Egy napon egy püspök azzal a kéréssel hívott fel, hogy végezzem el az exorcizmust egy bizonyos személyen. Először azt válaszoltam, hogy legyen szíves saját maga egy papot erre a feladatra kinevezni. Mire a püspök azt felelte, hogy nem talál olyan papot, aki ezt a feladatot hajlandó lenne elvállalni. Ezzel a nehézséggel máshol is találkozhatunk. Maguk a papok sem hisznek ebben a dologban; ha azonban püspökük azt ajánlja, hogy vegyék át az exorcista hivatalát, máris úgy érzik, hogy ezer ördög támad ellenük, és emiatt visszautasítják ezt a felkérést. Újra és újra elismétlem, hogy a démont a gyóntatás sokkal jobban dühbe hozza, mivel ezalatt lelkeket ragadnak el tőle, mint az exorcizmus, amellyel csak a testből űzik ki őt. És a prédikálás még jobban feldühíti, hiszen a hit Isten szavából nő. Ha tehát egy papnak megvan a bátorsága ahhoz, hogy prédikáljon és gyóntasson, akkor egyáltalán nem szabadna félnie az exorcizmustól sem.

Léon Bloy világos szavakat írt azokról a papokról, akik vonakodnak exorcizmust végezni: „A papok exorcistaként szinte soha nem gyakorolják hatalmukat, mivel nincs meg hozzá a hitük, és egzisztenciális félelmük van attól, hogy a démont felbosszantsák.” Így van ez. Sokan sajnálják a vesződséget, és eközben elfelejtik, hogy a démon amúgy is minden rosszat megtesz velünk, amit Isten megenged neki; mert a gonosszal nincs fegyverszünet! Léon Bloy így folytatja: „Ha a papok elvesztették a hitüket, mármint hogy nem hisznek saját exorcista képességükben és ezért ezt nem is gyakorolják, akkor ez hatalmas szerencsétlenség, kegyetlen mulasztás. Ennek az a következménye, hogy az állítólagos hisztériások, akikkel a klinikák tömve vannak, visszavonhatatlanul leggonoszabb ellenségeiknek maradnak kiszolgáltatva.” Ezek kemény szavak, de igazak. Az ilyen viselkedés Krisztus parancsának egyenes elárulása.

Visszatérve a püspökkel folytatott telefonbeszélgetésemre, nyíltan megmondtam neki, hogy ha nem talál megfelelő papot, kötelezve van arra, hogy ő maga végezze el az exorcizmust. Mire ő naiv ártatlansággal ezt válaszolta: „Én? Azt sem tudom, hogy kezdjem el.” Erre azt feleltem, amit P. Candido mondott nekem, amikor én kezdtem el exorcizálni: „Először olvassa el a rituálé magyarázatait, és utána mondja el az előírt imákat a kérvényező felett.”
      Ez a kiindulópont. Az exorcizmus rituáléja 21 szabállyal kezdődik, amit az exorcistának szem előtt kell tartania. Ebben semmilyen szerepet nem játszik, hogy ezek a szabályok 1614-ből származnak: ezek nagyon bölcs utasítások, amelyeket még ki lehet egészíteni, amelyek azonban mára is megtartották teljes érvényességüket. Ezután az exorcistát figyelmezteti, hogy nem szabad a démon jelenlétét az érintett személyben rögtön elfogadni. Mindezek után egy csomó gyakorlati útmutatást ad arra nézve, hogy hogyan lehet a valódi megszállottságot felismerni, és hogyan kell viselkedni mint exorcista.

Valójában azonban nem ez, hanem más a kiindulási pont. Ha valaki személyesen vagy hozzátartozói vagy barátai által exorcizmusra jelentkezik, kikérdezéssel meg kell próbálni kitalálni, hogy megalapozott-e a kérés annak elvégzésére. Csak ezután kell azokat a tüneteket, amelyeket a személy maga vagy a hozzátartozói felsorolnak, megvizsgálni, és lehetséges okaikat kikutatni.
      A vizsgálódást a testi panaszokkal kell kezdeni. A rosszindulatú hatások két leginkább érintett pontja a fej és a gyomor. A rituálé gyanús jelekként a következő külső jelenségeket sorolja fel: idegen nyelvek folyékony beszélése vagy megértése; távoli és rejtett dolgok ismerete; emberfeletti izomerő. Ahogy már mondtam, ezeket a jeleket mindig csak az exorcizmus alatt figyeltem meg, soha nem előtte. Gyakran lép fel sajátságos vagy erőszakos viselkedés. Nagyon jellegzetes tünet minden szent dolog határozott visszautasítása: az ima abbahagyása, holott azelőtt sokat imádkozott; a templomba járás abbahagyása; káromkodás és a szentképek szétszaggatása. Csaknem mindig sor kerül a hozzátartozókkal vagy a környezettel szembeni aszociális viselkedésre és olykor tettlegességre is.
      Az érintett személyen az exorcista felkeresése előtt csaknem mindig elvégeztek már minden lehetséges orvosi vizsgálatot. E szabály alóli kivételek nagyon ritkák. Ezért az exorcista nyugodtan elkérheti ezek eredményeit és kikérheti a kezelő orvosok véleményét. A démoni megszállottság meglétének egyik biztos kritériuma a gyógyszerek hatástalansága ott, ahol az exorcizmus nyilvánvalóan hatékony.

