E bűnnel sok tekintetben másképp kell elbánnod, mint egyéb vétkekkel. Hogy tehát annak rendje szerint járj el a dologban, külön-külön három időszakot kell megfigyelned: kísértés előtt, kísértés közben, és kísértés után.
      A kísértés előtt azon okokkal kell végezned, melyek ily kísértéseket támasztani szoktak. E bűnnel mindenekelőtt úgy kell megküzdened, hogy ne dacolj vele, hanem kerüld minden áron ama személyeket és alkalmakat, melyektől bármi csekély veszedelmed keletkezhetnék. Hogyha néha lehetetlen azokat kerülnöd, minden késedelmezés nélkül s minél rövidebb járj végére a dolognak, viseleted legyen szerény és komoly, beszéded inkább szigorral legyen fűszerezve, mint szívességgel és fölösleges nyájassággal.

Arra ne építs semmit, hogy esetleg nem érzesz magadban veszedelemfélét, vagy hogy évek óta nem bántottak, nem háborgattak a testnek indulatjai, mert ez az átkozott bűn azt, amit évek óta nem követett el, egy óra alatt véghez viszi; takargatni szokta cselszövényeit, alattomban élesíti a gyilkot, s annál veszedelmesebb és mélyebb sebeket ejt, minél bátorságosabb barátságot színlelve, a gyanúnak árnyékát is távol tartja. Mire nézve igen sokszor nagyobb a veszedelem, midőn szabados dolog színe alatt, például atyafiság, rokonság, udvariasság, vagy fényes tulajdonok s ritka erények tekintetéből célba vett ismerkedés ürügyén keresnek alkalmat találkozásra, bizalmas barátkozásra, hosszas társalkodásra. Van arra példa akárhány, hogy efféle találkozásoknak nem jó vége szokott lenni.
      Efféle szertelen és meggondolatlan társalkodásba érzéki gyönyörködés szokott keveredni, mely észrevétlenül a szívbe szivárogván, s a lélek mélyét keresztül járván, az értelmet nap-nap után leptében el-elhomályosítja, úgyannyira, hogy rövid idő alatt semmibe sem vesznek bizonyos dolgokat, mik a léleknek szerfölött nagy kárával járnak. Ártatlan vagy legalább is közönyös dolognak kezdik venni, hogy egyik a másikon szemét legelteti, egymással enyelegnek, nyájaskodnak, alig győzik egymást szép szóval, édes beszéddel. Nincs hosszavége a sok kedves társalkodásnak, melyeknek ha végét nem szakítják, veszedelem lesz a vége. Nem lesz csoda, ha mind a ketten nagyot buknak, ha mélyen süllyednek, vagy legalább is fölötte kínos és keserves kísértésekbe bonyolódnak, melyeken szinte lehetetlen lesz erőt venniök.

Ezért legyen eszed és tartsd magadat a következő szabályokhoz.

Először: Kerüld az alkalmat; fuss, fiam, fuss, mihelyt legkisebb árnyékát is látod a bűnnek. Mert emberek vagyunk, csöpűhöz és pozdorjáboz hasonló emberek; nagyon könnyen belénk kap a láng. Abban ugyan szikrát se bízzál, hogy majd eloltod. Hogy a jobbnál jobb szándék vizétől a láng nem fog rajtad, hogy győződ erős akaratoddal, hogy készebb vagy inkább meghalni, mint Istent legkevesebbet is megbántani; mert a sok barátkozás és társalkodás folytán a testiség tüze természetes melegével olyannyira elpárologtatja a legjobb akarat nedvességét, és egy pillanat alatt oly nagy lángot vet, hogy az atyafiságos vért sem fogja kímélni. Hogy nem fél Istentől, becsületét semmibe sem veszi, életével sem gondol, még a pokolnak minden iszonyatossága sem tartóztatja vissza. Azért fuss, fiam, még egyszer mondom, fuss, hacsak nem akarsz parázzsal megrakodni, lángra gyulladni és megégni.

Másodszor: Őrizkedjél a henye, dologtalan élettől; ne vesztegesd az időt haszontalanságokra, igyekezzél szívvel lélekkel hivatalodnak élni.

Harmadszor: Ne ellenkezzél soha elöljáróiddal, hanem engedelmeskedjél készseggel minden dologban, huzavona nélkül, szíves jóindulattal teljesítvén mindent, amit parancsolnak, leginkább azt, mi megaláztatásoddal jár, ami áldozatodba kerül, azt, ami leginkább ellenére van tennen akaratodnak s természetes hajlamaidnak.

Negyedszer. Ne ítéld meg soha vakmerően felebarátodat, kivált e bűn tekintetében. Hogyha nyilvánvaló volna ebbeli süllyedése, szánakoznod kell rajta, nem haragoskodnod, se gúnyolódnod, s az ő esetéből magadnak üdvösséges tanulságot vehetsz alázatosságra és önismeretre, elismervén, hogy por vagy és csupa semmi. Gyarlóságod érzetében járulj buzgó imádsággal Istenhez, s ezentúl még inkább kerüld az olyan társaságot, melyben csak árnyéka is találtatnék a veszélynek.
      Könnyű, de nem szép dolog, másokat könnyelmű módra elítélni és megvetni. Ha ebben telnék kedved, majd észre térít Isten, de magad kárán. Majd ugyanazon vétekbe hagy esni, hogy megadván kevélységednek az árát és eseted által megalázva, tanulj magad kárán okulni, s mind a két vétek ellen orvosságról gondoskodni. Ha magad el nem esnél, de nem is változtatnál e förtelmes gondolkodásodon: akkor lenne csak jaj neked, mert ez oly lelki állapotra mutatna, melynek alig van orvossága, félelmes, veszett állapotra.

