168. Hogy megóvjuk az Egyházat mindennemű tévedéstől és túlzástól, aminőkről az előbbiekben szó volt, és hogy a hívek minél biztosabb elvek alapján és minél több lelki haszonnal gyakorolhassák a liturgikus apostolságot, úgy véljük, Tisztelendő Testvérek, hogy helyénvaló egyet-mást a mondottakhoz hozzátenni, mintegy gyakorlati tanulság levonásaként.

169. Midőn az igazi és helyes vallásosságról szólottunk, hangsúlyoztuk, hogy a szent Liturgia és az egyéb ájtatosságok között (ha azok egyébként helyesek és helyes célt szolgálnak), semmiféle ellentét nem lehetséges, sőt vannak olyan ájtatossági gyakorlatok, amelyeket az Egyház nagyonis ajánl a papoknak és a szerzetesi közösségeknek.

170. Mármost azt szeretnők, ha az ilyen ájtatosságokat nemcsak ők, hanem a hívek is gyakorolnák. Hogy csak a főbbeket említsük: ilyen gyakorlat az elmélkedés, a gondos lelkiismeretvizsgálat, a lelkigyakorlatok végzése, a szentséglátogatások, vagy a szűzmáriás ájtatosságok, amelyek között legelső helyet foglalja el a szentolvasó.

171. Ez a sokféle vallási megnyilatkozás minden bizonyossággal a Szentlélek indításából és munkálkodásából fakadt; hiszen mindegyiknek az a célja, hogy ha más és más módon is, de a lelkünket Istenhez fordítsa és vezérelje, a bűnökért engesztelést nyújtson és az erények gyakorlására serkentsen. Komoly vallásosságra ösztökélnek ezek az ájtatosságok, mert hozzászoktatnak az örök igazságokról való elmélkedésre, és képessé tesznek arra, hogy szemlélni tudjuk az Úr Jézus emberi és isteni természetének titkait. Ugyanakkor pedig, amikor a hívekben a komolyabb lelkiéletet ápolják, ezzel egyben rávezetik őket arra is, hogy több haszonnal tudjanak résztvenni a nyilvános istentiszteleten, és távol tartják azt a veszélyt, hogy a Liturgia merő külsőséggé váljék.

172. Ajánljátok és ápoljátok, Tisztelendő Testvérek, lelkipásztori gondossággal az ilyen ájtatosságokat, amelyeknek igen üdvös hatásuk lesz a reátok bízottakra. Különösen pedig ne engedjétek, hogy a templomokat a nyilvános istentiszteleti órákon kívül zárva tartsák, miként egyes helyeken máris megtörténik, és amit némelyek a „liturgikus megújulás” hamis jogcímével akarnak indokolni, vagy pedig azzal a meggondolatlan kijelentéssel, hogy csak a liturgikus szertartásoknak van hatásuk és értékük. Ne engedjétek, hogy a szentségimádások és szentséglátogatások szokása kiveszőbe menjen; ne engedjétek, hogy az ájtatossági szentgyónásokat elhanyagolják; ne engedjétek lehanyatlani a boldogságos Szűzanya tiszteletét, különösen az ifjúság körében ne, hogy későbbi életükre is megőrizzék ezt a tiszteletet, mely a szentek megállapítása szerint a kiválasztottság jele. Ezeknek a dolgoknak elhanyagolása megöli az igazi vallásosságot, mert olyan mérgezett gyümölcs; amely egy egészséges fa beteg ágából sarjadt. Le kell tehát vágni az ilyen beteg ágat, hogy a fa életadó nedve ne táplálhasson mást, mint egészséges gyümölcsöt.

173. Mivel pedig a gyakori gyónás ellen egyesektől felhozott vádak teljesen idegenek Krisztus és az Egyház szellemétől, a lelkiéletre pedig igen károsak, azért újból az emlékezetetekbe idézzük mindazt, amit erről a kérdésről a Mystici Corporis enciklikában fájdalommal írtunk, és újból nyomatékosan kérünk titeket, hogy amit ott igen komoly szavakkal kifejtettünk, azt tárjátok fel híveiteknek, és főleg a papnövendékeknek és a fiatalabb papságnak, hogy elmélkedjenek fölötte, és készséges szívvel a hallottakat meg is valósítsák.

