„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek...” (Mk.16,17.) Ennek a különleges képességnek Jézus által minden hívőre való átruházása a legnagyobb mértékben megőrizte érvényességét. Az ördögűzés egy általános képesség, amely a hitre és az imára támaszkodik, s amelyet egy személy vagy egy közösség végez – mégpedig bármikor, mivel semmilyen különleges felhatalmazás sem szükséges hozzá. Mindazonáltal, hogy a kifejezéseket pontosítsuk, ilyenkor az ördögtől való megszabadulásért mondott imáról, nem pedig tényleges exorcizmusról van szó.
     Hogy ezt a Krisztustól átruházott erőt hatásosabbá tegye és a híveket a csalásoktól és boszorkányságtól megvédje, az Egyház egy megfelelő szentelményt rendelt el, az exorcizmust, amit kizárólag püspökök vagy az általuk kifejezetten ezzel megbízott papok (tehát nem laikusok) végezhetnek. Így van ez a kánonjogban lerögzítve (can. 1172). Ez pontosan előírja, miként kell ezt a szentelményt, mint állandó egyházi alkotóelemet – ellentétben a privát imával (can. 1166), – az Egyház által approbá1t rítusok és formulák pontos betartásával (can. 1167) kiszolgáltatni.
     Ezért csak a megbízott papokra, valamint az exorcizmust végző püspökökre (ha lennének ilyenek!) illik az exorcista elnevezés. Ez a kifejezés mára leértékelődött, mivel sok pap és laikus nevezi magát exorcistának, holott nem az. És sokan állítják, hogy exorcizmust végeznek, amikor az ördögtől való megszabadulásért imádkoznak vagy éppenséggel kifejezetten mágiát űznek. Csak az Egyház által rendelt szentelmény a valódi exorcizmus. A többi kifejezés kétséges és gyanús: például az ünnepi és egyszerű exorcizmusról szóló beszéd, amivel a valódi exorcizmust más imaformáktól akarják megkülönböztetni. Szerintem hibás dolog egy imát, ami nem exorcizmus, privát vagy egyszerű exorcizmusnak nevezni, mivel ez nem szentelmény, hanem csak ima a gonosz befolyása alól való megszabadulásért, és ezért az a helyes, ha ennek is nevezik.

Az exorcistának a rituálé imáit kell imádkoznia. Az exorcizmus tarthat néhány percig, de több óráig is. Ezért néha nem szükséges a rituá1é összes imáját elmondani, míg máskor még számos más imát is hozzá kell fűzni, miként ezt a rituálé maga is ajánlja.
     Az exorcizmusnak valójában kétfajta jelentősége van. Egyfelől természetesen meg szeretné szabadítani a megszállottat; ezt az aspektust minden e témáról írott könyv hangsúlyozza. Másfelől azonban az exorcizmusnak van egy diagnosztikai célja is; és ezt gyakran figyelmen kívül hagyják. Ugyanis mielőtt az exorcista elkezdi a tényleges ördögűzést, kikérdezi az érintett személyt magát és ennek hozzátartozóit annak kiderítésére, hogy adottak-e a feltételek az exorcizmus végrehajtására. Mindazonáltal igaz, hogy csak magának az exorcizmusnak a végrehajtásával lehet bizonyossággal eldönteni, hogy valóban ördögi hatás állt-e fenn vagy sem. Hiszen a külső jelek, bármilyen idegenszerűek vagy furcsák is, valójában természetes jelenségek kísérői is lehetnek. Még a pszichiátriai és parapszichológiai fenomének koncentrált fellépése sem elegendő kritérium egy megbízható diagnózishoz. Csak az exorcizmus által szerezhető bizonyosság, hogy valódi diabolikus hatásról van-e szó vagy sem.

A rituálé figyelmezteti az exorcistákat arra, hogy nem könnyű a démoni megszállottságban hinni. De ezután int azoktól a trükköktől is, amelyeket az ördög használ jelenlétének eltitkolására. Számunkra, exorcisták számára fontosnak és helyesnek tűnik, hogy figyeljünk, és ne hagyjuk magunkat a pszichésen betegektől megtéveszteni, akiknél nincs szó megszállottságról, és akiknél ezért nincs is szükség exorcizmusra. Azonban az ellenkező irányú veszélyről sem szabad megfeledkezni, mely manapság sokkal gyakoribb és ezért veszélyesebb is: nevezetesen arról, hogy nem ismerjük fel a gonosz jelenlétét, és így az exorcizmust nem végezzük el ott, ahol pedig szükség lenne rá. Minden általam megkérdezett exorcistával együtt vallom, hogy a szükségtelenül lefolytatott exorcizmus sem okoz kárt. Ezért egyetlen exorcizmust sem kell később megbánnunk. Ezzel szemben igencsak okunk van a megbánásra, amikor a gonosz jelenléte később egyértelműen bebizonyosodik, mi azonban nem ismertük fel, és ezért elmulasztottuk a kiűzését.

