„Az Egyház mai válsága a püspökök válsága”, írta May professzor. A világ mai válsága a minden nemű és rangú vezetők válsága – sajnos ez a megállapítás ugyanannyira igaz, mint a professzor úré. Nehéz tudomásul venni, hogy a világ – úgy tűnik – visszavonhatatlanul megváltozott, hogy a civilizációt újra a sötét pogányság ideje váltotta fel. Pedig egy katolikusnak keresztényi kötelessége a világtól való elszakadás. Így annak elfogadása is, hogy a dolgok nem úgy mennek, az emberek nem olyanok, mint amilyennek a múlt tapasztalataiból és olvasmányainkból elképzeltük. Ez az elszakadás ábrándjainktól szinte hasonlít a szerzetesek világtól való elfordulásához (és az értelem, a lélek vértanúságához, talán pont ez az a mártíromság, amit Isten ma ránk rótt). Ha nem vagyunk rá képesek, akkor ez annak a jele, hogy nem vagyunk méltók Jézus követésére, hogy meg nem engedett módon, szinte rendetlenül ragaszkodunk világi dolgokhoz, álmainkhoz, a jóról, a normális életről alkotott emberi elképzelésünkhöz. G. atya azt mondja, hogy amikor csaknem kétezer évvel ezelőtt a kereszténység elérte Rómát, és elkezdte hódítását az értelmiség körében, a kereszténységet sokan nem vallásnak, hanem filozófiának tartották. Úgy vélték, hogy Jézusban megtalálták Istent, megtalálták az igazságot, a Logoszt, azt, akit vagy amit a görög filozófusok legjobbjai kerestek, és ezzel a filozófiával a világ akkori keretein belül is nyugodtan eléldegélhetnek.      A keresztényüldözések arra szolgáltak Isten tervében, hogy a keresztények ettől a világgal való békés kiegyezésben való hitüktől megszabaduljanak. Hogy rájöjjenek arra, hogy egy keresztény soha nem tud a világgal kiegyezni, békében, megértésben élni. Hogy ez lehetetlenség, hiszen Jézus előre megmondta, hogy nem lehet két urat szolgálni, és hogy aki Őt követi, azt a világ gyűlölni fogja, mert őt is gyűlölte a világ. Amíg a világ – nagyjából – kereszténnyé nem vált, az Egyháznak nem is voltak más szentjei, csak a vértanúk. (A 400 körül meghalt Toursi Szent Márton volt az első nem-vértanú szent.) A vértanúk (voltak) a legkifejezőbb példái a világgal való kiegyezés képtelenségének. Amikor a keresztényüldözés megszűnt, a szerzetesek vették át a vértanúk szerepét: ők voltak a világtól való elfordulás, azaz a keresztény életeszmény példaképei, igazi megtestesítői. (Nem véletlen, hogy újabb csaknem 1400 év telt el, amíg egy világi, azaz nem szerzetes-papot avattak szentté, Ars plébánosát, Vianney Jánost.) Nyilván nem túlzás azt állítani, hogy korunk a római birodalom, az akkori civilizáció összeomlásához hasonló kor. Annak idején a katolikus Egyház vette át a világi irányítást is, és teremtette újjá és keresztényivé az emberi társadalmakat. Ma fordított a helyzet: a civilizáció összeomlása az Egyház hitehagyásával, lelki, szellemi gyengülésével kezdődött, sőt, vált egyáltalán lehetségessé.      