A gall egyházat Iréneusz, Lyon püspöke alapította, aki 140 körül Kisázsiában született, és 202 körül, valószínűleg mártírként halt meg. Fő műve az Adversus haereses (Az eretnekek ellen) című írás. Ebben a könyvben a gnosztikus eretnekek azon elméletét utasítja vissza, amely szerint e világ egy démoni teremtő alkotása.
     Szent Iréneusz így ír: Valójában a Logos az igazi teremtő, vagyis a jóságos Isten Igéje. Az angyalok az Isten által teremtett kozmosz részei; ezért Sátán is, a többi angyalhoz hasonlóan, eredetileg egy jó, Istennel egyesült, örökre neki alávetett és alárendelt angyal volt, aki azonban „aposztata lett”, és ezért levettetett a mennyből. Sátán szabad akaratból lett szakadár és az univerzum csalója, aki megpróbálja értelmünket megtéveszteni, szívünket elsötétíteni, hogy ily módon arra bírjon rá bennünket, hogy az igaz Isten helyett őt imádjuk. Mindazonáltal fölöttünk gyakorolt uralma behatárolt, mert csak bitorlója annak a tekintélynek, ami jogosan és alapvetően Istennek jár ki. És kényszeríteni a bűnre sem tud bennünket.

Iréneusz megállapítja, hogy Sátán azért vesztette el az angyaloknak járó kegyelmet, mert féltékeny volt Istenre, és azt kívánta, hogy úgy imádják őt, mint Istent. Az emberre, Isten képmására is féltékeny volt; mondhatjuk, féltékenysége elsősorban ránk irányul. Ezért hatolt be a paradicsomba azzal a vággyal megrontott szívvel, hogy ősszüleinket a romlásba vezesse.
     Iréneusz az első keresztény teológus, aki az ősbűn teológiáját konzekvensen kidolgozta. E szerint Isten azért helyezte Ádámot és Évát a paradicsomba, hogy ott boldogan és vele szoros kapcsolatban éljenek. De Sátán, aki ismerte az emberpár gyengéit, behatolt a kertbe, és a kígyó alakjában megkísértette őket.
     Mindazonáltal Sátán gonoszsága eredmény nélkül maradt volna, ha Isten az embernek nem adta volna meg a lehetőséget, hogy a jó és a rossz között szabadon választhasson. Sátán nem kényszerítette az első emberpárt a vétkezésre: ezek szabadon döntöttek. Sátán csak kísértő, bár valóban nagyon kitartó kísértő, mivel rendkívül féltékeny az ősszülők eredeti állapotára.
     Így minden emberi lény részese lett Ádám és Éva bűnének. Ettől a pillanattól kezdve mindannyian a démon rabszolgái lettünk, és – ami még ennél is rosszabb – képtelenné váltunk arra, hogy ebből a rabságból a magunk erejéből kiszabaduljunk. Mivel alávetettük magunkat Sátánnak, szétzúztuk Isten képmását és hasonlatosságát magunkban, és ezzel halálra ítéltük magunkat. A paradicsomi boldogság szertefoszlott. Mivel saját akaratunkból fordultunk el Istentől, Sátán kezébe szolgáltattuk ki magunkat. Ezért igaz az a megállapítás, hogy Sátán hatalmában tartott bennünket addig, amíg meg nem váltattunk. Az igazságosság elve alapján Isten örökre Sátán karmaiban hagyhatott volna bennünket, de irgalmasságából elküldte Fiát, hogy bennünket ebből a rabságból kiszabadítson.