Emberfeletti testi erő is jele lehet a démoni megszállottságnak. Egy elmebeteg őrjöngőt kényszerzubbonnyal kordában lehet tartani, egy megszállottat nem. Ő mindent széttép, láncokat tör szét, még azokat a széles bőrszíjakat is, amikkel megpróbálják megkötözni. Egyszer egy megszállottat vastag kötelekkel egy vaságyhoz kötöztek, de az elgörbítette a rudakat és széttörte a vasat.
      Gyakran hall a páciens (vagy a többiek is, ha egy egész család érintett) különleges zajokat, lépéseket a folyosón, nyíló majd csukódó ajtókat, kopogásokat a falakon vagy a bútorokon. Tárgyak tűnnek el, hogy aztán a leglehetetlenebb helyeken kerüljenek újra elő. Hogy az okokat megtaláljam, én mindig azt kérdezem, mikor léptek fel ezek a zavaró tünetek, első megjelenésük nem áll-e összefüggésben valamilyen konkrét eseménnyel, vajon az érintett nem vett-e részt spiritiszta ülésen, nem keresett-e fel mágust vagy kártyavetőt, és ha igen, hogyan zajlottak le ezek a találkozások?
      Ha a kikérdezések alapján felmerül a gyanú a rosszindulatú hatás meglétére, akkor meg kell kezdeni az exorcizmust.

P. Candido munkája során gyakran kihallgatta a démonokat, mégpedig minden korosztályú betegnél. De legszívesebben a gyerekek kikérdezéséről számolt be, mert ha ők olyan feleletet adnak, ami nyilvánvalóan nem felel meg koruknak, akkor biztos, hogy a démon beszél belőlük. Egy napon egy 13 éves kislánynak ezt a kérdést tette fel: „Két ellenség, aki egy életen át halálosan gyűlölte egymást, újra találkozik a pokolban. Hogyan jönnek ezek egymással ki, mikor ezután már az egész örökkévalóságban együtt kell maradniuk?” A válasz ez volt: „Milyen buta vagy! Ott lent mindenki magába görnyedve egyedül él lelkiismeretétől kínozva. Nincs semmilyen egymás közötti kapcsolat. Mindenki tökéletes magányban van, és kétségbeesetten siratja azt a gonoszságot, amit elkövetett. Olyan ez, mint egy temetőben.”

Elsőként rögtön tisztáznunk kell, hogy a démon mindent megtesz azért, hogy ne fedezzék fel, takarékoskodik a szavakkal és minden eszközt latba vet, hogy a beteget és az exorcistát elbátortalanítsa. Ennek jobb megértéséhez a démon viselkedésében négy fázist kell megkülönböztetni: a felfedezés előttit, az exorcizmus alattit, röviddel az áldozat elhagyása előttit és a megszabadulás utánit. De két egyforma eset soha nem létezik. A gonosz viselkedése mindig különböző és előre nem látható. Ezért, amit most leírok, csak olyan különböző viselkedési minták, amik a leggyakrabban fordulnak elő.

1. A felfedezés előtti: A démon testi és lelki panaszokat okoz, ami miatt az érintett személyt orvosok vizsgálják, akik közül a baj igazi okát senki nem gyanítja. Ezért az ilyen betegek gyakran cserélnek orvost. Még ennél is nehezebb a lelki bajok orvoslása. A specialisták semmit sem tudnak megállapítani, úgy hogy a beteget a hozzátartozók ezután „beképzelt betegnek” tekintik. E „betegek” számára ez a megnemértés még további nehéz terhet jelent. Miután a hivatalos medicina portáján hiába kopogtattak, előbb vagy utóbb csaknem mindig felkeresnek egy gyógyászt, vagy ami rosszabb, egy mágust, jósnőt vagy fetisisztát. És ezzel a baj még rosszabbá válik.

Azt is szem előtt kell tartani, hogy a démon még a totális megszállottság eseteiben sem (amikor ő maga cselekszik és beszél, és a szerencsétlen tagjait használja) működik megállás nélkül, hanem akcióit (ezeket a változásokat általában kríziseknek nevezzük) hosszabb-rövidebb nyugalmi időszakokkal váltogatja. Az érintett személy nyugodtan be tudja fejezni tanulmányait vagy végezheti munkáját – kivéve a legsúlyosabb eseteket –, és kívülről teljesen normálisnak hat; azt csak ő tudja, hogy ez mekkora erőfeszítésébe kerül.

