134. Az az eszményi keresztény életstílus, amikor valaki állandó és szoros kapcsolatban él az Úristennel. Éppen ezért az az istentisztelet, amelyet az Egyház ad a Mindenhatónak, és amelynek középpontjában az Oltáriszentség és a többi szentségek állanak, úgy van elrendezve, hogy a szent zsolozsma révén a nap minden óráját, a heteket és az egész évet felöleli. Nincs az emberiség életének olyan kora és körülménye, amelyre ez az istentisztelet ki ne terjedne.

135. Az Egyház minden időben lelkiismeretesen engedelmeskedett az isteni Mester szavainak: „Mindenkor imádkozni kell és soha bele nem fáradni.” Ezeknek a szavaknak szellemében szünet nélkül imádkozik és a nemzetek apostolának szavaival int minket: „Őáltala (Jézus által) mutatjuk be Istennek mindig a hála áldozatát.”

136. A legrégibb időben csak bizonyos napokon és bizonyos órákban végeztek nyilvános és közös imádságot, amikor mindnyájan együtt fordultak az Úristenhez. De nemcsak a gyülekezetekben, hanem a magánházakban is sokat imádkoztak, néha a szomszédokkal és barátokkal együtt. Később azután a keresztény világ különböző részein szokásba jött, hogy meghatározott időket fordítottak az imádságra, mint például a nap utolsó óráját, amikor már besötétedik és lámpást gyújtanak, vagy pedig az első óráját, amikor az éjszaka immár a végéhez közeledik, a kakas megszólalt és a hajnalcsillag felragyogott. A Szentírás is utal a napnak olyan időszakaira, amelyek különösen alkalmasak az imádságra, vagy pedig a zsidó nép hagyományaiból és mindennapos szokásaiból származtak át. Az Apostolok Cselekedetei szerint az Úr Jézus tanítványai együtt imádkoztak a „nap harmadik órájában”, amikor „eltelének valamennyien a Szentlélekkel”. Az apostolfejedelem, mielőtt az étkezéshez fogott volna, „felment a háztetőre imádkozni a hatodik óra körül”. Péter és János „fölmentek a templomba a kilencórai imádság idején”. Pál és Szilás pedig „éjféltájban imádkozván dicsérik vala az Istent”.

137. Az idők folyamán ezek a különféle imádságok tökéletesedtek, főleg a szerzeteseknek és a vezeklő élet követőinek hatása alatt, míg később az Egyház tekintélye lassacskán bevette a szent Liturgiába.

138. A szent zsolozsma, azaz „isteni szolgálat” (Divinum Officium) Jézus Krisztus titokzatos Testének imája, amelyet az Egyház minden keresztény hivő nevében és mindannyiuk javára mutat be Istennek, mivel a papok és az Egyház többi olyan szolgái és szerzetesközösségei végzik, akik erre a feladatra hivatalos megbízást kaptak.

139. Hogy ennek az istendicséretnek milyennek kell lennie, kitűnik azokból a szavakból, amelyeket az Egyház a szent zsolozsma végzése előtt tanácsol: tudniillik, hogy „méltón, figyelmesen és ájtatosan” végezzük.

140. Az isteni Ige, midőn emberi természetet öltött, e földi számkivetés honába is elültette azt az istendicséretet, amelytől örök időkre visszhangzik a mennyország. Önmagával egyesíti az egész emberiséget, és társaivá teszi ennek az isteni hálaéneknek zengésében. „Nem tudjuk, miképp kell imádkoznunk” – valljuk mi is alázatosan – „de maga a Lélek jár közben értünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal”. Krisztus maga is imádkozik mibennünk az ő Lelke által az Atyához. „Ennél nagyobb ajándékot már nem adhatott Isten az embereknek. Jézus imádkozik értünk, mint Főpapunk; imádkozik bennünk, mint Fejünk; imádjuk mi is őt, mint Istenünket. Ismerjük föl tehát őbenne a mi szavunkat és mibennünk az ő szavát. Imádjuk őt, mint Istent; ő imádkozik értünk, mint szolga; ott Teremtőként látjuk, itt viszont teremtményként, amennyiben változékony teremtmény alakját vette magára a Változhatatlan, és ezzel önmagával egy emberré, Fejjé és testté téve minket.”

