Teljes szívünkkel és teljes akaratunkkal szilárdan ragaszkodunk a katolikus Rómához, a katolikus hit őrzőjéhez és az ezzel összekötött tradícióhoz, az örök Rómához, a bölcsesség és az igazság úrnőjéhez. Másfelől vonakodunk, és mindig is vonakodtunk, azt a Rómát követni, melyben új-modernista és új-protestáns tendenciák érvényesülnek, ahogy ez a II. Vatikáni Zsinaton és az ezt követő reformokban oly világosan megmutatkoztak. Ezért mindennemű rebellió, keserűség vagy neheztelés nélkül megmaradunk a lelkek üdvözülését Szent Alfonz szellemében és a megváltoztathatatlan tanítóhivatal vezetése alatt elérni igyekvő művünknél. És meg vagyunk róla győződve, hogy semmilyen más módon nem tudnánk a szent katolikus Egyháznak, a pápának és az utókornak ennél nagyobb szolgálatot tenni.
Ezért ragaszkodunk megingathatatlanul mindahhoz, amit az Egyház állandóan tanított és gyakorolt, miként ez azokban a könyvekben megörökítve áll, melyek a zsinatra ható modernista hatások előtt jelentek meg. Ez érvényes a hitre, az erkölcstanra, az istentiszteletre, a katekizmusra,a papképzésre és az Egyház alkotmányára.
De most fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon nem kezd-e egy fénysugár világítani a zűrzavar felhőin át, melyek oly sok éven át az örök Róma egét elhomályosították. Mert most egy olyan pápánk, Péter utódunk van, aki hajlandó nekünk elismerni, megengedni, hogy mi teljesen és minden nyilvánvaló kompromisszum nélkül az Egyház eme időtlen tradíciójához és ennek a katolikus életben való kifejeződéséhez ragaszkodjunk. Úgy tűnik, a pápa kész arra, hogy velünk „a tradíció kísérletét megkockáztassa”, ahogy ezt Lefebvre érsek oly sok évvel ezelőtt kérte.
Ez a fénysugár az utóbbi hónapokban mindenekelőtt abban mutatkozott meg, hogy Péter utóda a legkülönbözőbb oldalakról érkező számtalan szembeszegülés ellenére nagy bátorsággal kihirdette a Summorum Pontificum motu proprioját. Annyira, amennyire a római diplomácia egyáltalán képes, a pápa mindazok rehabilitációját kimondta, akik évek óta a tradicionális mise megtartásáért küzdöttek, mert kijelentette, hogy a hagyományos mise „jogilag soha nem lett betiltva és ezért elvileg mindig is engedélyezve volt” (kísérőlevél a motu propriohoz).
Ezen felül a motu proprio harmadik fejezete olyan közösségek megalapítását irányozza elő, akik tartósan az 1962-es misekönyvet használják – ez meghívás arra, hogy mi is a az elismert, Szentatyával egységben levő közösségek körébe térjünk, de ugyanakkor olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk.
Ugyanakkor felmerül a kérdés: ha XVI. Benedek pápa kész arra, hogy közösségben vele és az ő áldásával a „tradíció kísérletére” vállalkozzunk – hogyan viselkedjünk a visszaélések és zűrzavarok fergetegével, mely világszerte az Egyházban uralkodik?
Ha valóban ez a nyugtalan tenger alkotja a hátterét az elmúlt évek legfontosabb pápai motu propriojának, akkor ezt a dokumentumot a változásra való felhívásnak kell tekinteni. A válság eme 40 éve, az elhagyott kolostorok, a feladott plébániák és a katolikus nevelésügy szomorú állapota végül az Egyház legmagasabb síkján is ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy tényleg a válság időszakát éljük. Ez a felismerés Róma eljárásában látható változásokat eredményezett. Róma hajlandó annak elismerésére, hogy „az Egyház oldaláról elkövetett mulasztások is részesei a bajnak”. Róma hajlandó bocsánatot kérni „a liturgia önkényes eltorzulásaiért, melyek oly mély fájdalmat okoztak” (kísérőlevél a motu propriohoz).