Hogy meddig tart ez az összeomlás, és milyen mélyre süllyed a világ? Nos, talán addig, amíg az Egyház vezetői nem értik meg Isten szavát, büntető ítéleteinek értelmét: Csak úgy maradhat fenn a kereszténység, a katolikus Egyház (és paradox módon vele a világ), ha az Egyház szakít a világgal. Ha elfogadja „öntudatos különálló csoport” voltát (ahogy Dr. Obenauer ma feltett cikkében kifejezte). Ennek szükségességét nem hajlandó Róma beismerni. Maeßen atyától hallottam először 16 évvel ezelőtt, hogy a szabadosságot a legnagyobb diktatúra fogja követni. Williamson püspök úr most szombati cikkében a liberalizmus logikus következményének tartja a zsarnokság kialakulását. Valójában egy nem-liberális istentagadóból is mindig zsarnok lesz, egyszerűen azért, mert az, aki Istent megtagadja, vagy megátalkodottan vétkezik Ellene, az elveszít magából minden jót. Hiszen a jó Istenből származik, tehát a jóban való részesedésünk az isteniből való részesedés. Ha Isten nélkül is jók lehetnénk, akkor ez azt jelentené, hogy valami istennélküli is lehet jó, ez pedig képtelenség.      Amilyen mértékben távolodik valaki Istentől, az igazságtól, olyan mértékben homályosulnak el jó képességei, elsősorban értelme, a jó és a rossz felismerésének képessége. Az ilyen ember mindig zsarnokká válik, akár liberális, akár nem. Hiszen minden kritikát – legyen az a legjobb indulatú – személye elleni támadásként fog fel, pontosan úgy, ahogy a mai világ – csaknem – minden nemű, rangú vezetői teszik, akárhol is álljanak, akármit is vezessenek. Ezért alakul ki az a helyzet, hogy mindenütt, az élet minden területén, legyen az a katolikus Egyház vagy a legkisebb tanyasi iskola, olyan emberek kerülnek vezető pozícióba, akik nem alkalmasak a vezetésre. (A természetesen létező, általam is ismert kivételek csak erősítik ezt a szabályt.)      Az értelmes ember ugyanis nem vakon engedelmeskedik, hanem belátásból. Ezért előfordulhat, hogy olykor visszakérdez, véleményt nyilvánít, javítani akar, beleszól. Ahogy Fellay püspök úr utolsó interjújában kifejezte: „A válság végét akarni, anélkül, hogy érintettnek vagy belekeveredettnek érezzük magunkat, egyet jelent azzal, hogy nem szeretjük igazán az Egyházat. A Gondviselés nem oldoz fel bennünket az alól, hogy elvégezzük állapotbeli kötelességeinket ott, ahova állított bennünket, sem az alól, hogy felelősségünket vállaljuk és megfeleljünk a nekünk nyújtott kegyelmeknek.”      A gyenge képességű viszont, éppen mert bizonytalan, mert nem is képes a kérdések megválaszolására, a kérdést vagy véleményt mindig provokációnak, támadásnak fogja tartani. Ezért neki nem értelmes segítőkre, hanem korlátolt, buta hajlongókra van szüksége, akik ugyan nem értenek semmihez, de őt legalább elismerik, és neki szótlanul engedelmeskednek (legalábbis addig, amíg hatalmon van, utána mennek a következő vezért szolgálni). Mivel a világ ma ilyen szabályok szerint működik, a katolikus Egyház is, az összeomlás minden területen kivédhetetlen, és „megváltás” sehonnan nem várható. Ahogy Fellay püspök úr mondta: „Csoda nélkül nem lehet közvetlen megoldás.” Jézus azt mondta tanítványainak: „Amikor majd látjátok a szent helyen az iszonyatos pusztulást, … akkor, aki Judeában van, meneküljön a hegyekbe. Aki a háztetőn van, ne jöjjön le, hogy kivigye a házából holmiját.” (Mt 24,15-17)      Talán nem téves következtetés, hogy ez nem csak a világ végére, de minden olyan korra vonatkozik, amikor a világban való létezés – legalább lelkünk üdvét tekintve – életveszélyessé válik.      A hivatalos Róma sajnos még mindig a világgal való egyezkedést, a világ dolgaival való foglalkozást tekinti legfőbb feladatának. Ezért hát nem ő, hanem az örök katolikus Róma a mi vezérünk; az örök Róma az, akit nekünk követnünk kell, ahogy Lefebvre érsek tanította. 2011. december 7.