141. Az Egyház imájának ezt a kiváló méltóságát megilletődött lélekkel kell szemlélnünk. Mivel pedig ajkunk azokat a szövegeket zengi, amelyeket a Szentlélek sugalmazott, és amelyek Isten mérhetetlen tökéletességét hirdetik, illő, hogy ezeket a szavakat lelkünk belső érzései is kísérjék. Tegyük sajátunkká ugyanazt a lelkületet, amellyel az Egyház emelkedik az égi magasságokig, imádja a Szentháromságot és a dicséret és hála hódolatát mutatja be előtte: „Úgy végezzük a . zsolozsmát, hogy lelkünk is összhangban legyen szavunkkal.” Tehát nem a zsolozsma elmondásán, illetve éneklésén van a legfőbb hangsúly, habár ez is legyen zeneileg művészies és történjék az előírásoknak megfelelően. A lényeg azonban a zsolozsmának nem azon a részén van, amely csak a fülnek szól, hanem a lelkületen, amellyel Istenhez emelkedünk, és amellyel neki ajánljuk magunkat és minden cselekedetünket, Jézus Krisztussal egyesülve.

142. Legfőképpen ettől a lelkülettől függ ezeknek az imáknak a hatékonysága. Éppen azért, valahányszor nem magához a megtestesült Igéhez intézzük fohászainkat, ezt a befejezést használjuk: „a mi Urunk Jézus Krisztus által”, ki dicsőséges sebeit mutatja fel a mennyei Atyának, hogy közbenjárjon értünk, „mert mindenkor él, hogy értünk közbenjárjon”.

143. Mint tudjuk, a szent zsolozsma legnagyobb részét a zsoltárok alkotják. Felölelik, megszentelik és felékesítik az egész napot. Cassiodorus szépen írja a saját korában használatban lévő zsoltárkönyvről: „Ezek a zsoltárok hajnali örömujjongásukkal biztosítják, hogy jól kezdődjék a nap, áldásossá teszik a nap első óráját, megszentelik a harmadikat, boldoggá teszik a hatodikat a kenyértöréssel, a kilencedik órában jelzik a böjt megszűnését, bezárják a napot, és amikor eljön az éjszaka, megóvják lelkünket attól, hogy sötétség boruljon reánk.”

144. Emlékezetünkbe idézik a zsoltárok azokat a félelmetes és édességes igazságokat, amelyeket Isten a választott népnek kinyilatkoztatott; Sugározzák a megígért Szabadítóba vetett reményt, amelyet egykor a magánházakban és a templomban egyaránt zengve hirdettek; gyönyörű fényt vetnek már előre is Jézus Krisztus eljövendő dicsőségére és örök hatalmára; előre hirdetik eljövetelét e földi számkivetés honába, hirdetik alázatosságát, királyi és papi méltóságát, értünk vállalt áldozatos életét és megváltó halálát. Kifejezik a mi lelkünk érzelmeit is: örömünket, bánatunkat, reményünket, félelmünket, Istenbe vetett bizalmunkat és szeretetünket, valamint titokzatos felemeltetésünket Isten lakhelyéhez.

145. „A zsoltár a nép megáldása, Isten dicsérete, a hívek hódolata, mindenek lelkesedése, az egész világ beszéde, az Egyház szava, a hit szépen zengő megvallása, a tekintély elismerése, a szabadság öröme, a lelkesedés hangja, az ujjongás diadalkiáltása.”