Nem helyes addig várni az exorcizmussal, amíg a megszállottság biztos jelei fellépnek. Nekem és minden általam megkérdezett exorcistának feltűnt, hogy a megszállottságnak a rituáléban leírt tünetei, nevezetesen az idegen nyelveken való beszéd, emberfeletti erő birtoklása, rejtett dolgok ismerete, mindig csak az exorcizmus alatt és soha nem e1őtte léptek fel.
     Sokszor nehéz biztos diagnózist felállítani. Vannak esetek, amelyeken csak csodálkozni lehet. Néha olyan ember áll előttünk, aki egyszerre pszichés beteg és a gonosztól is befolyásolt. De mindig mosolyognom kell, amikor bölcs modern teológusok közzéteszik a nagy „újdonságot”. hogy bizonyos elmebetegségeket ördögi megszállottsággal lehet összekeverni. És olyan pszichiáterek és parapszichológusok is vannak, akik úgy vélik, hogy az ilyen megállapításokkal valami nagy felfedezést tettek. Holott az igazság az, hogy éppen az egyházi tekintélyek voltak azok, akik első szakértőként felhívták a figyelmet erre a lehetséges tévedésre. Az Egyház már l583-ban a Reims-i szinódus dekrétumaiban utalt erre a tényre, s kimondta, hogy a feltételezett megszállottság néhány formája egyszerűen elmebetegségek lehetnek. De akkor még nem volt pszichiátria, és a teológusok is hittek még az Evangéliumban.

A beteg megszabadítása az exorcizmus másik célja. Ezzel egy olyan folyamat kezdődik, ame1y gyakran nehéz és hosszú. Hiszen arra is szükség van, hogy maguk az érintettek is részt vegyenek benne, viszont ők gyakran akadályoztatva vannak ebben; sokat kellene imádkozniuk, és nem tudnak, gyakran kellene a szentségekhez járulniuk, és nem teszik. És az exorcistához vezető út a szentelmény fogadására is gyakran áthidalhatatlannak tűnő akadályokkal van teli. Ezért az érintetteknek sok segítségre van szükségük, ezt azonban a legtöbb esetben senki nem érti meg.

Mennyi időt vesz igénybe egy megszállottnak a démontól való megszabadítása? Ez tényleg olyan kérdés, amit senki nem tud megválaszolni. Mert megszabadítani csak az Úr tud, aki isteni szabadsággal cselekszik, miközben egészen biztosan meghallgatja az imákat, különösen, ha azokat az Egyház közvetítésével intézik hozzá. Általában ki lehet jelenteni, hogy a szükséges idő a démoni megszállottság kezdeti erősségének és annak az időtartamnak a függvénye, ami az exorcizmus megkezdéséig eltelt. Emlékszem annak az őrjöngőnek tűnő 14 éves kislánynak az esetére, aki szerencsére csak néhány napja volt megszállott, és aki ezalatt rúgott, harapott és karmolt mindenkit maga körül. Elég volt negyedóra exorcizmus, hogy teljesen megszabaduljon. Először élettelenül hullott a földre, úgy hogy azt az evangéliumi esetet juttatta eszünkbe, amelyben Jézus azt a fiút szabadította meg a démontól, akinél előzőleg az apostolok sikertelenül próbálkoztak. A pihenés néhány perce után a kislány felugrott, keresztül szaladt az udvaron és nyugodtan játszani kezdett testvéreivel.