174. Különös módon törekedjetek arra, hogy a havi rekollekciót és a többnapos lelkigyakorlatokat nagy lelki haszonnal minél többen elvégezzék; nemcsak papok, de világi hívek is, főleg azok, akik az egyesületi életben, vagy az Actio Catholica életében tevékenyen résztvesznek. Miként már mondottuk, az ilyen lelkigyakorlatok nagyon hasznosak, sőt nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a mély vallásosságot beleoltsák a lelkekbe, és őket tökéletesebbekké tegyék, hogy ezáltal a szent Liturgiából is bőségesebb kegyelmeket nyerhessenek.

175. Ami ezeknek a lelkigyakorlatoknak módját illeti, mindenki legyen teljes tudatában annak, hogy nemcsak az égben, de a földi Egyházban is „sok lakóhely van”, és hogy a lelki élet tudománya egy embernek sem monopóliuma. A Szentlélek csak egy, de „ahol akar, ott fú”, és más-más kegyelmekkel, más és más úton vezeti az általa megvilágosított lelkeket az életszentség felé. A lelkeknek ez a szabadsága és a Szentléleknek ez a természetfeletti működése szent dolog, amit senkinek sem szabad megzavarni vagy elfojtani. ”
    Közismert tény, hogy a Szent Ignác módszerével tartott lelkigyakorlatok, csodálatos eredményeik miatt, elnyerték már Elődjeink teljes jóváhagyását és ajánlását is. Ugyanezen okból már mi magunk is jóváhagytuk és ajánlottuk, most pedig ezt az ajánlást készségesen megismételjük.

176. Feltétlenül szükséges természetesen, hogy az indítás, amely egy bizonyos ájtatossági gyakorlat felé vonz, a világosság Atyjától eredjen, akitől minden jó adomány és minden tökéletes ajándék származik. Ez pedig abban a hatásban nyilvánul meg, amellyel az ilyen ájtatosság rávezeti a lelkeket az istentisztelet egyre mélyebb szeretetére és szélesebb körben való terjesztésére, fölkelti bennük a hő vágyat a szentségek fölvételére, és minden szent dolog iránt tiszteletet gerjeszt. Ha viszont az ilyen új ájtatossági gyakorlatok akadályt gördítenek az istentisztelet útjába, vagy annak elveivel és szabályaival ellentétben állnak, akkor nyilván nem jó szellem és nem az okosság vezérli és irányítja őket.

177. Vannak azután egyéb ájtatossági gyakorlatok, amelyek szorosan véve nem tartoznak ugyan a szent Liturgiához, de azért mégis igen kiválóak, olyannyira, hogy bizonyos fokban mégis ide kapcsolódnak, és maga az apostoli Szentszék is, valamint a püspökök is igen gyakran jóváhagyták és dicsérték azokat. Ilyenek például a májusi szűzmáriás ájtatosságok, vagy a júniusi Jézus Szíve-ájtatosságok, kilencedek és triduumok, vagy a

178. szent keresztút, és ehhez hasonlók. Ezek az ájtatosságok előkészítik a lelkeket a gyakori szentgyónásra, misehallgatásra és szentáldozásra, közelebb hozzák lelkünkhöz megváltásunk titkát, és a szentek példájának utánzására serkentenek, tehát gyümölcsözően hozzásegítenek ahhoz, hogy a liturgikus cselekményekben is jobban részt tudjunk venni.

179. Ennélfogva veszedelmes és teljesen helytelen dolgot cselekednék az, aki vakmerő módon mindezen ájtatossági gyakorlatokat meg akarná reformálni, és csak a szigorúan vett liturgikus szabályok szerint akarná azokat engedélyezni. Szükséges viszont, hogy a Liturgia szelleme és előírásai oly módon érvényesüljenek bennük, hogy ne jöjjön szokásba semmiféle ízléstelenség, vagy olyasmi, ami ellenkeznék Isten házának szentségével, avagy ami zavarná az istentiszteleti cselekményeket, és ellentétben állna a józan vallásossággal.

180. Gondoskodjatok róla, Tisztelendő Testvérek, hogy a ti vezetésetek alatt ez az igazi és őszinte vallásos szellem uralkodjék és egyre jobban felvirágozzék. Azt pedig különösképpen el ne mulasszátok mindenki előtt hangsúlyozni, hogy az igazi keresztény élet lényege nem a különféle imák és ájtatossági gyakorlatok sokaságában áll, hanem abban, hogy amit végeznek, az tényleg a hívek lelki javára, és közvetve az egész Egyház javára történjék. Az örök Atya ugyanis „kiválasztott minket Krisztus által a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben”. Szolgálja tehát minden imánk és ájtatosságunk azt a célt, hogy ezt a magasztos és mindenekfelett álló hivatást teljes erőnkből betölthessük.