2. Az exorcizmus alatti: A démon alapvetően mindent megtesz azért, hogy ne fedezzék fel, vagy legalábbis a megszállottság súlyosságát elrejtse, akkor is, ha ez nem mindig sikerül neki. Az exorcizmus erejétől olykor már az első ima alatt fel kell fednie magát. De néha ehhez több exorcizmusra is szükség van. Más esetekben meg kell várni Isten óráját.
      Vannak olyanok, akik minden találkozáskor valami új panaszt adnak elő. Az embernek az az érzése, hogy mindannak a rossznak, ami bennük megbújik, sorban a napvilágra kell kerülnie, hogy el lehessen távolítani őket.
      A démon nagyon különböző módokon reagál az imákra és könyörgésekre. Gyakran kényszeríti magát, hogy közömbös maradjon, holott nagyon szenved, és szenvedése egyre csak fokozódik a megszabadulás bekövetkeztéig. Néhány megszállott mozdulatlanságba és hallgatásba burkolódzik, és csak a szemével reagál, ha izgatják. Mások viszont védekeznek, és ezért meg kell őket fogni, hogy nehogy ártsanak maguknak. Megint mások jajgatnak, különösen akkor, ha a stólát a fájó részre nyomják, ahogy ezt a rituálé tanítja, vagy ha keresztet vetnek felette, vagy szentelt vízzel meghintik. Csak kevesen őrjöngnek, ezeket a hozzátartozóknak vagy segítőknek szorosan le kell fogniuk.

A megszállottság súlyossága a démonnak a szent nevek említésére való reakciójából is megmutatkozik. A gonosz ezeket a neveket általában nem ejti ki és nem is tudja kiejteni, hanem más kifejezésekkel helyettesíti: Istent vagy Jézust „ő”-nek (hímnemű ő-nek), Isten Anyját „ő”-nek (nőnemű ő-nek) hívja. Néha azt mondja, hogy a „főnököd” vagy „asszonyod”. Ha azonban a megszállottság nagyon súlyos és a démon magas rangú (mint már mondtam, a démonok megtartják azt a rangot, amit angyalként viseltek), akkor előfordul, hogy kiejti Isten és a Madonna nevét, de csak szörnyűséges káromkodásokkal együtt.

3. Röviddel az áldozat elhagyása előtti: Ez a momentum nagyon nehéz és sokáig is elhúzódhat. Egyfelől a démon kimutatja, hogy elvesztette erejét, másfelől ezért az utolsó támadásokat még szörnyűbbé próbálja tenni. Ellentétben a normális betegséggel, amelyben a beteg állapota fokozatosan javul a teljes gyógyulásig, úgy tűnik, hogy a megszállottak a kezelés előrehaladtával, még ha az sikeres is, egyre rosszabbul vannak. És csak amikor a démon nem bírja már tovább erővel, jön a megszabadulás. Nem mindig, de többnyire így zajlik le ez a folyamat.

Egy emberből kiűzött démon csaknem mindig arra van ítélve, hogy a pokolba menjen, örökre meghaljon, minden lehetőséget elveszítsen az emberek további zaklatására. A kétségbeesés ezen állapotát az exorcizmus alatt gyakran ilyen és hasonló kiáltásokkal fejezi ki: „Meghalok, meghalok”, „Nem bírom tovább” vagy „Gyilkosok vagytok, hóhérok, minden pap gyilkos”. Valóban minden exorcizmus olyan, mint egy verekedés az ördöggel, aki szenved, de mégis fájdalmat és elgyengülést okoz a megszállott személynek. Olykor még odáig is elmegy, hogy bevallja, hogy az exorcizmus alatt rosszabbul érzi magát, mint a pokolban. P. Candido-nak egy nap egy sikeres exorcizmus után röviddel a páciens megszabadulása előtt ezt mondta a démon: „Azt hiszed, hogy elmennék, ha nem lenne itt rosszabb dolgom, mint a pokolban?” – az exorcizmusok valóban elviselhetetlenek lettek e démon számára.