De az ilyen esetek nagyon ritkák; csak olyankor lépnek fel; ha a gonosz befolyása nem erős. Az exorcistának többnyire nehéz helyzetekkel kell szembenéznie, amelyekben azonban először senki nem gondol az exorcistákra. Itt egy jellemző eset: Egy gyerek különösen viselkedik. A szülők nem járnak a dolog végére, nem veszik komolyan, úgy gondolják, hogy a gyerek felnövekedésével minden rendbe jön majd. Hiszen a tünetek eleinte enyhék. Később azonban ezek egyre erősebbek lesznek, mire a szülők orvoshoz fordulnak. Próbálkoznak eggyel, aztán a következővel, és természetesen mindegyikkel eredménytelenül. Egyszer egy olyan 17 éves lány volt nálam, akit már Európa összes nagynevű klinikájában kivizsgáltak. Csak ezután merült fel végre egy bölcs barát tanácsára a szülőkben a gyanú, hogy talán nem is természetes bajról van szó. Ekkor egy mágushoz fordultak; amitől fogva a kezdeti bajok csak még rosszabbak lettek. Legtöbbször az a he1yzet, hogy exorcistához csak legvégül fordulnak, akkor is csak véletlenül, valamilyen tanács hatására (szinte soha nem egy pap tanácsára!). Eközben azonban már évek múlnak el, és a baj mélyen befészkeli magát. Az első exorcizmus nagyon helyesen a démonnak a „gyökereitől való megfosztásáról és menekülésre való kényszerítéséről” beszél. Ehhez azonban sokszor több exorcizmusra is szükség van, gyakran több éven át, és még ekkor sem mindig lehet a démontól való teljes megszabadulást elérni.

Megismétlem: az idő egészen Istené. Az exorcista és a megszállott hite azonban sokat segít, csakúgy ahogy a hozzátartozókéé és másoké (apácák, egyházközség, imaközösségek) is. Sokat segít a szentelmények használata, amelyek bizonyos célokat szolgálnak: exorcizált, de legalábbis szentelt víz, exorcizált olaj, só. A víz, olaj és só exorcizmusához nincs szükség exorcistára, ezt bármilyen pap elvégezheti, akinek azonban szilárdan hinnie kell ebben, és tudnia kell, hogy az erre a célra szolgáló szentelések a rituáléban találhatók. Csakhogy azon papok száma, akik ezt tudják igen csekély. A legtöbbjük semmit nem tud erről, és az ezt kérő híveknek csak az arcába nevetnek.
     Alapvető fontossága van a gyakori szentséghez járulásnak és az Evangélium szerinti életnek. A rózsafüzér, sőt minden más Szűz Máriához intézett ima erejét szinte tapintani lehet. Nagy segítséget jelent az angyalok és a szentek felhívása. Rendkívül hasznosak a zarándoklatok a különböző búcsújáróhelyekre, amelyek gyakran Istentől kiválasztott helyei egy-egy sikeres exorcizmusnak. Isten gazdagon ellátott bennünket kegyelmi eszközeivel; rajtunk áll, hogy használjuk is őket. Amikor az Evangéliumok Krisztusnak a démontól való megkísértéséről számolnak be, arról hallunk, hogy Jézus a démont a Bibliából vett idézettel győzte le. Isten szavának nagy hatása van, csakúgy, mint egy dicsérő imának, legyen ez spontán vagy a Bibliából való a zsoltárok vagy más az Isten dicsőítésére szóló dalok.

Még azt is tudni kell, hogy az exorcista alázatossága lényeges előfeltétele az exorcizmus hatásosságának. Hiszen ő magától nem képes semmire, csak Isten tud segíteni. Ő pedig mind az exorcistát, mind a megszállottat gyakran teszi ki a csüggedés megpróbáltatásának. A látható eredmények sokszor csak lassan és nehézkesen jelentkeznek. Ellenben a nagy lelki gyümölcsök mindig világosan érezhetők, és segítenek megérteni, miért engedi meg az Úr ezeket a fájdalmas próbákat. Az ember a hit sötétségében vándorol, de azzal a biztos tudattal, hogy a valódi fény felé halad.

Néhány szót szeretnék még szólni a szentképek általi fontos védelemről, még pedig mind azokéról, amiket magunknál hordunk, mind azokéról, amiket valahol felakasztunk, a bejárati ajtó fölé, a hálószobákba, az étkezőbe vagy abba a szobába, ahol a család általában tartózkodni szokott. A szentképnek semmi köze egy tárgy szerencsehozó képességében hívő pogány babonához, hanem az ábrázolt személyre emlékeztet, akit utánozni szeretnénk, és akinek védelmét kívánjuk. Manapság gyakran előfordul velem, hogy olyan házba megyek, amelynek bejárati ajtaján egy szép piros szív függ. Amikor azonban áldás céljából a többi helyiségbe lépek, alig látok szentképet. Ez súlyos mulasztás. Emlékezzünk Sziénai Szent Bernardin példájára, aki a népmissziók végén arra bíztatta a családokat, hogy házuk ajtaja fölé egy nagy medáliát helyezzenek el, amelyre Jézus jele, az IHS (Jesus Hominum Salvator = Jézus, az emberek Megváltója) van bevésve.

