A kérdéses levélben ugyanis a redemptoristák főnöke, Fr. Michael Mary, C.SS.R. arról számol be, hogy a Pius Közösség egy e-mailben arról tájékoztatta, hogy a Rómával való kiegyezésük esetén egyetlen piuszos szeminárium sem fogadja többé rendje tagjait.
Holott a http://papastronsay.blogspot.com/index.html blogon eredetiben olvasható levél azzal az örvendetes hírrel kezdődik, hogy a Szent X. Pius Papi Közösség ausztráliai szemináriumának rektora örömmel üdvözölte a tradicionalista redemptoristák érkezését, és biztosította Michael Mary atyát, hogy véleménye szerint döntéseiket saját maguknak, a piuszos állásponttól függetlenül kell meghozniuk. Ezzel szemben a szeminaristák megérkezése után a rektor nyomást próbált gyakorolni a rendtagokra. Azt mondta nekik, hogy egyetlen lehetőség van, hogy főnöküket a Rómával való kiegyezéstől eltántorítsák; még pedig, ha a közösségben szakadást idéznek elő. Ezután Fr. Michael Mary, C.SS.R. jobbnak látta szeminaristáit a skóciai anyaházba visszarendelni.
A fent említett piuszos e-mail egy újabb reményt foszlatott szét. Az a tény, hogy a piuszosok német havilapjának áprilisi számában pont a skóciai redemptoristákról közöltek cikket, arra engedett következtetni, hogy a rend Rómával való tárgyalásairól nem csak tudnak Menzingenben, de azt helyeslik, sőt – ahogy Fr. Michael Mary, C.SS.R. közleményük utolsó passzusában írta, mintegy „felderítőként” értelmezik, hogy azok tapasztalatait – nyilván saját jövőjükre nézve – felhasználhassák.
Ezzel szemben mi történt? A rektor első megnyilvánulása minden bizonnyal a piuszos vezetőséggel való egyeztetés előtt született, amiből az derül ki, hogy a piuszos papok közül vannak, akik maguktól nem azt a politikát követnék, amit Menzingen ír elő számukra. A folytatásból pedig az tűnik ki kétséget kizáróan, hogy Fellay püspök és csapata – vagy inkább a „csapat” és Fellay püspök – semmit nem fogad el abból az érvelésből, amit a redemptoristák közleményükben az egyetemes Egyház, a katolikus tradíció, a katolikus hit és végső soron a lelkek üdvössége érdekében olyan kitűnően megfogalmaztak, és hogy e vélekedésüket a közösség minden tagjának kötelező érvényűként írják elő.
Pedig a rend közleménye nagyon fontos alapigazságokra hívta fel a figyelmet: nevezetesen,
– hogy nem a tradíció mellett kitartó közösségek feladata az Egyház sürgető és súlyos problémáit megoldani;
– hogy a pápa a motu proprioval valóban hajlandó a „tradíció kísérletét megkockáztatni”;
– és hogy a tradicionális szellem belülről, de csak belülről, valóban ellenméregként hathat a modernista szellem mérgezési tüneteire;
– végül, hogy a 40 évig tartó „kényszerhelyzet”, mely egyedül jogosította fel a tradicionális miséhez, minden idők szentmiséjéhez kompromisszumok nélkül való ragaszkodást a Summorum Pontificum motu proprioval – legalábbis jogi értelemben – megszűnt.
Bár a redemptoristák arról nem beszéltek, hogy a hosszú ideig tartó szembenállás szükségszerűen egyfajta szakadár viselkedésforma kialakulásához vezet, erre az ú. n. Ecclesia Dei közösségek (azok a tridenti rítust bemutató egyesülések, melyek nyilvánosan csak a hagyományos liturgiához ragaszkodtak, de a II. Vatikáni Zsinatot minden értelemben elfogadták, és akik már a mostani motu proprio előtt kiegyeztek Rómával, vagy direkt az ő buzdításukra jöttek létre) már eddig is sokszor emlékeztették a Szent X. Pius Papi Közösség vezetőit.