Kell nekünk több mint egy ilyen bocsánatkérés? A pápa azt szeretné, hogy a tradicionális katolikus élet újra az Egyház szívében bontakozzon ki, és minden olyan eszközt engedélyezett – nem csak a szentmisét, hanem a szentségeket, a rituálét, a breviáriumot stb. –, melyek ezt elérhetik. Itt a Szentlélek működik, aki Péter utódát talán még messzebbre is fogja vezetni, mint ahogy ő maga azt eltervezte, mivel az Egyház hagyományos életének gyakorlati visszaállítása lassan, de biztosan ellenméregként fog hatni a modernista teológiai méreggel szemben, mely még mindig az Egyház érrendszerében kering.
Így mostantól a hitért folytatott harc kiszélesedett fronton zajlik, és mi arra szólíttattunk fel, hogy vegyük ki szerény részünket a világegyházban a hagyományos katolikus hitélet újjáélesztésében, hogy a következő generáció többé ne a II. Vatikáni Zsinat újdonságait kövesse, hanem azt a szolid katolicizmust követelje, mely minden idők szentmiséjével elválaszthatatlanul van összeforrva. Ezen a módon, mint főnix a hamuból, az Egyház már a múltban is több válságból ki tudott emelkedni. A tradicionális hitélet újjáélesztése a tanbeli eltéréseket, melyek a hanyatláshoz vezettek, annak ismeri fel, amik. Ezek azok az érvek, melyeket mindenki megért. Nem a modern szellem finoman szőtt gondolat-építményei, hanem az élet fájának új hajtásai.
A II. Vatikáni Zsinat kétértelműségeit tisztázni kell, ez biztos. De az Egyház kétezer éves tradíciójának tagadása helyett, a római tekintélyek egyre világosabban belátják annak szükségszerűségét, hogy a II. Vatikáni Zsinatot ki kell békíteni a tradícióval. Hogy ezt miként kell megoldani, ez napjaink döntő kérdése marad. Ezt a problémát se gyorsan, se könnyen nem lehet megoldani – ezt abból lehet látni, ahogy az Egyház a múltban a zsinatok problémás kijelentéseit kezelte. De a múlt e problémáiból levonható további tanulság, hogy a hamis tanok az idővel eltűnnek, mert nem hoznak gyümölcsöt. A Szentlélek meg fogja mutatni, hol van az igazság, mivel Ő az, aki minket vezet és életet ad. Ezért elég számunkra is azt kérni, amit Lefebvre érsek a maga idejében kért: Laissez-nous faire l’expérience de la tradition – a tradíció kísérletének megkockáztatását. Minden egyébre a választ majd később megkapjuk, hiszen gyümölcseiről fogjuk őket felismerni.
Jelenthetnek-e a többértelműségek és a zűrzavarok, és az ezekből származó hamis értelmezések számunkra mentséget ahhoz, hogy Rómával a látható egységet megtagadjuk? Mindaddig, amíg azokat az értelmezéseket, melyek az Egyház tradíciójával ellentétben állnak, nem kényszerítik ránk, ezek a problémák nem jelenthetnek akadályt az egységhez. Csak arra a szabadságra van szükségünk, hogy azt prédikálhassuk, amit az Egyház évszázadokon át tanított, és emellett „a kutatás és a kommunikáció konstruktív kapcsolatában” a Szentszékkel kibékíteni, ami kibékíthető (Lefebvre érsek, 1988. május 5.).
De nem jelenthetnek Róma e kínálatai talán mégis csapdát? Ennek megválaszolásához előbb annak a liturgikus reformnak méreteit kell megvizsgálnunk, melyet a pápa akar és már engedélyezett is. Nem csak a szentmisét engedélyezte újra, hanem a szentségeket is, a rituálét, a breviáriumot stb. Ha mindez csak félrevezetés lenne a tradicionális közösségek megtévesztéséhez, akkor ez a progresszisták számára túl nagy kockázatot jelentene, és végül az ő szándékaik ellen hatna, hiszen ez azon egész lelki beállítottság és vallási élet visszatértét is lehetővé teszi, mely a hagyományos misével együtt jár. Nem hisszük, hogy csak egy trükkről van szó, hanem a Pontifex Maximus komoly kísérletéről egy hiba rendbe hozására és az Egyház helyzetének megjavítására.
Ebben a helyzetben, amikor minden amellett szól, hogy Róma úgy akar bennünket elfogadni, amilyenek vagyunk, a hit dolga, hogy ne maradjunk mozdulatlanok. Az Egyház és a hit egyik alapvető elve, hogy Péter utódának személyében a hit és a közösség kétfajta egységének megingathatatlan elvét és látható megalapozottságát kell látni (I. Vatikáni Zsinat, Pastor Aeternus, DS. 3051). Ez az egység az ő személyén alapszik és nem a vatikáni bürokrácián. Ezért vagyunk egészen különösen meghatódva, hogy maga a pápa harcol értünk.
