Azt szokták mondani, hogy az Ördög legsikeresebb trükkje a lelkek elvesztésére az, hogy elhitette az emberekkel, hogy ő nem is létezik. De a lelkek pokolba küldésében legalább ekkora, ha nem nagyobb „sikert” ér el az az állítás is, amit az új-vallás hirdetői, élükön a pápával hangoztatnak, miszerint Isten nem bíró, nem úr, hanem szerető jóbarát csupán.      (Lásd a XVI. Benedek pápának Úrjövet első vasárnapján mondott beszédét, melyben arra buzdította a híveket, hogy forduljanak egyenesen „Isten arcához, nem egy úr, hanem egy atya és barát arcához” – lásd a HABEMUS PAPAM oldal „Legyetek éberek!” című cikkét.) Pár nap múlva itt van Karácsony, Jézus eljövetele, itt lesz tehát megint az az idő, amikor még gyakrabban, úton-útfélen Jézuskáról, a kisdedről, a jászolban fekvő csecsemőről, a magatehetetlen gőgicsélő, pufók angyalkának, meztelen bábúnak ábrázolt kisgyerekről hallunk. Egyre inkább úgy tűnik, hogy arról, hogy ez a jászolban fekvő gyerek a világ Ura és Bírája már csak az időben is mellette levők, Szűz Mária, Szent József, a pásztorok és a bölcsek tudnak, a mai ember, köztük a katolikus alig. E cikkel egyidőben jelent meg a honlapon egy részlet Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzából, ahol egy laikus hadvezér, egy kardforgató ember ilyen szavakkal tesz hitet Isten mindenhatóságáról, királyi fenségéről: »Megindúlt ezekért méltán ű haragja, .. „Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten … Mindaddig töri iga kemény nyakokat, Mig nem esmerik meg: elhagyták urokat. .. Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket, Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket: Az ű panaszira nem hajtom fülemet, Ü nyavalyájokra nem tészem szememet. Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok, Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok; És ha idején eszben nem veszik magok, Örök átkom, haragom lészen ü rajtok. De ha hozzám térnek, megbánván bünöket, Halálrol életre ismég hozom üket.”« Ha ma hittanórán a hitoktató arról mer beszélni, hogy Isten büntetni is fog, hogy van ítélet, tehát van pokol is, a szülők azonnal feljelentik, és a püspök nekik adva igazat, kirúgja a hitoktatót (ahogy történik ez nyugaton rendszeresen). Nem szabad a gyermekeket riasztgatni! Ez nem keresztényi viselkedés! – mondják felháborodottan az újvallás hívei, akik mindeközben órákon keresztül bámulják és bámultatják gyermekeikkel a legkegyetlenebb, legvéresebb állat-, mese-, dokumentum- és játékfilmeket.      „A pokollal és a túlvilági ítélettel bosszúból, kárörvendésből fenyegetőzöl? – A vallás arra kell, hogy megvigasztalja és megnyugtassa az embereket. Igenis van olyan vallás, amelyik csak boldogságot és dicséretet ismer és hirdet; ez egy új vallás.” – E szavakkal bírálta meg „A pokol országútján” című könyvemet egy protestáns ismerősöm. Az Ecclesia Kiadó lektora pedig ugyanezzel a művel kapcsolatos beszélgetésünkkor elmesélte, hogy nemrég járt nála egy református kollégája, aki azt kérdezte tőle, hogy mikor dobják már ki végre az Ószövetséget?      Maeßen atya ugyanakkor nyomatékosan arra figyelmeztet, hogy addig nem lehet valaki katolikus, amíg nem érti és nem fogadja el az Ószövetséget. G. atya hívta fel a figyelmemet arra, hogy az ókorban, sőt a történelem során minden pogány nép, ha vereséget szenvedett egy más vallást követő néptől, úgy reagált, hogy feladta saját istenét. Ugyanis a vereséget saját istenének gyengeségével magyarázta. Egyúttal elismerte, hogy az ellenfél istene erősebb, és ezért attól kezdve maga is annak az istennek szolgált.      