„Óvakodjatok a hamis prófétáktól! Báránybőrben jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek fel őket. Szednek-e tövisek közül szőlőt vagy bogáncsról fügét? Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, se a rossz fa jó gyümölcsöt. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt. Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket. Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, hát nem a te nevedben űztünk ördögöt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? Akkor kijelentem nekik: Sose ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” (Mt 7,15-23) Az elmúlt hetek írásai és a ma feltett „A korszellem analízise” után érdekességképpen leközlöm a Magyar Kurír három cikkét. Az ellentmondás óriási, az egyik oldal a soha nem volt válságról, a Sátán tombolásáról beszél, a másik a II: Vatikáni Zsinat nagyszerűségéről és a hit öröméről, amit a katolikusok sugároznak. A valóság az, hogy a katolikusok, miután „a II. Vatikáni Zsinat elvette a katolikus Egyház méltóságát” (lásd a következő cikket), „a fal mellett osonnak” és nem győznek a világtól bocsánatot kérni, hogy ők még hisznek. Kránitz Mihály a II. Vatikáni Zsinatról (forrás: www.magyarkurir.hu – 2012. október 4.) A II. Vatikáni Zsinat fél évszázados jubileuma alkalmából kiállítás nyílt Veszprémben a Szaléziánumban, s ez alkalomból Kránitz Mihály, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető tanára tartott előadást. Több száz év után a II. Vatikáni Zsinat volt az első olyan zsinat, amely nem valami ellen, hanem valamiért kezdte meg a hitről és a keresztény életről való gondolkodást — mutatott rá bevezetőben az előadó [megj.: ennek az állításnak az értelmetlenségéről – és a történelmi tényekről – helyhiány miatt nem lehet, de nem is érdemes elmélkedni]. 1959-ben jelentették be hivatalosan XXIII. János pápa jóváhagyásával az új zsinatot Rómában a Szent Pál-bazilikában, a keresztény egységért végzett imahét végén. …      A zsinat célja az volt, hogy választ adjon az „idők jeleire”, s így segítse az Egyház misszióját, vagyis az evangélium hirdetését a világban [megj.: mivel a kereszténységnek mindig az „idők ellen” (lásd P. Wallner most felrakott cikkét) kellett a megoldásokat megtalálni, már a célkitűzés is helytelen]. A pápa szándéka volt továbbá, hogy elősegítse az Egyház tanbeli és fegyelmi tisztulását, belső megújulását, valamint a keresztények egységének az előmozdítását, a világgal való párbeszéd létrejöttét [megj.: a világ az egyenlő korszellem; következésképpen Egyház és világ között nem létezhet semmilyen párbeszéd. Párbeszéd csak barátok, azonos gondolkodásúak között lehetséges].      A zsinat kihatott valamennyi katolikus életére, gondolkodására — mondta Kránitz Mihály. Igazi „forradalom” lett [megj.: no lám, mégis forradalom; akkor ezt a pápa miért nem vallja be?], amely számos változást hozott a liturgiában, a teológiában és a más vallásokkal, a más keresztényekkel való kapcsolat kialakításában [megj.: ezek szerint kétezer év Egyháza, szentjeivel, pápáival együtt nem tudta, mi a jó kapcsolat a hitetlenekkel?].      Kiemelte: szenzációnak számított [megj.: nem, nem szenzációnak, hanem botránynak], hogy a pápa megfigyelőként meghívta a nem katolikus egyházak képviselőit is a zsinatra, s ők is aktív résztvevői lettek a megbeszéléseknek. A zsinaton ütközött egymással a konzervatívok és a progresszívek elgondolása, de utat tört magának az „új teológia” irányzata [megj.: no lám, megint egy fontos beismerés: új teológia keletkezett egy olyan vallásban, melyben a kinyilatkoztatás már 1900 éve lezárult].      