146. Régebben a hívek is inkább résztvettek még ezeken az órákhoz kötött imákon, de az idők folyamán ez kiment a szokásból. Ma már, mint mondottuk, ezeknek az imáknak elvégzése csak a papságot kötelezi és egyes szerzetesi közösségeket. A híveket ezen a téren semminemű kötelezettség nem terheli; mégis nagyon helyeselhető, ha tevékenyen, imájukkal és énekükkel, résztvesznek azokon a vecsernyéken (Vespertinae laudes), amelyeket az ünnepek délutánjain szoktak tartani a saját plébániájukon. Nagyon kérünk benneteket és a ti híveiteket, Tisztelendő Testvérek, hogy ezt a szép szokást ne engedjétek feledésbe menni, és ha valahol már nem volna gyakorlatban, ott ismét valósítsátok meg. Mégpedig valósuljon meg oly módon, hogy ne csak szépen és méltóságteljesen menjen végbe, hanem a hívek buzgóságát is növelje, mert így sokkal több lelki haszon származik belőle.
    Az ünnepnapokat különösképpen meg kell szentelni, elsősorban a vasárnapokat, amelyeket az apostolok a Szentlélek vezetése alatt a régi szombatnapok ünnepe helyére állítottak. Ha már a zsidóknak is így szólt a parancs: „Hat napon dolgozzatok, a hetediken szombat van, szent nyugalom az Úr tiszteletére: mindaz, aki munkát végez azon a napon, halállal lakoljon”, hogyan is ne kellene félniök a keresztényeknek a lelki haláltól, ha az ünnepeken is köznapi munkát végeznek, és ezeknek a napoknak nyugalmát nem a lelküknek, nem Istennek szentelik, hanem a világias élvezeteknek, minden gátlás nélkül? A vasárnapokat és a többi ünnepeket oly dolgokkal kell megünnepelni, amelyek Istennek adnak tiszteletet és a lelket értékesen felüdítik. Igaz, hogy az Egyház szigorúan véve csak azt parancsolja, hogy a köznapi munkáktól kell a híveknek tartózkodniok és szentmisét hallgatniok, az esti ájtatosságokra vonatkozóan viszont nincs előírása a hívek számára; ez azonban nem jelenti, hogy az ilyesmit az Egyház nagyonis ne óhajtaná és kívánná. Ezt kívánja a lelkek szükséglete is, hiszen mindenki rászorul arra, hogy Istent engesztelje és kegyelmét kérje. .
    Nagy fájdalom tölti el lelkünket, midőn azt kell látnunk, hogy az emberek manapság hogyan töltik az ünnepnapok délutánjait: színházakat és sportversenyeket tömegesen keresnek fel, míg a templomokat alig látogatják. Pedig úgy illenék, hogy minden hívő elmenjen délután is a templomba, ott tanítást kapjon a katolikus hitigazságokról, Isten dicséretét zengje, szentségi áldásban részesüljön papjaitól, és az élet nehézségeihez égi segítséget nyerjen. Igyekezzenek valamennyien megtanulni azokat az imákat, amelyeket a vecsernye alkalmával énekelni szoktak, és próbálják azokat meg is érteni; akkor majd saját magukon is megtapasztalják azt, amit Szent Ágoston érzett, és amiről így ír: „Mennyi könnyem elfolyt akkor a himnuszok és zsoltárok éneklése közben! Mélyen meghatottak az Egyház édesen csengő énekei. Beözönlöttek a hangok fülembe, szívemre rászállt az igazság harmata, kigyulladtak bennem a jámbor érzések, megeredtek könnyeim, és e könnyek igen jól estek nekem.”

147. A szentmiseáldozat bemutatásának és a szent zsolozsmának középpontjában az egész esztendőn keresztül főként Jézus Krisztus személye áll, és minden olyan összhangban és rendben van egymással, hogy hol az Üdvözítő alázatossága, hol megváltói működése, hol pedig égi dicsőségének hittitka van előtérben.

148. Midőn a szent Liturgia Jézus Krisztus életének eseményeire emlékeztet minket, azt a célt szolgálja, hogy Jézus életében minden hívő résztvegyen. Jézus a Feje a titokzatos Testnek, és kell, hogy a Test egyes tagjaiban tovább éljen az ő szent tökéletessége. Oltárrá kell válnia minden keresztény hívő lelkének, amelyen újraélednek az örök Főpap áldozatának különböző fokozatai: szenvedései és a bűnök engesztelésére ontott könnyei, Istenhez az égbe szálló fohásza, készséges és nagylelkű buzgósága és önfeláldozása, Istenre-hagyatkozása és az ő akaratában való megnyugvása – mert „a vallás legfőbb jellegzetessége, hogy utánozd azt, akit tisztelsz”.

149. Amikor az Egyház a szent Liturgia által más és más időkben elénk vetíti az Úr Jézus életének eseményeit, azt akarja ezzel elérni, hogy e hittitkokon elmélkedjünk, példát vegyünk, és a megszentelődés e forrásából merítsünk. Amit ugyanis ajkunk hirdet, azt hinnünk is kell, amit pedig hiszünk, azt át kell vinnünk a saját életünkbe és a közéletbe is.