Végre ötödször: Vigyázz, nagyon vigyázz magadra, hogy (mert magadban az isteni malaszt valami ajándékát észleled vagy lelki vigasztalások édességét tapasztalod) bizonyos tetszelgéssel ne hitegessed magadat s azt képzeljed magadnak, hogy nincs mitől tartanod, hogy ellenségeid nem férnek hozzád, minthogy úgy látszik utálattal és gyűlölettel viseltetel irántok. Ha szemes nem vagy, vigyázatlanságoddal nagykönnyen megjárhatod!

A kísértés közben: Legelsőbben az a kérdés, hogy mi adott okot, vagyis hogy külső vagy belső ok adott-e alkalmat a kísértésre?
      Külső oknak veszem a szemek és fülek kívánságát, a szertelen kényességet öltözködésben,. a társaságokat és mulatságokat, melyek e vétekre ingerelnek. E tekintetben legjobb orvosság a szerény és illedelmes magaviselet. Tartózkodni kell mindentől, ami a szemérmet sérti, nem szabad se látni se hallani olyasmit, ami e förtelmes vétekre ingerelhetne. S legjobb futni, kerülni az alkalmakat, mint föntebb mondám.
      A kísértés belső okának tartom a testnek dévajságát s az elmének hivalkodását és sokféle haszontalan ötleteit, melyek valamely rossz szokásunkból vagy pedig az ördög incselkedéséből is keletkeznek. A test dévajkodásának böjtölésekkel, fenyítékekkel, virrasztással s egyéb szigorúságokkal kell elejét venni, mely dolgok azonban okkal-móddal s az engedelmesség törvénye szerint gyakorlandók. Az elmének kicsapongásait illetőleg, akárhonnan származzanak, orvosságul ezt a kettőt ajánlom: először a változatos foglalkozást sorsod és állapotodhoz illő dolgokkal, másodszor az imádságot és elmélkedést.

Az imádságban kövesd a következő módot: Mihelyt efféle gondolatok keletkezésének csak távolról is neszét veszed, legott vonulj magadba vissza, és elmédet a keresztre feszített Megváltódra emelve mondjad: »Én Jézusom, én édes Üdvözítőm, siess, kérlek, segítségemre, nehogy ezen ellenségem kezébe kerüljek«. S néha szívedhez szorítván a keresztet, melyen Üdvözítőd függ, csókold meg lélekben az ő szentséges sebeit, benső buzgósággal mondván: »Drága sebhelyek, isteni vértől ázott, tisztaságos szent sebhelyek, sebesítsétek meg ezt az én gyarló, tisztátalan szívemet, s oltalmazzatok meg, hogy ne vétkezzem ellenetek!«

Azonban nem szeretném, fiam, hogy mikor a testiség kísértései környékeznek, elmédet bizonyos szempontokon jártassad, melyeket ilyetén kísértések ellen orvosszerül szokás ajánlani. Nem tanácslom, hogy például e véteknek undokságáról, telhetetlenségéről, fájdalmas és keserű gyümölcseiről, becsületre, vagyonra, életre veszedelmes és kárhozatos következményeiről sokat elmélkedjél. Ez ugyanis nem szolgál mindenkor biztos pajzsul eme kísértések ellenében, sőt néha még káros is lehet, mert habár az értelem egyrészről elutasítja is ama gondolatokat, de másrészről éppen azáltal, hogy velök foglalkozik, rést nyit az alkalomnak és veszedelemnek gyönyörködtetésre és beleegyezésre. Mire nézve e bajnak legjobb és legegyszerűbb orvossága futni, kerülni az alkalmakat, őrizkedni mindenáron nemcsak efféle gondolatoktól, hanem egyáltalában mindentől, ami habár kerülő úton, efféle gondolatokra alkalmat szolgáltathatna.
      Ha tehát úgy esik, igenis imádkozzál és elmélkedjél, fiam; de elmélkedjél Krisztus Urunk életéről, az ő kínszenvedéséről és kereszthaláláról. Hogyha elmélkedés közben akaratod ellenére rossz gondolatok ötlenének elmédbe és szokáson fölül alkalmatlankodnának (ami bizony éppenséggel nem lehetetlen), ezért kár volna elcsüggedned, ezért ne hadd abba soha elmélkedésedet vagy imádságodat, ne is támadj ama gondolatoknak, hogy velök birokra kelj, hanem minden kitelhető figyelemmel folytasd elmélkedésedet, nem törődve semmit ama gondolatokkal, mintha semmi közöd sem volna hozzájok. Nincs ennél jobb mód, kurtán kell elbánni velök, ha nem akarnának takarodni; legjobb nem hederíteni rájok semmit, majd elhallgatnak, ha nem állasz velök szóba.