Megváltozott, letisztult az egyházkép is: általánosan elfogadott definíció lett, hogy az Egyház Isten népe [megj.: miért, kétezer évig mi volt?], communio (közösség). Megerősítette, hogy a keresztény hivatás életszentségre hívó hivatás [megj.: eddig mi volt?]. S kimondta azt is, hogy az Egyház folytonos megtisztításra szorul [megj.: ez igaz, például az eretnekségektől, az ostobaságoktól, a lanyhaságoktól, sőt még a középszerűségtől is, csak az igazságtól, a jótól, a helyestől nem, amit ez a zsinat söpört ki az Egyházból]. …      Végül hangsúlyozta: ma újra elő kell vennünk azt a lendületet, amely a zsinatra volt jellemző! [megj.: és ami az Egyház soha nem volt válságához vezetett; ez kiváló és kecsegtető program a jövőre nézve!] Ez XVI. Benedek pápa szándéka. A zsinat méltatása után a veszprémi érsek beszédéről tudósít a Magyar Kurír munkatársnője. Az érsek, elsősorban G. atyára célozva, súlyosan elítélte azokat, akik a II. Vatikáni Zsinat, ugyan velejéig rohadt gyümölcsöket termő, de szerintük mégis gyönyörű és sokat ígérő fáját, nem „kapálják”, hanem helyette inkább az igazság fáját gondozzák – jobban mondva, szeretnék gondozni, ha hagynák őket –, hogy Urunk Jézus Krisztus szavai szerint végre jó gyümölcs teremhessen az Egyházban. Az érsek úr beszédét már kommentálni sem lehet, hiszen egyetlen szava sem állja meg a helyét. Úgy ahogy van, az egész mérhetetlen tudatlanságról, ostobaságról és hitetlenségről tanúskodik. [Azért pár megjegyzést mégis tettem.] A Szaléziánum „A II. Vatikáni Zsinat és Magyarország” című kiállítását ezután Márfi Gyula érsek nyitotta meg, aki saját élményein keresztül szólt a II. Vatikáni Zsinat előtti és utáni teológiaoktatásról, érzékeltetve, hogy a világ jeleire reflektáló zsinati törekvés mennyire sokat jelentett a szemináriumi képzésben is.      Érintette azokat a mai, szélsőségesnek mondható megnyilvánulásokat is, amelyek a veszprémi Főegyházmegyében is jelentkeztek, hogy tudniillik a papság körében többen leszólva emlegetik a II. Vatikáni Zsinatot, s a Tridenti Zsinat liturgikus hagyományához szeretnének visszatérni, azaz latin nyelven és háttal miséznek. Sokan nem hajlandók koncelebrálni sem, és volt már olyan eset is, hogy valaki eltávolította a templomból a szembemiséző oltárt.      Mindez szélsőség és szabálytalanság – mutatott rá az érsek, megjegyezve, hogy nem különcködéssel kell felhívni magunkra a figyelmet.      Az evangelizálás fő feltétele a párbeszéd [!], s a hívek szolgálatának bevonása a szertartásba fontos a szentmiseközösség megteremtésében [megj.: ezzel közvetve azt mondja, hogy a szentmise nem áldozat].      Hangsúlyozta, hogy az egyéni üdvösségünket előtérbe állító felfogással szemben [megj.: a katolikus tanítás szerint mindenkinek a legelső feladata saját üdvösségén munkálkodni, már csak azért is, mert az Úr csak a halálos bűntől mentesnek hallgatja meg az imáját, így a „bűnösnek minden vágya elenyészik” (Zsolt 111,10)] a zsinat rámutatott, hogy nekünk keresztényeknek a mások üdvösségéért is tennünk kell, mert magunk is akkor üdvözülhetünk, ha ezt a feladatunkat gyakoroljuk [megj.: pont ez a zsinat tette volna ezt, amelyik gyakorlatilag eltörölte a misszionálást?]