem, mert az egész szentmise önmagában is már hálaadás, ezenfelül pedig azért sem, mert a hálaadás már mindenkinek a magánájtatossága volna, és ezért nem szolgál az egész közösség javára.

121. Éppen ellenkezőleg, magának az Oltáriszentségnek természete követeli, hogy aki magához veszi az a keresztény megszentelődés gyümölcseit teremje. A közösség nyilvános együttesét valóban elbocsátják a mise végén, azonban azoknak, akik Krisztussal egyesültek, nem szabad abbahagyniok lelkükben a dicséret énekét: „Hálát adván mindenkor mindenért a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében az Istennek és az Atyának.” A szentmise liturgiája is figyelmeztet erre minket, amikor így imádkoztat: „Add meg, kérünk, hogy a hálaadásban mindenkor kitartsunk”, „és a te dicséretedből soha ki ne fogyjunk”. Ha tehát a hálaadásban mindig ki kell tartani, és az istendicséretből soha ki nem szabad fogyni, ki vethetné akkor az Egyház szemére, és ki merné helyteleníteni, ha papjainak és híveinek a szentáldozás utánra előírja, hogy legalább rövid ideig beszélgessenek el az isteni Üdvözítővel; ki merné kifogásolni, hogy éppen a liturgikus szentkönyvekbe búcsúkkal is ellátott imákat szőtt be előkészületül a szentmisére és a szentáldozásra, és hálaadásul a szent áldozat bemutatása után?
    A szent Liturgiától teljesen távol áll, hogy az egyes keresztények belső érzéseit elfojtsa, sőt inkább éleszti és serkenti ezeket a gondolatokat, amelyek által Jézushoz leszünk hasonlókká, és általa a mennyei Atyához jutunk. Tehát maga a szent Liturgia kívánja, hogy mindazok, akik a szentáldozáshoz járultak, hálát adjanak Istennek. Az isteni Üdvözítő ugyanis örül annak, ha minket imádkozni hall, szívesen elbeszélget velünk, és menedéket nyújt nekünk szentséges Szívében.

122. A hálaadás, mely mindenkinek saját lelkéből fakad, feltétlenül szükséges ahhoz, hogy bőségesebben elnyerhessük az Oltáriszentségből kiáradó kegyelmeket, és hogy ezeket képességünk szerint másokra is kiárasszuk, és így az Úr Jézus minden ember lelkében uralkodhassék.

123. Hogy is ne dicsérnők azokat, Tisztelendő Testvérek, akik szentáldozás után, amikor a hívek közösségét már elbocsátották, bensőséges egyesülésben időznek az isteni Megváltóval? Vele maradnak, nemcsak, hogy élvezzék édességét, hanem azért is, hogy neki szívből hálát adjanak, és főleg, hogy tőle erőt kérjenek kivetni lelkükből mindent, ami útjában áll a szentség hatásának, és megtenni a maguk részéről mindent, ami a jelenlevő Jézus lélekformáló munkáját elősegíti. Csak tegyenek is így, és próbálják megvalósítani a jófeltételeket, gyakorolják a keresztény erényeket, és használják fel saját lelkük javára az elnyert kegyelmeket. A „Krisztus követése” arany könyvecskének szerzője kétségtelenül a liturgia szellemében és előírásai szerint beszél, amikor ezt ajánlja azoknak, akik áldozni voltak: „Maradj a csöndben és gyönyörködjél Istenedben: az van tenálad, akit az egész világ nem képes befogadni.” ?
    Igyekezzünk tehát Krisztussal egyesülve mintegy elmerülni az ő szentséges lelkébe; egyesüljünk ővele, hogy mi is részesei legyünk annak a végtelenül kedves hódolatnak, amelyet ő a legfölségesebb Szentháromságnak bemutat, és annak a hálaadásnak, amelyet az éggel és földdel egyesülve zeng a mennyei Atyának, amint az Írás mondja: „Áldjátok az Urat az Úrnak művei mindnyájan.” Ez a pillanat, amikor Jézussal egyesültünk, a legalkalmasabb arra, hogy Krisztus nevében égi segítséget kérjünk, és azt el is nyerjük. Ez az a pillanat, amikor leginkább vagyunk bemutatói és felajánlói az áldozatnak, amikor elmondhatjuk: „Tégy minket is tökéletes örök áldozatoddá!”

124. Az isteni Megváltó állandóan, kedvesen hív minket: „Maradjatok bennem.” Az Oltáriszentség vétele által valóban Krisztus van bennünk, és mi Krisztusban, és amiként Krisztus bennünk él és munkálkodik, ugyanúgy kell nekünk is Krisztusban élnünk és munkálkodnunk.

125. A legméltóságosabb Oltáriszentségben, mint mindnyájan tudjuk, „igazán, valóságosan és lényege_ szerint jelen van a mi Urunk Jézus Krisztusnak teste és vére, lelkével és istenségével együtt”. Érthető tehát, hogy az Egyház kezdettől fogva imádta Krisztus testét a kenyér színe alatt, miként ez kitűnik magukból a szentmise szertartásaiból is, amelyek a bemutató pap számára előírják, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget térdhajtással, vagy mély meghajlással imádja.

126. A szent zsinatok tanítása szerint az Egyház alapításáig visszanyúló hagyomány, hogy „ugyanazzal az imádással imádjuk a megtestesült Igét és az ő testét”. Szent Ágoston pedig hangsúlyozza: „Senki sem eszik ebből a kenyérből, mielőtt nem imádta volna”, és hozzáteszi, hogy nemcsak nem vétkezünk, ha imádjuk, de akkor vétkezünk, ha nem imádjuk.