Gyakran megbizonyosodhattam az érmek hatásosságáról is, ha azokat hittel telve viselték az érintettek. Ehelyütt csak a Csodásérmet szeretném megemlíteni, ami Szűz Máriának a szent apáca, Labouré Szent Katalin előtt l830-ban Párizsban történt megjelenése után több millió példányban kelt el az egész világon. Ha elkezdeném felsorolni mindazokat a kegyelmeket, amiket ez a kis érem viselése szerzett, nem tudnék a végére jutni a történeteknek.
     A diabolikus megszállottság egyik legismertebb esete, amelyet történelmileg dokumentálva több könyvben is leírtak, az elzászi Illfurt-bó1 való két fivér esete, akiket 1869-ben egy sor exorcizmussal sikerült csak a démoni hatás alól megszabadítani. Mikor egy különösen heves démoni támadás után a fiúkhoz ismét exorcistát hívtak, annak kocsiját, amelyben ő, egy monsignore és egy nővér utazott, mindenáron megpróbálták felborítani. A démon azonban mégse tudta ezt a tervét végrehajtani, mivel a kocsis induláskor egy Benediktus érmet kapott, amit ő tiszteletteljesen a zsebébe tett.

Gyakran megkérdezik tőlem, hogy sokan vannak-e a gonosz hatása alatt. Úgy gondolom, hogy ezzel kapcsolatban még mindig nyugodtan lehet a francia jezsuita pap, Tonquédec szavait idézni: „Sok azoknak a szerencsétleneknek a száma, akik démoni megszállottság jelei nélkül veszik igénybe az exorcisták szolgálatát, hogy általuk szabaduljanak meg szenvedéseiktől, mindenféle súlyos betegségeiktől, kellemetlenségeiktől és más szerencsétlenségeiktől. A valódi megszállottak száma igen csekély, de ezeké a szerencsétleneké rengeteg.”
      Ez a megállapítás még mindig érvényes, ha tekintetbe vesszük azt a nagy különbséget, ami a ténylegesen megszállottak és azok között van, akik az exorcistáktól a bajaiktól való megszabaduláshoz remélnek segítséget. Ma azonban annyi új faktort kell számításba vennünk, melyek Tonquédec páter idejében még nem léteztek, hogy én azon a véleményen vagyok, hogy a valódi megszállottak száma is erősen megemelkedett.

Az első ilyen faktor a fogyasztói társadalom, melyben a materialista és hedonista élet miatt a hit nagymértékben kiveszett. Én meg vagyok győződve róla, hogy ebben mindenekelőtt a kommunizmus és a szocializmus a hibás – különösen Olaszországban –, melyek marxista doktrínájukkal ezekben az években a kultúrát, a nevelést és a színházat uralják. Úgy számolják, hogy Rómában a lakosságnak csak 8 százaléka jár vasárnapi misére. Azonban ahol a hit alábbhagy, ott nő a babona. Ezért terjed, különösen a fiatalok körében, a spiritizmus, a mágia, az okkultizmus gyakorlata. Ehhez jön még a jógával, a zennel és a transzcendentális meditációval való foglalkozás. Ezek mind olyan praktikák, melyek a reinkarnációra, az emberi természetnek az istenségben való feloldására és egyéb olyan tanokra alapulnak, melyek egy keresztény ember számára nem elfogadhatóak. Már nem kell Indiába utazni ahhoz, hogy valaki egy guru iskolájába járjon, ez már itt is mindenütt megtalálható. Ezeknek a módszerei, melyek eleinte ártalmatlannak tűnnek, gyakran a hallucináció és a skizofrénia állapotait idézik elő. E gyorsan terjedő szekták nagy részének direkt sátáni karaktere van.

Mágiát és spiritizmust különböző TV csatornákon is tanítanak. Könyveik mindenütt megtalálhatók. És a különböző újságokban és horrortermékekben a szex és az erőszak mellé még sátáni aljasság is párosul. A közönséget egy bizonyos zene is a megszállottságig hergeli. Különösen a sátáni rockzenét értem ez alatt. Számos felsőoktatási intézményben, ahova előadás megtartására hívtak, győződhettem meg arról, hogy a fiatalságot mekkora mértékben befolyásolja ez a zene. Hihetetlen, milyen nagymértékben van a különböző alsó- és felsőoktatási intézményekben a mágia és a spiritizmus elterjedve. Ez már egy általánosan elterjedt szerencsétlenség, és nem csak a nagyvárosokban.