Elmélkedésedet ilyen vagy hasonló könyörgéssel fejezheted be: „Szabadíts meg engem, én teremtőm és Megváltóm, szabadíts meg ellenségimtől a te kínszenvedésed és véghetetlen jóságod dicsőségére!« S többet ne gondolj e vétekre, mert róla csak emlékezni is veszedelmes lehet. Soha se vetekedjél ily kísértéssel, mert ez nem egyéb a gonosz lélek alakoskodásánál. Ügyes fogás tőle, hogy nyugtalanná és csüggeteggé tegyen, vagy hogy legyen alkalma tovább incselkedni, ilymódon remélvén hozzád férni s valami gyönyörködtetés által sebet ejteni rajtad. Mire nézve ily kísértések esetére, ha mikor a beleegyezés nem nyilvánvaló, az egészet lelkiatyádnak röviden meggyónhatod, s ezután az ő ítéletén és tanácsán teljességgel meg lehet, meg kell is nyugodnod.
      Csakhogy minden gondolataidat őszintén eléje kell terjesztened, mitől álszégyen vagy egyéb tekintet ugyan ne tartóztasson soha vissza. Ha bármily ellenségünkkel szemben alázatosságra van szükségünk, hogy győzedelmet vehessünk rajta: úgy ezzel még bajosabb boldogulni alázatosság nélkül, minthogy e vétek rendesen a kevélység büntetése.

A kísértés után, bármily biztosnak érezzed is magadat, kerülnöd, még gondolatban is kerülnöd kell mindazt, ami a kísértésre okot adott vala, mégha a dolog látszatja tán istenes szándék vagy egyéb jó cél tekintetéből mást tanácsolna is. Ne hajts a látszatra, mert nem egyéb az szemfényvesztésnél megvesztegetett természetünk részéről, nem egyéb cselszövénynél álnok ellenségünk részéről, ki világosság angyalának mutatja magát, hogy a sötétség örvényébe taszítson.

Hogy ügyed a hanyagság és tespedés nyomorúságos szolgaságára ne kerüljön, ami nemcsak a tökéletesség útján akasztana meg, hanem egyenest ellenségeid kezére juttathatna – lelkedre kötöm a következőket.

Először: Őrizkedjél minden kapkodástól s hajlandóságtól a mulandó dolgokhoz, nemkülönben mindennemű foglalkozástól, mely sorsod és állapoddal nem fér össze.

Másodszor: Azon igyekezzél, hogy megszokjad az isteni malaszt sugallatait, valamint elöljáróid minden parancsolatait gyors engedelmességgel teljesíteni, mindent akkor s akként végezvén, miként az ő akaratjok tartja.
      Gyors engedelmességgel, késedelem nélkül! E tekintetben a legkisebb hanyagság előbb-utóbb rossz véget érhet, mert az első késedelem vagy halasztás a másodikat, ez meg a harmadikat vonja maga után. A szüntelen huzavona megbénítja az akaratot, s kényelemhez szoktatja természetünket, melytől nem egykönnyen válik meg, ha egyszer megízlelte. Rögzött szokást nehéz elhagyni. Innen van, hogy kelletlenül fogunk a dologhoz. Hogy ami dolgunk van, azt vagy elhalogatjuk alkalmasabb időre, vagy néha merő tunyaságból egészen abbahagyjuk. Így lassan-lassan megszokjuk a hanyagságot, s utoljára annyira jutunk, hogy néha ugyanakkor, midőn a restégnek engedünk, égre-földre fogadjuk, hogy ezentúl majd másképp lesz, mert elismerjük, szégyenfővel kénytelenek vagyunk elismerni, hogy eleddig már sok is volt a hanyagságból.
      E hanyagság idővel egyre tovább terjed, s mérgével nemcsak az akaratot fonnyasztja s oda juttatja, hogy szinte fázik minden komoly munkától, irtózik minden megerőltetéstől, hanem az értelmet is megvakítja, hogy ne lássa, mily haszontalanok és nyavalyásak fogadott jó szándékaink. Midőn tudniillik megfogadjuk, hogy majd-majd, hogy jövőre majd gyorsan és serényen meg fogjuk tenni, amit rendén volna most megtennünk, s midőn arra kerül, megint csak vagy szánt-szándékkal elhanyagoljuk a dolgot, vagy máskorra halasztjuk.

De az sem elég, ha a dolgot, mellyel köteles vagy, imígy-amúgy hamarjában végzed el, hanem kellő időben, amikor a dolog természete kívánja és kellő szorgalommal úgy kell végére járnod, hogy lehetőleg tökéletes munkát végezz, s lelki előmeneteledre minél több hasznod s Isten előtt minél több érdemed legyen belőle.
      Ebből látnivaló, hogy éppen nem buzgóságra, hanem a legnagyobb hanyagságra mutat, ha a köteles munkát annak ideje előtt végezzük, s rajta hamarjában túlesni iparkodunk. Mert ez nyilván csak azért történik így, hogy azután minden baj és gond nélkül magunk kénye-kedve szerint tölthessük az időt. Amint hogy nem is vala más oka és célja a nagybuzgó szorgalmatosságnak.
      Nagy baj, s az egész bajnak nem más az oka, mint hogy nem gondoljuk meg a jó cselekedetnek vagy munkának nagy becsét, melyet kellő időben, kellő módjával és szíves jóindulattal végezünk, nem röstellve a nehézségeket, melyeket a hivalkodás vétke kivált a kezdőknek útjokba gördít.