150. Az ádvent szent időszakában az Egyház gyászos bűneinkre emlékeztet bennünket; figyelmeztet, hogy tagadjuk meg vágyainkat és vállaljunk magunkra önkéntes önmegtagadásokat; üdvös gondolatokat ébresszünk magunkban és keltsük fel lelkünkben a hő kívánságot Isten után, aki egyedül tud bennünket megszabadítani kegyelmével a bűntől és szomorú következményeitől.

151. A Megváltó születésének ünnepnapjaiban a betlehemi barlangba vezet el bennünket az Egyház, és megtanít arra, hogy újjá kell születnünk és alapjában meg kell változnunk, ami pedig csak úgy lehetséges, ha benső és eleven kapcsolatba lépünk a testté lett Igével és részesülünk abban az isteni természetben, amelynek magasságára felemelt bennünket.

152. Vízkereszt ünnepe emlékeztet bennünket arra a kegyelemre, hogy Isten a pogány népeket is meghívta a keresztény hitre, amiért naponta hálát kell mondanunk az Úrnak. Figyelmeztet, hogy igyekezzünk mélységes hittel közeledni az élő és igaz Istenhez, hogy a lelki dolgokat áhítatos szívvel egyre mélyebben megismerjük, a csendhallgatást és az elmélkedést megszeressük, a kegyelem ajándékát mindinkább megértsük és benne részesüljünk.

153. Hetvenedvasárnaptól és a nagyböjtön keresztül újra és újra emlékezetünkbe vési az Egyház, mily nyomorultak vagyunk, mennyire meg kell javulnunk, mennyire utálatot érdemelnek bűneink. Emlékeztet arra, hogy imával és bűnbánattal lemossuk vétkeinket, mert hiszen az állhatatos imádság és a bűnbánat biztosítják számunkra azt az isteni segítséget, amely nélkül minden cselekedetünk üres és értéktelen marad.

154. A nagyhét szent időszakában, amikor a Liturgia Jézus Krisztus szenvedéseit állítja elénk, az Egyház a Kálváriára vezet el bennünket, hogy nyomon kísérjük Üdvözítőnk véres lábnyomait és vele együtt mi is vállaljuk keresztünket. Emlékeztet minket, hogy keltsük fel magunkban azt az engesztelő és vezeklő szellemet, amely Jézust vezérelte. Figyelmeztet, hogy ővele együtt mi is meghaljunk a bűnnek.

155. A húsvéti időszakban a feltámadott Jézus dicsőségét ünnepeljük, és vele együtt a mi lelkünket is bensőséges öröm hatja át. Arra kell gondolnunk ilyenkor, hogy nekünk a buzgóbb és tökéletesebb életre kellene feltámadnunk eddigi hidegségünkből és közönyösségünkből, és egészen Istennek kellene adnunk magunkat, megfeledkezvén a földről és csak az égre tekintve: „Ha feltámadtatok Krisztussal, keressétek az odafent valókat, ízleljétek az odafent valókat.”

156. Végül a pünkösdi időszakban az Egyház arra figyelmeztet bennünket tanításával és munkájával, hogy készséges szívvel engedjük tevékenykedni bennünk a Szentlelket, ki az istenszeretet lángját akarja felgyújtani lelkünkben; figyelmeztet, hogy az erények útján napról-napra előhaladjunk és tökéletesebbek legyünk, mint ahogy Krisztus és az ő mennyei Atyja is tökéletes.

157. Az egyházi év tehát az istendicséret fenséges himnusza, amellyel a keresztény világ nagy családja fordul a mennyei Atyához Jézuson, az ő örök közvetítőjén keresztül. De tőlünk is megkívánja az Egyház, hogy kitartó és állandó törekvéssel igyekezzünk egyre jobban megismerni és áldani az Úr Jézust; és megkívánja azt is, hogy komolyan, határozottan és állhatatosan igyekezzünk őt követni, szenvedésének útján nyomában járni és vele együtt egykor örökre megdicsőülni.