Az vitathatatlan, hogy a Szent X. Pius Papi Közösség magasan kiemelkedik a tradicionális közösségük közül. Jellemzésükre álljon itt Gergely atyának a katolikus-tradíció honlap fórumán nemrég megjelent véleménye: „FSSPX: Senki ne feledje el, amikor róluk beszél, hogy nélkülük ma nem lenne régi mise, nem lenne Summorum Pontificum, talán Benedek pápa sem. A legnagyobb kincset köszönhetjük nekik. Mert inkább utaztak órákat és napokat, és aludtak ótvaros kis lyukakban (néha szószerint), csak hogy a régi misét minél több helyre elvihessék. Mi az általuk meghozott áldozatok és szenvedések elenyésző kis részét hoztuk meg a régi miséért, így egy szavunk sem lehet ellenük. És még most, a Summorum Pontificummal is sokszor tunyák, meghunyászkodók és érdektelenek vagyunk. Ők meg harminc évig vért izzadtak. És folytatják ma is.”
Ellentétben a motu proprio előtt alakult Ecclesia Dei közösségekkel és laikus egyesülésekkel – különösképpen a Szent Péter Papi Közösséggel – a Szent X. Pius Papi Közösség nem egy szép, régi liturgiáért, hanem teológiai alapelvekért, az igazságért, a katolikus tanokért harcolt, melyek leginkább a liturgiában nyernek kifejeződést. A szentmisében mindig a katolikus tan kifejeződését látta, ezért nem értett egyet azokkal, akik a NOM-t előidéző zsinati határozatokat elfogadták, azok bírálatáról lemondtak és a katolikus Egyház válságának okairól hallgattak. Joggal ellenezték az olyan közösségek – legfőképp a Szent Péter Papi Közösség – ténykedését, akik prédikációjukat többnyire a helyi egyházi tekintélynek szóló köszönetnyilvánításukkal kezdik, aki nekik nagy kegyesen megengedi minden idők szentmiséjének bemutatását. Aztán sokszor a piuszosok bírálásával folytatják, de egy szót sem mernek ejteni a válság, a hit-fogyatkozás okairól, a katolikus élet sürgető problémáiról. Joggal tartották úgy, hogy az ilyen fajta viselkedés csak a tradíció dolgát gyengíti, hiszen az egész tradíció kérdését egy liturgikus ünnep kérdésére redukálja.
És ekkor XVI. Benedek pápa kiadta a Summorum Pontificum motu propriot a hozzá tartozó nagyon fontos kísérő levéllel együtt.
Bár azóta ő maga nem sok mindent tett – hiszen se az Ecclesia Dei bizottságnak nem adta meg azt a hatalmat, amit ígért, és amivel az a még mindig ellenszegülő püspökök ellen eljárhatna, illetve a panaszokat orvosolhatná, se ő maga nem mutatott még be tridenti misét, nemcsak nyilvánosan, de valószínűleg privát sem –, de néhány jel azért mégis azt mutatja, hogy bármilyen erőtlen az írásaiban már régen lefektetett terve kivitelezésében, de szándéka egyértelműen az, amit a motu proprioban leírt: a tradíciót visszahelyezni jogaiba, vagy ahogy a redemptoristák közleményében áll: a „tradíció kísérletét” elindítani.
A tradíció első, spontán reakciója a pápa e lépésére az öröm volt, a Szent X. Pius Papi Közösség részéről is. Egy ideig reménykedni lehetett, hogy elfogadják a pápa kinyújtott kezét és megkezdik a kiegyezésről szóló tárgyalásokat. De nemsokára csalódnia kellett azoknak, akik abban reménykedtek, hogy a közösség megragadja az alkalmat, hogy a katolikus Egyház érdekében Rómától elismert közösségként már hivatalosan is az Egyházon belül elkezdje a modernista tábor szétzúzását. Hiszen több száz papjuk, több tízezer hívük, az általuk képviselt igazi katolikus szellem belülről kétségen kívül bomlasztani tudná a modern „lelkiséget”, a modern erők uralmát. Mindez azonban elmaradt, sőt: minden olyan tagjukat, aki a Rómával való kiegyezésre csak gondolni mer, kíméletlenül kizárja soraikból.
Ezért folytatta vélekedését a fórumon Gergely atya így: „Az igazsághoz viszont tényleg hozzátartozik még két dolog: 1) Benedek pápa óriási gesztust tett a motu proprioval, ők pedig nem léptek semmit a teljes egység felé, és elfeledik, hogy ők nem tárgyalhatnak Rómával egyenrangú félként; 2) vannak köztük szélsőségesek is. De ne általánosítsunk. Az ordibáló barmok hangját mindenhol sokkal könnyebb meghallani, és így azt gondolni, hogy ők vannak többen, ők jellemeznek egy közösséget. Pedig nem.”