127. Ezen igazságok alapján keletkezett az Egyházban az Oltáriszentség kultusza, mely lassacskán tovább fejlődött. Az a gyakorlat, amellyel a betegek és életveszélyben lévők számára a szentmisén kívül is megőrizték a szent színeket, megteremtette azt a dicséretes szokást, hogy a templomokban elhelyezett szentséget is imádták. A szentségimádás valóban és teljesen jogosult. Az Oltáriszentség ugyanis áldozat is és szentség is, abban azonban különbözik a többi szentségektől, hogy míg azok csak kegyelmet adnak, addig ez magát a kegyelemnek Szerzőjét tartalmazza. Midőn tehát az Egyház megparancsolja nekünk, hogy Krisztust a szentségi fátyol mögött is imádjuk, őtőle égi és földi javakat kérjünk, amelyekre mindig rászorulunk – akkor ezzel az Egyház kinyilvánítja élő hitét, amellyel hiszi és vallja, hogy isteni Jegyese jelen van a fátyol mögött, ezért kinyilvánítja iránta való háláját, és boldogan élvezi közelségét.

128. Ez a szentségi kultusz az idők folyamán új és új alakot öltött, egyre szebb lett és áldásosabb. Így például szokásba jöttek az ájtatos és mindennapi szentséglátogatások, a szentségi áldások szertartásai, külső ünnepségek a városok és falvak utcáin, főleg az eucharisztikus kongresszusok alkalmával, nemkülönben a nyilvános szentségimádások. Ezek a nyilvános szentségimádások néha csak rövidebb ideig tartanak, de máskor egész vagy több óra hosszat, vagy 40 óráig; egyes helyeken az egész esztendő során tart a szentségimádás, mindig más és más templomban; vannak azután szerzetesházak, amelyekben örökimádás folyik, és ebben a hódolatban sokszor a hívek is résztvesznek.

129. Ezek az ájtatossági gyakorlatok csodálatosan megnövelték a küzdő Egyház hitét és természetfölöttiségét, és ily módon mintegy földi visszhangjává lettek a dicsőséges Egyház himnuszának, amellyel mindörökké dicséri az Istent és a Bárányt, „aki megöletett”. Ezért azután ezeket az ájtatossági formákat, amelyek idővel az egész földkerekséget meghódították, az Egyház nemcsak jóváhagyta, de mintegy sajátjává tette és tekintélyével szentesítette. Mindezek a szent Liturgia ihletéséből születtek, és ezért, ha azzal a fénnyel, hittel és áhítattal mennek végbe, amelyet a szertartások megkívánnak, kétségkívül nagy mértékben hozzájárulnak a liturgikus élethez.

130. Nem lehet azt mondani, hogy az Oltáriszentség kultusza helytelen módon összekeveri a történelmi Krisztust, ki egykor a földön élt, a szentségi Krisztust és azt a megdicsőült Krisztust, ki az égből osztogatja kegyelmeit. Sőt ellenkezőleg: a hívek ily módon éppen az Egyháznak arról a hitéről tesznek ünnepélyes tanúbizonyságot, hogy ugyanaz a megtestesült Ige, Szűz Mária fia, ki érettünk a keresztfán meghalt, a szentségi színek alatt rejtőzik és egyúttal az égben uralkodik. Ezért mondja Aranyszájú Szent János: „Midőn Krisztus testét látod magad előtt, mondd magadban: őneki köszönhetem, hogy nem vagyok többé por és hamu, nem vagyok rabszolga, hanem szabad; őmiatta remélem, hogy a mennyországba jutok egykor és elnyerem érdemeim jutalmát, az örök életet, az angyalok társaságát, Krisztus életközösségét; ezt a testet szegekkel általverték, korbácsokkal megszaggatták, de a halál mégsem győzte le; ez az a test, amelyet vér borított, amelyet a lándzsa átjárt és amelyből a vér és víz üdvözítő forrásai fakadtak; végtelen szeretetében ezt a testet adta nekünk, hogy vegyük és együk.”

131. Különös módon dicsérni lehet azt a szokást, hogy a hívek számos ájtatossági gyakorlata a szentségi áldás szertartásával fejeződik be. Jó és áldásos dolog az, amikor a pap a térdre hullott hívek feje fölé, az ég felé emeli az angyalok Kenyerét, és miközben a kereszt jelét írja le vele, arra kéri az égi Atyát, hogy tekintsen kegyes szemmel Fiára, ki értünk való szeretetből a kereszthalált vállalta, és őmiatta és őáltala, ki Üdvözítőnk és testvérünk akart lenni; árassza ki áldását azokra, akiket megmosott a Bárány vére.

132. Ügyeljetek Tisztelendő Testvérek szokott gondosságotokkal; hogy minél többet nyitva legyenek a hívek számára a templomok, amelyeket a keresztény hit és kegyelet az évszázadok folyamán emelt, az Isten örök dicsőségére és az eucharisztikus színek alatt rejtőző Megváltónak méltó otthonául. Járuljanak minél többen ezekbe a templomokba, hogy ott, az Üdvözítő lábaihoz borulva, meghallják az ő édes hívását: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, kik fáradoztok és terhelve vagytok, és én megenyhítlek titeket.” Legyenek a templomok valóban Isten házai, amelyekben mindenki, „aki jótéteményeidet kérve belép, minden könyörgése teljesülésének örvendhessen”, és mennyei vigasztalásban részesülhessen.

133. Csak így érhető el, hogy az emberiség nagy családja végre megbéküljön, és egy szívvel-lélekkel énekelje a remény és a szeretet énekét: „Kegyes pásztor, igaz étek – édes Jézus, kérünk téged – te legeltesd, védd a néped – te mutasd meg kegyességed – fönn az élők közepette.”