Hogy a gyógyuló személyeken még jobban segíteni lehessen, egy másik fontos aspektust is szem előtt kell tartani. A démon mindig megpróbálja saját állapotát a megszállottra átvinni. Ha ő maga nem bírja már tovább, akkor az elviselhetetlen gyengeség érzetét adja át; amikor kétségbe van esve, akkor ezt próbálja áldozatába beleszuggerálni; amikor úgy érzi, hogy nincs többé reménye a továbbélésre, és nem tud már gondolkozni sem, akkor azt a gondolatot sugallja az érintett személynek, hogy mindennek vége van, életének is, és azt a meggyőződést kelti benne, hogy megőrült. Éppen ezt kérdezik ezek a személyek az exorcistától: „Mondja meg becsületesen, hogy őrült vagyok.”
      Az exorcizmusok idővel egyre nehezebbé válnak az érintettek számára, és ezért sokan a végső szakaszban, röviddel megszabadulásuk előtt, megszakítják a „kezelést”. Ahogy abban segítségre szorulnak ezek a „betegek”, hogy imádkozzanak és a szentségek fogadására templomba menjenek, mert egyedül nem képesek erre, úgy van most is támogatásra szükségük, hogy az utolsó szakaszt bátran kiállják. A nehézségekhez tartozik még a testi fáradtság és bizonyos demoralizálás is, hiszen a démon ilyenkor annak érzetét kelti a megszállottban, hogy baja úgyis gyógyíthatatlan.

4. A megszabadulás utáni: Nagyon fontos, hogy a felszabadult személy a továbbiakban se hanyagolja el imádkozási ritmusát, a szentségek fogadásának gyakoriságát és a keresztény élet egyéb kötelességeit. És még ezután is gyakran kell áldáshoz járulnia, mert sokszor előfordul, hogy a démon újra támadásba lendül és megpróbál visszajönni. Ezért semmi esetre sem szabad neki nyitva hagyni az ajtót. Ha a visszaesés az imaélet elhanyagolásából keletkezett, és ha az érintett még a megszokott bűneit is újra elköveti, akkor a helyzet nagyon súlyos lesz, olyan amilyennek Máté Evangéliuma leírja: a gonosz lélek hét másik lélekkel tér vissza, akik még rosszabbak, mint ő (lásd: Mt 12,43-45).
      Nyilvánvaló tehát, hogy a démon mindent megpróbál jelenlétének eltitkolására. És éppen ez az a megfigyelés, amely hozzásegít bennünket ahhoz, hogy a megszállottságot bizonyos pszichés betegségektől megkülönböztessük, hiszen ezeknél a páciens mindent megtesz, hogy felhívja magára a figyelmet. A démon pont ellenkező módon viselkedik.

A sikeres exorcizmushoz feltétlenül szükség van a megszállott közreműködésére. Az exorcizmusok maguk csak 10 százalékát adják a gonosz elleni harcnak, 90 százalékot maga az érintett igyekezete tesz ki, akinek sok imával, a szentségek gyakori vételével, az Evangélium szerinti élettel és a szentelmények gyakori használatával kell hozzájárulnia saját megszabadulásához. Nagyon hatásos mások imája is (mindenekelőtt családjáé, az egyházközségéjé), misék olvasása, zarándoklatok és jócselekedetek. De legfontosabb az egyén saját imája, Istennel való egyesülése, még pedig úgy, hogy az ima biztos szokásává váljon. Ha az exorcizmus gyümölcsei olykor lassan mutatkoznak, azért a feltűnően gyors gyógyulások sem ritkák. Ezek többnyire akkor következnek be, amikor az érintett egész családja elkötelezte magát a keresztény életmódra, a közös imádkozásra (gyakran elég a rózsafüzér imádkozása). A házasságok zavarai, az elszenvedett igazságtalanságok meg nem bocsátása, másokkal, gyakran a rokonokkal, tartott harag – ezek azok a legismertebb akadályok, amelyeket a tartós gyógyulás érdekében nagylelkűséggel le kell győzni.
      Ezzel kapcsolatban az Evangélium egyik legfontosabb parancsára is figyelmeztetni kell: mégpedig az ellenségnek való megbocsátásra. Témánk esetében ezek többnyire azok a személyek, akik az átkot kimondták. Az őszinte megbocsátás, az értük mondott misék a leghatásosabb eszközök a blokád feltörésére és a gyógyulás meggyorsítására.
      Az exorcizmus hatásai közé tartozik az olyan testi bajokból és betegségekből való gyógyulás is, amelyek előbb gyógyíthatatlannak tűntek. Ezek lehetnek megmagyarázhatatlan fájdalmak, melyek a test különböző részein (többnyire a fejben és a gyomorban) lépnek fel. A démonnak ugyanis megvan az a képessége, hogy testi betegségeket idézzen elő. Az Evangélium beszámol egy olyan asszonyról, akit a démon 18 évig nyomorékká tett (a gerinc elgörbülése?), és akit Jézus úgy gyógyított meg, hogy kiűzte belőle az ördögöt (lásd: Luk 13,10-13). Hasonló módon gyógyította meg a süketnémát is, akinek betegsége szintén ördögi eredetű volt (lásd: Mt 9,32). Más esetekben olyan süketeket vagy némákat gyógyított meg, akik démoni befolyásoltság nélkül szenvedtek ezekben a betegségekben. Az Evangélium nagyon határozottan különbséget tesz betegek és megszállottak között, akkor is, ha a külső jelek megegyeznek.