Az Egyház megjelenése is erre a lépésre buzdít bennünket. A válság e hosszú évei alatt magatartásunk – úgy gondoljuk – az Egyház képét nem homályosította el, mert oly sok nyilvánvaló probléma létezett, mely az egységben a látható szakadást előidézte. Mi, a tradíció hívei nyilvánvaló igazságtalanság és a hatalom nyilvánvaló visszaélésének áldozatai voltunk. De most, amikor Péter utóda diplomatikus módon bocsánatot kérve felénk nyújtja kezét és úgy fogad minket, amilyenek vagyunk – milyen okunk lehetne még, hogy a vele való teljes egységet visszautasítsuk?
Nem várhatjuk el, hogy először minden más probléma megoldódjon az Egyházban, hiszen a pápától sajnálatos módon csaknem minden olyan hatalmi eszközt elraboltak, mely a korábbi idők pápáinak rendelkezésére állott. A pápa ma inkább a diplomácia eszközeivel, mint egy uralkodó tekintélyével kormányoz. Azt sem várhatjuk el a pápától, hogy Péter hajócskájának irányát túlságosan hirtelen megváltoztassa – a kormány heves mozdulata a hajó fedélzetéről még több lelket sodorhat a tengerbe. Végül is mindez az ő bölcs meggondolásának tárgyát képezi, és nem a mienkét.
Választhatjuk-e továbbra is, hogy egyszerűen ott maradunk, ahol vagyunk? Évek óta a „szükségállapottal” érveltünk, mely számunkra viselkedésünk igazolására szolgált. Fenn tarthatjuk-e ezt, ha a hit mindennemű kompromisszuma nélkül jogi helyzetünk szabályozását kínálják fel nekünk? Vajon szabad elhatározásunk dolga-e, hogy ebben az irreguláris helyzetben, amelyben most vagyunk, továbbra is megmaradjunk? Hivatkozhatunk-e továbbra is a „szükségállapotra” anélkül, hogy közben jogtalanságba ne kerüljünk? Nyilvánvalóan nem. Másfelől: készek-e arra az illetékes tekintélyek, hogy jogi helyzetünket szabályozzák? Ha erre a második kérdésre igennel válaszolunk, akkor nem vagyunk többé a „kényszerhelyzet” állapotában.
Mind ezek a komoly meggondolások, kedves barátok, arra indíttatnak minket, hogy Rómába menjünk, és meghallgassuk, amit ők erre mondanak. Rómával való kapcsolatunkat nem úgy kell érteni, mintha a Szent X. Pius Papi Közösséggel és a tradíció más szövetségeivel való barátságunkat világszerte fel akarnánk mondani. Ellenkezőleg, teljes szívünkből abban reménykedünk, hogy kapcsolatban maradunk velük, és mindent, amit megtapasztalunk Fellay püspökkel és a tradicionális rendek más elöljáróival megoszthatjuk – a tradíció mint egész javára.
Csak az idő mutathatja meg, hogy a Rómával való kiegyezésnek tényleg a helyes pillanata jött-e most el? Az okosság azt parancsolja, hogy lassan és óvatosan haladjunk, és a tárgyalások minden egyes lépését jól átgondoljuk. Ezek alatt a tradícióban található barátaink folyamatos támogatására és tanácsára támaszkodunk. Minden megegyezésnek az Egyház alapelvein és a hit biztosítékán kell alapulnia.
Kérjük imában a támogatásotokat, ugyanakkor a Folytonos Segítség Anyjának védelme alá helyezzük magunkat, aki „maga az egész világ minden tévtanát széttaposta”, qui cunctas haereses interemit.
Tanítson Ő, akit Szent Alfonz mindig, mint a Jó Tanács Anyját hívta segítségül, „ravasznak, mint a kígyó és együgyűnek, mint a galamb” lenni (Mt 10,16), és arra, hogy „a szívet nagylelkűen kinyissuk, hogy mindannak helyet csináljunk, amit a hit maga megenged” (XVI. Benedek).
A Jó Tanács Anyjának oktáváján,
2008. április 28.
Fr Michael Mary, C.SS.R.
Fr Anthony Mary, C.SS.R.
Kapcsolódó cikkek:
– Vissza az úton Rómába
– Egy közlemény margójára