Mire nézve vedd gyakran gondolóra, hogy egy-egy buzgó fohász, mely tiszta szívből az égbe száll, egy-egy földet érő térdhajtás, mellyel ő szent Felségének szíved hódolatát tanúsítod, egymagában többet ér a föld minden kincsénél, s hogy valahányszor erőt veszünk magunkon és szenvedélyeinken, Istennek szent angyalai lelkünknek a győzedelem egy-egy pálmáját nyújtják a mennyországból. És hogy ellenkezőleg, Isten a hanyagoktól lassankint megvonja malasztjait, melyekkel őket megajándékozta volt, az igyekezőknek pedig bővebben osztja kegyelmeit, hogy a mennyország örömeire útjokat egyengesse.
      Ami a nehézségeket illeti, ha erőd nem érkezik velök bátran szembe szállni, legalább ne nézd azokat nagyító üvegen, és szakaszonkint kerülj nekik, hogy könnyebben boldogulj velök.

Szeretnél, teszem, valamely erényre szert tenni, de úgy látod, hogy ebbeli igyekezeted sok mindenféle gyakorlatot igényel, nagy idő munkájába és sokszoros megerőltetésbe kerül, és az ellenség is számos akadályt gördít elé – ezen esetre úgy kezdj hozzá, mintha csak néhány pontra nézve kellene magadat gyakorolnod és csak egy-két nap fáradnod benne. Ellenségeddel pedig csak egy irányban küzdj meg, mintha más irányban semmi ütközeted sem volna, közben-közben buzdítva és bátorítva magadat azzal, hogy Isten segítségével erősebb vagy te mindnyájánál. Ha így jársz el a dologban, a tunyaság alább fog hagyni s az ellentétes erény megszállhat majd szívedben s maradandó lakást foglalhat benne.

Ugyanez áll az imádságról. Az elmebeli imádság néha egész órát vesz igénybe; ezt hanyagságod soknak látja. Fogj tehát úgy hozzá, mintha csak egy negyed, egy nyolcad órát szándékoznál imádkozni, ekképp könnyebben fog esni a második, a harmadik nyolcad, s nem lesz sok egy-egy óra. Hogyha a második, harmadik vagy következő nyolcad szerfölött nehezedre talál esni: elmélkedésedet, hogy a kelletlenség erőt ne vegyen rajtad, egy időre szakítsd félbe, nemsokára megint visszatérendő hozzá.

Ugyanez egyéb teendőidről is szól. Hogyha annyira meggyül a dolgod, hogy szinte megháborodol tőle, ne türhetetlenkedjél, hanem serényen és csöndesen fogj hozzá, elsőben az egyikhez, mintha egyéb dolgod nem is volna, s egymásután szorgalmasan hozzá látván, jóval kevesebb megerőltetéssel végére fogsz járni, mint ahogy tunyaságodban előre képzelted. Ha nem így jársz el benne, vagy ha a nehézség elől meghátrálsz, a restség vétke annyira erőt fog rajtad venni, hogy akár van nehézség (mely nélkül az erény gyakorlása, kivált eleinte csakugyan nem is járja), akár nincs, örökké kedvetlen leszel, örökké nyugtalanítani és gyötörni fog az aggódás és félelem, hogy majd így, majd amúgy baj lesz. Mintha minduntalan felverne valami nyugalmadból, óráról órára más támadás volna ellened készülőben, mintha szünet nélkül új meg új ellenséggel gyűlne meg a bajod. Az lesz, hogy a nyugalom közepette nyugtodat nem fogod találni.
      És ismeretes, hogy a hanyagság vétke titkos mérgével lassankint nemcsak az apró és gyönge szálacskákat fonnyasztja el, melyekből az erény első csiráinak képződni kellene; hanem a nagynehezen szerzett és megedzett erényeket is gyökerükben támadja meg, s a lelki élet magvelejének rontva, azt a szúette fának sorsára juttatja. Ugyanis az öreg kígyó rendesen a hanyagság révén kezdi meg pokolbeli munkáját, hogy az embert tőrbe ejtse, s különösen azokat, kik lelki életre törekszenek, a maga hálójába kerítse.

Mire nézve láss a dolgodhoz, kedves lélek, imádkozzál és munkálkodjál, szüntelen jóban foglalatoskodván; ne késedelmeskedjél hímet varrni menyegzői köntösödre, ne várakozzál vele akkoráig, midőn már kész köntössel s egész dísszel eléje kellene menni a jegyesnek. Juttasd eszedbe nap nap után, hogy aki a reggelt megadta, nem ígérte meg az estét, s aki meghagyta érned a nap alkonyát, nem köteles megadni a holnap virradóját. Minélfogva igyekezzél óráról órára minden percet Isten szolgálatára fordítani, mintha nem számíthatnál a jövőre, annál is inkább, minthogy minden percről számot kell majd adnod.