Arra a kérdésre, hogy kik a leginkább érintettek, a felelet egyértelmű: a fiatalok, akik hitetlenségük miatt és a helyes ideák hiányában tartoznak a legveszélyeztetettebb személyek közé. Felnőttek exorcizmusánál gyakran kiderül, hogy megszállottságuk valójában már gyermekkorukban vagy születésük pillanatában vagy akár már az anyaméhben elkezdődött.
      Azoknál, akik tudnak bajuk eredetéről, de mégsem vetik magukat alá az exorcizmusnak, a legfőbb akadályt a gyakorolt ateizmusból a hitéletbe, azaz a bűnben élésből a kegyelmi életbe való vissza nem térés jelenti. A visszatéréshez mindenekelőtt a keresztény életvitel intenzívvé tétele tartozik. Úgy tűnik, hogy éppen ez egyik oka annak, amiért Isten a gonosz működését megengedi. A megszállottak gyakran bevallják, hogy hitük gyenge és imaéletük szinte teljesen kialudt. Amikor aztán az exorcizmus alatt közelebb kerülnek Istenhez, felismerik, hogy bajuk éppen imaéletük lanyhulásakor keletkezett. E világ és élet túlságosan is – sokkal jobban, mint gondolnánk – fontos számunkra. Az Úr azonban a túlvilágot tartja szem előtt, és üdvösségünket vigyázza.

A démonok az exorcizmus alatt sokszor jobban szenvednek, mint a pokolban. Egy démon arra a kérdésemre: miért nem megy vissza inkább a pokolba, ezt válaszolta: „Mert fontosabb számomra, hogy ezt a személyt kínozzam.” E mondatból világosan kitűnik a valódi ördögi aljasság. Hiszen a démon tudja, hogy neki ebből semmi előnye nem származik, sőt, örök kínjai annál nagyobbak lesznek, minél több szenvedést okozott az embereknek. Még akkor sem hagyja abba gonoszkodását, ha tudja, hogy ezzel saját magát is megsemmisíti, mert semmi nincs, amit jobban szeret, mint rosszat tenni, másokat gyötörni, másoknak ártani.
      Amikor a démonok elhagynak egy lelket, a legtöbb esetben a pokolba kerülnek. Néha a sivatagban kötözik meg őket, úgy ahogy Tóbiás 3,17-ben Ráfael arkangyal Azmodeussal tette. Én mindig arra kényszerítem őket, hogy Jézus Krisztus, az egyetlen ítélőbíró keresztjének lábánál hallják meg küldetési helyük nevét.

A mágia gyakorlata az emberiség egész történelme folyamán minden népnél megtalálható. Ma is sokan vannak, akik a mágia csapdájába esnek, miközben ennek veszélyét sok pap alábecsüli. Bár joggal bíznak Krisztus megváltó erejében, aki feláldozta magát, hogy bennünket a Sátán hatalmából kiszabadítson, azt figyelmen kívül hagyják, hogy az Úr soha nem mondta, hogy a Sátánra nem kell gyanakodni, vagy hogy nem kell küzdeni ellene. Ellenkezőleg, átadta a Sátán kiűzésének hatalmát, és az ellene való harc állandóságáról beszélt, valamint azt is világosan kijelentette, hogy két urat nem lehet egyszerre szolgálni.
      A Biblia meglepően gyakran beszél a mágiáról és a mágusokról, mind az Ó-, mind az Újszövetségben. Ezért nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a démon az embereket leggyakrabban a mágia, a babona eszközeivel köti magához: mind azokkal a praktikákkal, amelyek a Sátánnak közvetlenül vagy közvetve kultuszt kölcsönöznek. A mágia alkalmazói azt hiszik, hogy befolyásolni tudják a felsőbb hatalmakat, miközben a valóságban szolgálnak nekik. A boszorkányok a jó és rossz urainak tartják magukat. A spiritiszták és médiumaik a magasabb szellemek vagy a halottak szellemeinek megidézésére törekednek; a valóságban azonban testüket és lelküket démoni erőkre bízzák, anélkül, hogy sejtenék, hogy ezek ezt mindig saját romboló céljaikra használják fel.