A keresztény misszionáriusok is sokszor azzal érték el a legnagyobb eredményeket, ha a pogányok isteneit szétverték. Toursi Szent Márton több lelket szerzett meg Krisztusnak a kelta isteneknek szentelt fák, tornyok ledöntésével, mint az irgalmasság cselekedeteivel. Mikor a pogányok papjaikkal az élen bálványaik pusztulását látták, leborultak Szent Márton elé e szavakkal: „A te Istened megmentett téged. Ő erősebb, mint a mi isteneink. Mi is neki akarunk szolgálni.” – Mondhatni, ez a viselkedés az emberek „normális” reakciója. Ezért olyan feltűnő, és az igaz hit jele, amikor valaki ennek az ellenkezőjét teszi, ahogy tette a zsidó nép az Ószövetségben. Ő volt ugyanis az egyetlen, amelyik ha vereséget szenvedett, azt nem saját Istene gyengeségének, hanem büntetésének tekintette. Mert az ószövetségi zsidó nép nem csak hirdette, de tudta is, és e tudat szerint viselkedett, nevezetesen, hogy csak egy igaz Isten, következésképpen egyetlen igaz vallás van, és hogy ez az egy igaz Isten „féltékeny Isten”, aki nem tűri el, ha nem engedelmeskednek neki.      „Tartsátok meg mindazt, amit parancsoltam nektek. Akkor ellensége leszek ellenségeidnek. Ne imádd isteneiket, ne hódolj előttük, és ne utánozd tetteiket. Inkább rombold le bálványaikat és törd össze emlékoszlopaikat. Ne köss szövetséget sem velük, se isteneikkel. Nem maradhatnak földeden, nehogy ellenem bűnre kísértsenek. Ha isteneiknek szolgálnál, azzal saját vesztedet okoznád.” (2 Móz 23,l3/22/24/ 32-33)      „Izrael fiai a többi nép között laktak, feleségül vették lányaikat, fiaikhoz hozzáadták lányaikat és szolgáltak isteneiknek. Izrael fiai azt tették, ami gonosznak számít az Úr szemében. Megfeledkeztek az Úrról, Istenükről és a környező népek isteneinek szolgáltak. Ezért fellángolt az Úr haragja Izrael ellen, s Edom királyának kezébe adta őket, akinek tizennyolc évig szolgáltak. Izrael fiai akkor az Úrhoz kiáltottak és az Úr szabadítót támasztott Izrael fiainak, Otnielt, Kenáz fiát, akinek vezetése alatt Izrael diadalmaskodott az idegenek fölött. Így negyven évig nyugalom volt az országban. Kenáz fia, Otniel halála után Izrael fiai újra azt tették, ami gonosznak számít az Úr szemében.” (Bír 3,5-11)      Ez a történet évszázadokon keresztül ismétlődött, csak a nevek és a büntetés éveinek száma változott, de maga a lényeg – elfordulás Istentől, ennek következtében szenvedés, ekkor a saját bűnök felismerése, bűnbánat, esdeklés az Úrhoz, az Úr elfogadja a bűnbánatot és segítséget küld – ugyanaz maradt. Mintegy 100 évvel ezelőttig a katolikusok is ismerték ezt az igazságot, és ahogy Zrínyi Miklós művéből kiderül, meg is merték vallani. Sőt, az egyszerű nép körében még 20-30 évvel ezelőtt is megszokott volt az ilyen felkiáltás – idézve a jobb latort –, ha valaki tettel vagy szóval istenkáromlást követett el: „Nem félsz az Istentől?” (Lk 23,40)      Kucirek atya e honlapon megtalálható Magyarországon elhangzott prédikációjában ezeket mondta: »Az istenfélelem nem evilági, természetszerű félelem, hanem erény (a Szentlélek hetedik ajándéka). Röviden összefoglalva, az istenfélelem Isten és az Ő parancsaival szembeni mélységes tisztelet. Az istenfélelem Isten nagyságának, különösképpen szentségének és igazságosságának mélységes tisztelete, összekötve azzal az igyekezettel, hogy Isten tetszésében maradjunk. Tágabb értelemben az istenfélelem a bűntől, vagyis az Isten megsértésétől való félelem. Hiszen attól félünk, hogy elveszítjük Istent, hogy elszakadunk Tőle. Isten tisztelete a szerető, lélekemelő szent félelem, a csodálatos és egyúttal hatalmas Isten előtti remegés. Ilyen állapotban esett Péter térdre Krisztus előtt, miközben arra kérte Őt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös vagyok.” (Luk 5,8)« (lásd: „Az istenfélelem” című cikket) Az Ószövetségben ez áll: „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” (Péld 1,7) – Az Úr Jézus pedig ezt tanítja: „Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket azonban nem tudják megölni. Inkább attól féljetek, aki a kárhozatba vetve a testet is, a lelket is el tudja pusztítani.” (Mt 10,28-29)      A keresztények több mint 1900 éven keresztül e tanítás szerint éltek, ez volt igazságérzetük alapköve. Ennek felrúgása, tagadása, vagyis Isten bírói létének elhallgatása alapjaiban rendítette meg minden közösség életét, az emberek