Záradékul figyelmeztetlek, hogy bármennyit törődtél s fáradtál is, bízvást. kárba veszettnek tarthatod azt a napot, melyen vétkes hajlamaidon s kívánságaidon több-több győzedelmet nem vettél, s hálát nem adtál az Úrnak vett jótéteményiért, főleg az ő keserves kínszenvedéséért, melyet isteni szívének lángszerelmében éretted kiállott. Nemkülönben a kegyes atyai fenyítékért, ha napközben valami látogatás vagy sanyargatás megbecsülhetetlen kegyelmére méltatott vala.

Nagy vigyázat és hosszas gyakorlat kívántatik külső érzékeink kellő szabályozásához és helyes igazgatásához, minthogy az élvvágy, melynek úgyszólván a vezérszerep jutott megvesztegetett természetünk indulatjai közt, nyakra-főre lelkendezik az élvezetekre és vigasztalásokra, s azokat el nem érhetvén, a külső érzékeket használja fel hajdúkul és természetes eszközökül, hogy általok az érzéki vágyak tárgyait magának megkerítse, melyeknek képmásait, miután kapva kapott s mohón legelészett rajtok, az emlékezet táblájára mázolja, miből azután kéjnek érzete támad, mely (a testi ösztönök rokonságánál fogva) elágazik minden érzékre, s az ilyen kéjekre fogékony érzelmeket mind fellázítja. Ekképp az érzékek által mind a testre, mind a lélekre szerte terjed a dögleletes ragály, azt is ezt is megfertőztetvén.

Látod, fiam, a veszélyt, figyelmezz az orvosságra.
      Vigyázz magadra, vigyázz, hogy érzékeid kényök-kedvök szerint ide s tova ne csatangoljanak, s ne élj velök soha helyes ok vagy szükség nélkül csupán gyönyörködés okáért. Ha véletlenül kelleténél messzebb találtak menni, fogd rövidebbre a gyeplőt s úgy igazíts rajtok, hogy míg előbb hiú gyönyör szolgaságában raboskodtak, ezentúl mindenünnen nemes zsákmánnyal kerüljenek haza a lélek udvarába, s lelked az érzékek révén érzékfölötti dolgokra térve, tehetségeinek szárnyain az égnek tartson.

Ebben következőleg járhatsz el.
      Valahányszor valamely tárgy megragadja érzékeidet, különböztesd meg rajta a valót a látszattól, vagyis gondolatban vedd külön, ami Isten ajándéka rajta. S úgy fogod találni, hogy ama teremtménynek magától ugyan semmije sincsen, hogy amit érzékeid rajta jónak vagy szépnek tapasztalnak, az mind az ő munkája, ki oszthatatlan lelke által ama tárggyal a lényegét és mindazt közölte, ami jó van rajta. Így véve fel a dolgot, örülhetsz neki, van is miért örülnöd, ha meggondolod, hogy a te Urad Istened egymaga szerzője és kútforrása annyi és annyiféle jeles tulajdonoknak, melyeket a teremtményeken látni. És hogy ö valamennyit kiváló tökéllyel magában foglalja; mert bizonyos, hogy ami dicsőt szemed lát, az mind nem egyéb, mint parányi foka az ö véghetetlen isteni tökélyeinek.
      Mire nézve, ha nemes természetű lények szemléletével foglalkozol, gondolatban szállítsd le a teremtményt maga semmiségére, és elmédet teremtőjére irányozván, ki teremtményeit ily jeles tulajdonokkal felruházta, egyedül ö benne gyönyörködve, imígy szólj magadban: »Oh mindenekfölött kívánatos örök való, mennyire örvendek neked, hogy te vagy örökös létoka minden teremtménynek! Téged illet minden dicsőség!«

Hasonlóképpen, midőn a fákat, virágokat s a természet másmás növényeit nézed, azon elmélkedjél, hogy ami élet van bennök, nem magoktól, hanem Isten lelkétől van, ki, jóllehet testi szemeiddel nem látod, mindeneknek éltetője. Erre nézve tehát így szólhatsz magadban-: »Íme az igaz élet, melyből, melyben és melyért él és növekedik minden a földkerekségén. Íme az én lelkem éltetője, szívem édes gyönyöre!«
      Ilyeténképpen az oktalan állatok láttára elmédet Istenhez emelheted, ki nekik mozgásra és érzésre az ösztönt adja, s ezt mondhatod magadban: »Felséges Isten, minden élő lény alkotója s minden mozdulat főindítója, minden, ami mozog, általad mozog; te magad mozdulatlan maradsz. Mennyire örvendek a te állandóságod és változatlanságodnak!«
      Hogyha a teremtménynek szépsége elbájol, válaszd külön a külszínét, melyet látsz, a dolog lényegétől, melyet nem látsz, s gondold meg, hogy mindaz, ami külsőleg oly szépnek mutatkozik, egyszálig mind Isten lelkétől van, ki saját láthatatlan szépségét sugároztatja rajtok vissza. Mire nézve szíved örömében mondhatod: »Íme az örök élet forrásainak patakjai; minden kellem egy-egy csöpp az örök jónak véghetetlen tengeréből! Mennyire örvend szívem-lelkem, ha Istenem örök és határtalan szépségére gondolok; mert ez a létoka és kútfeje minden teremtett szépségnek.«

