Kérdés: „De hát lehetséges-e az, hogy egy a pápa által az egész latin Egyház számára kibocsátott törvény a hitre veszélyes és az egész Egyház számára káros legyen? Megengedheti-e azt Isten, hogy a föld legfelsőbb pásztora az egész nyájat mérgezett legelőre vezesse? Egyáltalán, összeegyeztethető-e ez még Krisztus Péternek adott ígéretével, mely szerint a pokol kapui soha nem fognak erőt venni az Egyházon?” Isten, ígéretének megfelelően, azt minden bizonnyal soha nem engedi meg, hogy romlottság vagy pásztorainak gyengesége az Egyházat egészében pusztulásba sodorja vagy megrontsa. Ettől a Szentlélek az Egyházat „a világ végéig” meg fogja óvni (Mt 28, 20). Ez azonban nem jelenti azt, hogy Isten nem engedi meg, hogy az egész Egyház és a pápaság olykor krízisbe jusson, akár a hit és az egység időleges elsötétedése, akár az emberek bűnei által fenyegető pusztulás által. Isten segítsége „a pokol kapui ellen” (Mt 16,18) ilyen esetekben abban mutatkozik meg, hogy nem engedi, hogy a baj a végsőkig jusson, és az Egyház ezekben a krízisekben elpusztuljon. Az Evangéliumban leírt esemény a tengeren dúló viharról (Mt 8,23-27; Mk 4,35-41; Lk 8,22-25) az isteni Mester szándéka szerint már gyakran szolgált világossággal és vigasszal a szorult helyzetben levő Egyháznak. Éppen az esti órákban, a leginkább viharral veszélyeztetett időben, szólítja fel Krisztus az apostolokat, hogy keljenek át a túlsó partra. Arról nem esik említés a beszámolóban, hogy az apostolok, akik a veszélyt pontosan ismerték, nyugtalankodtak volna. Valószínűleg abban a bizalomteljes biztonságban ringatták magukat, hogy a Mesterrel és Péterrel egy hajóban – ahogy mondani szokták – semmi rossz nem történhet. Elképzelhetetlen, hogy a hajócska a Mesterrel és Péterrel a fedélzeten elsüllyedhessen! És mégis történik valami. A vihar felerősödik, és az a veszély fenyeget, hogy a hajó a világ hullámaiban alámerül. És az Úr pillanatnyilag, úgy tűnik, nem tesz ez ellen semmit. Jézus alszik! A tenger árja, a világ szelleme behatol a hajócskába. Máté azt mondja, hogy „a hullámok elborították a bárkát”, Márk arról tudósít, hogy a bárka „már-már megtelt” vízzel. Krisztus megengedi, hogy a világ szelleme olykor behatoljon Péter hajójába, mégpedig nem csak részlegesen, hanem olyan mértékben, hogy a hajó annyira megtelik „korszellemmel”, hogy az apostolok nem tudnak megbirkózni vele, és az egész hajót hajótörés fenyegeti. És az Egyház Ura tanítványainak csodálkozó döbbenetére ezt nem akadályozza meg. Közülük senki sem számolt ilyesmivel. Mindazonáltal, mikor Péter és az apostolok bevallják tehetetlenségüket és kudarcukat: „Uram, ments meg minket, elveszünk!” (Mt 8,25), Krisztus végre megakadályozza a biztos elsüllyedést azzal, hogy a világ dühöngő elemeinek ezt parancsolja: „Csendesedj! Némulj el!” (Mk 4,39) Az utolsó zsinat előtt, a „Pius pápák” alatt, miként az apostolok a vihar előtt, talán egy kicsit túl nagy biztonságban éreztük magunkat: „az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt – non praevalebunt”, akkor „nem történhet semmi rossz”! Az Egyház történelme azonban azt tanítja nekünk, hogy valójában igenis sok minden „megtörténhet”. Bár egy pápa „ex cathedra”, csalatkozhatatlan tanítóhivatala okán nem tud tévedéseket dogmává emelni, és az Egyház pásztorai hanyagságuk és romlottságuk miatt nem tudják az Egyházat eltüntetni, de hogy a korszellem hullámai nemcsak megtörnek Péter szikláin, hanem be is hatolnak Péter hajójába és olykor elborítják – azaz a liturgia nyilvános imáiba is behatolnak és ily módon a hitet megbomlasztják és sokakat mérgezett legelőre vezetnek –; nos ilyen kísértést az Egyház Ura megengedhet anélkül, hogy ígéretéhez hűtlen lenne.      Amit Urunk isteni segítségével megakadályoz, az nem a „Sátán füstjének a szentélybe” való átmeneti beszivárgása, ahogy ezt VI. Pál pápa nevezte, hanem csak annak reális lehetősége, hogy az Egyház egy ilyen krízisben elpusztul; ez az, amit Isten ígéretének megfelelően beavatkozásával megakadályoz.      Példa erre a 4. században Árius tanítása, amely tagadta Krisztus istenségét, és amely a püspökök csaknem 80 százalékát megmérgezte. Azt mondták, hogy a földkerekség egyetlen éjszaka ariánus lett. Több mint egy fél évszázadon keresztül rengette ez a krízis az egész Egyházat, melyben Liberius pápa – aki aláírt egy kétértelmű hitvallást – átmeneti gyengesége is szerepet játszott. Isten gondviselése azonban mindig gondoskodni fog róla, hogy amíg a korszellem vihara hullámaival beborítja Péter hajóját, azok a hívek, akik a „lex orandi”-hoz, az imádság törvényéhez hűségesek akarnak maradni, hogy így a „lex credendi”-t, a hit törvényét el ne veszítsék, minden nehézség ellenére általában lehetőséget kapjanak, hogy legalább időről időre részt vehessenek a hagyományos szentmiseáldozaton. A válság idején egy igaz katolikusnak mindig kötelessége teljes szívből Péter utódáért imádkozni. De követni őt azokban a dolgokban, melyek hitünket kétségen kívül veszélyeztetik, nem szabad. Bellarmin Szent Róbert fontolóra vett egy ilyen esetet: „Miként megengedett egy olyan pápának ellenállni, ki a testet megtámadja, ugyanúgy megengedett annak is ellenállni, aki a lelkeket megfélemlíti, vagy az államot összezavarja, és még inkább annak, aki az Egyház szétzúzására törekszik. Szabad, azt mondom, ellenállni neki, úgy, hogy parancsait nem teljesítik és megakadályozzák, hogy akarata megvalósuljon. Mindazonáltal nem megengedett őt megítélni vagy megbüntetni, vagy leváltani, ez csak egy magasabban állónak a dolga.” Az Egyház fenyegetett élete és szíve a szentmise, mely „az Egyház élete és Jézus Krisztus emberré válásának oka. És mi magunk is arra teremtettünk, hogy a szentmiseáldozatban Jézus Krisztussal egyesüljünk. Ha azonban szentmisénket lényegi természetében átalakítják, ha tőlünk bizonyos értelemben el akarják ragadni a szentmiseáldozatot, akkor mi felkiáltunk. Belsőnkben szétszakítottak vagyunk, és nem akarjuk, hogy bennünket a szentmiseáldozattól elszakítsanak” (Lefebvre érsek 1977. szeptember 2-án mondott beszéde Poitiers-ben). Kapcsolódó cikkek:      Volt egyszer egy katolikus fórum      Az új miserítus      Katolikus-e az új miserítus?      Isten legfőbb parancsa      Csak százszázalékig érdemes bármiben is hinni