181. Intünk továbbá titeket, Tisztelendő Testvérek, hogy miután eltávolítottatok minden tévedést és hibát, és eltiltottatok minden helytelenséget és túlkapást, mozdítsátok elő mindazokat a kezdeményezéseket, amelyek a szent Liturgia mélyebb ismeretét ültetik el a hívekbe, hogy ezáltal jobban és könnyebben tudjanak keresztényhez illő lélekkel résztvenni az istentiszteleten.

182. Mindenekelőtt arra kell törekedni, hogy mindenki kellő tisztelettel és hűséggel tartsa be azokat az előírásokat, amelyeket a trienti szent zsinat, a pápák, vagy a Rítuskongregáció kiadtak, és amelyeket a liturgikus könyvek a külsőségekre vonatkozóan meghatároznak.

183. Három dísszel kell ékeskednie minden liturgikus cselekménynek, miként ezt Elődünk, X. Pius mondotta: a szentség díszével, mely irtózik minden profán behatástól; a külső formák előkelőségével, amelyben minden komoly és tiszta művészetnek részt kell vennie; végül az egyetemesség ékességével, mely az egyes helyi szokások megőrzése mellett is a világegyház egységét jelképezi.

184. Újra és hangsúlyozottan kívánjuk, hogy ékesek legyenek a templomok és az oltárok. Mindenkit buzdítson ez az isteni kijelentés: „A házadért való buzgóság megemészt engem.” Arra törekedjünk, hogy a templomok, a miseruhák és az oltárfelszerelés, ha nem is dicsekedhetnek nagy gazdagsággal, mégis ragyogjanak a tisztaságtól, és hibátlanok legyenek, mert hiszen az isteni Fölséget szolgálják. Ha pedig korábban azt mondottuk, hogy nem helyes, ha valaki a régi szokások felélesztésének vágyától vezetve, a szentek ábrázolásait ki akarja tiltani a templomból, úgy most kötelességünknek érezzük, hogy helytelenítsük azoknak ferde vallásosságát, akik az Isten házában és magukon az oltárokon is, minden komoly ok nélkül képek és szobrok tömkelegét helyezik el; akik hivatalosan el nem ismert ereklyéket tesznek ki tiszteletre; akik végül csupán a jelentéktelen és apró dolgokat sürgetik, a legfontosabbakat és legszükségesebbeket pedig elhanyagolják, és így okot szolgáltatnak arra, hogy a vallás nevetség tárgyává legyen, és komolysága csökkenjen.

185. Emlékezetetekbe idézzük „az új istentiszteleti és ájtatossági formák be nem vezetéséről” kiadott rendeletet is, amelynek lelkiismeretes megtartását gondos figyelmetekbe ajánljuk.

186. Ami az egyházi zenét illeti, a Liturgiában lelkiismeretesen meg kell tartani az apostoli Szentszéknek e tárgyban kiadott előírásait. A gregorián ének a katolikus Egyháznak sajátja, amelyet őseitől örökölt, amelyet a századok folyamán gondosan megőrzött, és amelyet a hívek számára is, mint az ő sajátjukat ajánl, sőt a Liturgia egyes részeinél kifejezetten elő is ír. Ez az énekforma a szent hittitkok megünneplését sokkal ékesebbé és ünnepélyesebbé teszi, a jelenlevők áhítatát pedig nagy mértékben növeli. Éppen ezért saját tekintélyünkkel is készségesen megerősítjük mindazt, amit ebben a tekintetben feledhetetlen emlékű Elődeink, X. Pius és XI. Pius elrendeltek, hogy a papnevelő intézetekben és a szerzetesi házakban a gregorián éneket gondosan és szorgalmasan tanítsák, és hogy legalább a nagyobb templomokban ismét felújítsák a régi énekkarokat (Scholae cantorum), ami már eddig is több helyen eredménnyel megtörtént.