158. Abból, amit eddig előadtunk, világosan kitűnik, Tisztelendő Testvérek, mily messze eltévelyedtek az igaz és helyes Liturgia fogalmától azok a modern írók, akik a felsőbb misztika látszatától félrevezetve azt hangsúlyozzák, hogy nem a történelmi Krisztusra kell tekintenünk, hanem a „szellemi”, azaz megdicsőült Krisztusra. Sőt még azt sem átallják állítani, hogy a katolikus vallásban változás következett be, mert Krisztust mintegy detronizálták királyi székéről, mivel elrejtik azt a Krisztust, aki megdicsőülten él és uralkodik mindörökkön örökké, és az Atya jobbján ül, és helyette azt a másik Krisztust hozták elő, aki itt a földön élt. Ebből az elméletből kifolyólag egyesek már odáig mennek, hogy a templomokból a megfeszített Üdvözítő képét is el szeretnék távolítani.

159. Ezek a hamis elméletek szöges ellentétben állnak az Egyház hagyományos tanításával. Szent Ágoston mondja: „Hogyha hiszel a testet öltött Krisztusban, eljutsz az Istentől született Krisztushoz; aki Isten az Istennél.” A szent Liturgia pedig Krisztust a maga teljességében, életének minden mozzanatában elénk állítja: azt, ki az örök Atya Igéje, megszületik Szűz Máriától, tanít bennünket az igazságokra, gyógyítja a betegeket, vigasztalja a szomorúakat, szenved és meghal; majd elénk állítja azt a Krisztust is, aki halottaiból feltámad, égi dicsőségéből elküldi nekünk a vigasztaló Szentlelket, és örökké együtt marad az ő Egyházával: „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.” És az Egyház őt nemcsak azért állítja elénk, hogy utánozzuk, hanem azért is, hogy kinyissuk fülünket az ő tanítása előtt, kövessük őt mint pásztorunkat, és hogy üdvösségünk szerzőjét és okát lássuk benne, a titokzatos Főt, akinek mi élő tagjai vagyunk.

160. Minthogy pedig keserves kínszenvedése, amelyből üdvösségünk fakadt, a legjelentősebb hitigazság, éppen azért megfelel a katolikus hit szellemének, hogy a szenvedéstörténetet illő módon állítsa szemünk elé. Annál is inkább, mert ez a hitigazság áll az istentiszteletnek is a középpontjában: hiszen a szentmiseáldozat nap-nap után az Úr Jézus kereszthalálát újítja meg, a többi szentségek pedig szintén a legszorosabban kapcsolódnak a szent keresztfához.

161. Éppen ezért a liturgikus év, amelyet az Egyház áhítata tölt ki és kísér, nem puszta megjelenítése a múltnak, és nem is csak egyszerű megemlékezés a régmúlt dolgokról. Sokkal inkább azt kell mondanunk, hogy maga Krisztus az, aki az Egyházban ugyanúgy járja irgalmasságának útjait, mint ahogyan földi életében körüljárt jót cselekedvén; kegyességében azt akarja, hogy az emberek lelkébe belevésődjék az ő élete és valamiképpen ők is általa éljenek. Ezek a hitigazságok jelen vannak és elevenen hatnak az Egyházban, tehát nemcsak valamilyen elvont, bizonytalan módon léteznek, mint ahogy egyes újabb írók képzelik. Az egyházatyák tanítják, hogy Jézus életének titkai a keresztény tökéletesség példaképei, Krisztus érdeméből és imájából kifolyólag az isteni kegyelem forrásai, és végül hatékonyan működnek lelkünkben, mert a saját jellegüknek megfelelően üdvösségünk okozói. Maga az Anyaszentegyház is azért esd az Úristenhez, hogy az Úr Jézus életének elénk állított eseménye a mi lelkünket is minél inkább hassa át. Jézus behatásából és erejéből mibelénk is átáramlik az éltető erő, miként a fából az ágakba, a Fejből a tagokba, és így lassacskán mi is eljuthatunk „olyan életkorra; melynek mértéke Krisztus teljessége”.

162. Az egyházi év folyamán nemcsak Jézus Krisztus életének titkait, hanem az égi szentek ünnepeit is megüljük. Habár ezeknek az ünnepeknek tárgya alacsonyabb rendű az előbbieknél, az Egyház mégis azt a célt akarja velük elérni, hogy az életszentség példaképei lebegjenek a hívek szeme előtt, amelyeken felbuzdulva, az isteni Megváltó erényeit öltsék magukra.