egymáshoz való viszonyát. Ahol csak szeretet és barátság, elnézés és hamis irgalom létezik, ott meghal az igazság, kipusztul a fegyelem, megszűnik a rend, egyszóval káosz keletkezik, mind a fejekben, mind a közrendben, mind a családok, kisközösségek életében. Az újvallás követői szinte fanatikusan hirdetik e szeretet-vallás „igéit”, mindenhova becsempészik: Például egyre több helyen a szentmise imádságait nem az előírt módon: „A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki veled él és uralkodik …”, hanem így fejezik be: „A mi Urunk Jézus Krisztus, a te Fiad által, ki veled él és szeret …”      Még árulkodóbb a Miatyánk bevezető szövegének megváltoztatása a szentmisében. Csaknem kétezer évig így imádkozott a pap: „Üdvös parancsolatok késztetésére és isteni tanítással kioktatva merjük imádkozni: Pater noster ….” – A NOM-ban azonban már ez áll tükrözve az újvallást: „Üdvözítőnk parancsára és isteni tanítása szerint így imádkozunk: Mi Atyánk …” – Ez a fanatikus hamisítás már nem emberi, hanem kifejezetten ördögi vonásokat mutat, ördögi befolyásoltságról árulkodik. Az is sok mindent elárul a NOM lelkivilágáról, hogy amíg a hagyományos misében csak a pap, mint Jézus helyettese, imádkozza a Pater nostert, addig a NOM-ban az egész gyülekezet. Természetes, hogy Jézus arra tanította az övéit, hogy a teremtő Istenben Atyjukat lássák, azaz mi is lássuk, de ez az Atya hagyományos értelemben vett atya, olyan, mint a pátriárkák idejében, olyan, mint a történelemben bármikor, bárhol egészen a mostani korig, azaz családfő, igazságos, szigorú, ítélkező, gondoskodó vezetője a rábízott embereknek. A világ történelme az Egyház történelme – ez az alapvető igazság ebben a kérdésben is érvényesül. Amilyen mértékben fordultak el az Egyház vezetői ettől az egészséges tanítástól, olyan mértékben tűnt el a világból az egészséges istenfélelem és tekintélytisztelet, és ennek következményeként az igazságérzet és felelősség. Az istenhit és istenfélelem helyét pedig átvette a babona, az ezoterika, az újvallás és a pogányság – az Egyházon belül is. May professzor a honlap most feltett cikkében arról beszél, hogy az újvallás pápái és püspökei szünet nélkül állítólagos idegen bűnöket ismernek be és bocsánatért esedeznek mindenkitől, aki ma földi értelemben számít, azaz a liberalizmus képviselőitől, a mai világ irányítóitól.      Zrínyi Miklós tudta, amit a mai teológusok, képzett zsinati szakértők, köztük például XVI. Benedek pápa nem tud: Isten megbünteti azokat, akik vétkeznek ellene, akik elhagyják az igazságot, azaz Őt. És ez a büntetés igenis már ezen a világon megtörténik. Mennyire kell még az Egyháznak széthullania, mekkora tömegeknek kell még elhagyni hitüket, mekkora természeti katasztrófáknak kell még érniük e világot, hogy a katolikus Egyház feje végre feltegye magának a kérdést: Nem lehetséges, hogy mindez a baj Isten haragjának a jele? Nem lehetséges, hogy ezzel azt akarja megmutatni az Isten, hogy rossz úton járok, járunk?      Amit a legegyszerűbb vidéki ember felismer, ha valaki kínok között hal meg, vagy más baj éri, hogy tudniillik, Isten bünteti az illetőt, azt a nagy doktorok, felszentelt papok mikor fogják végre észrevenni az Egyház életében? Mikor fog a pápa, mikor fognak a püspökök végre nem az emberektől (és nem a mások, hanem a saját bűneikért, mulasztásaikért), hanem Istentől bocsánatot kérni? Mert feltámadás, még az evilági is, csak ezután jöhet. »Mindaddig töri iga kemény nyakokat, Mig nem esmerik meg: elhagyták urokat. .. Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket, Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket: Az ű panaszira nem hajtom fülemet, Ü nyavalyájokra nem tészem szememet. Ez mindaddig lészen, míg bosszút nem állok, Harmad-negyed ízig büntetés lesz rajtok; És ha idején eszben nem veszik magok, Örök átkom, haragom lészen ü rajtok. De ha hozzám térnek, megbánván bünöket, Halálrol életre ismég hozom üket.« 2011. december 15.