187. Ezenkívül, „hogy a hívek is minél tevékenyebben belekapcsolódjanak az istentiszteletbe, a gregorián éneket maga a nép is énekelje azoknál a részeknél, amelyekben neki kell szerepelnie. Nagyon is szükséges, hogy a hívek ne mint kívülállók és néma szemlélők vegyenek részt az istentiszteleten, hanem megkapja lelküket a Liturgia szépsége. Úgy illik, hogy hangjuk felváltva hallatsszék a pappal vagy az énekkarral, az előírásoknak megfelelően. Ha mindez így történik, amit bár adna Isten, akkor majd eltűnik az a szokás, hogy a nép sehogy sem, vagy pedig csak halk mormolással felel a latin nyelven, vagy a saját nyelvén elhangzott imákra”. A szentmiseáldozatban az isteni Üdvözítő, az ő drága vérén megváltott gyermekeivel együtt zengi végtelen szerelmének himnuszát. A közösség, ha áhítattal vesz részt az áldozatban, hogyan is hallgathatna ilyenkor, hiszen „aki szeret, az énekel”, és miként a régi mondás tartja: „aki énekel, kétszeresen imádkozik”. A küzdő Egyház tehát, vagyis a papok és a hívek együtt, beleszövik éneküket a dicsőséges Egyház és az angyalok kórusába, hogy valamennyien együtt zengjük a dicséret nagyszerű és örök himnuszát az isteni Szentháromságnak, miként mondjuk: „engedd meg, kérünk, hogy velük egyesíthessük a mi szózatunkat.”

188. Nem szabad viszont azt állítani, hogy a modern zenét és éneket teljesen ki kell küszöbölni a katolikus istentiszteletből. Sőt nagyon is beillenek a templomokba, mert emelik a szent szertartások fényét, a lelkeket pedig fel tudják emelni és nagyban növelhetik buzgóságukat. Csupán ne legyen bennük semmi világias jelleg, sem olyasmi, ami a helynek és a liturgikus cselekménynek szentségét bántaná, és ne legyen bennük semmi különcködés.

189. Arra is felhívjuk figyelmeteket, Tisztelendő Testvérek, hogy az egyházi népéneket előmozdítsátok. Ha szépen és méltósággal történik, a keresztény hívősereg áhítatát könnyen fel tudja kelteni és fokozni. Diadalmasan szálljon az égbe a nép közös éneke, mint a tenger zúgása; az ének hangja legyen jelképe annak az „egy szívnek és léleknek”, ami testvérekhez és az örök Atya gyermekeihez illik.

190. Amit az egyházi zenéről mondottunk, körülbelül ugyanaz vonatkozik a többi művészeti ágra is, különösképpen az építészetre, szobrászatra és festészetre. Nem szabad előítéletből és általánosságban megvetni, és lebecsülni a modernebb stílust és formákat, amelyek inkább is illenek a ma használatos anyagokhoz; másfelől viszont nem szabad túlzásokba sem esni, sem a túlzó realizmus terén, sem pedig a végletekbe menő, úgynevezett szimbolizmus irányában. Fontosabb a hívek lelki épülése, semmint az egyes művészek egyéni ízlése és ítélete. Ezeket az elveket figyelembe véve azonban, semmiképpen sem szabad gátat szabni a mai idők művészetének, amely a szent helyeket és szertartásokat akarja kellő tisztelettel szolgálni. Járuljon csak hozzá a mai művészet is ahhoz az évszázados Isten-dicsérethez, amellyel a legnagyobb lángelmék hódoltak az Úrnak.
    Emellett azonban, lelkiismeretünk szavára hallgatva, sajnálkozásunkat és rosszallásunkat fejezzük ki az olyan műalkotások és az olyan stílus fölött, amelyet egyesek mostanában igyekeznek divatba hozni, és amely sokkal inkább az igazi művészet megrontásának és eltorzításának nevezhető, sérti a keresztény mértéktudást és áhítatot, és bántja az igazi vallásos lelkületet. Meg kell tiltani, hogy ilyen alkotások bekerüljenek a templomokba, és ha bekerültek, el kell onnan távolítani őket, mint ahogyan egyáltalán „mindent ki kell küszöbölni, ami sérti a hely szentségét”.