Krisztus megváltói műve a második Ádám Sátántól való megkísértésével kezdődik, tehát az első Ádám megkísértésének megismétlésével. De ezúttal az ördög a vesztes, Krisztus visszavonhatatlanul legyőzi őt. A keresztény hagyomány a Krisztus szenvedése által végbevitt megváltói műre lényegében három magyarázatot ad: a.) Krisztus megtestesülése által megszentelte, megnemesítette, átformálta és megmentette az emberi természetet; b.) Krisztus magát ajánlotta fel Istennek áldozatul, hogy az embereket kibékítse vele; c.) A kiváltás teóriája (ennek volt első kifejezett képviselője Iréneusz) azt mondja, hogy mivel Sátán az emberi nemet jog szerint tartotta fogva, Isten magát ajánlotta föl arra a feladatra, hogy szabadságunkat visszavásárolja: ennek árát ugyanis csak Ő maga tudta megfizetni. Csak Isten vethette magát alá Istennek. Ezért az Atyaisten megbízta a Fiúistent, hogy bennünket, Sátán túszait, kiváltson a fogságból. Krisztus szenvedései megbénították az ördögöt, és kiszabadítottak bennünket az elkárhozás és a halál torkából.

Az áldozat teóriája, mely Iréneusz korában a legfontosabb elmélet volt, azt mondja, hogy Krisztus, ember és Isten egyszerre, minden ember bűnét magára vette, és saját önkéntes halála által ezekért méltányos elégtételt adott Istennek. A kiváltás teóriája, ha olykor leegyszerűsítve megfogalmazva is, az apostoli atyáknak a Krisztus és Sátán kozmikus harcáról szóló tanítását adja vissza, és összességében megfelel az őskereszténység mérsékelt dualisztikus felfogásának. Iréneusz számára Krisztus második Ádám, aki megoldotta a halál láncait, amelyet az első Ádám gyengesége rakott ránk. Iréneusz krisztológiájának középpontjában az a gondolat áll, amely szerint Krisztus, a második ember, jóváteszi azt a kárt, amelyet az első ember követett el.
     Krisztus ugyan legyőzte Sátánt, de azért Sátán még nem szűnik meg arra törekedni, hogy a megváltást teljes erejével megpróbálja megakadályozni. E célból bátorítja a pogányságot, a bálványimádást, a boszorkányságot, az istentelenséget és mindenek előtt a tévtanokat és a hitehagyást. Az eretnekek és a szakadárok, akik nem Krisztus igaz Egyházának a követői, Sátán harci csapatának tagjai, a Krisztus elleni kozmikus csata ügynökei.
     Iréneusz utal arra, hogy Krisztus a keresztények védelmi fegyvere a Sátán elleni harcban. Az ördög mindig menekül, ha keresztény imákat hall, és ha Krisztus nevét kiejtik. A harcnak még nincs vége, mivel a démonok továbbra is folytatják a megkereszteltek megkísértését, mégpedig a Teremtő tudtával, aki ezt vagy a bűnök büntetéseként, vagy tisztulásként, vagy a lelki megpróbáltatások alatti kölcsönös segítségnyújtással a felebaráti szeretetben való növekedés érdekében engedélyezi. De mindezek előtt leginkább azért, hogy a hitben éberek és erősek maradjunk.

„Akik hisznek, azokat ezek a jelek fogják kísérni: Nevemben ördögöt űznek...” (Mk 16,17) – Jézusnak ez az egyszerű ígérete az első keresztény századokban elegendő volt az ördögűző pasztoráláshoz. Minden keresztény exorcista is volt, hiszen hite és Jézus nevének ereje által birtokában volt az ördögűzés képességének. Erről a tényről Szent Jusztinosz, Tertullianusz, Órigenész is tanúságot tett. A későbbiekben az exorcizmusra szolgáló formulák és az ezeket tartalmazó gyűjtemények száma megnövekedett. Ezért az Egyház megkezdte az exorcizmus szabályozását, mégpedig azzal, hogy a nehéz eseteket külön erre a célra kiképzett személyekre bízta, miközben a kevésbé súlyosak számára számos szentelményt alapított, amelyek mindenkinek rendelkezésére állnak.
     Nem sokkal ezelőttig még minden egyházmegyének megfelelő számú exorcistája volt, mivel a legnehezebb eseteket a püspökök és az általuk erre a feladatra kijelölt papok végezték (miként ez még ma is elő van írva). Korábban nem állt fenn a mai krízis, nevezetesen az a probléma, hogy nem hisznek a démon létezésében – legalábbis a gyakorlatban. Ennek következtében se a püspökök nem foglalkoznak ezzel a problémával, se a papok nincsenek már abban a helyzetben, hogy ezt a feladatot (amelynek pedig az egyházmegye normális lelkipásztorkodásának részét kellene képeznie) elvállalják. A kánonjog mindenek előtt a plébánosokat kötelezi arra, hogy a családokat és az egyedülállókat támogassák, különösen, ha baj éri őket. Támogatniuk kell a szegényeket, a betegeket, a gyászolókat, és mindazokat, akiket valamilyen nehézség ér (can. 529). És kétségen kívül áll, hogy a gonosz általi kísértés szintén a fájdalom és szükség eme csoportjához tartozik. De ki hiszi ezt ma már?