Nem hallgathatom el, hogy milyen sok egyházi ember áll teljesen érdektelenül ezzel a problémával szemben és hagyja a híveket tökéletesen védtelenül. Azt is hibának tartom, hogy az exorcizmust szinte teljesen törölték a keresztelési rítusból (úgy tűnik, hogy VI. Pál beleegyezésével). Úgyszintén hibás döntés volt a Szent Mihály arkangyalhoz intézett imát, amit minden mise után elimádkoztak, pótlás nélkül törölni. Megbocsáthatatlan hanyagságnak tartom, és a püspököket hibáztatom azért, hogy az egész exorcista pasztorációt eliminálták. Minden egyházmegyében kellene legalább egy exorcistának lennie, és a legtöbbet látogatott templomokban és zarándokhelyeken is. Manapság az exorcista ritka madár, többnyire meg se lehet találni. Miközben tevékenységének nélkülözhetetlen pasztorális értéke van, ami azokat is segíti, akik prédikálnak, gyóntatnak és a többi szentséget kiosztják.

A katolikus hierarchiának hangosan kellene mea culpát kiáltania. Sok püspököt ismerek, de egyetlen olyant sem, aki valaha csinált volna exorcizmust, exorcizmusnál asszisztált volna vagy e problémának megfelelő mértékben tudatában lenne. Újra és újra megismétlem: Ha egy püspök az ez irányú komoly kérésnek (nem egy elmebetegének) személyesen maga vagy egy általa megbízott révén nem tesz eleget, akkor a súlyos mulasztás bűnébe esik. Ezáltal abban a fenyegető veszélyben találjuk magunkat, hogy a tanítás lánca megszakad: régen a kezdőt egy tapasztalt exorcista vezette be feladatkörébe.

Hogyan lehet valaki a démon áldozata, beleértve a szokásos zaklatásokat, tehát kísértéseket is? Az egyes esetektől függően kerülhet valaki a maga hibájából, de ártatlanul is a gonosz befolyása alá. Ennek fő okait négy fő csoportba oszthatjuk: Isten akaratából; átok által; a bűnben való megátalkodottság által; rossz helyek vagy személyekkel való kapcsolat által.

1. Isten akarata által. Először is le kell szögezni, hogy semmi nem történik, amit Isten nem enged meg. És az is világos, hogy Isten soha nem akar rosszat, ha mi magunk nem akarjuk (mivel szabadnak teremtett bennünket), és ő még a rosszból is jót tud csinálni. Ennél az első csoportnál semmilyen emberi vétek nem áll fenn, hanem kizárólag a démoni hatás működik. Ahogy Isten a Sátán szokásos akcióit (a kísértéseket) megengedi, és minden kegyelmet megad nekünk, hogy ezeknek ellenálljunk és belőlük számunkra valami hasznosat merítsünk, ha ehhez elég erősek vagyunk, úgy engedi meg Isten néha a Sátán rendkívüli akcióit is (megszállottságot vagy rosszindulatú zaklatást), hogy ezáltal az érintett az alázatban, a türelemben és az önmegtagadásban gyakorolja magát.
      A Sátán rendkívüli akcióinak két fajtája van: a külső hatások, melyek fizikai szenvedést okoznak (mint azok az ütések és ostorozások, amelyeket az arsi szent plébánosnak vagy Pio atyának kellett elviselnie), és a valódi zaklatások, mint például Jóbnál és Szent Pálnál.

2. Átok által. Az áldozat ebben az esetben is ártatlan. De itt már emberi hatásról van szó, mégpedig annak az embernek a vétkéről, aki az átkot maga vagy egy mágus által kimondta. Átok az, amikor valaki egy másik embernek a démon befolyása által kárt akar okozni. Ez különböző módokon történhet: fetis, ádáz tekintet, átkozódások stb. által. Ezek közül a leggyakoribb a tulajdonképpeni átok. Ez volt az általam talált megszállottság vagy más rosszindulatú zavarok leggyakoribb okozója. Nem tudom, hogy fogják tudni magukat az Egyház azon emberei igazolni, akik azt állítják, hogy nem hisznek az átokban. És ugyanilyen kevéssé tudom megérteni, hogyan tudnak azoknak a híveiknek így segíteni, akiket ilyen átok sújt.