. Miután fentebb a zsinati egyház egyik fontos embere elmondta, hogy a II. Vatikáni Zsinat „forradalom” volt, következzenek részletek a pápa beszédéből. A Magyar Kurír cikke szerint XVI. Benedek pápa azt fejtegette, hogy „a zsinat nem szakított a hagyománnyal” (forrás: www.magyarkurir.hu – 2012. október 13.) Még 69-en élnek világszerte azok közül a főpásztorok közül, akik részt vettek a II. Vatikáni Zsinaton. XVI. Benedek pápa október 12-én, pénteken délelőtt egy kis csoportjukat fogadta a püspöki konferenciák vezetőivel, valamint I. Bartolomeosz ökumenikus pátriárkával és Rowan Williams anglikán prímással együtt [megj.: jaj, de jó, hogy a szakadárok és eretnekek meghívásával is követik a múltat]. Hozzájuk intézett beszédében a keresztény üzenet örökös időszerűségére mutatott rá. [megj.: mert ezt eddig egyetlen keresztény sem tudta] … Hallgatósága között egy tucat főpásztor volt jelen, akik a pápával együtt osztoztak a zsinat „kegyelmi időszakában”. [megj.: vajon mekkora kegyelem működhetett ott, ahol az Egyház elleni forradalmat készítették elő?] …      XVI. Benedek szerint a kereszténységet nem lehet úgy megélni, hogy szüntelenül hátrafelé tekintünk. Jézus Krisztus ugyanis ugyanaz tegnap, ma és mindörökké. Az örökkévaló Isten, aki belépett az időbe, jelen van minden korban, és mindig újjá teszi a kereszténységet – szögezte le a pápa. Hozzátette: soha nem tekinthetünk úgy a kereszténységre, mint az evangéliumi mustármagból teljesen kifejlődött fára, amely már meghozta gyümölcseit, és egy szép napon, megöregedve elérkezik életadó energiája alkonyához. A kereszténység olyan fa, amely örökös hajnalban él, mindig fiatal. Mint mondta: ebből a látószögből az „aggiornamento” nem jelent szakítást a hagyománnyal, hanem a folytonos életerőt fejezi ki. Nem a hitet kell lealacsonyítanunk az egyes korok divatjaihoz, a közvélemény tetszésének mértékét használva, hanem éppen az ellenkezőjéről van szó. A zsinati atyákhoz hasonlóan a mai kort kell a keresztény esemény mércéjével mérni, napjainkat kell Isten idejéhez igazítani [megj.: miután a mai kor soha nem volt mértékben istentelen – vagyis eleget téve az első felszólításnak „keresztény mércével megmértük”, vajon hogyan lehet „Isten idejéhez igazítani” másképp, mint – ahogy tették ezt sokan, például Graber püspök – a Sátán abszolút hatalmának beteljesedéseként értékelni?]. A most megkezdődött hit éve azt sugallja, hogy akkor ünnepeljük meg a legmegfelelőbb módon a zsinatot, ha üzenetére összpontosítjuk gondolatainkat. Üzenete ugyanis nem más, mint a Krisztusba, a világ egyedüli Üdvözítőjébe vetett hit üzenete [megj.: 1) eddig mi volt az Egyház üzenete?; 2) ha tényleg ezt üzente ez a zsinat is, akkor egyfelől miért volt rá szükség, másfelől miért történt utána minden másképpen?]. Ma is az a fontos, hogy elvigyük Isten szeretetének fénysugarát az emberek szívébe és életébe, és minden idők embereit elvezessük Istenhez – fejtette ki XVI. Benedek. [Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs, ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs – ennek hajtogatásához nem kell se zsinat, se katolikus pap, se pápa, ezt a pogány világ is énekli.] Végül jöjjön az október 11-én elkezdődött „hit éve” megnyitása alkalmából a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele, ami jelentéktelenségében és kártékonyságában felülmúlja még az előzőeket is. Ez különösen akkor válik világossá, ha mondanivalóját az Urunknak az oldal legelején idézett szavaival – mely így végződik: „Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” – vetjük össze. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevele a Hit éve megnyitójára (forrás: www.magyarkurir.hu – 2012. október 14.) Szentatyánk, XVI. Benedek pápa meghirdette a Hit évét, amely 2012. október 11-től 2013. november 24-ig, Krisztus Király ünnepéig tart [megj.: az újvallás szerint, a katolikus vallás szerint ez az ünnep Mindenszentek ünnepe előtti vasárnap, azaz október utolsó vasárnapján van, szándékosan ekkor]. 