Ezért növekszik egyre jobban azok száma, akik mágusokhoz, kártyavetőkhöz, jósnőkhöz mennek bajaikkal. A legritkább esetben fordul csak elő, hogy valaki azelőtt megy el egy exorcistához, mielőtt a fentebb leírt személyeknél átesne egy szomorú csalódáson. Beigazolódik az, amit a Szentírás a szamariai Achaszja királyról mesél el nekünk. Amikor ez a király sérülten feküdt, követeket küldött Belzebulhoz (Baal-Zebulhoz, a démonok fejedelméhez), Ekron istenéhez, hogy megtudják a jövőjét. Illés próféta azonban az Úr angyalának parancsára elébe ment a követeknek és így szólt hozzájuk: „Hát nincs Isten Izraelben, hogy Baal-Zebult, Ekron istenét mentek megkérdezni?” (lásd: 2 Kir 1,1-4) Mára a katolikus Egyház nem látja el kellőképpen ezt az egyik legfontosabb feladatát, ezért az emberek többé nem Istenhez, hanem a Sátánhoz fordulnak bajukban.

VI. Pál pápa 1972 november 15-én egy beszédében ezt mondta: „Melyek korunkban az Egyház legnagyobb szükségletei? Ne csodálkozzatok, milyen egyszerűnek, vagy direkt babonásnak és irreálisnak tűnik a válaszunk: az egyik legnagyobb szükséglet attól a gonosztól való védekezés, amelyet démonnak nevezünk.” A pápa szavai nyilvánvalóan többre vonatkoznak, mint az exorcizmus szűk területe, ugyanakkor az is biztos, hogy ebbe a harcba az exorcizmus területe is beletartozik.

Tehát nem csak az exorcisták számának növeléséről és megfelelő kiképzéséről van szó, hanem más nyitott kérdéseket is meg kell oldani, ha nem akarjuk, hogy ez a szektor ne zárt aktatömeg maradjon „feldolgozás alatt” jeligével. A démon soha nem csökkenti aktivitását, miközben az Úr szolgái alszanak; miként ezt az evangéliumi példázat a búza közé szórt konkolyról tanítja (lásd: Mt 13,24-30). De az első, az alapvető lépés abból áll, hogy a püspökök és papok újra ráérezzenek ennek a problémának a fontosságára, mégpedig annak az egészséges tannak a talaján, amelyet a Szentírás, a tradíció és a tanítóhivatal hagyott ránk – a II. Vatikáni Zsinat és az utolsó pápák kijelentései alapján is.

Könyvem végére érve, úgy tűnik számomra, hogy túl keveset mondtam el abból, amit el tudtam volna mondani. De azt is be kell vallanom, hogy ennek a feladatnak a megoldásából saját magam is nagy lelki hasznot húztam: nyereséget hitem számára, mert közvetlen kapcsolatba kerültem a láthatatlan világgal; nyereséget imaéletem és alázatom számára, mert mindig újra és újra tudatossá vált bennem abszolút tehetetlenségünk e bajjal szemben. Akármekkora hittel és odaadással imádkozunk, csak „haszontalan szolgák” maradunk, és ha az Úr nem avatkozna közbe, és nem oldana meg mindent, összes igyekezetünk eredménye és a tapasztalatokkal szerzett képességünk egyenlő lenne a nullával. Ez nem túlzás, hiszen Szent Pál apostol maga mondta: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést az Isten adta.” (1 Kor 3,6)