163. A szentek valóban példaképeink, mert mindegyikük életéből Jézus Krisztus tükröződik vissza, akit ők utánoztak, és akit nekünk is utánoznunk kell. Egyesek közülük az apostoli tevékenység példaképei, mások a vértanúi bátorságé; egyesekben az állandó készenlétet csodáljuk, amellyel várták az Urat, másokban ismét a szűzi tisztaság és a gyönyörű keresztény alázatosság ragyogott; mindegyikben pedig lángolt az Isten- és felebarátszeretet. A szent Liturgia elénk állítja az életszentségnek ezt a sok tündöklő ékességét, hogy üdvös figyelmeztetésül szolgáljanak számunkra, és hogy „akiknek érdemein örvendezünk, azoknak a példája minket lángra gyújtson”.
    Úgy illik tehát, hogy megőrizzük „az egyszerűségben az ártatlanságot, a szeretetben az egyetértést, az alázatosságban a szerénységet, a tevékenységben a buzgóságot, a mások megsegítésében a készséget, a szegénygondozásban az irgalmasságot, az igazság védelmében az állhatatosságot, a szigorúságban a mértéket – hogy semmi se hiányozzék bennünk azokból az erényekből, amelyeknek példaképei állanak előttünk. Ezek ugyanis azok az útjelzők, amelyeket az égi hazába megtért szentek reánk hagytak, hogy ezen az úton haladva, követhessük őket a boldogság honába”. Hogy pedig külsőleg is felbuzduljunk példájukon, az Egyház a szentek képeit állítja fel a templomokban, természetesen mindig azzal a szándékkal, hogy „akiknek képeit tiszteljük, azoknak erényeit kövessük”.

164. Van ezen kívül egy másik oka is a kereszténységben a szentek tiszteletének: hogy tudniillik közbenjárásukat kérjük, és „kiknek ünnepén örvendezünk, azok segítségével fölemeltessünk”. Ez magyarázza, miért van a szent Liturgiában olyan sok imádság, mely a szentek közbenjárásáért esedezik.

165. Valamennyi szent között különleges módon tiszteljük az istenszülő Szűz Máriát. Élete, Istentől neki szánt hivatásának megfelelően, szorosan egybefűződik Jézus Krisztus életének eseményeivel, senki nem állt hozzá közelebb és senkinek sem volt nagyobb befolyása Jézus életére, mint neki, és ezért senki sincs, aki annyira kegyben állna, és akinek olyan hatalma volna Isten Fiának szentséges Szíve előtt és általa a mennyei Atya előtt, mint Máriának. Szentebb a keruboknál és szeráfoknál, és nagyobb a dicsősége minden égi szentnél, mivel „malaszttal teljes”, és mivel ő Isten anyja, aki nekünk a Megváltónkat e világra szülte. Ha tehát ő az „irgalmasság anyja, életünk, édességünk, reménységünk”, akkor csak kiáltsunk hozzá „sírva és zokogva e siralomvölgyéből”, és magunkat és mindenünket teljes bizalommal helyezzük pártfogása alá. Akkor lett édesanyánkká, amikor az isteni Üdvözítő bemutatta áldozatát; ezen a címen nevezzük magunkat az ő gyermekeinek. Ő minden erényben példaképünk, és szent Fiát adja nekünk, ővele együtt pedig mindent, amire szükségünk van, mivel „Isten azt akarta, hogy mindent Márián keresztül kapjunk”.

166. Az egyházi évnek ezen az évről-évre megismétlődő liturgikus útján keresztül, az Egyház megszentelő befolyása alatt, a szenteknek és főleg a szeplőtelen Szűz Máriának nyomdokain „járuljunk igaz szívvel, a hit teljességében, meghintve szívünket és megtisztítva a rossz lelkiismerettől, és lemosva testünket tiszta vízzel” a „Főpaphoz”, hogy ővele éljünk és érezzünk, és ővele behatoljunk a „kárpit belsejéig”, hogy ott a mennyei Atyát mindörökre dicsérhessük.

167. Ez tehát a szent Liturgia lényege és természete. Felöleli a szentmiseáldozatot, a szentségeket és a szent zsolozsmát; célja, hogy lelkünket egybekapcsolja Krisztussal és megszentelje az isteni Megváltón keresztül, és ily módon megdicsőítse Krisztust és általa és őbenne a Szentháromságot: Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek.