Miként a médiákban követni lehetett, a vatikáni hittani kongregáció legutóbbi nyilatkozata, a „Dominus Jesus”, némi felzúdulást okozott. Valóban, római oldalról már régóta nem lehetett világos hitvallást hallani arról, hogy Jézus Krisztus az egyetlen Üdvözítő és a katolikus Egyház az egyetlen igaz Egyház.
        Azonban, miként ez már több ízben megállapítást nyert, a kavarodás, mely e dokumentum körül keletkezett, önmagában érthetetlen, hiszen e nyilatkozat nemcsak hogy semmi újat nem hoz, hanem még csak nem is mond mást, mint a II. Vatikáni Zsinat. Ezért is nem lehet e dokumentumot egy döntő római fordulat jeleként értékelni, mégha bizonyos konzervatív körök reménysugarat vélnek is benne felfedezni.

Néhány nagyon szép és világos passzus ellenére a „Dominus Jesus”-ban végülis megint csak egy mérsékelt modernizmusról van szó. Például ismételten megtalálható benne a hamis vallások alapvetően pozitív megítélése. A 21. pontban ugyan meglepő módon beismerik, „hogy más rítusok, amennyiben babonás praktikáktól vagy más tévtanoktól függenek, inkább akadályt jelentenek az üdvözülés számára”, de mindjárt a következő pontban már ez áll: „Az Egyház a világ vallásait őszinte tisztelettel szemléli.” Ismét szerepel benne az az állítás, hogy „Krisztus Lelke arra méltatta magát, hogy az elszakadt egyházakat és az eretnek szektákat az üdv eszközeiként használja fel” (17. pont). Ugyanez a pont a kelet szakadár helyi egyházait „valódi részegyházaknak” nevezi, és védelmébe veszi a II. Vatikánum hírhedt „subsistit in” kifejezését.

Miközben régebben mindig azt mondták, hogy a katolikus Egyház Krisztus Egyháza, tehát Krisztus Egyháza egyenlő a katolikus Egyházzal, addig a II. Vatikánum csak azt tanítja; hogy Krisztus Egyháza a katolikus Egyházban valósul meg (subsistit in). Ezzel azt akarják mondani, hogy bár a katolikus Egyház Krisztus Egyházának egyetlen tökéletes megvalósulása, de azért Krisztus Egyháza valahogyan a többi egyházi közösségben is legalább működésben van és részlegesen megvalósulásra talál. Következésképpen a „Dominus Jesus”-ban az áll, hogy „Krisztus Egyháza teljesen csak a katolikus Egyházban marad fenn” (16. pont).
        Ahogy egyébként röviddel ezelőtt tudomásunkra jutott, a „subsistit in” megfogalmazást egy protestáns lelkész ajánlotta. Birtokunkban van ennek a lelkésznek egy levele, melyben ő erősíti meg, hogy a II. Vatikáni Zsinatra megfigyelőként hívták meg, és hogy ezt a megfogalmazást írásban nyújtotta át Frings bíboros akkori teológiai tanácsadójának, Joseph Ratzinger-nek, aki azt a bíborosnak továbbította. Az a tény, hogy a zsinat azt a döntő formulát, mellyel a katolikus Egyháznak saját értelmezését kellett kifejeznie, egy protestánstól hagyta magának diktálni, valóban több a soknál. Mindazonáltal így már jobban érthető, miért védelmezi Ratzinger bíboros újra és újra a „subsistit in” formulát.

Ezzel kapcsolatban érdekes az a Ratzinger bíborossal készített interjú, melyet a Frankfurter Allgemeine Zeitung szeptember 22-én közölt. Ebben a bíboros azt állítja, hogy „XII. Pius pápa Egyházról szóló enciklikájában egyszerűen ezt mondta: a római-katolikus Egyház Krisztus Egyháza. Ezen olyan totális egyezést kellene érteni, mely szerint a katolikus közösségen kívül az Egyházból semmi nem marad. Ez azonban nincs így: az egyébként XII. Pius pápa által sem tagadott katolikus tanítás szerint a Rómától elszakadt keleti egyház helyi egyházai valódi helyi egyházak; a reformációból kialakult közösségek más szerveződésben vannak, de ott ‘megvalósul az egyház’, hogy egyszer így fejezzük ki magunkat.”
        Ezek a kijelentések meglepőek! Ezek szerint tehát XII. Pius tévedett a „Mystici Corporis” kezdetű enciklikájában vagy legalábbis inkorrekt módon fejezte ki magát, amikor Krisztus Egyházát a katolikus Egyházzal azonosította? És a skizmatikus helyi egyházakat igazi helyi egyházaknak ismerte volna el? Igaz, hogy a skizmatikus keleti közösségeket már a zsinat előtt is egyháznak nevezték (ha nem is ugyanabban az értelemben, mint a katolikus Egyházat), mivel ott a szentelési hierarchiát és a hét szentséget megőrizték, de az mindig világos volt, hogy ezek az „egyházak” az igazi Egyházzal való egységből kiszakadtak, és e közösségek azon hívei, kik ezt tudják és ennek ellenére nem akarnak a katolikus Egyházba visszatérni, emiatt nem üdvözülhetnek. Hogyan lehet tehát egy egyházat „igazi részegyháznak” vagy „igazi helyi egyháznak” nevezni, melynek tagjai elkárhoznak, ha önhibájukon kívüli tudatlanságból megbocsátást nem nyernek?
        A bíboros ugyanebben az interjúban elmagyarázza, hogy az ő véleménye szerint miként kell a „subsistit in” kifejezést értelmezni: „A ‘van’ (lenni) fogalom szélesebb, mint a ‘subsisto’. A ‘subsisto’ a ‘lenni’-nek egy bizonyos módja, nevezetesen a saját magában létező szubjekt (alanyi) léte. Így akarták az atyák (a zsinat atyái) mondani: az Egyház léte, mint ilyen, sokkal messzebb nyúlik, mint a római-katolikus Egyház, de benne van egyedülálló módon a saját alanyi karaktere. .. A II. Vatikáni Zsinat egyházi konstitúciója ‘az üdvözülés és az igazság sokrétű elemeiről’ beszél, melyek a katolikus Egyház szerkezetén kívül is megtalálhatók (1,8). Az ökumenizmusról szóló dekrétum felsorol néhányat ezen elemek közül: ‘Isten írott szavát, a kegyelmi életet, a hitet, a reményt és a szeretetet és a Szentlélek más belső ajándékait és látható elemeit’ (1.3).”

Ezzel különbséget tesznek „Krisztus Egyháza” és a „katolikus Egyház” között, mely az egész II. Vatikánum előtti teológiának abszolút idegen. Ezen állítás alapján tehát Krisztus Egyháza ugyan egyedülálló módon áll fenn a katolikus Egyházban, vagyis egyedüli módon a katolikus Egyház Krisztus Egyházának alanya, de a katolikus Egyházon kívül is működik és megtalálható. Erre azt lehetne ellenvetésként felhozni, hogy ez alapjában véve nem más, mint az Egyház teste és lelke közötti hagyományos megkülönböztetés. Ezen analógia szerint ugyanis az Egyház testéhez csak azok tartoznak, akik a katolikus hitvallást vallják. Ezzel szemben az Egyház lelkéhez azok is hozzátartoznak, akik – bár magukat nem vallják katolikusnak – mégis a megszentelő kegyelem állapotában élnek, mert például meg vannak keresztelve, Isten parancsai szerinti életet igyekeznek élni és önhibájukon kívül nem tudják, hogy a katolicizmus az egyetlen igaz vallás. Ezek az emberek tehát szívük szerint a katolikus. Egyházhoz tartoznak, mert ha tudnának a katolikus Egyház igazságáról, külsőleg is csatlakoznának hozzá. Tehát azt lehet mondani, hogy a katolikus Egyház a látható határain kívül is munkálkodik, de azért ez a katolikus Egyház maga marad, és nem válik Krisztusnak a katolikus Egyháztól valamilyen módon különböző Egyházává.

A „subsistit in” új tanát azért vezették be, mert az eretnek keresztény felekezeteknek és a hamis vallásoknak, mint ilyeneknek, is bizonyos üdvértéket akartak adni. Bár igaz, hogy a megszentelődésnek és az igazságnak a katolikus Egyház látható (Ratzinger bíboros ezt a fontos szót hagyja ki) szerkezetén kívül is vannak elemei, de ezek az elemek, mint magukhoz tartozóak, ezeknek a nem-katolikus közösségeknek nem sajátjuk. Miért találhatók meg például a protestantizmusban az igazságnak és a megszentelődésnek bizonyos elemei? Mert Luther a katolikus Egyháztól való elszakadásakor megtartotta az Egyház néhány tanítását, és ezért a keresztséget ott rendszerint érvényesen szolgáltatják ki, mert a protestáns hívő Krisztusban, mint Megváltójában hisz, és mert tökéletes bánat esetén megkaphatja bűnei bocsánatát. De minden jó, ami a protestantizmusban található, a katolikus Egyházban is megvan, sőt onnan lett átvéve. Ezzel szemben minden tipikusan protestáns elem hamis és rossz, így tehát a katolikus Egyház semmit nem tud a protestantizmustól tanulni vagy átvenni.

És ugyanez áll minden hamis felekezetre és vallásra: ami bennük igaz és szent, az tisztább és tökéletesebb formában a katolikus Egyházban is megtalálható. A hamis vallásokban található igazságok a kinyilatkoztatás megőrzött részei, de éppen csak részek, méghozzá tévedésekkel összekeverve. Azonkívül mindezeknek a vallásoknak sajátjuk, hogy az egész igazságot egyáltalán nem akarják elfogadni, és a katolikus hitet hamisnak nevezik. Ezek a vallások tehát nem csak tökéletlenek, melyek egyszerűen még nem jutottak el az igazság teljességéhez (ez csak a Krisztus előtti ótestamentumi zsidóságra igaz), hanem határozottan visszautasítják a tökéletességet. Ezért nem korrekt, ami a „Dominus Jesus” 17. pontjában áll: „A valóságban ennek a már meglévő Egyháznak az elemei vannak meg a többi közösségekben.” Ezért a katolikusok számára ezekben a vallásokban semmi tiszteletre méltó vagy csodálandó nincs, sőt a katolikusnak aggódnia kell az ezekben a hamis vallásokban élő emberek lelki üdve miatt, és meg kell próbálnia megtéríteni őket. Ha erre nincs lehetősége, akkor csak abban reménykedhet, hogy ezek az emberek nem rögződnek meg vallásaik tévedéseiben, és önhibájukon kívüli tudatlanságuk miatt hamis hitük ellenére is megmenekülnek.

Ezt azonban ma már senki nem mondja. A II. Vatikánum ökumenizmusról szóló dekrétumában az üdvösség elemeiről, melyek a más keresztény felekezetekben megtalálhatók, még ez áll: „Mind ezek, melyek Krisztusból jönnek és hozzá vezetnek, jogilag (‘de iure’) Krisztus egyetlen Egyházához tartoznak” (1,3), de Ratzinger bíboros az újságnak adott interjújában megszakítja idézetét ez előtt a mondat előtt, és a „Dominus Jesus”-ban sem található utalás erre az állításra.

Végezetül úgy tűnik, maga II. János Pál pápa relativizálja a „Dominus Jesus” dokumentumot. Az október l-i Angyali Üdvözlet imánál ezt mondta: „Mikor a dokumentum a II. Vatikáni Zsinattal kijelenti, hogy ‘Krisztus egyetlen Egyháza a katolikus Egyházban subsistál’, ezzel nem lebecsülését akarja kifejezésre juttatni a többi egyházzal és egyházi közösségekkel szemben. … A katolikus Egyház szenved – miként ezt a dokumentum kimondja – attól a ténytől, hogy az üdv értékes elemeivel rendelkező valódi részegyházak valamint egyházi közösségek el vannak szakadva tőle. A dokumentum tehát ugyanazt az ökumenikus szenvedélyt juttatja még egyszer kifejezésre, mely az én ‘Ut unum sint’ enciklikám alapját is képezi.” (idézet a Die Tagespost, 2000. október 3-i számából)

Ugyanakkor nem tagadható, hogy Ratzinger bíboros a „Dominus Jesus” nyilatkozattal megpróbálta a vészféket meghúzni, mikor világosan fellépett a széles körben elterjedt indifferencizmus ellen, és megpróbálta a katolikus Egyháznak a többi vallás előtt legalább az első helyet biztosítani. E dokumentum körüli eseményekből ismételten kitűnik, milyen mély az Egyház krízise: még azokat az alapvető hitigazságokat, mint: „Krisztus és a katolikus Egyház egyedülállósága”, sem lehet anélkül hangsúlyozni, hogy ne keletkezzen protestáló áradat. A mag, melyet a II. Vatikánum elvetett, kicsirázott, és a hamis gyümölcsök nagyon is megmutatkoznak: eretnekség és aposztázia.

Ratzinger bíboros és más zsinati teológusok úgy járnak, ahogy minden forradalmár: kioldottak egy lavinát, melynek következményei számukra túl messze nyúlnak, melyet azonban így már nem képesek megfékezni. Ratzinger bíboros szeretne visszatérni a zsinat mérsékelt modernizmusához. Ma azonban már senkit nem érdekel, mit akart és mit mondott valójában a zsinat. Csak azért dicsérik a zsinatot, mert a tanítóhivatali gyeplőt meglazította, és ezzel lehetőséget adott az Egyházon belül az integrális hit szétfoszlásához; de hozzá vissza már senki nem akar térni.
        A „Dominus Jesus” dokumentum ezért teológiailag csak félmunka. Mérsékelt forradalom nem létezik. A katolikus Egyházba csak akkor térnek vissza a normális körülmények, ha minden de és kifogás nélkül visszatérnek a katolikus elvekhez. Akkor azonban természetesen késznek kell lenni a mennyiségi veszteség elszenvedésére, hiszen a károkat, melyeket a zsinat okozott, nem lehet teljesen semmissé tenni.