Néhányan csodálkoznak, hogyan engedhet meg ilyen dolgokat Isten. Isten mindannyiunkat szabadnak teremtett, és ő soha nem tagadja meg teremtményeit, még azokat sem, akik eltávolodtak tőle. A végén majd leszámol, és mindenkinek azt adja, amit megérdemel, mert mindenki cselekedetei alapján lesz megítélve. Szabadságunkat használhatjuk jól, és akkor érdemeink vannak; de használhatjuk rosszul is, és akkor vétkeink lesznek. Segíthetünk másoknak, de különböző módokon árthatunk is nekik. Ennek következtében – egy szörnyű példával élve – megfizethetek egy gyilkost, hogy valakit megöljön. Isten nem köteles ezt megakadályozni, akkor sem, ha valójában ezt gyakran megteszi. Megfizethetek egy mágust, egy boszorkányt is, hogy valaki fölött kimondjon egy átkot. Ebben az esetben sem köteles Isten közbelépni, akkor sem, ha a valóságban nagyon gyakran mégis ezt teszi. Aki például Isten kegyelmében él és sokat imádkozik, jobban védve van az ilyesmitől, mint az, aki nem gyakorolja vallását, és – ami még ennél is sokkal rosszabb – megszokottan bűnben él.

Ehelyütt szeretnék valamit megjegyezni: átkok és ehhez hasonló történések a csalóknak is kedvenc működési területe. De nem csak nekik van ezzel kapcsolatban könnyű dolguk, hanem e területen azoknak a száma is különösen nagy, akik beképzelnek ilyesmit vagy ez irányú kényszerképzeteik vannak. Ezért az exorcistának különösen figyelnie kell, de nem csak neki, hanem a jóakaratú embereknek is.

3. A bűnben való megátalkodottság által. Ehhez a ponthoz két okozat tartozik, melyek korunkban sajnos egyre jobban terjednek, amiért aztán a démontól befolyásoltak száma is egyre gyarapszik. Az első és alapvető ok mindig a hit hiánya. Minél jobban hiányzik a hit, annál jobban terjed a babona. Ez, mondhatjuk, egyszerű matematikai tétel. A második ok a bűnben való megrögzött megmaradás. Az Evangélium szemléletes példát ad erről Júdás alakjában. Júdás tolvaj volt, akit Jézus fáradságot nem kímélve próbált figyelmeztetni, és jó útra téríteni – de csak visszautasítást és megátalkodottságot kapott érte. Míg csak el nem jött a csúcspont: „‘Mit adtok nekem, ha kezetekre adom?’ Azok harminc ezüstöt fizettek neki.” (Mt 26,15) És ezért olvassuk azt a szörnyű mondatot az Utolsó Vacsora leírásánál: „A falat után rögvest belészállt a sátán.” (Jn 13,27) Nincs kétség a felől, hogy itt valódi démoni megszállottságról volt szó.

A családok széthullásának mai állapotában gyakran volt olyan esetem, amelyben az érintett személyek rendezetlen házassági viszonyok között éltek vagy más bűnbe voltak belebonyolódva. Emlékszem olyan asszonyokra, akik ismételten magzatelhajtást és más vétkeket követtek el, sőt olyanok is, akik szexuális perverziókat és erőszakot követtek el. Mások kábítószerfüggő homoszexuálisok voltak, akik ezen kívül még kábítószerrel kapcsolatos bűntettekben is részesek voltak. Mindezekben az esetekben a gyógyulás – természetesen – csak őszinte megtéréssel kezdődhet meg.

4. Rossz helyekkel vagy személyekkel való kapcsolat által. Ez alatt a spirituális ülések, mágiák, sátáni kultuszok vagy sátáni összejövetelek (melyek a fekete misében csúcsosodnak ki), okkult cselekedetek stb. rendezését vagy az ezeken való részvételt, a mágusok, boszorkányok vagy bizonyos kártyavetők felkeresését értem. Mindezekben az esetekben fennáll a megátkozás veszélye. Különösen akkor, ha valaki tudatosan belemegy a Sátánnal való kapcsolatba: többek között létezik a Sátánnak való felajánlás, a Sátánnal kötött vérszerződés, a sátáni iskolák látogatása és a Sátán-pappá való kinevezés. Körülbelül 1980 óta ezek a formák sajnos robbanásszerűen megsokszorozódtak.