Ha másokon kegyességet, bölcsességet, igazságosságot s egyéb erényeket észlelsz, szintén megkülönböztetvén a teremtményt teremtőjétől, így szólj a te Urad Istenedhez: »Oh erények színaranya, véghetetlen kegyesség, határtalan bölcsesség, merő szentség! Mily öröm járja át egész valómat, midőn látom, hogy egyedül tőled s általad van minden jó égen-földön, és hogy az összes teremtmények minden erénye a te tökélyeidhez képest: csupa semmi! Hálát adok neked, Uram, ezért, és minden egyéb jóságodért, mellyel az én felebarátomat megáldottad. Emlékezzél Uram, hogy én mily szegény vagyok, és mennyire szűkölködöm nevezetesen ezen … ezen erény nélkül!«

Midőn valami munkához kezdesz, gondold magadban, hogy e munkának fő tényezője egyedül Isten, magad csak élő eszköz vagy Isten kezében, amiért hozzáemelvén fel elmédet, imígy szólj: »Úr Isten, uralkodók uralkodója, mennyire örülök annak, hogy nálad nélkül semmit sem tehetek, és hogy egyedül te vagy minden munkának és minden áldásnak első és fő tényezője!«
      Ételhez vagy italhoz azon gondolattal fogj, hogy Isten adja s Isten áldja meg, s egyedül Istenben gyönyörködvén mondhatod magadban: »Örvendezz, én lelkem, a te Istenednek, mert valamint nála nélkül nincs számodra öröm, úgy vele és benne teljes örömödet lelheted minden adományán.«

Láttad, fiam, hogy az érzéki dolgok miképp szolgálhatnak az elmének lépcsőkül lelki dolgokra, szent gondolatokra Istenről. Most azzal szeretnélek megismertetni, hogy ugyanazon érzéki dolgok miképp szolgáltatnak alkalmat és módot szent elmélkedésre az Isten-emberről, az ö szentséges életéről és haláláról.
      Ugyanis valamit szemünk lát, azt mind hasznunkra fordíthatjuk, hogyha a földi dolgok tükrén lelki szemeinkkel Istenre tekintünk, mint első és fő tényezőjükre, aki azokat létre hozta és oly jeles tulajdonokkal felruházta. És ebből kiindulva fontolóra vesszük, mily nagy, mily megfoghatatlan kegyesség volt tőle, értünk (teremtményiért!) magát ugyannyira megaláznia, hogy emberré lőn, hogy kínhalál szenvedett az emberért és megengedte, hogy az ő keze alkotta teremtmények ellene támadjanak és őtet magát keresztre feszítsék.

Úton-útfélen ezerféle dolgok nevezetszerint szemlélhetőleg eszünkbe juttathatják Krisztus Urunk kínszenvedését és fájdalmait. Úton-útfélen látunk például fegyvereket, köteleket, ostorokat, oszlopokat, töviseket, nádat, kalapácsot, minden léptennyomon látjuk az ő keserves kínszenvedésének megannyi eszközeit.
      Szegény és rongyos hajlék eszünkbe juttatja az istállót és jászolt; az égből hulló eső a vérkönnyek záporát, mely az ő isteni arcáról és szent testéről csurgott és körülötte a földet áztatta. Kövek és sziklák azon kősziklákra emlékeztetnek, melyek az ő halálára megrepedtek; a föld eszünkbe juttatja azt a rengést, mely halálakor a földet sarkaiban megrázkódtatta; a nap, hold, csillagok azt a sötétséget, mely a földkerekséget elborította; a víz azt a vizet, mely az Úrnak átszúrt szívéből patakzott.
      A pohár bor vagy más ital juttassa eszedbe az Úrnak kelyhét, vagy azt az epével kevert ecetet, mellyel őt a keresztfán megkínálták. Kellemes illatoktól fordulj gondolatban a holt testek bűzéhez, mely Urunkat és Megváltónkat a koponyák hegyén bántotta. Midőn öltözködöl, emlékezzél, hogy az örök Ige emberi testbe öltözék, hogy téged isteni természetébe öltöztessen.
      Midőn vétkezel, jusson eszedbe, miképp fosztották meg édes Üdvözítődet ruháitól, hogy megostorozzák és éretted a keresztre feszítsék. Káromkodás vagy más vad lárma hallatára juttasd eszedbe azon éktelen, iszonyatos szókat: El vele, el vele! Feszítsd meg, feszítsd meg! Mely irtózatos szózatok Pilátus házában az Úr füleit hasogatták.
      Végre búdban-bánatodban, minden keserűségedben, minden alkalomra, midőn akár magad akár mások miatt fájdalom dúlja szívedet, gondold meg, hogy ez mind semmi azon hasonlíthatatlan fájdalmakhoz, melyek az Úr Jézus szívet-lelkét szaggatták és halálig gyötörték.