Az Istentől elszakadt ember szegény és boldogtalan; nem sikerül neki az élet, és még kevésbé a nehézségek, a fájdalom és a halál értelmét felfogni. Azon kincsek után vágyakozik, amiket ez a világ kínál: gazdagság, hatalom, jólét, szerelem, szórakozás, csodálat stb. Mintha a démon ezt súgná neki: „Minden hatalmat és dicsőséget neked adok, mert hisz én kaptam meg és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” (Luk 4,6-7)
      És ezért keresik fiatalok és öregek, asszonyok, munkások, szakemberek, politikusok, művészek, kíváncsiak az „igazságot” a jövőjükről. Ezzel a tömeggel egy másik csapat áll szemben: mágusok, jövendőmondók, asztrológusok, kártyavetők, látnokok stb. serege. Az előbbiek vagy véletlenül vagy segítség reményében találkoznak az utóbbiakkal; egy részük megszállottá válik tőlük, más részük elátkozottá válik, megint mások egy szekta zárt körébe lépnek be.
      De mi rejlik e mögött? A tudatlanok csak babonát, kíváncsiságot, csalást sejtenek. De az esetek többségében más a valóság. A mágia nem ártalmatlan őrület, hanem démoni erők szolgálatában áll, amelyek arra törekednek, hogy az események menetét befolyásolhassák és másokat saját céljaik érdekében manipulálhassanak. A vallásosságnak ez a tévformája eleinte csak a primitív népeknél volt gyakorlatban, de idővel elterjedt, és mára a különböző vallásokban a világ egész részén megtalálható. Akkor is, ha a formák sokfélék, a cél mindig ugyanaz: az embereket Istentől eltávolítani, és a bűnbe, a lelki halálba vezetni.
      A Bibliában a démon akkor jelenik meg először, amikor az ősszülőket a kígyó képében megkísérti. A mitológiában a kígyó mindig a tudást jelképezi.
      A modern civilizáció bizonyos szokásokat összekevert, de nem változtatott meg, úgy hogy ennek eredményeképpen tudomány és mágia, vallás és antik rítusok egymás mellett létezhetnek. A mágiával szorosan összefügg a jövendőmondás, nevezetesen az a vágy, hogy a jövőt görbe úton, többnyire kártyavetéssel, előre megismerjék.
      A mágia legrosszabb formája az az afrikai eredetű boszorkányság, amellyel valakinek mágikus úton rosszat akarnak tenni, valamint a spiritizmus, amellyel halottak szellemével vagy magasabb lelkekkel akarnak érintkezésbe lépni. A spiritizmust minden népnél és minden kultúrában ismerték. A spiritiszta üléseken megjelenő szellemek, amelyek mindig és kizárólag démonok, a jelenlevők közül valakit a tulajdonukká tesznek. Az Egyház ezért ítélte el mindig ezeket a praktikákat.

De valóban lehetetlen a halottakat megidézni? Mindig és kizárólag csak démonok jelennek meg ezeken az üléseken? A hívők ezen kétkedő kérdései egyetlen kivételre támaszkodnak. A Biblia számol be erről az egyetlen esetről, amikor Saul azt követelte a médiumtól, hogy idézze meg Sámuelt, aki valóban meg is jelent. Ez az egyetlen kivétel Isten engedélyével történt, de nem szabad elfelejtenünk Sámuel kemény szavait, mellyel Sault ezen tettéért megfedte.
      Sokan azért hagyják magukat becsapni, mert nincs hitük, másokat saját ostobaságuk viszi csapdába. Sokan azt hiszik, hogy játékról vagy ártalmatlan babonáról van csak szó. Mindenekelőtt a papokat kell figyelmeztetni: ezeken az üléseken valójában a gonosz lelkek felhívása történik, akiknek végső célja mindig áldozatuk Istentől való elszakítása, a bűnbe, a félelembe, az elidegenítésbe és a kétségbeesésbe kergetése.
      Hihetetlen, hogyan képes a démon egész csoportokat megtéveszteni és a tévtanokat széles körben elterjeszteni. Mindenesetre tény, hogy a démon nagy létszámú csoportokat is képes félrevezetni, miközben az ilyen esetekben mindig jelen van az emberi beleegyezés, a Sátán művéhez szabad akaratból történő jóváhagyás bűne, még pedig érdekből, bűnösségből, feltűnési vágyból vagy más hasonló indokból.
      Sátán a mi legveszélyesebb ellenségünk, és az is marad az idők végezetéig. Ezért használja intelligenciáját és hatalmát arra, hogy Isten terveit keresztülhúzza, aki a mi megmenekülésünket akarja. A mi erőnk Krisztus keresztje, az Ő vére, az Ő sebei és az Ő szavaival és az általa alapított Egyházzal szembeni engedelmesség.