Nos, a Transalpine Redemptoristákkal történt affér sajnos nem támasztja alá Gergely atya utolsó mondatát. Illetve nem úgy, ahogy jó lenne: bár bizonyára vannak olyanok – még a nem-kirúgott – piuszos papok között is, akik nem konokul, a maguk igazát hajtogatva újabb és újabb, illetve nem rájuk tartozó okokat keresnek a további szembenálláshoz, de azért a vezetőség, élén Fellay püspökkel, nem rájuk hallgat, hanem a „hajthatatlanokra”, így nemhogy közeledne, de szinte távolodik Rómától. Egyszerűen nem értik meg, hogy Isten nem nekik adta meg állapotbeli kegyelmét a bajok teljes, általános orvoslására. Ez továbbra is a pápa dolga, isteni kiváltsága. Hogy ő elvégzi-e ezt vagy sem, nos, ez már az ő dolga és nem a Szent X. Pius Papi Közösségéé. Az övéké az lenne, hogy a lelkek üdvössége érdekében kiegyezzenek Rómával – amennyiben ez a tanításbeli kompromisszumok nélkül lehetséges, ahogy ez a Jó Pásztor és a Transalpine Redemptoristák közösségénél történt – és az Egyházon belül jogilag tisztázott helyzetben és az ezzel járó összes előnnyel és lehetőséggel, még nagyobb mértékben, mint eddig, harcoljanak a katolikus szellemiség újjáélesztésében és a trójai falóként az Egyház testét belülről rohasztó ellenség legyőzésében.
XIII. Leó pápa 1884. október 13-án történt látomásáról – ami után dolgozószobájába zárkózva együltében megírta a minden csendes szentmise után kötelezően előírt imádságot – csak annyit árult el, hogy „két hang – egyik jóságos, másik gonoszsággal telített – között szóváltást hallott, amelyet a sátánian gonosz hang így kezdett: »Képes vagyok Egyházadat elpusztítani!«” Ha a Leó által megfogalmazott imádság szövegét vizsgáljuk, elképzelhetjük, mit látott a pápa. Valami ahhoz hasonlót, ami Jóbbal történt az Ószövetségben. Isten „a sátán kezébe adta az Egyház lelki, szellemi javait, csak a létét nem”, hogy a szorongatások, veszedelmek, látszólagos pusztulás ellenére és után teljesüljön Krisztus ígérete: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” Mert ha egyes főpapoknak a tridenti szentmise és a katolikus tradíció minden más megnyilatkozása iránti elvakult, értehetelen és semmi más ellen nem tapasztalt ellenszenvét tekintjük, jogosan mondhatjuk, hogy az a gyűlölet, amit a szentmise – mely nem más, mint az Egyház kétezer éves tanításának és szellemiségének kifejeződése – ellen mutatnak, és amivel azt üldözik, csakis sátáni eredetű lehet.
Ha a tradicionális közösségek száma és súlya megerősödne az Egyházon belül, könnyen előfordulhatna, hogy segítségére lennének Szent Mihály arkangyalnak, hogy a „sátánt és más gonosz szellemeket, kik a lelkek veszedelmére törnek e világon, Isten erejével a kárhozatra taszítsa”, ahogy Leó pápa könyörgésében imádkozzuk.
Végezetül álljon itt az a lista, melyet a Szent X. Pius Papi Közösség 2007 júniusában a német havilapjában tett közzé a hozzá közel álló tradicionális szerzetesrendekről, illetve azok anyakolostoráról:
Belgium: karmeliták;
Brazília: férfi és női bencések, és a Boldogságos Szűz Mária Családja férfi rend;
Németország: két női rend;
Franciaország: férfi és női bencések, kontemplatív domonkos apácák, két tevékeny domonkos apáca rend, férfi és női kapucinusok, betegápoló nővérek, ferences apácák és még két rend (összesen 10);
Nagy-Britannia: a most Rómával kiegyező redemptorista rend;
Olaszország: ferences nővérek Assisi mellett és még két másik apáca-rend;
Mexikó: ferences nővérek;
Új-Zéland: dominikánus apácák;
Spanyolország: egy rend;
Ukrajna: Szent Josafat Közösség;
USA: bencés és ferences apácák.
A listán összesen 26 szerzetesrend anyaháza szerepel. És ne feledjük, ezek csak azok a tradicionalisták, akik „jóban” vannak a Szent X. Pius Papi Közösséggel! Micsoda tartalék, micsoda erő lehetne-e ez a modernizmus elleni harcban?
Kapcsolódó cikkek:
– Vissza az úton Rómába
– Az egységet kell keresnünk