K Á T É A LELKIPÁSZTOROK SZÁMÁRA A TRIENTI SZENT ZSINAT HATÁROZATA SZERINT KIADVA V-dik PIUS SZENTSÉGES ATYÁNK PARANCSÁRA. AZ APOSTOLI HITVALLÁS Az apostoli hitvallás első ágazatáról „Hiszek egy Istenben, mindenható atyában, mennynek és földnek teremtőjében” 1. Kérdés: Az első ágazat rövid magyarázata E szavak értelme ez: erősen hiszem és minden kételkedés nélkül vallom az Atya Istent, úgymint a háromságnak első személyét, ki mindenható erejével a mennyet és a földet és mindeneket, mik ezekben vannak, a semmiből teremtette, és a teremtetteket fenntartja és kormányozza. De nemcsak szívvel hiszem és szájjal vallom őt, hanem teljes buzgalommal és kegyelettel törekszem is hozzá, mint a legnagyobb és legtökéletesebb jóhoz.      Ez tehát az első ágazatnak némi rövid összefoglalása. De mivel majd minden egyes szóban nagy titkok rejlenek, azért szükség, hogy azokat a lelki tanító szorgalmatosabban fontolgassa, hogy a hívő nép, amennyire Isten engedi, félelem és rettegéssel járuljon az ő fölsége dicsőségének szemléléséhez. 2. Kérdés: Mit jelent a szó „hinni” Tehát a szó hinni itt nem annyit tesz, mint vélni, gondolni, sejteni, hanem a Szentírás szerint a leghatározottabb egyetértést jelenti, melynek folytán az ész a titkait kinyilatkoztató Istennel szilárdul és állhatatosan egyetért. Ennél fogva az hisz, aki valamit minden kétségen kívül bizonyosnak tart és róla meggyőződve vagyon.      Ne is gondolja senki, hogy a hitbeli ismeret kevésbé biztos, mivel azokat szemmel nem láthatjuk, mert az isteni világosság, melynek segítségével azokat felfogjuk habár a dolgoknak világosságot nem kölcsönöz, de bennünket róluk kételkedni nem enged. Mert Isten, ki a sötétségből világosságot lövellni parancsolt, maga világosítá meg szíveinket, hogy az evangélium ne legyen előttünk elrejtve, mint azok előtt, akik elvesznek. 3. Kérdés: A hitvallásban előadottakat nem kell kíváncsian kutatni, hanem egyszerűen elfogadni Már az eddig elmondottakból következik, hogy aki a hitnek ezen mennyei ismeretével bír, ment a kandi kutatási vágytól. Mert midőn Isten nekünk meghagyá, hogy higgyünk, nem azt szabta elénk, hogy az ő végzéseit kutassuk, s azok okát és célját fürkésszük, hanem megingathatatlan hitet parancsolt, mely eszközli, hogy elménk az örök igazság ismeretén megnyugodjék.      És valóban, miután az apostol (Róm 3,4) bizonyítása szerint: „Az Isten igazságos, minden ember pedig hazug” (Zsolt 115,11), ha már az az ember dölyfösnek és szemtelennek tartatik, ki egy komoly és bölcs férfi állításának nem ad hitelt, hanem tovább sürgeti, hogy amit mondott bizonyítékokkal vagy tanúkkal be is bizonyítsa; mennyivel inkább vakmerő, sőt oktalan lenne az az ember, aki hallván Isten szavát, a mennyei és üdvös tannak bizonyítékait, okait fürkészné? A hithez tehát nemcsak minden habozás, hanem minden bizonyítási törekvés nélkül is kell ragaszkodni. 