Ami a mágusoknál és hasonló személyeknél való látogatást illeti, erről szeretnék egy teljesen általános példát bemutatni. Valakinek olyan betegsége van, ami semmilyen kezelésre nem reagál, és minden, amit baja orvoslására megtesz, balul üt ki. Ezután felvetődik benne a gondolat, hogy talán valamilyen átok ül rajta, és ezért elmegy egy kártyavetőhöz vagy egy mágushoz, aki azt mondja neki: „Önt elátkozták.” Eddig a pontig a költségek és a baj még csekély. De a mágus a kezelésre sok pénzt követel, ami lassacskán egy egész kis vagyonná fejlődhet. Majd valami személyes dolgot kér, egy képet, egy ruhadarabot, egy hajtincset, egy fecni bőrt vagy egy körömdarabkát. Ezzel kezdődik a baj igazán. Hiszen mit csinál a mágus ezekkel a tárgyakkal? Világos, hogy fekete mágiát. Ehelyütt szeretnék valamit tisztázni. Sokan hagyják magukat félrevezetni, mert azt látják, hogy a mágus szobái tele vannak keresztekkel, a Madonna és más szentek képeivel. Azonkívül ezt hallják: „Én csak fehér mágiát csinálok. Ha ön fekete mágiát követelne tőlem, vissza kellene utasítanom.” Az általános szóhasználatban fehér mágia alatt az átok alól való megszabadítást értik, fekete mágia alatt pedig az elátkozást. A valóságban azonban nincs fehér és fekete mágia, hanem kizárólag fekete mágia. Mert a mágiának minden formája a démonhoz fordul. Így az a szerencsétlen, aki eredetileg csak egy enyhe kellemetlenségtől szenvedett, valódi átokkal tér haza.

Még egyszer megismétlem, hogy az ördögi megszállottságot gyakran össze lehet téveszteni a lelki betegségekkel. Nagyra becsülöm azokat a pszichiátereket, akik ismerik annyira tudományuk határait, hogy ha egy páciensük olyan tüneteket mutat, melyek egyetlen ismert tudományos betegség tünetei közé sem sorolhatóak, ezt a tényt beismerik. Professzor Simone Morabito, bergamoi pszichiáter, 1990-ben a Gente című újság egyik cikkében azt írta, hogy sok páciense, akiket pszichés betegnek tartott, valójában megszállott volt, és hogy neki ezeket csak exorcisták segítségével sikerült meggyógyítani. Sok ilyen esetet ismerek, ezek közül szeretnék most egyet kiragadni:

1988. április 24-én II. János Pál pápa boldoggá avatta a spanyol karmelitát, Francesco Palau-t, aki élete utolsó éveiben magára vállalta számos megszállott gondját. Kórházat alapított, ahova elmebetegeket vett fel. És itt mindenkin végrehajtotta az exorcizmust: akik megszállottak voltak, azok meggyógyultak, akik valóban elmebetegek voltak, azok betegek maradtak. Heves kritikának volt ezért kitéve, mindenekelőtt természetesen a papság részéről. Emiatt kétszer utazott Rómába: 1866-ban, hogy IX. Pius pápával tárgyalhasson erről a dologról, és 1870-ben, hogy az I. Vatikáni Zsinattól az állandó exorcista-hivatal bevezetését kiharcolja. A zsinat, mint ismeretes, félbeszakadt, de e pasztorális szolgálat újrabevezetésének szükségessége továbbra is aktuális probléma maradt.

Tény, hogy gyakran nehéz egy megszállottat egy pszichésen betegtől megkülönböztetni. Mindazonáltal egy tapasztalt exorcista inkább alkalmas erre, mint egy pszichiáter, mivel az exorcista ismeri a különböző formákat, míg a pszichiáterek többnyire nem hisznek az ördögi megszállottságban. Néhány évvel ezelőtt Candido páter egy fiatal férfit exorcizált, akit a kezelő pszichiáter epilepsziásnak diagnosztizált. Candido páter meghívta a pszichiátert az exorcizmusra. Mikor kezét a fiatalember fejére tette, az rögtön a földre esett, ahol megkezdődtek görcsei. „Látja páter, hogy valóban epilepsziáról van szó!”, sietett az orvos kijelenteni. Candido páter a páciens fölé hajolt és még egyszer rátette a kezét. Az ifjú azonnal felugrott és egyenesen, mozdulatlanul állva maradt. „Viselkednek epilepsziások így?”, kérdezte a páter. „Nem, soha”, felelte a pszichiáter nyilvánvalóan meghökkenve a látottakon.
      Az exorcizmusokat az ifjú ember tökéletes gyógyulásáig folytatták. Ezt a fiatalembert éveken keresztül fölösleges gyógyszerekkel és kezelésekkel kínozták, melyek csak ártottak egészségének. A nehéz esetek az orvos és az exorcista együttműködését igénylik. A tévedések költségét a betegek viselik, akiket a helytelen orvosi kezelések gyakran még tönkre is tesznek.