Ehhez a témához szeretném felidézni VI. Pál pápa 1972. november 15-én tartott beszédének két mondatát: „A bibliai és egyházi tanítás talaját hagyja el az, aki vonakodik a démonok létét elfogadni, vagy aki elvet csinál abból – ami pedig nem igaz –, hogy nekik is, csakúgy, mint minden teremtménynek, Istenben van az eredetük, vagy aki pszeudo-realításnak, azon okoknak beképzelt és fantasztikus megszemélyesítésének állítják be őket, melyek betegségeinket előidézik. A démon léte és az egyes emberre, a közösségre, az egész társadalomra vagy még az eseményekre is kifejtett hatása a katolikus tan egyik fontos fejezete, amelyre egyre jobban oda kellene figyelni, ami azonban manapság nem történik meg.”
      A gyakorlatban ugyanis korunk számos egyházi embere a Biblia, a hagyomány és a tanítóhivatal e témáról szóló minden szavát elengedi a füle mellett. Azt vetették a szememre, hogy sok cikkemben polémikusan nyilatkoztam bizonyos teológusokról, püspökökről és exorcistákról. De nem polémiáról van itt szó, hanem egyszerűen arról, hogy az igazságot fel kell fedni. Mert ez nemcsak a tan, hanem még inkább a lelkipásztorkodás egyik fontos problémája. Tehát mind azok a püspökök, akik nem neveznek ki exorcistát, mind azok a papok, akik nem hisznek többé a démon működésében, közvetlenül érintettek. Nem szeretnék általánosítani, de napjainkban a démon különösen aktív az emberek kínzásában.

Kritikámat a teológusokkal kezdem: Luigi Sartori, közülük az egyik legismertebb és legképzettebb ezt írja: „Valószínű, hogy a gyógyulások egynémelyike, amelyeket Jézus idézett elő, idegbetegeket és nem megszállottakat érintett.” Ez a vélekedés rossz és hamis. Az Evangélium mindig nagyon pontosan különbséget tesz a beteggyógyítások és az ördögűzések között: aközött a hatalom között, amelyet Jézus a démonok kiűzéséhez és aközött, amelyet a betegek gyógyításához adott. Az evangélisták ugyan nem tudják a betegségeket a mai szakkifejezésekkel leírni, mindamellett nagyon világosan különbséget tudnak tenni betegség és megszállottság között.
      Aki ezt a megkülönböztetést nem képes elvégezni, azok nem az evangélisták, hanem Luigi Sartori. Az előzőekben már láttuk, milyen fundamentális jelentősége volt Jézus működésében az ördögűzésnek. Amikor a 72 tanítvány be akart számolni tapasztalatairól, melyeket akkor szereztek, amikor Jézus kettesével küldte el őket prédikálni, „nagy örömmel” csak ezt mondták: „Uram, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” (Luk 10,17) Mire Jézus így válaszolt nekik: „Láttam a sátánt, mint a villám, úgy bukott le az égből.” (Luk 10,18)
      Ezekután nem meglepő, ha Sartori cikkét a következő megdöbbentő állítással zárja: „A csodatévő Jézus mindenekelőtt a szeretet erejét akarta kifejezésre juttatni, kölcsönös szimpátia kapcsolatokat akart létrehozni; ezért tett csodákat, és nem azért, mert szent és titkos erőkkel rendelkezett, mint egy mágus.” (Famiglia Cristiana 1989/19) Nem, kedves teológus úr, Jézus nem szimpátiát keresett, és nem voltak titkos erői, mint egy mágusnak. Ő Isten mindenható hatalmával rendelkezett, és műveivel azt mutatta meg, hogy ő Isten. De ezek olyan „kicsinységek”, melyektől bizonyos modern teológusok nem hagyják magukat zavartatni.

Egy másik teológus, Luigi Lorenzetti, nyájasan elismeri, hogy „a hívő bizonyos események démoni karakterét nem zárhatja ki teljesen”, de ehhez gyorsan hozzáteszi, hogy „nehéz, ha nem teljesen lehetetlen, konkrét esetben a gonosz jelenlétét megerősíteni”. Ha azonban ez lehetetlen, akkor se azokat az ördögűzéseket, amelyeket Jézus vitt végbe, se azokat, amelyeket az apostolok hajtottak végre, nem lehet elhinni; és akkor az is szükségtelen volt, hogy Krisztus Egyházának hatalmat adott a démonok kiűzésére.
      Nem, kedves teológus úr, csak a te és a hozzád hasonló teológusok számára lehetetlen egy adott esetben megállapítani, hogy démoni jelenlétről van-e szó vagy sem, mert nektek ezen a területen semmilyen tapasztalatotok nincs. Ezért olyan kényelmes így nyilatkoznotok: „Az esetek többségében nem követünk el hibát, ha a történések mágikus-démoni megítélését természettudományival helyettesítjük.” (Famiglia Cristiana 1988/39)