Végezetül meg szeretném cáfolni azt az – érthetetlen okból a klérus nagy részében elterjedt – hamis vélekedést, mely azt tartja, hogy a démon megbosszulja magát azon, aki el illetve ki akarja űzni. Ismétlem és kérem, higgyenek nekem: a démon mindannyiunknak annyi rosszat tesz, amennyit csak tud. Tévedés azt hinni, ha én békén hagyom őt, ő is elkerül engem. Ez nem csak téves vélekedés, de elárulása is papi hivatásunknak, mely arra kötelez bennünket, hogy a lelkeket Istenhez vezessük, és ha szükséges, a Sátán hatalmából kiszakítsuk, mégpedig az evangélizációval, ami az első helyen áll, aztán a szentségekkel és végül a szentelményekkel, amelyek körébe az exorcizmus is tartozik. Az a pap, aki fél az ördög zaklatásától, olyan pásztor, aki fél a farkastól. De ez indokolatlan félelem.
     Azt, hogy a papi hivatás veszélyekkel és kellemetlenségekkel jár együtt, minden pap tudja, akkor is, ha az adott pap nem exorcista. Szent Péter mondta: „Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek.” (1 Pt 4,13) A lelkek java minden áldozatot megér.
     A papnak hinnie kell papi hivatásában, hinnie kell abban a hatalomban, amelyet az Úr adott neki, és követnie kell az apostolok és a szent papok példáját. XXIII. János pápa pontifikátusa elején az arsi szent plébános alakját állította minduntalan a klérus elé példaképként. Ez a szent valóban elragadta a Sátántól a lelkeket, emiatt neki magának rengeteget kellett szenvednie a Sátántól – holott nem volt exorcista, és nem is végzett exorcizmust. Az Úr intéz el mindent, és soha nem állít bennünket anélkül a megpróbáltatások elé, hogy ezek megoldásához ne adná meg nekünk a szükséges erőt. Jaj nekünk, ha gyávaságból visszavonulunk és kötelességünket nem teljesítjük. Birtokunkban van a szellem adománya, az eucharisztia, Isten Igéje, Jézus nevének ereje, a Szűzanya védelme, az angyalok és a szentek közbenjárása stb. Nem ostobaság félni egy legyőzöttől?
     Kérem a Boldogságos Szűz Máriát, Sátán ellenségét, aki a megváltás első bejelentése óta győzedelmeskedik a gonosz felett, hogy világosítson, védelmezzen és az örök bér elnyeréséig vívott földi harcban segítsen meg mindenkit. Különösképpen imádkozom minden katolikus püspökért, akiknek kötelessége a Sátántól zaklatottak megsegítése, hogy e téren is az Egyház törvényei és tradíciója szerint cselekedjenek.

Maria Immaculata! Külön gyönyörűség e könyv végén őrá gondolni, akinek ellenséges viszonyát a démonnal szemben Isten maga akarta: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé.” (Ter 3,15) Mária az Immaculata, mert se áteredő, se másmilyen bűne nem volt, vagyis soha nem engedett a Sátán kísértésének. És mindenkoron Szűz, mert mindenkoron Istené, testével is, amelyből az Ige saját testét felvette. Gondoljuk egyszer végig az emberré válás jelentőségét a démon oldaláról: neki, akinek nincs teste, mert tiszta szellem, és aki minden teremtmény elsőbbike akart maradni, fel kell ismernie, hogy Krisztus a teremtés középpontja, valóságos Isten és valóságos ember, és azt is, hogy a megtestesüléssel az ellene folyó harc kezdődött meg. Ezért próbálja meg az emberi testet minden eszközzel a bűn tárgyává tenni. Az értünk feláldozott testével minket megváltó Ige megtestesülésére adott tomboló reakciójaként a démon az emberi testet akarja megalázni és bepiszkítani. Ebből a szemszögből nézve ismerhető fel a Mária – a „mindenkoron szűz”, aki a Sátánt legyőzte, és aki Isten terveinek eszköze – szeplőtelen fogantatásáról szóló dogma fontossága.