50 évvel ezelőtt, 1962. október 11-én nyitotta meg ugyanis Boldog XXIII. János pápa a II. Vatikáni Zsinatot. Ez a nap akkor [megj.: merthogy mostanra eltörölték, mint igazi katolikus ünnepet] Szűz Mária Istenanyaságának ünnepe volt. Ehhez a dátumhoz kapcsolódik egy másik fontos esemény, amelyre a Szentatya hivatkozik. Boldog II. János Pál pápa 20 évvel ezelőtt adta ki a „Katolikus Egyház Katekizmusát”, mint a II. Vatikáni Zsinat egyik gyümölcsét, „hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa” (Porta fidei, 4). [megj.: valóban a zsinat gyümölcse volt, ugyanannyira hamis és antikatolikus.] Mit szeretne elérni a Szentatya a Hit évével? „A hit kapuja” kezdetű apostoli levelében írja, hogy „Újra fel kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét” (Porta fidei, 2). … [megj.: hány és hány lélek pusztulása szárad azok lelkén, akik a katolikus vallást mindenekelőtt nem az egyedül üdvözítőnek, a Teremtő által belénk táplált lelkiismeret kötelező szavának, Isten parancsának hirdetik, hanem egy „találkozás örömének”?] A kereszténységet ma sajnos a hagyományosan keresztény országokban is sokan csak szociális, kulturális vagy politikai szempontból tekintik, és legfeljebb szép szokást látnak benne [megj.: na vajon, miért? Mert például e körlevél megfogalmazója ilyennek állítja be]. A kereszténység hajnalán, Szent Pál korában a vallást az akkori pogány gondolkodók is szokásnak tartották, és ezzel elősegítették a pogány vallások megszűnését, mert életet, hitet nem lehet tartósan szokásra építeni, hanem csak az igazságra. A Szentatya, XVI. Benedek pápa az 1967-ben, teológus professzorként írt, „Bevezetés a keresztény hit világába” című könyvében hivatkozott Tertullianusra, a második-harmadik században élt teológusra, aki szerint: „Krisztus igazságnak, nem pedig szokásnak nevezte magát.” Ezzel valóságos forradalom történt a hit világában: a kereszténység ugyanis nem szokásra építette a hitét, hanem az igazságra: Krisztusra. A keresztény vértanúk sem egy szokásért adták oda az életüket, hanem az Igazságért: Krisztusért. A mi hitünk is csak Krisztusra, az Igazságra épülhet, és csak a vele való élő kapcsolat adhatja meg azt a szívbéli örömet, amit sugározni tudunk a világban. De hogy a hit örömét sugározni tudjuk, először nekünk kell megújulni hitünkben. [megj.: ha Krisztus az igazság, akkor mindenki számára kötelező érvényű, következésképpen egy katolikus – elsősorban – azzal menthet meg lelkeket a kárhozattól, ha az igazságot hirdeti, és nem „örömet sugároz”, akármilyen jó és szép is, ha ezt is megteszi.] A Szentatya októberre összehívta Rómába a Püspöki Szinódust, amelynek a témája: „Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében”. A világ összes Püspöki Konferenciájának küldöttei a Szentlélek megvilágosító kegyelmét kérve vitatják meg az evangélium hirdetésének mai kihívásait. Tapasztaljuk ugyanis, hogy olyan népek körében is, ahol hosszú évszázadok vagy akár ezer év óta is jelen van a Katolikus Egyház, sokan vagy hitetlenek, vagy egyáltalán nem tudnak semmit Jézus Krisztusról. [megj.: 50 évvel a „legkatolikusabb” zsinat után? Ha a gyümölcsök ezek, akkor hogyan lehetett ez a zsinat annyira jó, mint amilyennek Önök beállítják?] Talán könnyebb elmenni egy olyan országba Krisztust hirdetni, ahol még soha nem hallottak Róla, mint egy hagyományosan keresztény környezetben, ahol sokan azt mondják: „Ezt már hallottuk, ezt már ismerjük”, de valójában sem nem ismerik, sem komolyan nem gondolkodtak el róla [megj.: és vajon, miért nem ismerik? Ha a diák nem tud semmit a tananyagról, azért elsősorban nem a tanár a felelős?]. Aki azonban komolyan veszi, aki hisz Krisztusban, az Igazságban, annak számára a mi katolikus hitünk ma is az élet, az örök élet boldogító forrása.      [megj.: 1) a szokásnak óriási megtartó ereje van. Közismert az a történet, amelyben az a pap, akinek a híve elpanaszolja, hogy elvesztette a hitét, azt a tanácsot adja, hogy tartsa be hite szokásait, és akkor a hite is visszatér majd. Vagyis a szokás, a fegyelem, a rend megtartó erő, mert objektív, mert független az érzelmektől, a hangulattól, a változó körülményektől. A mai kor hitehagyásának egyik oka éppen abban rejlik, hogy az újegyház vezetői állandóan arról beszélnek, hogy „örömet” kell éreznie a vallásos embernek, és vallását örömből kell gyakorolnia. A szokás, a vallási fegyelem arra – is – szolgál, hogy akkor is a helyes úton tartson valakit, ha annak vagy kedve, vagy ereje, vagy lehetősége nincs az „örömre”. Azok a régi katolikusok, akik már nem élnek katolikus módon, de pusztán szokásból minden vasárnap eljárnak misére, sokkal nagyobb esélyt kapnak Istentől a megtérésre, mint azok, akik csak akkor járnak, ha éppen „öröm tölti el a szívüket”.      2) Természetes, hogy a hit arra törekszik, hogy örömöt találjon a vallásában. Hogy érezhetően eljusson Isten szeretetére. Minden bizonnyal ezt a „szeretetet” kellene hangsúlyozni, ha olyan korban élnénk, amikor a katolikusok mindent betartanak, amit vallásuk parancsol, de élettelenül, szeretet nélkül tennék ezt. De ma, amikor az egész világ, azaz a korszellem szeretetről harsog, és, ahogy a körlevél és a pápa is megállapítja, maguk a katolikus hívek sem ismerik vallásukat, a lelkiismeretes pásztornak jobban, mint bármikor eddig, a hívek figyelmét a parancsok, Isten és az Egyház törvényeinek szigorú megtartására kellene felhívni!] Mit jelent a Jézus Krisztusba vetett hit, amit a Hit évében szeretnénk elmélyíteni és élővé tenni? [megj.: hogyan lehet egy évre korlátozni valamit, amit a bölcsőtől a halál pillanatáig kötelező megtenni és állandóan táplálni, hogy növekedhessen, hiszen a megállás, a megtorpanás egyúttal visszacsúszást is jelent?] A hit mindenekelőtt személyes találkozás Istennel. Az ember nem egy arcnélküli végső okban hisz, nem egy világmagyarázatban vagy ideológiában, hanem a személyes Istenben. Paul Claudel foglalta így össze megtérését: „elindultam valaminek a keresésére, és íme VALAKI lettél számomra, Istenem.” A találkozás mindig Istentől indul el. Ő adja a kegyelmet, és Ő szólít meg az Egyház igehirdetése által.      Szent Pál szerint: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). Szentatyánk, XVI. Benedek pápa így tanít: „A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét” (Porta fidei, 10). Szent Lukács írja az Apostolok Cselekedeteiben, hogy Filippiben egy bizonyos Lídiának „az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (16,14), vagyis a hit tartalmának ismerete önmagában még nem elég. Szükséges, hogy a szívet – vagyis az emberi személy szentélyét – megnyissa a kegyelem, hogy lásson és értse, miről szól valójában Isten hirdetett szava. Tehát a személyes találkozás a kegyelem és az igehirdetés révén az első. Aki ezután rábízza magát Istenre, Krisztusra, az elfogadja az általa adott kinyilatkoztatást is, amelyet szájjal kell megvallani, hirdetni és az életével tanúsítani. [megj.: E mondatok hallatán bárki nyugodtan hátradőlhet, és azt mondhatja, engem nem szólított meg Isten, én nem hallom, tehát nekem nem kell tennem semmit, hiszen e levél írói is felmentenek a cselekvés kényszere alól.] A hit a legszemélyesebb aktus, ugyanakkor közösségi is. Az Egyház hitében részesülünk a keresztség szentségében, így leszünk Isten népének tagjai, hogy elnyerjük az üdvösséget [megj.: ez megint a katolikus tanítás, igazság megcsonkítása]. A „hiszek”, amit a kereszteléskor személyesen