A démontól való indokolatlan félelem ellen Avilai Szent Teréz életrajzából idézek egy fejezetet: „Ha az Úr olyan hatalmas, ahogy én tudom és látom, ha a démonok nem mások, mint rabszolgák, amiben kételkedni a hit tiltja nekem, akkor mit tudnak ezek nekem ártani, mikor én ennek a királynak és úrnak a szolgálója vagyok? Egy keresztet vettem a kezembe, és úgy tűnt nekem, hogy Isten bátorságot öntött belém. Pillanatok alatt annyira erősnek éreztem magam, hogy már nem féltem felvenni velük a harcot és odakiáltani nekik: ‘Gyertek csak közelebb. Mivel én az Úr szolgálóleánya vagyok, szeretném látni, hogy mit tudtok ellenem tenni!’
      És úgy tűnt, mintha valóban félni kezdtek volna tőlem. Ettől kezdve ez a nyugtalanság nem kínzott többé, és ha megjelentek előttem, nem ijedtem meg, sőt úgy tűnt nekem, hogy ők rettegnek tőlem. Minden dolgok legnagyobb ura hatalmat adott nekem fölöttük, hogy mára nem félek tőlük jobban, mint egy légytől. Ők nagyon gyávák, és azonnal elvesztik bátorságukat, ha látják, hogy megvetik őket. Nem támadnak, kivéve azokat, akiket könnyen elérhetőnek tartanak, vagy ha az Úr megengedi nekik, azért hogy támadásuk és üldözésük szolgálója nagyobb hasznára váljon.
      Engedje meg az Úr, hogy csak attól féljünk, ami félelemre ad okot, és hogy meggyőződjünk arról, hogy egyetlen halálos bűn által nagyobb baj történik, mint az egész pokol által. És ez így igaz.
      Tudjátok, mikor tudnak a démonok félelmet kelteni bennünk? Ha ennek a világnak a becsüléséért, örömeiért és gazdagságaiért aggódunk. Ha tehát azt szeretjük és kergetjük, amit kerülnünk kellene, kiszolgáltatjuk a démonoknak azokat a fegyvereket, amivel meg tudnánk magunkat védeni, és meghívjuk őket, hogy legyőzzenek bennünket. Még gondolni is fájdalmas erre, hiszen elég lenne a keresztet átölelni és Isten iránti szeretetből minden mást megvetni, mivel a démon ezeknek gyakorlásától jobban retteg, mint mi a pestistől. Mint a hazugság barátja és maga is hazugság, a démon soha nem tarthat együtt azzal, aki az igazság útján jár. De ha látja, hogy valakinél az értelem elhomályosult, akkor azt igyekszik egészen vakká tenni. És ha észreveszi, hogy valaki teljesen vak és e világ haszontalan és mulandó örömeiben leli kedvét, akkor azt hiszi, hogy gyermekkel van dolga, és ennek megfelelően is jár el vele. Akkor a démon azzal szórakozik, hogy az ilyen embert újra és újra megtámadja.

Adja meg nekem a mindenható Isten, hogy ne ezekhez tartozzam, hanem kegyelme által azt tartsam nyugalomnak, ami nyugalom, tisztességnek, ami valóban tisztesség, és örömnek, ami igazán öröm és nem ennek ellenkezője. Akkor minden démonnal nyugodtan szembeszállok, amire ők ijedten elmenekülnek. Nem értem meg azoknak a félelmét, akik azt kiabálják: démon, démon, miközben Isten, Istent kiálthatnának, és így a poklot rémületbe ejthetnék. Nem tudjuk talán, hogy a démonok Isten jóváhagyása nélkül még megmozdulni sem tudnának? Áldott legyen az Úr, aki nekem ilyen hatalmas segítséget adott.”