4. Kérdés: Az üdvösség elnyerésére nem elegendő hinni, hanem a hitünket meg is kell vallani De még azt is szükséges a plébánosnak megmagyaráznia, hogy annak, aki azt mondja: „hiszek”, azonfelül, hogy elméje a legbensőbb helyeslését nyilvánítja, azt, ami szívébe van zárva, hitének nyilvános megvallása által ki is kell mutatnia, és a legnagyobb buzgalommal nyilvánosan meg kell vallania és hirdetnie. Mert szükséges a híveknek olyan szellemmel bírniok, minővel bírván a látnok mondhatá: „Hittem és azért szólottam” (Zsolt 115,10). És utánozniuk az apostolokat, kik a nép fejedelmeinek így feleltek: „Nem lehet, hogy amiket láttunk és hallottuk, ne beszéljük” (ApCsel 4,20), és felbuzdulniuk Szent Pálnak ama jeles mondásán: „Nem szégyellem az evangéliumot, minthogy Istennek ereje az, minden hívőnek üdvözítésére” (Róm 1,16). És végre, mivel az által erősíttetik meg leginkább ezen mondatnak igazsága: „Szívvel hiszünk az igazságra, szájjal pedig vallást teszünk az üdvösségre.” (Róm 10,10) 5. Kérdés: A keresztény hit magasztossága A mondottakból megismerhető a keresztény bölcsességnek méltósága és jelessége, és hogy mennyivel tartozunk az isteni jóságnak mi, kiknek megengedtetett, hogy mintegy a hitnek fokain azonnal a legmagasztosabb és legszükségesebb tárgy ismeretére juthassunk el. 6. Kérdés: Mennyire különbözik az Istenről szóló keresztény bölcsesség az isteni dolgok bölcsészeti ismeretétől A keresztény bölcsesség és a világ bölcsessége abban különböznek nagyon egymástól, hogy az utóbbi egyedül a természeti világosság vezérlete alatt, az eredményektől és az érzékek alá eső dolgoktól lassanként haladva előre, hosszú fáradalmak után alig szemléli azt, ami Istenben láthatatlan, és végre is csak alig ismeri és érti meg mindennek létokát s szerzőjét. Addig az első az emberi elmét annyira élesíti, hogy minden fáradság nélkül az egekbe emelkedhetik, és isteni fény által megvilágosítva először magát a világosság örök forrását, azután pedig azokat, amik alatta léteznek, szemlélheti. Olyannyira, hogy magunkat, amint az apostolok fejedelménél olvassuk, legnagyobb szívbeli örömünkre „a setétségből csodálandó világosságra hivatottaknak érezzük” (1 Pét 2,9), és „hívén örvendünk kimondhatatlan örömmel” (1 Pét 1,8). Helyesen vallják tehát a hívek mindenekelőtt, hogy hisznek Istenben, kinek felségét Jeremiás után „megfoghatatlannak” (Jer 32,19) mondjuk. „Minthogy, az apostol szerint, (1 Tim6,16) hozzájárulhatatlan világosságban lakik, kit az emberek közül senki sem látott, de nem is láthat”. Mert midőn. Mózessel beszélt (2 Móz 33,20) „nem lát engem, úgymond, az ember, míg él”. Mert arra, hogy lelkünk Istenhez, a legfenségesebb lényhez eljuthasson, szükség, hogy az érzékektől tökéletesen elvonassék, mire ez életben természetesen képesek nem vagyunk. Mindazonáltal az apostol szerint (ApCsel 14,16): „Az Isten nem hagyta magát bizonyság nélkül; jót tevén az égből, esőt adván és termékeny időket, s eledellel és vígsággal betöltvén szíveinket”. S ez bírta a világbölcseket arra, hogy az Istenről semmi alávalót ne gondoljanak, és mindent, ami testtel bíró, összetett és kevert, tőle lehetőleg eltávolítsanak. Nem különben neki tulajdonították minden javak teljes bírását és bőségét olyképpen, hogy belőle mint a jóság és kegyesség örök és kimeríthetetlen forrásából ömlik minden tökéletes jó az összes teremtett dolgokra és lényekre. Őt bölcsnek, az igazság forrásának és barátjának, igazságosnak, jótevőnek, és egyéb nevekkel illetik, melyek által a legfőbb és föltétlen tökéletesség fejeztetik ki. Hatalmát mérhetetlen és végtelennek mondották, mely minden helyet betölt és mindenekre kiterjed.      