De ha az ismert teológusok így vélekednek, mit gondoljanak az egyszerű papok? Én naponta tapasztalom, hogy már ők sem hisznek a démoni gonoszságban. Néha egy kalap alá veszik ezt azoknak a praktikáival, akik a nép hiszékenységére spekulálva kevés munkával sok pénzt akarnak keresni. Hogy sokan hagyják magukat becsapni, az nem kétséges. De az igazság tanítása minden bizonnyal nem szükségtelen.
      Mivel a tévedést az igazsággal keverik, és olyan kevés jó exorcista létezik, az emberek végül mágusokhoz, kártyavetőkhöz fordulnak, akiknek száma egyre gyarapszik. És a hívőket senki nem világosítja fel. Egyszer egy olyan apácát exorcizáltam, aki a démoni befolyás miatt már végzetes állapotban volt, s akinek tünetei a találkozásunkat megelőző 10 év folyamán egyre csak romlottak. Magamhoz hivattam rendfőnökét, és azt mondtam neki, hogy az ember nem akkor hívja az orvost, amikor a beteg már a halálán van, hanem a betegség kezdetekor. Mire ő ezt válaszolta: „Önnek igaza van, de ezeket a dolgokat soha nem mondta nekünk egyetlen pap sem.” És ezután elmesélte, milyen sok pap (az orvosokon kívül) konzultált már ezzel a nővérrel, és egyiknek sem jutott eszébe, mi lehetne e betegségnek, amely semmilyen kezelésre sem reagált, a valódi oka.

Cikkeimben valóban összevesztem néhány exorcistával. Azt állítottam, hogy az exorcisták nem kapnak igazi útmutatást, hogy az egyházmegyékben nincs többé folyamatos utódlás, és ezért a hivatalban levő exorcista utódját nem tudja tanítani és bevezetni a gyakorlatba. Ezért érthető, ha olyan exorcisták vannak, akik a legalapvetőbb dolgokat sem ismerik. Msgr. Giuseppe Ruata, egy torinói kanonok és egyházmegyéje exorcistáinak koordinátora, a Famiglia Cristiana című újság egyik interjújában (1988/12) azt mondta, hogy „a démonikus megszállottság időben behatárolt, és csak néhány óráig vagy napig tart”. Ezzel megmutatta, hogy ezen a területen semmilyen tapasztalattal nem rendelkezik.
      A firenzei dóm penitenciárusát is megbíráltam a Toscana oggi című újságban 1988-ban és 1989-ben megjelent négy cikke miatt. Ha egy exorcista azt írja, hogy a mágia, a fekete misék, stb. „ártalmatlan cselekedetek és a szuggesztív fantázia gyümölcsei”; és ha ragaszkodik ahhoz, hogy az exorcizmus nem szentség, hanem csak egy egyszerű fohász, és ha végül azt követeli, hogy ne kelljen többé exorcizmust végrehajtani, akkor a legnagyobb tisztelettel azt kell az ilyennek mondani: „Kedves Fiam, vagy informálódjál jobban, vagy keressél egy másik hivatást magadnak.”
      Ismerek olyan exorcistákat, akiknek még rituáléjuk sincsen. Se az előírásokat, se a szükséges imákat nem ismerik. Mindössze XIII. Leó pápa imáját mondják, azt is többnyire rossz és hiányos fordításban.

Végezetül beszéljünk a püspökökről. Igen, valóban a püspökökkel is vitába szálltam, mert szeretem őket, és azt kívánom, hogy üdvözüljenek. A kánonjog nem veszi figyelembe a hivatali mulasztás bűnét. De az Utolsó Ítéletkor a mulasztás jóvá már nem tehető bűnével is el kell majd számolnunk, miként ez Máté Evangéliumában írva vagyon (lásd: Mt 25,41-45). Még jól emlékszem egy ismert érsek 1988. november 25-én elhangzott szerencsétlen televízióinterjújára: azt a benyomást keltette, mintha büszke lenne rá, hogy még soha nem végzett exorcizmust, és még soha nem nevezett ki senkit erre a feladatra. Szerencsére az adás végén egy szakember ismertette és megvilágította a helyes keresztény álláspontot.
      Készítettem egy gyűjteményt azokból a válaszokból, melyeket azok a személyek kaptak, akiknek azt tanácsoltam, hogy mielőtt velem beszélnek meg egy terminust előbb saját püspökeikkel konzultáljanak: „Én elvi okokból nem nevezek ki exorcistákat.” „Én csak a parapszichológiának hiszek.” „Csak nem hisznek még mindig ilyen dolgokban?” stb. stb.
      De ahogy tudom, külföldön még rosszabb a helyzet, mint Olaszországban. A szokásos gyakorlat mindenütt ugyanaz: a démon létezésének elvi elismerése mellett – nehogy eretnekeknek számítsanak –, konkrét esetekben a démoni jelenlét vagy hatás legcsökönyösebb tagadása.