Miután láttuk, miképp kell elménket az érzéki és földi dolgok révén Isten s a testté lett Ige titkainak szemléletében gyakorolnunk: folytatólag más-más módokat is mondok; ajánlok különféle gondolatszikrákat különféle elmélkedésekre, hogy kinek-kinek legyen alkalma és módja maga kedve és szüksége szerint megválasztania azt a lelki táplálékot, mely leginkább szolgál épülésére. Ez, úgy hiszem, jól fog esni nemcsak az egyszerű és tanulatlan szíveknek, hanem a kiváló elméknek is, azoknak is, kik előbbre haladtak a lelki élet útján, melyen nem mindenkinek jutott mindenkor egyaránt kedve és képessége magasabb szemlélődésekre.

Attól nincs mit tartanod, hogy a dolgok sokfélesége zavarba találjon ejteni, ha okkal-móddal jársz el a dologban, és alázatossággal meg bizodalommal mások tanácsára is hallgatsz azokra nézve, miket egyről-másról mondandó vagyok. Lássuk.
      Szemed napjában annyi mindenféle dolgokkal találkozik, melyekkel a világ a maga módja szerint oly szerfölött nagyra van. Hadd legyen! Efféle dolgok láttára azt gondolhatod magadban: Mit nekem a világ minden dicsősége?! Ezért bizony kár volna lótni-futni, epekedni, hisz az egész mindenestül merő haszontalanság, mindössze egy nagy semmi a hitnek örömei és reményeihez képest. Azon maradandó javakhoz képest, melyeket az Úr a világ mulandó kecsegtetéséért kilátásba helyez.
      Ha napkeltére szemed végig néz a szép tiszta égen, azt gondolhatod magadban, hogy lelked az isteni malaszt állapotában tisztább és fényesebb a verőfénynél; Isten malasztja nélkül sötétebb a koromfekete éjtszakánál, fertelmesebb a pokolbeli sötétség minden fertelmeinél. Ha testi szemeid az égboltozaton merengnek, lelki szemeiddel keresd fel az egek egét, elméddel emelkedjél fel a mennyekbe, és nézz ott szét örök hazádban, hol ideig-óráig tartó szolgálatodért az Úr a te számodra is helyet készített maradandó lakul, örökké tartandó jutalmul.

Ha valamely teremtmény szépsége el talál bájolni, eszeden járj és vigyázz, mert a rózsák alatt kígyó lappang, a pokolbeli kígyó, lesve az alkalmat, hogy megfojtson, vagy legalábbis halálos sebet ejtsen rajtad. Ne állj vele szóba, legföljebb annyit mondhatsz: átkozott kígyó, mit leselkedel utánam? Tudom gonosz szándékodat, takarodjál. És Istenhez fordulván mondjad: »Áldott légy, én Istenem, ki ellenségemet velem felismertetted s az ő torkából kiragadtál engem!«
      A gyönyör varázsa elől menedéket azonnal az úr Jézus szentséges sebeiben keress, arról gondolkodván és elmélkedvén magadban, hogy mennyit szenvedett a te Urad és Üdvözítőd ártatlan testén, hogy téged a bűntől és a bűnnek átkától megszabadítson, s hogy a testiség gyönyöreit és ingereit veled megutáltassa.
      Más módot is ajánlok ama veszedelmes gyönyörködtetés távoztatására: azt, hogy élénken elképzeljed s jól meggondoljad, minő lesz holta után ama tárgy, mely most oly szépnek tetszik.
      Útközben, jöttödben-mentedben, ne feledd, hogy minden lépteddel jobban-jobban közelítesz halálodhoz. Midőn szélvész dühöng, midőn mennydörög és villámlik, gondolj az Utolsó Ítélet rettenetes napjára, s térdre borulva kérd Istent, hogy kegyelmet és időt engedjen kellő készületre, hogy ő szent felsége ítélőszéke előtt bátorságosabb lélekkel megjelenhess.

Az élet változatos fordulataiban következőleg gyakorolhatod magad istenes gondolatokban. Midőn például nagy fájdalom vagy szomorúság ér, midőn nagy meleget vagy hideget, vagy más kellemetlenséget kell tűrnöd, emeld fel elmédet Istenhez és vedd gondolóra, hogy ez az Isten szent akaratja, ki öröktől fogva úgy rendelte s a te javadra úgy intézte a dolgot, hogy téged ekkor ily mérvben ily kellemetlenség érjen. Mire nézve örvendve az ő kedves szent akaratjának és gondviselő szerelmének, jó alkalmat szolgáltat némi áldozattal is szolgálni ő szent felségének, vidám lélekkel mondjad: »Íme már teljesedésbe megy rajtam Isten szent akaratja, ki szeretetében öröktől fogva úgy rendelte, hogy én ezt szenvedjem. Örök hála érte én Uram Istenem jóvoltának!«
      És ha jó gondolatod támad, ezért is adj hálát Istenednek. Olvasás közben lélek szerint az Úr Jézust tartsd szemmel, s olyba vedd a dolgot, mintha az Úr maga szólna hozzád a szent olvasmány által, mintha egyenest az ő szájából erednének az olvasott vagy hallott igék.
      Midőn Krisztus Urunk szent keresztjére tekintesz, jusson eszedbe, hogy ez a zászló, mely alatt harcolnod kell. Melytől, ha valaha megszöknél, bizonyára halálos ellenségeid kezébe kerülnél; mellyel, ha híven követed, bizonyára győzedelmet aratsz, s diadalkoszorúkkal és gazdag zsákmánnyal érkezendel meg a világ harcmezejéről a mennyek országába.