megvallunk, az Egyház hite. A „hiszünk”, amit a liturgiában közösen imádkozunk, szintén az Egyház hite. A II. Vatikáni Zsinat azt írja a hitről: „A kinyilatkoztató Istennek ’a hit engedelmességével’ tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, ’értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt’, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (Dei Verbum, 5). Mivel a kinyilatkoztatás nem az ember istenkeresése, hanem Isten embert kereső lehajló szeretete, azért a keresztény hit nem akármilyen emberi hiedelem, hanem Isten kinyilatkoztatására adott hívő válasz. A kinyilatkoztatás az Egyház igehirdetése, Szentírása, imája, szentségei, különösen is a Szent Eucharisztia révén jut el hozzánk, így keresztény hitünk elválaszthatatlan Jézus Krisztus Egyházától. Az apostolokra épülő katolikus keresztény egyháznak szól Jézus kijelentése: „...tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,19-20). A Hit évében tehát egyre jobban meg kell ismernünk Jézus Krisztust, Katolikus Egyházát, a Szentírást, a szentségeket, az Egyház imáit, hogy megújuljunk hitünkben. Így felfedezzük, hogy hitünk nem elmélet, hanem személyes találkozás Istennel, aki az Egyházban él. Egyházunk liturgiája és a szentségek teszik hatékonnyá hitünk megvallását, és adják a kegyelmet a tanúságtételhez. Erkölcsi életünk (is csak) akkor éri el tökéletességét, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával, az imádsággal (vö. Porta fidei, 11). Mindezt csodálatosan tárja elénk a II. Vatikáni Zsinat tanítása, valamint a Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyről Boldog II. János Pál pápa írta, hogy: „igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában… Hatékony és törvényes eszköz (…) az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normája” (Porta fidei, 11 idézi a „Fidei Depositum”-ból). A Hit éve különösen is rávilágít a gyermekek és fiatalok hitoktatásának fontosságára, katolikus egyházi iskoláink értékére és a hit ismeretében való állandó előrehaladásra a felnőttek és a családok körében is. [megj.: Magyarországon a katolikus iskolák a legbiztosabb helyei annak, hogy egy még hívő gyerek biztosan elveszítse a hitét, és lelkileg megrokkanjon – erről megszámlálhatatlan vallomás tanúskodik.] Lelkipásztorainkat külön is buzdítjuk és bátorítjuk, hogy sorozatos előadásokban, katekézisekben ismertessék meg katolikus hitünk tanításának tartalmát [megj.: miért eddig nem ezt kellett tenniük, hogy ezt a feladatot ellássák külön évre van szükség?], és különféle lelki programokban (így pl.: szentóra, misszió, zarándoklat, lelkigyakorlatok stb.) kérjék a plébániai közösségek számára a hit drága ajándékának megértését, megőrzését, megélését. Ebből az élő hitből fakad majd a karitász, a szeretetszolgálat tanúságtétele is. Ahogy a Szentatya írta: „A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad” (Porta fidei, 14). A hit örömének sugárzása, továbbadása révén tesszük a legnagyobb szolgálatot a minket körülvevő világ számára is. Az apostolokhoz hasonlóan visszük kérésünket Mesterünkhöz és az egész Egyházzal, Róma püspökével együtt kérjük: „Uram, növeld bennünk a hitet” (Lk 17,5). Ezért imádkozunk most, hogy a Szentlélek felélessze bennünk az élő hitet Jézus Krisztusban, akit az Atya küldött a világba az emberek üdvözítésére. Hitünk váljék szerető bizalommá az Egyház megújulására. „A Hit évében a kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk,” – írja a Szentatya – „akit ’boldognak’ mondunk, ’mert hitt’ ” (Porta fidei, 15). Ámen. Budapest, 2012. október 8. a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Feltéve: 2012. október 17.