Mária Isten szolgálóleányának nevezte magát, és Isten anyja lett. Ezáltal egészen különleges kapcsolatba került a Legszentebb Szentháromsággal. Ezt tudva gondoljuk át, mennyire ellenkezőleg cselekedett Sátán, aki elszakította magát Istentől, és ezáltal a legeslegtávolabbi teremtménnyé vált. Mária mennybe vétele Isten terveinek dicsőséges beteljesedését jelenti, aki azért teremtett bennünket, hogy örökké vele örüljünk, de egyúttal a Sátán tökéletes kudarcát is, aki a mennyei boldogságból az örök kárhozatra taszíttatott.
     Máriának a mi Édesanyánkként, az Egyház Anyjaként, a kegyelmek univerzális közvetítőjeként való elnevezése az ő folytonos működésében mutatja nekünk a Szűzanya műveit, akit Krisztus a lelkek üdvözítésének feladatában magával össze akart kapcsolni. És ezek a nevek rámutatnak a Szűzanyának a Sátán – aki meg akarja akadályozni Isten emberekkel kapcsolatos terveinek a megvalósítását – egész művével szembeni egyértelmű ellenállására. Ezért üldöz bennünket a Sátán, kísért minden módon, és nem elégszik meg azzal, hogy a gonosz, a bűn, a fájdalom és a halál eredendő oka legyen, hanem minket is magával akar ragadni az örök kárhozatba.

A nagy német ifjúsági magazinban, a Bravo-ban évek óta olyan cikkek jelennek meg, amelyekben a fiatalokat okkult praktikákkal, mint például az asztaltáncoltatás, a spiritizmus, ismertetik meg. A skót szerzőnő, J. K. Rowling Harry-Potter könyveivel és a japán Pokemonokkal az okkultizmusnak hatalmas hulláma áraszt el bennünket.
     Lucifer terve nagyon rafinált. Korunkban, amikor oly sok anya megy a „mind több fogyasztás” kedvéért dolgozni, és hagyja így egyedül gyermekeit, a Sátán a gyerekszobákba, az iskolákba és a könyvtárakba oson be, és a gyermekeket függővé teszi az okkult dolgoktól. A Harry-Potter könyvekben azzal ismertetik meg a gyermekeket, hogy minden csak elképzelhető okkult praktikával és varázslattal hogyan árthatnak más embereknek. A gyermeket bevezetik a mágia, a boszorkányok világába, annak összes nevetséges és veszélyes hókuszpókuszával. A történetekben mindig feltűnik egy varázsló, felemeli varázspálcáját, és hallatlan dolgokat visz végbe vele. Honnan származik pálcájának az ereje? A varázspálca annak a botnak az utánzata, amellyel Mózes azokat a nagy csodákat hajtotta végre, amelyekkel Isten megbízására kivezette népét az egyiptomi fogságból: szétválasztotta a Vörös tengert és a sziklából vizet fakasztott. Az egész mágia és varázslás, az egész manipuláció nem más, mint bálványimádás, Sátán-kultusz, az ördög szemfényvesztése. Az ördög Isten majma, aki mindenben utánozza Istent. Ha Isten gyermekei templomot vagy kápolnát építenek, akkor mellette felépül a Sátán zsinagógája. A Potter-könyvek tiszta mérgek, amik gyermekeink és fiataljaink szívét és gondolkodását a Sátánnak szolgáltatják ki.
     Ha már a gyermekeket arra tanítják, hogyan kell átkokat kimondani, mégpedig a leggonoszabbakat, akkor el lehet képzelni, hogy Sátán birodalma futótűzként fog az egész földön elterjedni.

A Harry-Potter-siker nem magyarázható csupán egy gyerekkönyv-írónő képességeivel, valójában ez konzekvens kortünet. Szellemi gyógyulásunkat nem lehet Harry Potterrel elővarázsolni, ehhez az emberiség térdrehullása szükségeltetik, amely az egész életet áthatja, és így a tékozló fiúnak atyja házába való visszatérését lehetővé teszi. Mert valójában ott van: Istenünk misztikus ereje által a védettség elveszítéséből az üdvösségre való jutás lehetősége. És ott található az ígéret a tagadó végleges megsemmisítésére is.