A Boldogságos Szűz kedves képét ha nézed, emeld fel hozzá szívedet, ki a mennyei paradicsomban uralkodik nagy dicsőséggel, és adj szíves hálát neki, hogy mindenkor teljes szívéből-lelkéből az Úr akaratjának engedelmeskedett, meg azért is hogy a te Üdvözítődet, az egész világ Megváltóját a világra szülte, dajkálta, nevelte, meg azért is, hogy lelki harcunkban oltalmával és kegyelmével szüntelen segítségünkre van.
      A szentek képei szemléltetőleg eszedbe juttatják azon dicső bajnokokat, kik ellenségeiken vett győzedelmeik által utat törtek a mennyországba, melyen haladva, magad is az örök élet koronájára számot tarthatsz.
      Templomba jövet-menet többi közt azt is gondolhatod magadban, hogy lelked szintén Isten temploma, amiért is azt, mint ő szent felsége hajlékát, tisztán kell tartanod.

Valahányszor úrangyalára harangoznak, jó hasznát veheted a következő három elmélkedésnek, minthogy amúgy is szépen illenek az angyali-üdvözlet három verséhez.
      Az elsőre adj hálát az Istennek azon üzenetért, melyet az égből a földre küldött, mely üdvösségünk első hajnalpírja volt. A másodikra örvendj a Boldogságos Szűznek, örülj az ő méltóságán, melynek égen-földön nincsen párja; az ő dicsőségén, melyre páratlan mély alázatosságáért felmagasztaltatott. A harmadikra az imént megtestesült igét, az isteni gyermeket, boldog anyja és szent angyalainak segedelmével borulva imádjad, imádva áldjad. Közben-közben ne feledd minden versre fejedet tisztelet okáért valamennyire meghajtani, kivált az utolsóra.

E három kis elmélkedésnek egyébkor is akárhányszor igen nagy hasznát veheted. A következők három időszakra, reggel dél és estére valók, s Krisztus Urunk kínszenvedésére vonatkoznak, mert bizonyára nagyon rendén van gyakran megemlékeznünk azon fájdalmakról, melyek az Úr kínszenvedése következtében a mi szentséges anyánknak szívét hasították. De meg nagy haladatlanság is volna tőlünk az ő lelke fájdalmait tudatlanra vennünk.
      Este, vecsernyére juttasd eszedbe a szeplőtelen Szent Szűz lelki gyötrelmeit az Úr Jézus véres verítékezése fölött, a kertben történt elfogatása és egyéb külső-belső szenvedései fölött, egész éjhosszat kivirradtig. Reggel szánakozzál a Szent Szűz gyötrelmén, osztozzál siralmában egyetlen édes fiának meghurcoltatásán Pilátus és Heródes előtt, az ő gyalázatos elitéltetésén és keserves útján a kereszttel vállán. Délben szemléld a fájdalom tőrét, mely a keseredett anyának szívét átjárta fiának felfeszíttetése és halála, végre a lándzsával átszúrt oldalán ejtett borzasztó seb miatt, melyből sebzett szívének vére hullott.
      Ezen elmélkedés rendesen csütörtök estétől szombat délig tarthat, a hét egyéb napjain egyébről elmélkedhetel. Ez különben csak tanácsképen legyen mondva; saját buzgóságodra bízom, hogy miről mikor lesz legjobb elmélkedned körülményeidhez képest.

Hogy pedig rövid summába foglaljam a módját, melyet érzékeid kormányzásában követned kell, ezúttal csak kettőt mondok. Egy az, hogy minden teendőidben nem a test és vér szökte, nem a természet indulatja és hajlandósága, hanem Isten szent akaratja szolgáljon ösztönül és célul, szeretettel viselkedvén ahhoz, mit Isten akaratja után felkarolnod és szeretned kell, és gyűlölettel viselkedvén ahhoz, amit Isten akaratja után kerülnöd vagy gyűlölnöd kell.
      Másik figyelmeztetésem oda terjed, hogy amiket az érzékek kormányzásáról mondottam, nem azért mondám, hogy szüntelen azokban fárasszad magadat; mert fődolog, hogy szüntelen magadba szállva, elméddel-szíveddel szüntelen az Úr közelében légy, ki azt akarja, azt óhajtja, hogy ellenségeid és lázongó szenvedélyeiden a tiszta szándék ismételt felindítása s az ellentétes erények gyakorlása által folyton-folyvást győzedelmet venni igyekezzél. Csak utasításképpen mondám, hogy alkalom adtával tudjad mihez tartani magadat; mert bizony nem sok köszönet van benne, hogyha össze-vissza sok mindenféle, magokban mégoly jó gyakorlatokba kezdünk, mivelhogy annyi mindenféle gyakorlatok leple alatt magunk részéről legtöbbnyire merő természetes hajlam, önzelem és állhatatlanság, sokszor meg éppen a gonosz lélek kelepcéje rejlik.

TOVÁBB