De sokkal jobban és világosabban kitűnik ez a Szentírásból, úgymint: „Az Isten lélek” (Jn 4,24); továbbá: „Legyetek tökéletesek, mint Atyátok tökéletes, ki mennyben van” (Mt 5,48). Nem különben: „Mindenek födetlenek és kitárvák annak szemei előtt” (Zsid 4,13). Ismét: „Oh Isten bölcsességének és tudományának mélységes gazdagsága” (Róm 11,33); és: „Az Isten igaz” (Róm 3,4); azután: „Én vagyok az út, igazság és élet” (Jn 14,6). Mégis: „Jobbod telve igazságossággal” (Zsolt 47,11). Továbbá: „Felnyitod, kezeidet és betöltesz minden élő teremtményt áldással” (Zsolt 144,16). Úgy szinte: „Hová menjek lelked elől és hová fussak színed elől” (Zsolt 138,7) és „ha felmegyek az égbe, te ott vagy, ha leszállok a pokolba, te jelen vagy. Ha szárnyaimul veszem is a hajnalt, és a tenger végső határain lakom” (Zsolt 138,9) stb., végre: „úgymond az Úr: Vajon nem töltöm-e be az eget és a földet.” (Jer 23,24) Nagyszerű és magasztos mindaz, mit a világbölcsek a teremtményeket vizsgálva, az Isten természetét illetőleg, mint a Szentírás tekintélyével összhangzót és következtethetőt megismertek. Azonban az isteni tanítás szükségességét abból is megismerjük, ha figyelembe vesszük, hogy a hit nemcsak azt eszközli, hogy amit a bölcsek is csak hosszas fáradozás által érhettek el, a műveletlen és tapasztalatlan emberek előtt is azonnal felfogható és világos lesz, hanem azt is, hogy a tárgyak ismerete, melyet a hit által nyerünk, sokkal szilárdabban és minden hibától tisztábban honol elménkben, mint ha lelkünk ugyanazon tárgyakat az emberi tudomány érveivel támogatva fogná fel.      Mennyivel magasztosabbnak kell tartanunk az isteni Fölség megismerését, melyre, nem a természet szemlélése, hanem egyedül a hivőknek a hit világa nyitott utat.      Ez pedig a hitvallás ágazataiban foglaltatik, melyek nemcsak az isteni lénynek egységét s a három személynek megkülönböztetését fejtik ki előttünk, hanem azt is, hogy az ember végcélja maga az Isten (Zsid 11,6), kitől a mennyei és örök boldogság elnyerését kell várnunk. Szent Páltól ugyanis azt tanultuk, hogy „Isten az öt keresőknek megjutalmazója” (1 Kor 2,9). Hogy milyen nagyok, és hogy emberi ismeret útján elérhetetlenek e javak, azt Szent Pál apostol előtt régen, ezen szavakkal fejezte ki Izaiás próféta: „Világ kezdetétől nem hallották, sem füleikbe nem vették; szem nem látta Isten kívüled, miket a téged váróknak készítettél.” (Iz 44,6) 7. Kérdés. Vallani szükséges, hogy csak egy az Isten, nem több A mondottak szerint szükség azt is vallani, hogy csak egy az Isten s nem több. Miután ugyanis Istennek legfőbb jóságot és tökéletességet tulajdonítunk, lehetetlen, hogy ami legfőbb és legtökéletesebb, többekben meglegyen. Mert ha valakiben a legfelsőbből valami hiányzik, azonnal tökéletlen, azért az isteni természet sem illeti őt meg.      Ezt pedig a Szentírásnak sok helye bizonyítja, mert írva vagyon: „Halljad Izrael! A mi Urunk Istenünk az egyetlen Úr.” (5 Móz 6,4) Továbbá az Úr parancsolatja: „Idegen Isteneid ne legyenek énelőttem.” (2 Móz 20,3) Aztán int a látnok által: „Én vagyok első és utolsó, és kívülem nincs más Isten.” (Iz 44,6) Az apostol is nyilván bizonyítja: „Egy az Isten, egy a hit, egy a keresztség.” (Ef 4,5) FOLYTATÁS