Williamson püspök úr „Zsinati teológia – I.” című kommentárjában a modern idők legnagyobb, legalapvetőbb tévedéseit felsorolva az 5. pontban ezt írta: „Az érzések első helyre állítása a vallás kérdéseiben. Ezáltal a vallásos érzelmi megtapasztalás az értelem természetfeletti hite, illetve az akarat természetfeletti szeretete fölé helyeződik.” Aztán ehhez még hozzátette, hogy amikor „az érzelmek veszik át a kormányzást (így nőiesedik el a férfiak hibájából a vallás, hiszen az érzelem a nők előjoga), végül az érzelmek helyettesítik az igazságot, és az erkölcs összeomlik”.      Maeßen atya Szent Józsefről szóló előadássorozatában említette, hogy abban, hogy a férfiak az imádkozást a nőknek adták át, nagy szerepet játszott az a művészi irányzat, mely a XIX. században dívott. Ezt mondta: „Ez a kifejezés, ájtatos, azok közé tartozik, melyek az utolsó évszázadokban perojatív értelmet kaptak, s melyet ezért a férfiúi öntudat nehezen visel el. Ebben komoly szerepet játszottak az úgynevezett nazarénus festők. Mivel ezek művei az ájtatos, imádkozó férfiakat erőtlennek, negédesnek, »asszonyosnak« ábrázolták, a férfiaknak elvették a kedvét, hogy ilyeneknek számítsanak. Innentől kezdve az imádkozás, az ájtatosság a fehérnép dolga lett, holott a történelemben – különösen az Ószövetség idején (lásd az ortodox zsidók szokásait) – eladdig ez a kifejezés, illetve ez a feladat, életvitel a férfiakra volt jellemző”, vagyis az imádkozás kifejezetten a családfő, azaz a férfi feladata volt. Az irodalom tele van olyan művekkel, amikor egy író történelem-, valósághamisító munkája örökre, megváltoztathatatlanul befolyásolja az emberek gondolkozását, ismereteit. Hogy csak egyetlen ilyet említsek a megszámlálhatatlanul sokból: Schiller Don Carlosa a mélyen hívő katolikus Fülöpből féltékeny szörnyeteget, a beteges, velejéig romlott fiából, Carlosból pedig igaz hőst kreált. Nos abban, hogy „az érzések a vallás kérdéseiben az első helyre” kerültek, szerintem nagy szerepet játszik az a mód is, ahogy az írók a szentek életét ábrázolják. Szinte mindegyikük ilyeneket ír tanulmánya tárgyáról: „elégett az Isten-szeretetben”, „Isten iránti szerelme elsorvasztotta testét”, „lángolt a szeretettől, imája tűzoszlopként hatolt az égbe”, és ehhez hasonlók.      Az írók szerint a szentek evilági örömet találtak az imában és testük sanyargatásában, a lemondásban, vagyis úgy állítják be, mert maguk is ezen a véleményen vannak, hogy a szentek nemcsak az Isten, hanem az ima iránti szeretetből imádkoztak, és ezért imádkoztak sokat, azaz, az ima maga is nagy örömet szerzett nekik. Így érik el, hogy az egyszerű, de vallását komolyan venni akaró hívőben állandó kétséget, sőt lelkifurdalást idéznek elő, mely előbb utóbb arra készteti őt, hogy „pótcselekvéseket” végezzen. Szerintem a karizmatikus közösségekbe jutók jelentős része ennek a látásmódnak az áldozata. Mivel ima közben nem érez semmit, különösen nem örömet és felemelkedettséget, megpróbálja ezt a közösségben, és az azokban művelt praktikákkal elérni abban a hiszemben, hogy rajta kívül mindenki érez ilyesmit csak ő nem. Ez a helytelen ábrázolási mód abból a modern képzetből ered, hogy az ember csak azt csinálja önként, amit szeret csinálni. (Nekem például számtalanszor mondták, hogy nyilván szeretek porszívózni, mert különben nem csinálnám. Arra, hogy a takarításhoz ez hozzá tartozik, és én nem örömből, hanem kötelességből csinálom, nem igen gondoltak.) A modern ember első kérdése, ha valamit tennie kell, többnyire így hangzik: mi ebből az én előnyöm, illetve miért jó ez nekem. És így is gondolkodik. Nem képes feltételezni, hogy valaki önként, anélkül, hogy ebből valami előnye származna, mond le valamiről, vagy tesz meg valamit.      Ebből logikusan következik, hogyha imádkozni lát valakit, arra gondol, hogy az illető örömét leli az imádságban, és ha böjtöl, akkor azért teszi, hogy jobban nézzen ki, és ha valami másról mond le, akkor ezt azért, mert ezzel valamihez hozzájut. Az egyháztanítók szerint az ember értelme az ősbűn következtében súlyosan megsérült, és a hiányt a hit töltheti ki. Az akarata is megsérült, és ezt a kegyelem pótolja. A tetszésének sérülése azonban teljes, azt nem teheti semmi meg nem történtté, annak hiányosságát semmi nem pótolhatja. Ez pedig azt eredményezi, hogy az ember nem azt szereti, nem abban teli kedvét, amit értelmével jónak ismer fel, és amit akaratával tenni szeretne. Ez alól csak nagyon ritkán és Isten nagyon nagy ajándéka által, többnyire az eksztázis pillanataiban mentesül rövid ideig néhány kiválasztott.      A szentek általában ugyanúgy nem lelték örömüket az imádságban, mint mi egyszerű hívek. A szentek ugyanolyan gyakran kalandoztak el gondolataikban imájuk tárgyától, mint mi. Ugyanolyan gyakran merült fel bennük annak képe, mennyire jó lenne már a végére érni, és valami kellemesebb dolgot csinálni, mint nekünk. A szentek ugyanannyira borzadtak a testi szenvedéstől, mint mi, és ugyanannyira szerettek volna minden nap jóllakni, mint mi. A szentek nem azért imádkoztak és nem azért böjtöltek, mert evilági értelemben, azaz érzékeikkel szerettek imádkozni és szerettek böjtölni, hanem azért, mert Istenhez akartak közel kerülni. Nem az imádkozásban magában lelték örömüket, sőt a lélek sötét éjszakája, a lelki szárazság nyilván őket nagyobb mértékben sújtotta, mint minket, és ilyenkor az ima inkább szenvedést jelentett számukra, mint kielégülést. De az nem igaz, hogy kötelességből imádkoztak és böjtöltek. Hanem abból a meggyőződésből, hogy egyrészt ezzel tartoznak Isten dicsőségének, felségének, másrészt, hogy ezzel kerülnek közelebb Hozzá. Ahhoz, hogy azt a néhány tehetséges pillanatot, mely egy művész életében adódik, jól ki tudja használni, a művésznek állandó készenlétben kell lennie, állandóan gyakorolnia kell – mondta egy nagy színész, aki egész életét ezen elv alapján élte le. És aki eme elv gyakorlatba ültetése révén alkotott rendkívülit a kegyelemteljes, tehetséges pillanataiban.      A katolikus emberre is igaz ez: hogy Isten kegyelmi pillanatait megragadhassa, felhasználhassa, állandó készenlétben kell tartania magát, lelkét, szellemét és testét. Ezt – is – szolgálja az ima, a böjt, az önmérséklet, a lemondás, az önfegyelem, azaz szellemének, lelkének, testének „gyakorlatban tartása”. 2010. június 24.