191. Igyekezzetek tehát, Tisztelendő Testvérek, a pápai előírások és rendeletek alapján állva, utat mutatni a művészeknek és vezetni őket. Őrájuk hárul ma a feladat, hogy restaurálják vagy újjáépítsék azt a sok templomot, amelyet a háború megrongált vagy lerombolt. Merítsenek ihletet és ötletet a katolikus vallásból, hogy az istentisztelet szükségleteit jobban és tökéletesebben szolgálhassák. Ha így tesznek, elérhetik, hogy tiszta fényhez hasonlóan tündököljék a művészet, mely mintegy az égből forrásozik; elérhetik, hogy előmozdítsák az emberi kultúrát, dicsőséget adjanak az Istennek és a lelkek javát szolgálják. A művészet ugyanis csak akkor nevezhető igazán vallásos művészetnek, ha „szolgáló gyanánt szolgálja az istentiszteletet”.

192. Van azután még valami, Tisztelendő Testvérek, amit különös módon figyelmetekbe és apostoli buzgóságtokba ajánlunk. Ami a külső istentiszteletet illeti, az mind fontos, de ezenfelül nagyon lényeges, hogy maguk a keresztények csakugyan liturgikus életet éljenek, és abból lelkük természetfeletti életét gazdagítsák.

193. Gondoskodjatok tehát arról, hogy a növendék papság az aszkétikus, teológiai, jogi és lelkipásztori tanulmányokon kívül, behatóan megismerje a szent szertartásokat, megértse mélységüket és szépségüket, és elsajátítsa összes szabályaikat, rubrikáikat. Nemcsak avégből, hogy többet tudjanak, nem is csak avégből, hogy a szertartásokat egykor majd szépen és hibátlanul végezhessék, hanem főleg, hogy pappá neveltetésük Krisztussal való bensőséges egységben folyjék, és egykor majd a szentségek szent kiszolgáltatóivá váljanak.

194. Törekedjetek azután arra, olyan módon és olyan eszközökkel, ahogyan bölcsességetek legjobbnak látja, hogy a papok és a hívek szívben-lélekben összeforrjanak, és ennek folytán a hívek a Liturgiában is tevékeny szerephez jussanak, olyannyira, hogy azt a szó szoros értelmében szent cselekménynek lehessen nevezni, amelyben a pap, mint a plébánián rábízottak lelkipásztora, híveivel egyesülve adja meg az örök Istennek az őt megillető tiszteletet.

195. Hogy ezt a célt könnyebben el lehessen érni, kétségkívül helyes dolog derék és jól kiképzett fiúkat kiválasztani minden társadalmi osztályból, akik jó szívből és nem érdekből, ájtatosan és kitartóan szolgálnak az oltárnál. Úgy illik, hogy ezt a feladatot még a magasállású és művelt emberek is kitüntetésnek tekintsék fiaik számára.

196. Ha ezek az ifjak papi felügyelet mellett gondos oktatást nyernek, és sikerül kellő kitartást és tisztelettudást beléjük nevelni, könnyen megtörténhetik, hogy új papjelöltek akadnak majd közöttük, és akkor majd nem kell a papoknak sem panaszkodniok, mint sok országban, hogy nincs senki, aki nekik az oltárnál felelne és segédkeznék.

197. Igyekezzetek elérni, hogy a katolikus hívek mind résztvegyenek a szentmisén. Hogy pedig ez a részvétel minél gyümölcsözőbb legyen, buzdítsátok őket, hogy tevékenyen kapcsolódjanak bele az áldozatba, úgy miként arról az előbbiekben szó volt. A szentmiseáldozat a legfőbb istentiszteleti cselekmény; kell tehát, hogy a keresztény vallásosságnak is forrása és mintegy középpontja legyen. Apostoli buzgalmatok érezze ezen kívül mindig úgy, hogy még nem tettetek meg mindent, amíg csak nem látjátok, hogy a reátok bízott kedves híveitek tömegesen járulnak a szentáldozáshoz, mely a vallásos élet szentsége, az egység jelképe és a szeretet köteléke.

198. Hogy ezekkel az értékekkel a keresztény hívek inkább tudjanak élni, tárjátok fel előttük a szent Liturgia kincsesházát; tanítsátok őket alkalmi prédikációkkal, sorozatos szentbeszédekkel, tanulmányi hetekkel és más ilyen módokon. Ebben a munkában különös segítségetekre szolgálnak majd az Actio Catholicába tömörült munkatársaitok, kiknek mindenkor készen kell állaniok arra, hogy segítői legyenek a hierarchiának a Krisztus-ország elterjesztésében.

199. Gondosan kell azonban őrködnötök, hogy ellenséges ember ne jöjjön az Úr szántóföldjére, és bele ne vesse a konkolyt a búza közé, vagyis hogy nyájatokat meg ne környékezze valamilyen rejtett tévedés, mint a hamis miszticizmus és a káros quietizmus, amelyeket, mint tudjátok, egyszer már elítéltünk, sem pedig meg ne környékezze valamilyen veszedelmes humanizmus, sem olyan tanítás, mely elhomályosítja a katolikus hit fogalmát; vagy pedig a túlzó archeologizmus liturgiai vonatkozásban. Óvakodjatok, hogy el ne terjedjen az a tanítás, mely tévesen azt hirdeti, hogy Krisztus megdicsőült emberi természete valóságosan és állandóan jelen van a „megigazultakban”; vagy pedig az a tévtanítás, mely szerint Krisztust pontosan ugyanaz és ugyanolyan mértékű kegyelem köti össze titokzatos Testének minden egyes tagjával.

200. Az esetleges nehézségek sohase vegyék el bátorságtokat, sem pedig el ne ernyesszék lelkipásztori éberségteket. „Fújjátok meg a harsonát Sionban, gyűjtsétek össze a népet, szenteljétek meg a gyülekezetet, hívjátok egybe a véneket, gyűjtsétek össze a gyermekeket és a csecsemőket”, és teljes erővel azon fáradozzatok, hogy a világ minden temploma megteljék, és minden oltárt körülövezzen a keresztény hívek serege, kik mint élő tagok, az isteni Fővel egyesülve ővele és őáltala mutassák be a legszentebb áldozatot és adjanak méltó dicséretet az örök Atyának.

201. Ezeket akartuk veletek közölni, Tisztelendő Testvérek, és tesszük ezt attól a szándéktól vezetve, hogy a Mi és ti gyermekeitek jobban megértsék és többre becsüljék azt a kincset, amelyet a szent Liturgia rejt magában: a keresztáldozatot megjelenítő és megújító szentmiseáldozatot; az isteni kegyelemnek és a természetfölötti életnek forrásait, a szentségeket és a szent zsolozsma istendicséretét, mely az égről és a földről szüntelenül száll az Úr elé.

202. Reméljük, hogy ezek a figyelmeztetéseink fölrázzák a hanyagokat és szembehelyezkedőket, és arra késztetik majd őket, hogy komolyabban és alaposabban foglalkozzanak a liturgikus tanulmányokkal, sőt atyai szívvel figyelmeztetjük őket, hogy vigyék át a gyakorlati életükbe is a Liturgia természetfölötti leheletét, miként az apostol mondja: „A Lelket ki ne oltsátok.”

203. Azoknak viszont, akiket a mértéktartás hiánya hellyel-közzel arra késztetett, hogy olyasmit mondjanak vagy tegyenek, amit fájó szívvel nem helyeselhetünk, Szent Pálnak ezeket a szavait ismételjük: „Mindent vizsgáljatok meg, ami jó, tartsátok meg.” Atyai szívvel intjük őket, hogy gondolkodás- és cselekvésmódjukat a katolikus tanítás alapjaira helyezzék, mely Jézus Krisztus ártatlan Jegyesének, a szentek Anyjának elveit vallja.

204. Végül pedig mindenkit figyelmeztetünk, hogy készségesen és hűségesen engedelmeskedjék főpásztorainak, akiknek joguk és kötelességük, hogy irányítsák az Egyház egész életét, főleg lelki életét. „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak és hódoljatok nekik, mert ők őrködnek, mint akik számot fognak adni lelketekről, hogy ezt örömmel tegyék és ne sóhajtva.”

205. Adja meg kegyesen az Isten, akit tisztelünk, aki „nem a zűrzavarnak Istene, hanem a békességé”, hogy egy szívvel és lélekkel tudjunk résztvenni földi számkivetésünk idején a szent Liturgiában, mely mintegy előkészítője és hírnöke annak a másik, mennyei Liturgiának, ahol egykor a mi édes Szűzanyánkkal együtt fogjuk énekelni: „A trónon ülőnek és a Báránynak áldás és tisztelet és dicsőség és hatalom örökkön örökké.”

206. E boldog reménységtől vezérelve, mindnyájatokra Tisztelendő Testvérek, és az egész reátok bízott nyájra, az égi ajándékok előhírnökeként és különös jóindulatunk jeleként, szeretettel adjuk apostoli áldásunkat.

Kelt Castel Gandolfoban, Róma mellett, 1947 november hó 20-án, pápaságunk kilencedik évében.

XII. Pius pápa.